3.részlet

Friss sütemény illatára ébredt, a nap még nem sütött be az ablakon, és ez mindenképpen annak a jele volt, hogy nem késett el. Nyújtózkodott egyet, majd kimászott a függőágyból. Megmosta az arcát esővízzel, és haját fésülve kiment a szobájából. Érdekes, ma nem is álmodtam semmit. Vagy csak nem emlékeznék? Vállat vont, majd beleharapott a tálkáról leemelt sütibe. Vágott egy grimaszt, és gyorsan kisietett inni egy kis vizet. Nem szerette ezt a fajtát, úgyhogy gyorsan leöblítette friss vízzel.
Hallotta, ahogy anyja kint a kertben összeszedi a vízgyűjtő edényeket és jön befelé. Nemsokára meg is jelent, és Engwa szokatlanul sápadtnak és csendesnek találta. –Anyám, jól vagy? Hentienna bólintott, de hosszan a lányára nézett, leült vele szemben és a vállára tette a kezét.
-Én jól vagyok, viszont az álmom eléggé megrémisztett.
-Meséld el!
-Rendben. Egy embert láttam, harcost, aki gyógyít is, csatában volt éppen és egy fehér holló ült a vállán. Egyszercsak a holló lerepült róla, megrázkódott, és egy női alak vált belőle, csupa sötétség és füst volt, mintha éteri lett volna. Ekkor megjelent egy ember nő, vörös szemmel, amin csodálkoztam is, és elkezdte szívni az erejét az éteri lánynak. A férfi ekkor rámnézett – még mindig látom magam előtt a kék szemét – mondani akart valamit, de ekkor felébredtem. – megtörölte a homlokát, és lenézett a földre. – harccal és csatamezővel álmodni… ez ám a balszerencse. Részleteket ne is kérdezd, ennyire emlékszem csak. Még talán arra, hogy egy fehér sas volt a gyűrűjén a férfinak. Ez megmaradt mint halvány foszlány, mert sokszor megcsillant rajta a nap, és gyönyörködtem benne.
-Különös, én nem álmodtam semmit, jobb is talán.
Ezzel túl is lépett a dolgon, és beleharapott egy nagy zöld almába, amit a tálról vett el. –Megyek is, még időben vagyok.
-Siess vissza később, esni fog ma is. A nyár végén járunk, és mennyit esik…-Megcsóválta a fejét, majd kiment a kertbe.
Engwa visszament a hálófülkéjébe, gyorsan felhúzta a papi ruháját, magához vette a tőrét, és elindult a tisztás felé vezető úton.
Már rég bentjárt az erdőben, félúton volt a cél felé, mikor az út mentén ülő alakra figyelmes lett. Görnyedten ült egy kövön, hosszú fekete haja kilógott a vörös csuklya alól, lila palástján pedig bordó jelek lüktettek, annyira mély volt a szín tónusa. Oldalán kés lógott, aminek a markolata nagyon ismerős volt Engwának. „Ezt már láttam valahol, és ez a ruha is olyan ismerős.” Közeledett az alak felé, de még mindig nem látta az arcát, és nem tudta eldönteni, fiú vagy lány lehet. Jobban megnézte, és látta, hogy egy hosszú faragott botot tart jobb kezével, a földre támasztva. A boton lila rúnákat csillantott meg a napfény és a piros kő a tetején szivárványszín pöttyöket szórt a lány kezére. Már majdnem egy vonalba ért vele, mikor a másik ránézett, és Engwának megfagyott a vér. „Ez az a lány az álmomból! És vörösek a szemei!” A lány nézte őt, majd elmosolyodott.
-Azt hittem, késni fogsz.
-Tessék? – Engwa visszahőkölt, és a száját nyitva felejtette.
-Későbbre vártalak, hiszen minden reggel késel, nem igaz? Sebaj, legalább több időnk lesz beszélgetni. – rákacsintott és felállt. Egy fejjel volt alacsonyabb az elfnél – mint minden ember.
-De… Honnan tudod, hogy késni szoktam? És a nevem? És… erre járok, de végülis mindenki… Ki vagy Te?
-Mindent a maga idejében. Szerintem vonuljunk le az útról, itt nem szeretik a magamfajtát, és a végén híre megy, hogy boszorkányokkal paktálsz. Akkor aztán tényleg mindennek fuccs. – felnevetett és levette csuklyáját. Engwaerin meglepődve látta, hogy így kék a szeme.
Most jutottak el a szavak a tudatáig,' boszorkány, de hát mit keres itt? Mit akar tőlem?'
-Gyere.
A lány lefordult az útról, és egy távoli kis tisztásra mutatott, ahol sok nagy kődarab szürkéllet a sárga pitypangok között. Engwa követte.
-Jaj, de modortalan vagyok, be sem mutatkoztam, Yassurinak hívnak, nálatok boszorkánymesterként ismernek, de a démonok úrnője kifejezés jobban tetszik. –Felnevetett és leült a rét szélén egy árnyékban lévő nagy kődarabra. Engwa vele szemben leült a fűbe, és kissé bizalmatlanul nézte az embert, aki levette palástját és hátrafogta hosszú sötét haját. Ránézett Engwára, majd hátradőlt, kezeire támaszkodva.
-Engwaerin. Milyen dallamos a neved.
-Elf név, általában dallamos és cirkalmas neveink vannak, hogy ha fel kell sorolni egy falu lakóit, olyan legyen, mint egy ének.
-Érdekes elmélet, az emberek mindig rövidíteni próbálnak, minél kevesebb ideig tartson kimondani egy nevet, ezzel is időt spórolva. Az életünk is rövidebb, mint az elfeké, és a neveink is. – Gúnyosan mosolygott, és Engwa nem tudta, mit válaszoljon.
-Egy rövid név is rejthet bölcs és csodálatraméltó egyéniségeket és tetteket, az is lehet beszédes. A te neved elfül azt jelenti, „viharos víz”.
Yassuri meglepve felhúzta szemöldökét – Valóban ezt jelenti?
-Igen.
-Hm. Érdekes. Nem is tudtam, hogy van a nevemnek elf megfelelője…. – Bámulta a földet, elrúgott lábával két-három kavicsot, majd ismét az elfre nézett. – Tudod, miért vagyok itt?
Engwa némán megrázta a fejét, és várakozásteljesen nézett rá.
-De már láttál engem, nem igaz? – Rávillantotta szemeit, majd folytatta. –Álmodtál rólam, és én ezért jöttem. Érdekel az álmod. Elmondod nekem, ugye?
-De, honnan tudod, hogy álmodtam rólad?
Yassuri sóhajtott, majd belenyúlt egy bőrtarisznyába, ami oldalára volt erősítve, és előhúzott egy vörös pecséttel ellátott pergament. Kitekerte, átfutotta, majd Engwa orra elé tartotta, és ujjával mutatta neki a lényeges részt. Az elf elvette, nézte, majd rápislantott.
-Ez emberi nyelven van.
-Ó, persze, ne haragudj. Akkor olvasom. Kedves Yassuri, itt ez lényegtelen, igen megvan!
„Teldrassilban keresd a jövőt,
késve sétál vihar előtt,
álma rejti titkodat,
kit ember és elf kitagad.”
Magadra ismersz? Körülbelül csak egy hétig kellett gondolkoznom és utánajárnom, pontosan mit is jelent ez a feladvány. A feladó most lényegtelen, te úgysem ismered, és amúgy is csak egy bogaras vén mágus. Ott Viharváradon mindenki bolond, azt hiszik, játszhatnak a tűzzel és vízzel, elementáloknak parancsolni. Még mit nem! De ez most más téma. Tehát akkor elárulod nekem, kedves Engwaerin? – Nyájasan rámosolygott a lányra, aki épp igyekezett felfogni mindent, amit Yassuri egy szuszra elmondott.
-Hát, hol kezdjem?
-Ahol kezdődik, az elején.
-Persze. Tegnap láttam az álmot, álltál egy tengerparton, épp napnyugta volt, és egy kört véstél a homokba a tőröddel, amiből két forma emelkedett ki, majd belemarkoltál, és végül összeromboltad. Ezután egy fekete démonlovat idéztél, elvágtattál, és eltűntél. A távolban egy város körvonalait láttam. Ennyire emlékszem.
Yassuri homlokráncolva nézett egy kavicsot a porban.
-Az a két forma a homokból, mit ábrázolt?
Az elfnek valami azt súgta, ne mondja el, maga sem tudta, miért.
-Nem emlékszem rá. Talán később eszembe jut.
Kezdte kényelmetlenül érezni magát, és elkezdte ujja köré tekerni hajtincseit. Yassuri figyelte őt, majd megjegyezte.
-Érdekes ez a dolog a bőröddel. Olyan színű, mint az embereké, és nincs rajta semmilyen gyűrűző vonal, inda. Csak a szemed és füled elf. Meg persze a mozgásod. De indulok is, nem hagyhatom, hogy elkéss. Csak egy kérdést még, mert van, amit nem értek: tudok róla, hogy a Tanács elé állítottak, mert baljós, furcsa dolgok történtek veled, meg persze az álmaid és a baleset a társaddal. Így van?
-Igen, de nem kaptam semmilyen büntetést, csak annyit kötöttek ki, hogy ha még történik hasonló velem, ami ártalmas a környezetemre vagy rám nézve, akkor Viharváradra küldenek.
-És ez az, amit nem értek, kedves Engwaerin. Neked minden vágyad, hogy emberek közt legyél, és mágusok, boszorkánymesterek titkait ellesd. Akkor miért nem kapsz az alkalmon, és küldeted magad oda? – Kacsintott egyet a lányra, majd gyorsan felállt, és mielőtt az elkerekedett szemű elf bármit is mondhatott volna, belekezdett a démonló idézésébe, ami meg is jelent, lángoló patájával dobbantott párat, majd prüszkölve felágaskodott.
-Hó, Astaroth, nyughass. Ezek a démonfattyak… Kezelhetetlenebbek, mint az elementálok, én mondom. Egy mágus el se bírna vele, de hát azok is csak arra jók, hogy jégkockát csináljanak nekem egy forró nyári napon. – nevetett fel. –De ne is vegyél komolyan, biztos ők is értenek valamihez. És ne feledd most szavam – mondta, miközben kecsesen felpattant a ló hátára – amikor a kilencedik nap lenyugszik, találkozunk Viharváradon. Az álom, amit elmondtál, még homályos számomra, és igen kevés ahhoz, hogy pontosan tudjam, mivel is kapcsolatos. De abban biztos vagyok, hogy amit láttál, nem a közeljövőben fog megtörténni. Talán negyven napnyugta is kell hozzá, talán több, nem tudom pontosan. Ég veled, Engwaerin Silwering, a kilencedik napon, ne feledd! Keresd az Arany Sas fogadóban Meirat, ott megszállhatsz! A téren, az átjáró előtt! – az utolsó szavakat már csak a szél sodorta felé, ahogy látta elvágtatni a lányt.
„Kilenc nap, Meira, Arany Sas, csak el ne felejtsem. De hát ez őrültség, nem hagyhatom itt a falut, mindent, itt van az életem, a jövőm.” Közben a tisztásra ért, időben, mert még senki sem foglalta el a helyét. A többiek összenéztek, amint meglátták, és elkezdtek maguk közt suttogni. Engwa sejtette, hogy így lesz, de nem érdekelte túlságosan, mit gondolnak róla. Csak azon törte a fejét, mihez is kezdjen, mi a helyes út. 'Yassurinak igaza van, én Viharváradra szeretnék menni, mire várok? Mit kéne tennem, hogy odaküldjenek? Megint irányítsak valamit az akaratommal?' Leült egy lapos sziklára és szórakozottan elkezdett babrálni egy fehér virágot a lábánál.
A tanár lassan megjött, ő is elfoglalta a helyét, de előtte vetett egy rosszalló pillantást Engwára.
–Kisasszony, elhozta a grimoirját?
-Igen, Ryka papnő, a mágustőröm is velem van.
-Kitűnő, akkor el is kezdhetjük az órát. Mint tudjátok, minden éremnek két oldala van, és minden jónak van egy ellentétes rossz párja. Ha ez nem így történne, a világ nem lenne kiegyensúlyozott, káosz uralkodna a Földön. Ezért váltják egymást a nappalok és az éjszakák, a Nap és a Hold, ezért örök a harc a sötétség és fény között. Amit mi tanulunk, a gyógyító fény, ennek is van ellenpárja: a lassú, gyötrő fájdalom, ami felemészti a testet és a lelket, és az árnyékvilágba küld. Ezért hívjuk ezt az erőt árnyékmágiának. – Itt hatásszünetet tartott, Engwaerint vizslatva, majd sóhajtva folytatta.
-A múltkori szerencsétlen véletlen folytán, tanúi voltunk Engwaerin tettének, mellyel társát a hatalom egyik szavával megsebesítette, de szerencsére a druidák már teljesen meggyógyították, hamarosan rendbejön. Az igazság az, hogy az árnyékvarázst a boszorkánymesterek használják csak, ők ismerik a praktikákat, varázslatokat, átkokat, ezért is érthetetlen számomra, és sokak számára, hogy ez egy pappal megtörtént, főképp, hogy csak egy növendék. Még a mágusok sem ismerik, használják az árnyékmágiát, hát még a papok.
Olyan háromszáz évvel ezelőtt felvetődött, hogy a papok nem képesek magukat megvédeni: a mágustőrrel harcolni nem nagyon lehet, gyógyítani magukat nem sokat számít, ha nem sebzik az ellenfelet, így tehát gyakorlatilag képtelenek rendes sebzést mérni az ellenfélre. Ezért egy bizonyos pap, akit Danthalnak hívtak, kifejlesztett egy új ágat a mágiában. Ez olyan gyógyító fényt jelent, mely képes sebezni, forrósággal tölt el és éget. Azóta ezt használják a papok önvédelemre, sokat köszönhetünk ennek.
De, sajnos Danthal nem állt meg, hanem még egy ágat keresett, abból az elméletből kiindulva, hogy a fény ellentéte a sötétség, tehát a papok képesek lennének az árnyékmágiához hasonló varázslattal is sebezni. Teljesen beleőrült a kísérletezéseibe, felemésztette minden erejét, végül már nem beszélt senkivel, és tapasztalatait sem osztotta meg a többi pappal. Halála előtt teljesen kifordult önmagából, az árnyékmágia átjárta testét és szellemét: az örök sötétség vetült rá. Így találtak rá holtan, lilán és zölden füstölgő testtel feküdt a fűben, egészen éterinek tűnt. Tulajdonképpen egy árnyék volt, bizarr és félelmetes látványt nyújtott.
Engwaerin előtt felsejlett egy kép a hatalmas és félelmetes Danthalról, amint árnyékformájában megmérkőzik a többi pappal, porig alázva őket, és eme gondolat után elégedett vigyor ült ki az arcára. Persze a papnő rögtön észrevette. –Engwaerin, mi olyan mulatságos?
-Elnézést Ryka papnő, figyelek.
-Most szünetet tartunk, utána rátérek arra a mágiára, ami az elme gyengeségeit használja ki: félelmet, kishitűséget. Ha visszatértem, folytatjuk.
Fogta a pergamentekercseit, melyeket mindig magánál tartott, és sietve felállt, majd kisétált a tisztásról. Engwát izgatta a történet, amit hallott, szeretett volna többet is megtudni Danthalról, és a kísérleteiről, mindenre kíváncsi volt. Kicsit félrevonult a többi növendéktől, levetette magát a tisztás szélén a térdig érő selymes fűbe, és a felhőket nézte, amint különböző formákat vettek fel. ’Vajon én is képes lennék árnyékmágiával harcolni? Lehet, hogy boszorkányvér is folyik az ereimben?’ Erre a gondolatra kuncogott egyet: minden elfnek megvolt Teldrassilban a családfa rajzolata, ami Engwáék esetében bekeretezve állt az ajtó mellett, ugyanis az ősei a falu alapítói közé tartoztak, még a kezdetek kezdetén. Tehát az esély egy esetleges boszorkányrokonságra teljesen kizárt volt. ’De valahonnan kellett, hogy tudjam azt az átkot, amivel sebeztem. És a farkast is tudtam irányítani.’ Továbbra is az eget kémlelte, ahogy néhány madár el-elszállt a felhők alatt. „Minden vágyad, hogy emberek közt legyél, akkor miért nem küldeted magad Viharváradra?” Igen, oda kell mennem mindenáron!
Felugrott és odament társaihoz, akik a tisztás közepén ültek, és azt vitatták, vajon jobb, ha mágustőr és grimoire van náluk, hogy egyszerre meg tudják magukat védeni közelharcban is, és bármikor meg tudják nézni a könyvből a megfelelő varázslatokat, vagy az a megfelelőbb, ha mágusbot van náluk, amiben hatékonyabban összpontosul erejük, és varázsló külsőt kölcsönöz nekik. Engwaerint unottan hallgatta őket, ő legszívesebben egy botot használt volna, mert két dolgot egyszerre hurcolászni fárasztóbb volt, mintha csak a hátára csatolná a botot. Amint leült közéjük, a többiek elcsendesedtek, és kérdőn ránéztek.
-Engwa, szerinted? Tőr vagy bot?
-Bot, mert azt nem felejtem otthon.
Páran kuncogtak, az elöl ülők viszont rosszallóan néztek rá.
De csak egyikük, Amwé szólalt meg.
-Azt hiszed, nagyobb az erőd nálunk, és hogy különleges vagy, ugye? Pedig csak arról van szó, hogy nem vagy sem elf, sem ember, és ezért a varázslataid is olyan félresikerültek, mint te magad.
Engwa látta a tekinteteket, és érezte, ennek megint nem lesz jó vége. A karja elkezdett reszketni, érezte, ahogy végig kúszik valami az ujjai végéig, valami égető, mégis kellemes érzés.
-Nem vagyok félresikerült, és szerintem jobban tennéd, ha elhallgatnál, mielőtt valami bajod esik. A te érdekedben mondom.
-Ó, hát fenyegetőzöl? Meg akarsz küzdeni? Jól van, gyere, mutasd, mit tudsz!
Magához vette tőrét, és kisétált a tisztás közepére. Engwa nem tudta, mitévő legyen. Győznie kell, de akkor rajta csattan az ostor, és ki tudja, milyen átokkal sújtja ellenfelét véletlenül.
Ha viszont nem ő nyer, gyengének fog tűnni, és ismét lesz ürügy arra, hogy gúnyolják. Dacosan felszegte az állát, és követte Amwét. Azt biztos nem hagyja, hogy legyőzzék, inkább lássák őt félelmetesnek és nagyhatalmúnak, ha már ilyen erő birtokában van. Tudta, milyen taktikával fog Amwé küzdeni, látta már jópárszor. Rákoncentrált társára, és megint látta a gúnyos tekintetet maga előtt, forrni kezdett benne a düh, és mielőtt a másik bármit is elkezdhetett volna varázsolni, Engwa kezei körül zöld és fekete színekben játszó árnyék kezdett előtűnni, és egy mozdulattal társa felé küldött egy fekete csóvát, majd még egyet, végül elzsibbadt a keze, és egy utolsóra erőt gyűjtve a harmadikat is felé irányította. Amwé hátrahőkölt, meglepetten felkiáltott, és egy kezdetleges védőpajzsot tett magára, hogy amíg gyógyítja magát, az felfogjon pár sebzést. Persze tudta, hogy ez nem tart ki a csata végéig, de nem volt más választása. Engwaerin is magára tette a pajzsot, hogy ő semmiképpen ne sebződjön, ki kell tartania az összes erejének. Ellenfele közben gyógyított magán, és mivel más nem jutott eszébe, odafutott Engwához, hogy mágustőrrel ejtsen rajta sebet.
Engwa ezt látva, maga se tudta, miért, de nyugodtan állt, és várta, hogy Amwé közelebb érjen. Mikor már csak ötlépésnyire volt, fejében ismét egy szó kezdett el lüktetni, és mivel vesztenivalója nem volt, kimondta. Meglepve látta, hogy nem történik társával semmi, viszont magánkívül elkezdett futkosni, mintha keresne valamit. Engwa érdeklődve nézte egy darabig, majd kilőtt rá ismét két árnycsóvát, és a harmadikat varázsolva már tudta: ő nyert. Amwé ezután megadja magát, hiszen teljesen legyengült, a pajzsára sem maradt ereje, védtelenné vált.
És igaza is lett, a lány megállt, nem futkosott tovább, és meghajlással jelezte, számára vége a küzdelemnek, elismeri Engwát nyertesnek. Engwaerin magában örült, hogy vége, mert az ő ereje is fogytán volt, nem volt benne biztos, hogy túl sok varázslatra futotta volna még. Ő is meghajolt, és odament a három holdkút mellé, hogy regenerálódjon. Közben félszemmel látta, hogy a többiek körbeveszik Amwét, és egymást túlkiabálva kérdezgetik. Belenézett a vízbe, és fáradtan félresimította hosszú ezüst haját, megeresztve egy diadalittas mosolyt. Ránézett közelgő társaira, akik elkezdtek felé közelíteni, élükön Amwéval, és felkészült a legrosszabbra is.
-Engwa, - Amwé magához képest szokatlanul kedvesen szólt hozzá – mondd csak, arra vagyunk kíváncsiak a többiekkel, hogy ezekre az ismeretlen varázslatokra, idegen szavakra és mozdulatokra megtanítanál minket?
Engwaerin meghökkenve nézett a kíváncsian várakozó elfekre, mindenre számított, de hogy a segítségét kérik, arra nem.
-Miért szeretnétek ezt megtanulni? Ez nem papoknak való, ti is hallottátok az előbb Ryka papnőt.
-Így van, egyáltalán nem nekik való. – Ryka ott állt, észre sem vették, annyira figyeltek Engwára, de amint meghallották a tanár szigorú hangját, elfoglalták helyüket. Csak Engwaerin merevedett le teljesen, mozdulni sem bírt, ahogy állta a tanárnő szigorú tekintetét, és egy szomorú villanást látott benne.
-Engwaerin Silwering. Gondolom, te is tudod, mi következik. Most menj, este a Tanács értesíteni fog, mi a teendőd. Erről sajnos be kell számolnom nekik, azt hiszem, mindent láttam az előbb, hogy azt mondjam: ez már nem gyerekjáték.
Az elf felállt, szótlanul magához vette tőrét és könyvét, majd egy köszönést elmormolva kisietett az útra. A szíve még mindig zakatolt, és vegyes érzelmekkel gondolt arra, mi is fog ezek után következni. Az biztos, hogy a Tanácsnak Ryka jóvoltából még ma a fülébe jutnak a történtek. Ez a biztos távozással volt egyenlő, Viharváradra. Elszorult szívvel gondolt most anyjára és apjára, akiknek egy darabig ez most biztos nagy fájdalmat fog okozni. Szerették volna, ha lányuk idővel pappá érik, és Azeroth földjén segít, ahol szükség van rá. És bár anyja nagyon jól tudta, hogy Engwa szívéhez teljesen más állt közel, és más iránt érdeklődik (főleg az emberek iránt, ami családja rosszallását váltotta ki mindig), ezt sosem említette Engwa apjának, aki éppen a nagák elleni harcban segített Azshara partjain. Már odavolt egy ideje, és Hentienna sosem írt neki azokról a dolgokról, amiről tudta, hogy aggasztaná Zhelart. Engwa apjáról gondolkozott éppen, amikor belépett házuk ajtaján. ’Legalább senki nincs itthon, van egy kis időm rendberakni a gondolataimat, és pihenni. Bár ha jobban belegondolok, inkább csak pihenni…’
Már bent is feküdt az ágyában, és a beszűrődő délutáni napsugarak cirógatására el is aludt nyomban.

---tudom ez most kevesebb, de a köv.részt két-három napon belül bepostolom:)))
-aeg-
lehet ebben több hiba lesz mert igaz, már leírtam egyszer papírra, csak most ilyen későn gépeltem be, nézzétek el nekem=)

Nekem személy szerint nincs problémám ezzel a kifejezéssel. Persze lehetne szebb de néha belefér egy ilyen, valamikor még jó hatást is kelt, ez most itt így elment.. nem volt se negatív se pozitív hatása.. nekem.

Hát nem mondom meg engem mi küldött padlóra, de az nem itt történt.
Majd ha feltápászkodtam, elolvasom ... :|

Frosty a lényegre tapintott.
Most fejeztem a be a Jobbára ártalmatlan című regényt Douglas Adamstől. Aki teheti, olvassa el. Apám, könyv még nem vágott így haza... más se nagyon :cry:

Szerintem Rodoren csak a mondat stílusát kifogásolta, nem azt, ahogy Engwa reagált... :)

dehát Engwa ilyen:) felhúzza a balszemöldökét és egy kis megvető mosoly húzódik az arcocskájára. =) namindegy, megpróbálom akkor korhűbben ábrázolni, mennyire kis szeleburdi csacska elf is ő.
-aeg-

Igazából nekem ez enm probléma vagy akadály... csak akkor tisztázni kell a korlátokat amin belül írhat.. de remélem hogy ettől független nem megy el a kedve.
Az Azeroth Vándorait már kigondoltam egy történetre ami ha jól saccolok olyan 20 fejezet karakterenként.. vagyis még BŐVEN van munkám.. Cranky tart 8 történetnél... Rotten 6, Thomas 3, Wondom 2, Salfne fél.... Számoljunk utána :D
szal segítség jól jön.

Az, hogy én bölcs lennék, egy igen-igen vakmerő kijelentés :) .
A problémád egyébként ismerős, csak nekem egy Chris Metzen nevű fickóétól térnek el gyakran a nézeteim :? . Szerintem tedd azt, amit én nem nagyon tehetek meg: finoman érzékeltesd az illetővel, hogy nálad jobbat úgysem tud írni :D . Vagy írjátok meg közösen a történetet.

Ha a hasszú bekezdésedet elolvassuk, akkor rájöhetünk, hogy te Rodoren bizony nagyon bölcs lehetsz :D:D A fonottkalácsos hasonlat jó, de így kicsit már soknak hangzott :P

Amúgy köszönöm tőled is a jobbára pozitív kritikát, és folytatni is fogom, Salfne 1. története már készül, az érdekes csak az, hogy Salfne, vagyis a játékos aki egyben osztálytársam úgydöntött megírja Salfne történetét. Csak egy a gond, hogy én már kitaláltam a nagy sztorit meg az Azeroth Vándorai szereplőinek közös történetét, szal vannak korlátai. Most nálam van a történet, és bővítem és javítom ;)

Elolvastam Wondom történetét. Jó lett. De. Van benne pár hiba. A tagolás. Nem a legjobb. Néhol rövidek a mondatok. Néhol pedig olyannyira hosszúak, hogy az ember csak olvassa őket, és tele vannak kötőszavakkal, és már azt várja, hogy mikor lesz vége, és csaknem lesz vége, és sehol sincs pont, és van egy csomó, furcsa, beékelések, szerkezet, mindenfelé előre meg hátravetett tagmondatok, és egy fura helyen. aztán ott a pont

:lol:

Néha pofátalnul kihasználom, hogy senki sem tudja a címem :D . Nos, Cranky, ha még mindig nem vagy lincshangulatban, akkor hadd mondjam el, hogy a fenti az egyetlen komoly hiba, amit fel véltem fedezni ebben a két fejezetben. A stílusod, ahogy Frosty is említette, bizony úgy alakul, mint fa a gyalu kése alatt, az írásaid fejezetről-fejezetre jobbak.
Hadd áruljam el, hogy én is töprengek már egy ideje a goblinok jellem-és társadalomrajzán, és habár az én képem kissé talán részletesebb, Crankyé az egyetlen ilyen jellegű forrás a fórumon, és mint ilyen, úttörő munkának kiváló. Ehh, dehát beszélek én a saját képeimről, amikor egy szót sem írtam le belőlük, tessék inkább Crankyét olvasni, az valóságos, és tényleg nagyon jó.
A cselekmény szintén korrekt, sőt, egészen eredeti, nemigen találni benne hibát. Igaz, a kalózokkal való leszámolást egy kicsit jobban is elő lehetett volna készíteni, de ez sem nagy probléma.
Gratula a legújabb fejezethez, és várjuk a következőt!

Nos, most, hogy igen kevés idő alatt olvastam el igen sok beérkezett hozzászólást, azt hiszem, eléggé korrekt képet kaptam a fórum Rp részének jelenlegi irodalmi szintjéről.
Örömmel jelenthetem be, hogy úgy érzem, az írások folyamatosan fejlődnek, egyre kevesebb hibát, furcsaságot találni a szövegben mind annak tartalmát, mind stílusát tekintve. Ez a fejlődés kétségkívül a sok gyakorlásnak, vagyis a sok beérkezett műnek, és az igen közvetlen visszajelzéseknek köszönhető.
Ez már csak azért is örömteli, mert így aztán úgy tűnik, nem tölöttem hiába a hajnalaimat kritikákat körmölve, hiszen azokat olvassa valaki, sőt, egyes elvetemült lények még komolyan is veszik.
Mindazonáltal két hibával, úgy tűnik, nehezen bírkózik meg kis társaságunk, ez pedig a lineáris szerkesztés, és a cselekmény fordulatainak előkészítése.
Nehéz jó mondatot csinálni. Olyan ez, mint amikor az ember fonottkalácsot készít, úgy, hogy a szeme csak pár centire van a tésztától, és így próbálja megmondani, hogy a kalács túl hosszú-e, vagy éppen túl rövid, hogy vajon mennyire szép, hogy hol kell még egy kicsit csavarni a fonatokon és hol szorul egyengetésre a nyers tészta. Az író rá van kényszerülve, hogy a mondatát olyan közelről nézze, hogy az majdnem kiszúrja a szemét, miközben a fejében egyébként is ott zümmög a sok leírt és még leíratlan egyéb mondat, és így kell megállapítania, hogy hova kell raknia pontot, hova vesszőt, és hogy hova milyen kötőszó kerüljön. Ezt bizony csak sok gyakorlással lehet elsajátítani, hacsak nem zseni az ember. A gyakorlás magában foglalja a régebbi műveink vizsgálatát (leginkább a hibákat keresve), ezen kívül írni kell, rengeteget írni, ha nem történetet, akkor stílusgyakorlatot, esszét, értekezést (legutolsó esetben kritikát), vagy akármit, a lényeg, hogy szépirodalmi szövegből legyen az illető.
A másik gyakori hiba, amit fel véltem fedezni, az az előzmény nélküli fordulat a cselekményben. Amikor csak úgy hirtelen történik egy váratlan esemény a főhősünkkel, az olvasó nem érti, hogy ez miért van, elejti a cselekmény fonalát, és innetnől kezdve oda a jellemrajz, a történet, mivel mindkettő hiteltelenné válik. Viszont ha a fordulat előzményeit beépítjük a cselekménybe, akkor a történés hiteles marad az olvasó szemében, hiszen ha nem is érzékelte a történés közeledtét, azt olvasva és visszagondolva összeáll benne a kép.
Az ilyen előzmények hiányával szintén a rutintalanság gyanúsítható. Az eseményláncolatok felállításánál sosem árt kissé komplexebben szemlélni a történéseket, és ha egy esemény kilóg a sorból kéretik azt néhány szövegrészlettel beépíteni a környezetébe, vagy a fontosabb történéseket eleve jól megalapozni.

Mindazonáltal ez a két hiba nem olyan fontos, és ez jól tükrözi a színvonal folyamatos emelkedését. Ilyen kezdettel kíváncsi vagyok, mi lesz a jövőben, remélem, nem apadnak el a történetek.
És amíg meg nem jelenik tőlem az újabb szókupac, mindenkinek jó munkát!