Ketten nem könnyű írni, de akkor átszaladok még ezen a történeten 1, vagy 2szer.
A tőrpárbajt is valamelyest átírom, de mondjuk egyáltalában nem elképzelhetetlen egy rövid tőrpárbajnál hárítás. Afrikai kultúrákban volt is hagyomány a tőrpárbaj, mondjuk azoknak 3, 2 oldalt egy egy rövid és középen egy hoszabb ága volt. Ezáltalán könyebb volt avval hárítani. Azthiszem egyiptomiaknál volt ez szokás, de sajnos erről nincs videó a youtubon :D Akkor még nem volt olyan gyors a net biztos :D

Na mindegy történeten még átmegyek párszor.

Nos, mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy ezúttal nem ért készületlenül az éjjel. Éreztem ugyanis, hogy hol kötök ki ilyenkor, ezért behúztam a konyhából az összes tegnapelőttről maradt kávét, és némi szaloncukor társaságában idespájzoltam a monitor elé.
Az előbbi felvezetőből, gondolom, mindenki tudja, mi jön most, és mivel minden mást elolvastam, ezúttal az is egyértelmű lehet, hogy Cranky és társának műve kerül górcső alá. Csak úgy, szőrmentén.
Először is minden elismerésem, amiért volt bátorságotok ketten belevágni ebbe a feladatba. Nem lehetett könnyű így megírni egy történetet, ami, mint később kiderül, meg is érződik a kész művön.
Cranky írótársánál rendesen előjönnek azok a hibák, amiket az itteniek legtöbbje (beleértve Crankyt is) már kinőtt, és amiket már ezerszer megrágtunk, kiköptünk, elfelejtettünk majd újra felhoztunk, ecetera. Ha valakit ezek érdekelnek, az keressen rá régebbi postokban a tagolás, szerkesztés, bevezetés, és különösképpen a rövid szavakra. Meg fogja találni, hogy mire gondolok.
Egy hibát konkrétan kiemelnék, és ez Aulivis váratlan (újra-)feltűnése a cselekményben. Ahogy Frosty említette, nemcsakhogy bevezetve, de kifejtve sincs, és ilyenkor bizony nem az olvasó hibája, ha nem ért valamit. Én például már az elején sejtettem, hogy itt valami nem stimmel, de a mű végéig nem voltam biztos semmiben. Tessék érzékeltetni a bonyodalmat, vagy tessék teljesen elaltatni az olvasó gyanakvását, mert a bizonytalanság az nem jó. Egyáltalán.
Sajnos a párbeszédeken is van mit finomítani, számomra eléggé szájbarágósra sikeredtek, és a legtöbb sajna elég csináltnak tűnt. Lusta vagyok a quote-tal szöszmötölni (- sóhaj - tudom...), úgyhogy tessék kikeresni bármelyik párbeszédet , különös tekintettel a mű elejére.
De hogy valami pozitívumot is mondjak, a cselekménnyel legaláb nincs gond, és a jellemrajzok is jól sikeredtek (már amennyi van belőlük). A kedvenc részem az volt, mikor Aulivis nem engedi Salfnénak, hogy egyen a fertőzött gabonából, ez a rész nagyon finom árnyalatot ad, mindemellett rengeteget elárul a történetről is.
...--Ehh, nem segített a kávé, még mindig teljesen értelmetlen, amit írok...--
Ennyit a stílusról. Az, amit még el szeretnék mondani, inkább a tartalommal, pontosabban annak egyes momentumaival kapcsolatos. Sok regény azért olyan piszkosul jó, mert érezni lehet, hogy az írója ért ahhoz, amiről beszél, és ez olyan életszagúvá, olyan valóságossá teszi a történetet. Nos, erős túlzás lenne elvárni, hogy mindenki aki harcról ír, az heti két alkalommal eljárjon valamilyen edzésre, de könyörgöm, legalább egy videót nézzen meg arról, hogyan megy ez a valóságban!
Ott van mindjárt a tőrharc. Nem a WoW-os rugós ugrabugrálásról beszélek, hanem arról, ahogy tényleg csinálták. Tőrrel tőrt sohasem hárítottak, és ha két penge szikrázik egymáson, az bizony nagyon rosszat jelent. Egy igazi tőrpárbaj inkább pusztakezes harchoz hasonlít, nagyon sok fogással, csavarással, dobással, gánccsal, meg amit akar az ember. Természetesen lehet bele némi akrobatikát vinni, de a valóságból kell kiindulni és nem egy olyan játékból, aminek a grafikusai egy morcos tekintet láttán vonyítva rohannak.
Igaz, a finomságok közé számít, és ezért részemről merő kukacoskodás, de én a szekér kirablásánál bunkót használtam volna a zsiványok helyében. Nem butaság, a bunkó egy komoly fegyver, és sokkal alkalmasabb egy szekér kíséretének a felszámolására, mint a tőr. Egy efféle leírás igazán jót tett volna fent említett életszerűségnek.
Hasonló okból kiindulva azon sem árt elgondolkodnunk, hogy a derék útonálló mikor viseli a kendőjét és mikor nem.
Cranky, azt javaslom, tessék egy kicsit a társad körmére nézni, esetleg az orra alá dörgölni valamelyik előző írásodat, némileg példát mutatva ezzel neki. Ehhez és a további íráshoz sok szerencsét kívánok, de mára inkább befejezem, mert egyrészt múlik a kávé amúgy sem frenetikus hatása, másrészt meg azt hiszem, holnap, amikor dél körül felkelek, sok morcos postot kell majd elolvasnom :) . Egyszóval jó éjt mindenkinek és viszlát holnap.

=)
Rodoren a kritikáid btw sokat segítettek, /thankyou.
igen, gondoltam, hogy nem sikerül tökéletesen eltalálnom a duelt,
bár én magam csak azért wowozom hogy duelezhessek... de ezt elélg nehéz úgy leírni, hogy mind a játékot, mind a kettő ember közti feszültséget, mind az irodalmilag jó és pontos megfogalmazást visszaadja. lesz még elég duel viszont úgyhogy PREPARE YOURSELF.:)))
a köv rész sztem nagyon jó, mert akkor utazik majd Engwa stormwindbe, és itt kezdődik igazából az útja, és itt találkozik egy ngyon fontos valakivel a jövője szempontjából.
sajnos mivel lány vagyok (sajnos? :roll: :twisted: :P ) szóval emiatt gyakorlatilag a romantikus száltól nemmenekültök, ezenkívül annyi vért meg harcot (fizikai leírással úgyértem) nem fogok ábrázolni, bár igyexem, tényleg olyan regényt szeretnék, ami minden igényt kielégít. persze ez lehetetlen.... but I make a try.
lehet, a regényt a végéig leközlöm inkább egyben, és úgy élvezetesebb lesz. az kb egy hét ha megerőltetem magam (najóegyhónapmertittaBC:D)
:arrow:
-aeg-

Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a hétvége hajnal a kritikaírás rendes időponjta marad a számomra, annak ellenére, hogy nem ez a szellemi csúcspont a napom folyamán. Ezért talán mindenki elnézi nekem az alant következő mostoha (és néha teljesen összefüggéstelen) szavakat.
Kicsit megkésve bár, de szeretnék ugyanis szólni néhány szót Aegwyn legújabb írásáról.
Két, egymással jórészt ellentétes hatást véltem fölfedezni az egész fejezeten. Az egyik a játékmenetből, és a kevés gyakorlatból származó kissé kidolgozatlan összetevő, a másik az egyes részek gyakorlatilag hibátlan volta, melyen erősen érződik a régebben említett nagy művészek, mint pölö Oscar Wilde (habár én sosem olvastam) jótékony hatása.
Ebben a fejezetben a cselekmény fogott meg leginkább, így elsőként ezzel kezdeném. Ez az az összetevő, amin talán a legjobban érződik a külső minta, hatás. A cselekmény nyílegyenes vonalban halad előre, nincs benne semmilyen kitérő vagy fordulat. Afelől már inkább nem találgatok, hogy ez pontosan minek is tudható be, a lényeg az, hogy ez szerintem így jó, nem is okos belepiszkálni.
A cselekmény elemzésekor azonban képtelen voltam elsiklani egy fontos momentum fölött, ez pedig a jellemábrázolás. Annyira sarkított ugyanis. Nem tudom megállni, hogy ne spekuláljak az olvasmányok hatásával, ugyanis már találkoztam ilyesfajta jellemrajzokkal az angolszász realista irodalomban, így nekem nagyon gyanús, hogy az itteni séma is onnan származik. Igaz, ezeknek van annyi előnye, hogy még jobban megvezetik a cselekményt, ellenben egy kis árnyalás nem ártott volna a tanítványok, vagy akár a papnő jellemét tekintve.
A szerkezetben nem találtam hibát, így erre nem is vesztegetnék szót, annál inkább az egyes leírásokra, melyek - szegények - kaptak hideget is, meleget is. Úgy tűnik, az elkövetkező fejezeteknek, akár az eddigieknek, állandó részei maradnak a kisebb-nagyobb leíró részek. Ez nem baj, sőt egy egészen speciális szerkezetet eredmények, ami a maga egyszerűségében igazán szép, és tudnék is valami párhuzamot vonni vele, ha nem lenne ilyen késő, és én nem lennék ilyen állatira álmos. Így inkább rövidre fogom.
Sok a leírás, és így sok is múlik rajtuk. Ezeken szintén érezni véltem a komolyabb olvasmány hatását, például a boszorkány esetében, akinél egy már-már realistán pedáns leírással találkozhatunk, és bennem mégis a suhogó köpeny és a vörös szemek romantikus képe maradt meg. Én stilisztikailag kétségkívül ezt a részt tartom a regény legjobbjának. A legtöbb leírás ezt a stílust követi, és ezért ahhoz hasonlóan jó, kivéve a Frosty által említett harcjelenetet, ami sajnos nem sikerült olyan jóra, mint a többi. Igaz, erre nem is igen van szépirodalmi példa.
Mindent összevetve, Aeg írása globális szinten már csaknem tökéletes, mindössze a részleteket kell finomítani. Már tényleg nincs soká az az idő, amikor az újabb fejezetet olvasva jobbnak látom csendben maradni, vagy ha mégsem, mindenki elkönyvel kukacoskodó idiótának, ha eddig még nem tette, és szépen lép is a következő dicsérő postra. Gratula!

Na ja. Helyes kiejtés amúgy Szalfne. Elképzelhető, hogy leírom akkor azt még. Vagy szólok Gergőnek. Na majd meglássuk ;)

Na, látom, hiába utalgatok én itt finoman a végső csattanóra, ha egyszer Cranky megérkezik... :P
Néha biztosan elsiklok egy-egy vessző, vagy elírás felett, de ezt azért még én is észrevettem. :P Arról beszéltem, hogy leírhattad volna a mesét, amit Aulivis beadott Salfnénak (..vagy -nek? :?: ), hogy új esélyt kapott. Így hogy csak oda van dobva, kissé semmitmondó, mikor megtudjuk, hogy mégsem igaz.

A vizualitásról meg annyit, hogy ugyanígy voltam/vagyok én is, de azért remélem, hogy most már lassan-lassan sikerül legyőznöm a nem-kell-részletezni korszakot. :)

Azthiszem több leírás nem nagyon hiányzik, az meg, hogy figyelmetlenül olvastad az nem az én bajom Frosty :)
Ha végig olvasod, azthittem, az kiderül, hogy Aulivis nem kapott újabb esélyt, csak át akarta verni Salfnét. Igaz az, hogy miért nem lépett le rögtön utána a zsákmánnyal amit a közös rejtekehylükön tartogatnak, az még nem derült ki, de majd sor kerül rá. Errő gondoskodunk.
Ez a történet azonban főleg azért érdekes mert nem volt egyszerű ketten megírni. Az alap sztori a gergő ötlete, de mivel az azv egy irányba halad, ezért sok dologba kellett bele szólnom, és így kicsit zavaros lehet egy-két rész.
Mivel a Gergőnek ez az első írása ilyen téren, ezért nem nagyon volt tisztában pár dologgal. Pl, hogy azv történetek általában 3 és 5 oldal közé esnek. Nekem pedig másfél oldalas sztoriból kellett 3 oldalt írnom, ami nem is nagyon megoldható úgy, hogy nem változtatok a sztorin, vagy nem egészítem ki. Tehát a vége az az én művem nagyjából, valamennyire az övé is persze, de egészen a szekér megjelenéséig az övé. A próbákkal kapcsolatban azthiszem nem nagyon jutott eszébe semmi, és nem akarta ennél jobban részletezni, mert azt unalmas írni meg olvasni is, viszont abba a hibába esett amibe sokan az első írásainknál. Vizuális alkattal elég szar belekezdeni az írásba, mert nagyon sok ilyen gnd merülhet fel. Tudom első sztoriaimnál, amik még nem warcraftban játszódtak hasonlók voltak a hibák. Csomó hely leírást meg ilyeneket átugrottam, sőt sokszor az sem volt tiszta, hogy most ki beszél és néha ezek még elő jönnek, mert a fejedben van az egész, és ahogy lejátszódik előtted, olyan mintha ez mindenkinek természetes lenne.... nem könnyű megszokni, hogy nem.

Na rizsát félretéve, nem tudom, hogy utólag mégegyszer belenyúljak e?

Na végre, Ravenholdtról is beszél valaki! :D
Nekem tetszett a sztori, tolvajokhoz illően oldottátok meg. (Igen, itt a végére gondolok :) )
Kicsit több leírás azért még lehetett volna, pl. hogy kapott Aulivis még egy esélyt? Avagy a párbajok és Salfne további feladatai között is kissé filmvágást éreztem.
Emellett még 'tőrjeit' helyett szerintem inkább 'tőrei' kéne. :)

Egyébként nem találtam több hibát. További jó munkát! :)

Na jó gondoltam megvárom, amíg odlalra fel tudjuk tenni, de kíváncsi vagyok a véleményetekre.:

A Sötétség Árnyai
Avagy Salfne története

I. fejezet

Borongós napra virradt Tarren Mill, és a közeli hegyekben fekvő Varjú Üreg nevű tolvaj tábor is. Igencsak nagy volt, és rengetegek zsivány, tolvaj és egyéb gazember fordult meg errefelé. Mint mindig, szokás szerint a rangosabbak és orvgyilkosok már a reggelijüket fogyasztották és közösen, vagy magányosan tervezgették a következő bevetésüket.
Az erőd valóban sok tolvajnak adott otthont, és rengeteg teremből állt. Raktárak, hálószobák, egy-egy társalgó, és párbaj termek. Az egyik terem egy sötét sarkában egy férfi ült, és kényesen nézegette az arcát késében. Erősen borostás arca megfeszült, és egy laza mozdulattal beledöfte az asztalba a kést. Felpattant és megindult a közeli szekrény felé. A szoba elég kicsi volt, csak egy ágyat meg egy szekrényt lehetett benne találni, de volt egy különösen fura, agyonkaristolt, és bőr darabokkal tele szórt munkaasztal is. Ám, ahogyan ez az ember kinézett, úgy tűnt, cseppet sem izgatja, hogy rendetlenség van körülötte. Mikor a szekrényhez lépett, szinte kitépte annak ajtaját, mire az a falhoz csapódott. Kivette a bőr vértjét, nadrágját, kesztyűit és egy kis rongy darabkát. Gondosan, a részletekre figyelve felvette a ruhadarabokat és a rongyot az arca elé kötötte. Mikor az ágyához ment, arcát még a kendő alól is jól láthatóan meglepődve ráncolta. Az ágyon egy gyűrött köpeny feküdt, és most már egy hosszú szakadás is volt az alján.
-Hogy a fene vinné el ezt a vackot! -mormogta.
Azzal oda ment az említett asztalhoz és neki látott h befoltozza. Mikor kész volt, kiment a szobából, és az ajtót nagy erővel csapta be maga mögött. Néhány perc múlva talpig felszerelve állt a közeli edző téren, vele együtt pár hasonlóan felszerelt éj elf, és törpe is volt. Rendezetlenül felsorakozva álltak egymás mellett, hirtelen egy durranás hallatszott és egy komor, kopasz, bajszos ember jelent meg előttük, egy hosszú füstölgő puskával a kezében.
-Jól van látom mindannyian itt vagytok.- dörmögte - remélem felkészültetek, mert ezen múlik minden. De nem szaporítom a szót! Az első feladatotok nagyon egyszerű lesz; egy-egy elleni párbajban kell helyt állnotok, természetesen aki talpon marad az mehet a következő megmérettetésre. Az a néhány tolvaj, aki mindet kiállja, a testvériség tagja lehet! - kisebb moraj csapott fel a tömegben, de hamar elhalkult. - Rendben akkor kérném is az első két hölgyet! Salfne és Aulivis!
Salfne, vagyis az a férfi aki előbb még a köpenyével vesződött, most kicsit megrendült a második név hallatán, de felszegett fejjel állt ki a sorból. És Aulivis, akit már régóta ismert ugyanígy tett.
-Ismeritek a szabályokat. Semmi eltűnés, mérgezés vagy egyéb cselek! Most csak a fegyverforgatásotokra vagyok kíváncsi! - mindketten bólintottak, és szembe álltak egymással.
-Azt kell, hogy mondjam nem számítottam rögtön ilyen könnyű ellenfélre, barátom. - suttogta Salfne.
-Ilyen könnyű ellenfelet én se kívánhatnék! - nevetett Aulivis.
-Na, akkor mókára fel! - kiabálta a férfi.
Ahogy elhangzott az indító mondat, rögtön helyezkedni kezdtek, hogy olyan helyzetből csapjanak le a másikra ami nem a legkényelmesebb az ellenfél számára. Aulivis gyors mozdulattal Salfne oldala felé kapott, de ő könnyen kitért előle. Tudta, hogy a barátja ilyen helyzetekben nem viccel, és kíméletlenül leszúrja ha kell, ezért gyorsan ellen támadásba lendült. A tőrök zaja erős, fület bántó hangon csattantak egymásnak, suhogtak és kisebb szikrákat hánytak amikor egy végzetesnek tűnő csapást hárítottak. Több percen keresztül harcoltak, de egyiküknek sem sikerült, megsértenie a másikat.
-Ha jobban meggondolom talán nem is vagy te olyan könnyű ellenfél! - nyögött fel egy csapás után Salfne.
-Köszönöm az elismerést. De neked akkor sem kedvezem, hogy most veszítsek a cél előtt. - jött a válasz.
Ezzel egy gyors mozdulattal a háta mögé került és tarkón ütötte a késének markolatával. Salfne megtántorodott, de hirtelen beugrott neki a kép; sokszor látta már barátját harcolni és ezt a trükköt többször is bevetette párbaj közben. Salfne tudta, hogy kell lépnie, így lassan lehunyta a szemét, és erősen megmarkolta a tőreit. Gyorsan megpördült a tengelye körül és kitárta maga elé a tőrt ami vészesen megközelítette ellenfele gyomrát. Aulivis, hogy ne a tőr élé végezze, elhajolt, de elvesztette az egyensúlyát és a földre borult. Salfne rögtön fölé állt, és a tört a mellkasához szegezte, közben átfutott a gondolat a fejében "sikerült".
-Nagyon jó! - kiabálta a kopasz férfi. - Többiektől is ilyen jó teljesítményt várok. Sajnos tőled meg kell, hogy váljunk Aulivis! Bátran küzdöttél, de most csak a legjobbakra van szükség. Tudod, ha valaki nem elég erős, az a többieket is gyengíti. A következő rablásban pedig nincs helye hibáknak! Menj beszélj a főnökkel további teendőidről.
Aulivis leszegett fejjel elsétált barátja mellett, és az erőd kapuja felé tartott. Salfnét elküldték a következő kihíváshoz. Mindegyiket könnyen, akadály nélkül vette. Mérget, robbanó, és vakító port, és egyéb finomságokat kellett készítenie. Utolsó helyen megbízták, hogy egy rakomány gabonát lopjon el, amit most szállítanak Tarren Millbe.
Elindulás előtt kiélesítette tőrjeit, és érezte, hogy ez már nem lesz olyan könnyű feladat. Mikor elkészült, mindent magához vett, és kendőjével eltakarta az arcát. Kicsit aggasztotta Aulivis, de mindig is becstelenül éltek, így most sem mondott le a rablásról, ami talán megkönnyíti egész életét. Az erődtől, az útig lopakodva haladt, és ha gazdák, vagy őrök voltak a közelben, köddé vált, mert az évek során kitanulta annak is a módját. Dél környékén az út mellett, egy bokorban várakozott. Neszt hallott maga mögött, megfordult és a barátját látta osonni a közelébe.
-Hát te mit keresel itt? - kérdezte meglepetten.
-Jöttem segíteni, kaptam még egy esélyt és ha ezt teljesítem maradhatok köztetek. - jött a válasz.
-Örülök neki! - mondta Salfne, és most eszébe jutott a párbaj – Remélem nincs harag amiért...
-Nincs! Ezt kellett tenned! Az a fő, hogy most itt vagyunk, és ránk vár a holnapi meló, szóval ezt most nem szúrhatjuk el!
Salfne tudta, hogy jobb társat nem is kívánhatna magának. Abban a pillanatban pata dobogást lehetett hallani, és egy szekér jelent meg a horizonton.
-Készülj! - mondta Salfne.
Neki is láttak, hogy méreggel kenjék be a fegyverük pengéjét. Ellenőrizték még egyszer, hogy semmi se akadályozza őket a harcban, mert a bőr vértjük nagyobb csapások ellen nem véd annyira. A lovas szekér közelükben haladt már, és csupán két őr kísérte. Mintha csak kettőjüknek találták volna ki, így a két tolvaj elégedetten vigyorgott. Aulivis egy kis zsákot dobott a szekér elé, ami egy erős durranással felrobbant. Nagy füst lepte el a szekeret, és a kocsis nagy köhögésbe kezdett, csakúgy mint az őrök. A tolvajok kiugrottak a bokorból, és rávetették magukat az őrökre. Könnyű szerrel végeztek velük, ám a kocsisnak sikerült elszaladnia a fák közé, mire Salfne utána ugrott volna, de barátja elkapta a kezét.
-Hagyd! Törődjünk a feladattal! - mondta, és gabonát lepakolták, két-két zsákkal. Ám Aulivis egy ötödiket is ledobott. Salfne gyanúsan pillantott rá, de Aulivis rákacsintott. Ismerték egymást, és sok alkalommal dolgoztak másoknak, de olyan még nem volt, hogy maguknak ne tettek volna félre... bármi is a zsákmány.
-És most? - fakadt ki a kérdés Salfnéból.
-Hát mit elvisszük a zsákmányt. - mondta hevesen Aulivis. - Ez a feladatunk. Tény, hogy semmi nehéz nem volt benne, a kocsis pedig nem okozhat gondot.
Úgy is tettek. Megfogták a gyeplőt, és a város felé irányították a szekeret, mert az erődhöz nem vihették. Út közben Aulivis elmesélte, hogyan is kapta meg a második esélyt. Régi élményeket emlegettek fel, nevettek, és úgy tettek mint aki semmi rosszatt nem cselekszik. Mivel dél már régen elmúlt, ezért jócskán megéheztek. Más étel nem volt náluk csak a gabona. Salfne belemarkolt a saját kis zsákjukba, de Aulivis megint csak megragadta.
-Ezt inkább tegyük félre... azaz, hogy majd én eldugom. Te pedig menj vissza az erődbe, már nincs messze. A jó teljesítmény miatt úgy is remek vacsorát kapsz. Én meg majd utánad megyek, de a cselünkről ne beszélj senkinek, mint ahogy máskor se!
Salfne újra elmosolyodott, és rákacsintott barátjára. Aulivis a régi rejtekhelyükre vitte a gabonát, ami nem volt messze, és sok zsákmányt rejtettek el ott, még régen. Salfne pedig az erődhöz, bár kissé nehézkesen vitte a zsákokat. A testvériség vezetője éppen a kapunál beszélt a kopasz férfivel, és amikor meglátták Salfnét, elégedetten indultak felé.
-Remek munka fiam! - mondta a kopasz, Salfne megtörölte a homlokát, és lehúzta a kendőt az arcáról.
-Köszönöm! A másik két zsák is jön hamarosan...
-Hogyan? - kérdezte meglepődve a kopasz - Másik két zsák?
-Hát az a kettő, amit Aulivis hoz, csak lemaradt kicsit, mert még elintézte a szekeret.
-Aulivis? - kezdte a vezér – Nem arról beszélsz, akit éppen tegnap küldtünk az útjára?
-Igen róla. Akinek maga adott egy másik esélyt, és elküldte, hogy segítsen nekem. - mondta Salfne, és már kezdte érezni, hogy itt valami nincs rendben. Ismerte Aulivist, sok mindenkit átvert már, csak éppen még őt nem. De már tudta, hogy ennek is eljött hát az ideje.
-Nos Salfne, azt hiszem, hogy téged jól átvertek. - nevetett a vezér – Gondoltam, hogy azzal az agyafúrt Aulivissel meggyűlik még a bajunk. Na mindegy. Mindenesetre a próbát kiálltad, és a két zsák is itt van, amit kértünk. Szóval minket semmivel sem rövidített meg az a nyavalyás.
A vezér szavai igazak voltak az ő szemszögéből, de Salfne már tudta, hogy Aulivis ezt azért tette, mert az útjaik elváltak, és ő már nem a testvériség tagja. Ami azt illeti, becstelen is volt, és Salfne tudta, hogy ha így alakult, akkor amit még tud, azt a saját malmára fogja hajtani. Így a vacsora előtt még elrohant a rejtekhelyükre, de hiába, mert ahogy sejtette üres volt. Se Aulivist, se a régi zsákmányokat, se a gabonát nem találta ott.
-Gondolhattam volna! - kezdte mérgesen Salfne – Na de nem baj. A holnapi rablás úgy is pótolja mindezt, de ne hidd Aulivis, hogy nem kereslek meg! Majd meglátod, hogy ki nevet a végén!

(Írta: Esztojka Gergely, és Fekete András)

A történet maga szerintem jó lett. A boszorkánymester leírása külön tetszett, azt hiszem, érekes személyiség lesz. :)

Viszont szvsz még mindig akadtak részek, ahol kissé WoW-ízű volt az írás.
Pl. Engwa és Amwé küzdelmében, amikor - mondhatni - Engwa castelt egy Feart, és Amwé "magánkívül futkosott".
Avagy amikor Ryka mondja, hogy a papok nem nagyon tudják megvédeni magukat. Szerintem túl kell lépned a WoW adta korlátokon. Igenis, ha egy elf pap meg akarná védeni magát "az életben", nyugodtan megemelhetne egy két kezi fegyvert is - az már egyéni dolog, hogy mennyire edzett. :)

Lehet, hogy egy kicsit túlrészleteztem a fenti hibát, viszont ez volt az egyetlen, amit én találtam. További sikeres írást kívánok, és várom a folytatást! :)