Köszönöm a pozitív kritikát :)
Örülök, hogy tetszett! A hosszú mondat télleg kissé sok már, majd átszaladok rajta.. hamarosan oldalon is fenn lesz meg más is, csak hát most vmiért ftp nem kapcsolódik.. :roll:

Szegény Cranky... Én sem értem rá eddig, családi bulik meg vizsga miatt, de most már van időm válaszolni! :D

A sztori:

Szerintem jó lett.
A goblinokat tökéletesen mutatta be, ami elég fontos volt ebben a részben, viszont maradt is ok a továbbolvasásra - a kő - ami szintén számít.

Stílus:
Ebből a szempontból nagy ugrást véltem felfedezni (mondhatni alig találtam valamit, amibe bele lehet kötni :D ). A "vörös szemeiddel" viszont még mindig nem tetszik. :)

Illetve néha hiányoltam a pontot. Egy-két mondat kissé barokkos lett, mint pl.:

Egyébként szerintem érezhetően jobb lett, mint az előzők.

Ennyit szerettem volna leírni. További jó munkát! :)

:cry: Türelem kritikát terem :P :D

Üdv! Ha valaki a legutolsó hozzászólásomat keresné, annak jól hátra kellene lapoznia ebben a topicban, de - fene tudja, miért - valamennyire kötelességemnek érzem, hogy néha ide is vessek néhány szót. A hosszas hallgatás az egyetem nem kevéssé zűrös első féléve miatt volt, most viszont, hogy pár napra csendesebb lett körülöttem az élet, szeretnék véleményt mondani néhány írásról, méghozzá szépen gondosan, a legelejéről kezdve.

Az első ilyen novella treeman-é. Az első részt még valamikor ősszel olvastam egy egyetemi gépről, így nem emlékszem rá kristálytisztán. Az viszont élénken megmaradt bennem, hogy legszívesebben akkor gratuláltam volna a szerzőjének. Egyszóval treeman, ha ugyan néha még idetévedsz, minden elismerésem! Emberek, tessék visszalapozni, és gyorsan legaláb egyszer (vagy mégegyszer) elolvasni az első fejezetet, ilyen ugyanis egy mintaszerű karakter-előtörténet. A terjedelme pont jó, kellőképpen kifejt és kibontakoztat mindent, de nem túl terjengős (mint például az enyém), a cselekmény finoman szőtt. De ami igazán olvasmányossá teszi, az a stílusa, és a tény, hogy csaknem hibátlan a szöveg (az enyémben például alighanem több hiba szokott lenni...).
A bevezetés telitalálat (mióta szövegeltem egy ilyenről...), s habár pár szóval éppen állhatna több a leíró részben, a borongós idő és az idegen érkezése remekül megalapozzák a hangulatot. Az ezek után kövektező bekezdésekbenaz életképek, a rövid leírások és a konkrét események aránya tökéletes, jobban pedig nem is lehetnének egymásba építve. S habár az első kettőből többet olvashatunk, a cselekmény mégis egyenletesen halad a végkifejlet felé. Az kis troll az olvasó előtt cseperedik fel, hogy aztán az arénában megküzdjön a leggyűlöltebb ellenségével, és azzá váljon, ami. Igaz saját véleményem szerint a kapcsolat a fájdlom istenével nem volt kellőképpen előkészítve, de ez már számomra is inkább kukacoskodásnak hat.
Nem is dicsérem tovább a művet, legyen ennyi elég, nyakonöntve néhány aprósággal, amire azért mindenkinek - de elsősorban treemannek - felhívnám a figyelmét. A tagolást Frosty is megemlítette, gyakorlatilag ez az írás legnagyobb hibája, ezen kívül én mindenképpen kerülném a csupa nagybetűs felkiáltásokat. Tessék, ez minden, amit az első fejezet ellen tudok mondani. Gratula.
A második fejezet is nagyjából hozza ezt a formát, mindazonáltal az elsőnél ez nekem jóval laposabbnak tűnt az elsőnél. Utólag elgondolkodva ez alighanem a rövidebb, cselekmény által felölelt időnek tulajdonítható be, és - gyanúm szerint - a jóval rövidebb időnek, ami alatt a fejezet íródott.

Ha már így belefogtam hajnali egy felé a kritikába, akkor egy szuszra kivesézek minden beküldött írást (jó hosszú postom lesz...). Így most Rauros jön. Rauros régebben is írt néhány fejezetet a régi fórum hasonló néven futó topicjába - de már a fene sem emlékszik, hogy pontosan miről :roll: . Annyi még él bennem, hogy azok a sorok is egészen kellemesek voltak, így aztán nagy várakozásokkal vetettem neki magam a mostani fejezetnek. Hogy emberi méretek között maradjon a hozzászólásom, mindössze néhány szóban szeretném elmondani a véleményem. Igen korrekt alkotás, lényegében minden szükséges információ benne van a karakterről. Amit hiányoltam belőle, az az átélés képtelensége volt, hiszen egyetlen leírást sem találtam az egész műben. Sajna a cselekmény leírása is csak amúgy szőrmentén halad benne, újra felvetve a fenti problémát. A rövid filozófiai fejtegetés a halálról viszont igencsak megtetszett, személy szerint remélem, hogy az elkövetkezendő részekben minél több ilyennel találkozom majd. Tulajdonképpen szerintem már így is jó az írás, de ha az ember meg tudja csinálni szebbre, jobbra, és megvan erre az igény is, akkor miért ne? Rauros, szerintem te meg tudod csinálni.

(Már csak két írás, csak kitartás, csak kitartás...) Hajnali irodalomböngészéssel készülök a vizsgaidőszakra...--

Remélem, még marad némi erőm Crankyre, mindenesetre előbb Aeg legújabb fejezetéről írok egy keveset. Mindenekelőtt szeretnék gratulálni ahhoz, hogy olyannyira tanulsz a saját hibáidból, amennyire nekem soha nem fog menni. Átfutottam az első fejezetet illető kritikámat (amúgy is imádom magam olvasni :) :roll: ), és a második fejezettel összevetve örömmel konstatáltam, hogy a hibák egyáltalán nem érvényesek rá. A szerkezet jól felépített, a leírások mostmár egyáltalán nem emlékeztetnek a játékra. Engem például nagyon megfogott, amikor a tanács döntésére váró anya és lánya párbeszédét a változó időjárással kapcsoltad össze (nem tudom miért, de vesszőparipám az időjárás).
Mindazonáltal van néhány apróság, ami fölött nem tudok elsiklani, és amit a többiek nem említettek. Ilyen mindenekelőtt a szókincs, ami lehetetlenül modern és precíz a cselekményhez és a világhoz képest. Például azt a szót hogy átmérő csak a magamfajta boldogtalan gépészhallgatók ismerik (a vizsgaidőszak közeledtével egyre inkább), de a félszeg elf kislányok biztosan nem. Azt persze már nem tudom, hogy az irodalom vagy a közelgő vizsgaidőszak miatti aggodalmam vezérelte-e a felhördülést, mely a szó olvasására tört ki belőlem. A szívinfarktus is alighanem ismeretlen fogalom még az elf papok körében is. Nem szervesen ugyan, de idetartozik a következő rész is:

Na igen, az emberek tartanak kávészünetet, cigiszünetet, az elf elöljárók pedig.... hatásszünetet! Nem tudtam nem mosolyogni, mikor ezt olvastam.
Ugyancsak mosolyogtam, mikor a következő almélkedéssel találkoztam:

Hát ez süket, vazz...
Félre ne érts, Aeg, az írásod csaknem tökéletes - eltekintve a fenti hibáktól. Szerencsére ezek sincsenek sokan, és ha úgy tanulsz belőlük, mint a múltkoriakból, akkor a negyedik fejezetedhez már kevés fogható lesz errefelé. Mellesleg még mindig a te stílusodat tartom az egyik leghanulatosabbnak a fórumon.

Nos, ennyire volt időm, Cranky írását, amint tudom elolvasom, ígérem, de most már az is kétes, hogy négy órát alszom :? . Meg aztán hosszra már így is elmenne előtörténetnek a postom. Pedig szívem szerint kétszer ennyit írtam volna...
Nos, remélem, a legtöbbeknek az okosodására szolgált ez a pár sor, ha még mindig olvas valaki, akkor gratula hozzá, hogy idáig bírta, és köszönöm, hogy velem tartott. Viszlát a következő postig!

Na karácsonyra így meg is írtam :P Aztán fogadjátok szeretettel! Egyenlőre ide másolom be mert oldalra most nem tudom feltenni de majd ott is ott lesz!

Vihar, Föld és Tűz
Avagy Wondom története

II. fejezet
A vihar már napok óta elmúlt, Wondom pedig tikkasztó hőségben szelte át a kopár vidékeket. A talaj hol homokos, hol szikes, és sziklás volt. A szeme már égett a naptól, a bundája szőrcsomókba gabalyodott. Néha már nehezen emelte a patáit is, de nem akart megállni, mert a vize már kifogyóban volt, és jól tudta, hogy nem valószínű, hogy a közelben találkozik bárminemű folyóval, vagy oázissal.
Pontosan két hete rótta már a szavannás vidéket, de már négy napja nem találkozott folyóval, vagy bármilyen tóval. Ezen a vidéken a növények is ritkák voltak. Most már kezdett megviselt lenni, és az emlékei sem foglalkoztatták annyira, pedig az elmúlt két héten csak a múltjára tudott gondolni. Lábai kezdtek elgémberedni, ezért úgy döntött lepihen egy rövid időre egy szikla tövében. Árnyékot aligha adott valamit, és hátradőlni sem volt kedve, mert a szikla oldala csakugyan forró volt. Elővette a kulacsát és szerényen kortyolt belőle, majd visszacsúsztatta a zsákba, és hirtelen a keze hozzáért ahhoz a kőhöz, amit még Tharlektől kapott. Még szemügyre sem vette, s bár nem volt tapasztalt sámán még, értett valamelyest az ilyen tárgyakhoz. Kivette és közelebbről vizsgálni kezdte.
Az oldalán valamiféle rúnák voltak, de nem tudta kiolvasni mit is jelentenek. A másik oldalán a törzs jele volt belevésve. Egy rövid ideig nézegette majd elkezdte dühíteni a dolog. Erősen markolta, és legszívesebben elhajította volna, de a kő égetni kezdte a kezét, és hirtelen a földre ejtette. Wondom talpra ugrott, és a kőhöz hajolt, de nem mert utána nyúlni. Egyszer csak hirtelen egy vékony rekedtes hangot hallott maga mögül.
-Mi az komám, mit nézel úgy? A homokot talán? - kérdezte kíváncsi hangon, és közelebb lépett Wondomhoz. Egy nagyon alacsony, zöld kis hosszú fülű lény volt, a hátán valami furcsa táskával, és az övére valamiféle vörös rudak voltak felszerelve. Wondom hosszasan bámulta némán, mire a lény láthatólag már kezdett ideges lenni. - Hé ne nézz rám azokkal a vörös szemeiddel. Nem láttál még goblint? Valami baj van? Én csak megkérdeztem, de ha gondolod... sőt inkább megyek is.
-Várj! - szólt rá Wondom hirtelen – Nem akartalak megijeszteni.
-Megijeszteni? - kérdezett vissza vigyorogva – Az nem olyan egyszerű komám!
-Nem tudod véletlenül hol juthatok vízhez, itt a közelben?
A goblin mosolyogva közelebb ment Wondomhoz, majd komoly szemekkel végig mérte. Valamit motyogott magában, de Wondom nem értette, majd az alacsony teremtmény megveregette a tauren lábait mintha azoknak a keménységét vizsgálná. Aztán újra mosolyogni kezdett.
-De, egészen véletlenül tudom hol juthatsz vízhez!
-Valóban? - kérdezett vissza Wondom – Meg tudod mondani merre induljak?
-Arra nem lesz szükség, én is arra megyek úgyhogy megmutatom. - majd a goblin kacsintott egyet, és elindult keletnek, Wondom pedig bár kicsit furcsállta a dolgot, de gyorsan megragadta a követ, ami most már egészen kihűlt, és utána indult.
Már néhány órája együtt vándoroltak, amikor Wondom hegyeket látott a horizonton, aminek bár örült, egyre jobban foglalkoztatta az, hogy mikor juthat vízhez, mert a kulacsa már teljesen kiürült, és a szája is kezdett kiszáradni. A hegyek viszont bíztatóak voltak, hiszen a hegyek lábánál gyakran fordulnak elő források, és ezt a tauren is jól tudta. Az apró goblin megállás nélkül gyalogolt, mint aki sosem merül ki, ellentétben Wondommal, aki termetéhez képest szörnyen fáradt volt, és szomjas. Lábait már alig érezte, és néha már kuszán is tette őket egymás után.
Amikor a hegyekhez értek, a tauren megkönnyebbülve dőlt be az árnyékba, és pálmafa tövének dőlt, mintha napok óta gyalogolt volna megállás nélkül, ami majdnem így is volt. De a goblin Wondom mellé lépett, és megveregette a testes sámán kobakját, mintha csak kopogtatna valahol.
-Ej barátom, hová tetted az eszed? - kérdezte a goblin, és Wondom kissé ingerülten eltolta a kezét a feje közeléből. - Ejnye, hát én, Kubz mondom neked, hogy nem vagy valami okos ha most megállsz pihenni!
-Miről beszélsz? - kérdezett vissza Wondom – Ennyi gyaloglás után a napon, már csak megpihenhetek egy pálmafa tövében!
-Pontosan erről van szó! - kiáltott rá Kubz, mire Wondom maga mögé nézett, és bizony ő is a fejéhez kapott. - Ahol pálmafa van, ott a közelben víz is! Ezek a hegyek inkább dombok, és a másik oldalukon ott a tengerpart, de nem kell a sós vízbe belelefetyelned, mert a parton ott van Ratchet!
-És az pontosan kicsoda? - kérdezte a tauren, és közben talpra állt izgatottan.
-Hogy kicsoda? Sokkal inkább micsoda! Egy város barátom, azaz inkább egy kis falu, de nagyszerű hely! Majd meglátod! Na induljunk, már csak pár perc séta! - mondogatta a goblin, és közben Wondomot ráncigálta.
Kubznak igaza volt, és pár percen belül el is érték Ratchetet és kikerültek a völgyből. Csakugyan kicsinyke város volt, azaz, hogy egy falu, de Wondom szemében nagyon is érdekes. Faházak, sátrak, és egyéb tákolmányok, valamint egy épület egészen a hegy lábánál, ami fémlemezekből, és falapokból volt összeszegecselve. A tetején pedig valamiféle hosszú cső mutatott az ég felé, olyan amilyet Wondom még sohasem látott. Ámulva ereszkedett le a domb lejtőjén, amin Kubz csak úgy lerohant, és mindig hátrafordult, és sürgette a taurent, hogy siessen. Az egész helyet goblinok lakták, olyan kis apró zöld lények, mint Kubz, de néhol egy-egy ork is megfordult, azokat a sámán felismerte, mert a tanaiban már sokat olvasott róluk, és kissé félt is tőlük, hiszen fogalma sem volt róla, mi történt az orkokkal a Lángoló Légió bevonulása óta. Wondom kissé furcsállta a helyet, mert még sohasem látott hasonlót, valójában tetszett neki, és valahol örült is neki, hogy ide került, pedig semmit sem tudott róla mi következik.
Kubz pedig felvezette egy kis kiugró dombra, ami a falu szélén helyezkedett el, a tetején pedig egy fogadó szerűség, amiről a taurenünk eddig szintén csak mesékben hallott, a nagy utazóktól, de most egyből felismerte. A fogadó nagy sárgás kőtéglákból épült, így jó hűvös volt benne, és Wondom megkönnyebbülve lépett be, és kicsit illemtelenül, de azonnal ledobta magát egy igencsak aprócska székre. A fogadóban kevesen voltak, csak egy goblin a pult mögött, és egy másik aki vele beszélgetett, de most harmadiknak, Kubz is csatlakozott, és láthatólag Wondomról beszélt. Rövid időn belül Kubz bement egy ajtón ami a pult mögött volt, és a pult mögül a goblin Wondomhoz ment, egy korsó vízzel.
-Tessék barátom, úgy hallom igencsak megszomjaztál! - mondta a goblin, és Wondom rögtön meg is ragadta a korsót, és gyorsan kiürítette. A pultos pedig leült vele szembe, mintha csak régi cimborák lennének. - Az én nevem Wiley, és én vagyok itt a fogadós, meg beszerző is Ratchetben! Engem itt mindenki ismer, de mondd csak te ki vagy, és egy tauren mi célból kóborol egyedül a pusztán?
-Látom Kubz már mindenről beszámolt! - kezdte Wondom – A történetemet most kissé hosszú lenne elmondani, és túlságosan is fáradt vagyok hozzá! Esetleg egy kiadós alvás után belekezdhetek ha gondolod, de addig semmiképp!
-Remek! - kiáltott fel Wiley, és azzal felpattant a székről – Van rengeteg ágyunk... hmm, hogy őszinte legyek, lehetséges, hogy még a nagy ágyakról is le kell lógasd a fene nagy patád! Mindenesetre mielőtt befeküdnél bármelyikbe is meg kell hogy fürödj, mert ilyen porosan, és mocskosan nem engedhetem, hogy ágyban aludj! Hacsak nem szeretnél, rögtön itt a földön elhelyezkedni!
-Egy jó fürdő is jól esne, köszönöm!
Azzal Wiley kivezette Wondomot a fogadó mellé, ahol egy kis viskó állt, és benne egy nagy méretű dézsa, ami meg is volt töltve habos vízzel. Bár Wiley arról is beszámolt, hogy feléjük ez a családi fürdőző, de az egyéniben, csak a patáját tudná megmosni. A fogadós magára hagyta Wondomot, aki gyorsan neki is látott a fürdésnek, és alaposan meg is mosakodott, és amennyire tudta a bundáját is kicsomózta. Mikor megszáradt, és újra felöltözött egészen hasonló volt a törzs sámánjaihoz, akik mindig tisztán, és kócmentesen álltak a tanácsban. Csak a ruhája volt még így is szakadt, és kopott, de végül így tért vissza a fogadóba, ahol Wiley megmutatta az ágyat, és Wondom azonnal le is feküdt, és nyomban el is aludt. Hosszú idő után, mikor felébredt, kissé zsémbesen botorkált ki a pulthoz, és leült arra az apró székre, amire előző nap is. A fogadóban most többen voltak, és mind-mind kicsinyke goblin volt, akik asztaloknál reggeliztek, mert, hogy Wondom az előző nap délutánját, és estéjét is végig aludta. A goblinok nem igazán lepődtek meg semmin, így a tauren volt aki inkább csodálkozott, hiszen szinte senki sem bámulta meg. Aztán egy goblin ki hozott egy tál sült húst, és közölte, hogy tálalva, Wondom pedig jóízűen megette. Mire végzett előtte ült Kubz, és bólogatva intett Wondomnak, hogy nyugodtan folytassa.
-Jó híreim vannak! - kezdte Kubz, és a kezeit dörzsölte az asztal fölött – Wiley szerzett neked munkát, és végre leszámolhatsz azokkal az ostoba kalózokkal akiket itt hagyott a hajó, és fenyegetve járnak ide...
-Álljunk csak meg egy szóra! - vágott közbe Wondom – Miféle munkát? Nem kértem, hogy szerezzen nekem munkát!
-No de barátom, azért csak tartozol Wiley barátunknak, amiért ilyen vendégszeretően fogadott téged, pedig te még csak a nevedet sem mondtad meg!
-A nevem nem is fontos! És a szállást és minden mást megfizetek ha kell, de senkivel sem számolok le!
-És mégis miből? Ha van is pénzed, azt mi valószínűleg nem is ismerjük, így nem fogadhatjuk el! A felszereléseidre semmi szükségünk, szóval valahonnan pénzt kell szerezned!
Wondom dühösen nézte a számító kis korcsot, aki most komoly arccal ült előtte. Erősen törte a fejét, de semmi sem jutott eszébe. Végül nagyot sóhajtott, és az asztalra tette a karját.
-Miről is van szó pontosan? - kérdezte a tauren, mire Kubz vigyorogni kezdett, és újra össze dörzsölte a kezét.
-Tudtam én, hogy lehet veled üzletelni! Szóval arról van szó, hogy három nyomorult féreg itt ragadt azok közül az ostoba kalózok közül, és esténként ide járnak, és lopkodnak, a harcosaink, pedig csak ritkán veszik észre őket, ha mégis, akkor levágják őket könyörtelenül.
-Miből gondolod, hogy én elég vagyok ahhoz, hogy legyőzzem őket? Nem vagyok egy tapasztalt harcos magam sem!
-Egy ekkora teremtmény mint te, már önmagában elég a megfélemlítéshez! De ha még egy sámán is, aki csak tud néhány trükköt....
-Várjunk csak! Honnan tudod, hogy sámánnak tanulok? - kérdezett vissza Wondom – Ti turkáltatok a holmimban?
-Ugyan már csak belenéztünk, és nem vettünk el semmit! Mondjuk nincs is semmi használhatód, talán az a díszes fejsze, de a többi egy rakás szemét, totemek, meg kövek...
Hirtelen Wondomnak eszébe jutott a kő, és hogy megégette a kezét, mert annyira forró volt. Teljesen megfeledkezett róla, pedig érdekelte, hogy vajon miért kezdte el hirtelen égetni a kezét, mikor dühös lett. Kubz közben csak beszélt, de Wondom nem is figyelt a szavaira, aztán feleszmélt.
-Rendben! Hát legyen ha már ilyen csapdába csaltatok! De segítség nélkül nem keresem fel ezeket a kalózokat, akikről beszéltél!
-Persze hogy nem, ez világos. Veled megy majd két őr, és Wiley is, mert igencsak meggyűlt velük a baja, és szeretne személyesen is köszönetet mondani. Ma este indultok, pontban nyolckor. Addig üsd e az időt valamivel! - mondta Kubz, majd felállt, és elment hátra a pult felé. Wondom pedig még jóllakottan is fáradt volt, és újra ágyba vetette magát, majd pár órával nyolc előtt felébredt, és kisétált a tengerpartra. Ott leült és hosszasan nézte a horizontot, majd el is gondolta magában, hogyha ezen túl van, akkor elhajózik, valamerre keletre, mert úgy hallotta, hogy arra létezik egy másik földrész ami tele van csodával.
Már közel volt a nyolc óra, és Wondom lassan visszaballagott a fogadóba, ahol Wiley és két erős alkatú goblin már várták. Nagy buzogányok voltak a kezükben, és Wileynél pedig hosszúkás, vörös rudak, amikből kanócok lógtak ki, és a tauren tudta, hogy ezek valamiféle robbanószerek. Röviden átbeszélték, hogy mi a tervük, mert tudták, hogy a három kalóz egy kis sátorban lakik a parton, ahol azt várják hátha visszajönnek értük, és valamelyikük mindig őrködik. Wondom kezébe vette a fejszéjét, és totemei közül egyet. Bár tanainak igencsak kezdetén hagyta el a tábort, néhány dologra már képes volt, és magabiztosan várta az ütközetet. Aztán útnak indultak, és egy órán belül egy domb széléhez értek, ahol Wiley halkan előre osont, majd jelezte, hogy látja a sátrukat.
A két goblin megmarkolta a buzogányát erősen, Wondom pedig a fejszét, és halkan osonni kezdtek a sátor felé. Észrevették az őrt is aki nem messze a sátortól egy fa tövében ült, és gyenge tűz lobogott előtte. Wiley akkor intett a többieknek ő a sátor felé indult, a tauren és a két goblin pedig az őrködő kalóz felé. Wiley megbújt egy bokor mögött, és várta a jelet, amit a többiek meg is adtak neki. Akkor meggyújtotta az egyik dinamit kanócát, és a sátorhoz dobta, majd futni kezdett. De az őr észrevette, és talpra ugrott. Riadót fújt, de már késő volt, és a sátor felrobbant, a vászon darabjai pedig csak úgy röpködtek a levegőben. Akkor rárontott a két goblin és Wondom az őrre, aki rögtön eldobta a fegyverét, és kegyelemért esedezett. A goblinok pedig dacoltak vele, de a tauren másképp gondolkodott.
-Nem ölhetitek meg így fegyvertelenül! - mondta Wondom – Megadta magát, akkor hagynotok kell elmenni.
-De visszajön majd amikor a kalózok visszatérnek! És visszatérnek mert minden évben visszatérnek, csak ezúttal itt hagyták nekünk ezt a férget. És már így is méregetik Ratchetet, hogy kifosszák! - mondta Wiley
-Akkor vigyétek el, messzire, és kössétek be a szemét. Engedjétek el a pusztán, némi vízzel és élelemmel, de adjatok neki esélyt!
A goblinok nehezen bár, de végül úgy döntöttek hallgatnak a sámánra. A halottakat, Wondom helyben eltemette, és a szellemekhez beszélt, hogy gondoskodjanak a két gazemberről. A harmadikat pedig magukkal vitték, és amíg másképp nem határoztak bezárták egy kamrába, amit éberen védtek.
Wiley pedig megköszönte Wondomnak a segítségét, és még azt is megkérdezte kíván e még valamit. Wondom bizalmatlan volt egy kissé, a múltat figyelembe véve, de végül azt kérte, szerezzen neki egy helyet a következő hajón, ami keletre megy! Wiley furcsállta a kérést, de elintézte, és Wondom két nappal később hajóra ült, de előtte elbúcsúzott Kubztól, és Wileytől, és a goblinoktól, akiket megismert. Furcsának tartotta őket, és számítóknak, de az üzleti készségüket, ravaszságukat, és ügyességüket ő sem kérdőjelezte meg. Wileyt, és Kubzt pedig soha nem sorolta barátai közé, de amolyan érdek kapcsolatként számon tartotta őket, ha másképp nem is.
És a hajó keletre el is indult, csakugyan. Wondom pedig elbúcsúzott Kalimdortól, a nyugati földrésztől, a taurenektől, az eddigi életétől, és Ratchettől, meg mindentől, amivel valaha itt találkozott, és kíváncsian vágott neki a tengernek, mit sem sejtve a furcsa jövőről ami rá várt!

De azért látom itt kezdünk megint elhalálozni!
Most karácsonyi láz van, meg én mostanság mást csinálok, de lehet még szilveszter előtt előrukkolok egy új résszel, meg oldalon is tuningolunk kicsit ;)
Na majd kiderül, persze!

Nem.
A keleti kontinensre száműzetve teljesen el voltak vágva Nordrassiltól és Nozdormu áldásától, így ők már öregedtek rendesen, mint mások. A WarCraft D & D könyv szerint olyan 2000 évig élhetnek így.
:)

Hello! Hamarosan elkészül at én karim története is, de van egy dolog amiben nem vagyok biztos: a High Elf-ek is halhatatlanok voltak?
Előre is kösz a választ!

inkább Oscar Wilde-os ra:)) az ő leírásai tetszenek a legjobban, pl. A boldog herceg , majd olvassátok el egyszer azt a mesét. pontosan arra használja a szavakat, hogy leírja tökéletesen a tájat, a szereplőket, az érzéseket, és mindennek az előzményét teljesen részletesen.
de persze, Tolkien is megtalálható valamilyen szinten, hiszen kb ők inspirálnak ha mondhatom így,... őket olvastam legtöbbet, Wilde, Marquez, Tolkien. és ők hárman mesterek a részletes leírásokban ;)
amúgy thx a kritikákat, irogatom tovább :roll: :twisted:

jah ezeréves elffel kapcs, nos az elfek élete minden egyes történetben másképpen sok... van amelyik fantasyban 1000évig élnek kb, van ahol három-négyszáz, van ahol tízezer. ne viszonyítsatok wowos elfekhez, ez teljesen relatív. nem ragaszkodom körömszakadtáig a wow-historyhoz, sztem látszik is, de persze az alapja az.

Na most sikerült csak elolvasnom, de be kell vallanom kicsit bele kellett olvasnom az előző részbe mert nem emlékeztem mindenre. Nekem is nagyon tetszett Angwa története, bár az ezer éves elffel nekem is volt fenntartásom, de mindegy belefér, azért ha gondolod írd át.
Van egy rész ahol nagyon szeretnéd egyensúlyozni a sok párbeszédet egy hosszabb leírással, és ott már kicsit szerintem Tolkienesre vetted a figurát, vagyis a kelleténél kicsit több lett a helyzetleírás.

Mindent egybe vetve jó kis történet, és aránylag kevés a hiba is.