egybe akartam írni, de jött a tesóm, így majd este jön a nagyobbik fele :D
nár lehet 3 részre tagolom, attól függ

Első fejezet

Öt év. Ennyi idő telt el azóta, hogy letértem a Fény útjáról. Vagyis nem letértem, csak más irányban haladtam tovább. Régen büszke lehettem arra, hogy paladin vagyok, egy a kevés szent harcos közül, ám a háború igencsak megtörte a hírnevét eme osztálynak. Árulások, téves döntések, tragédiák sorozata vezetett ide, hogy titkolnom kellett valódi kilétemet. Hogy miért mondom ezt most el? Mert már teljesen mindegy. Nem számít már kik voltunk azelőtt, hogy milyen emberek voltunk. Azzal hogy itt vagyunk, egy új fejezet nyílott életünk regényében, ahol az eddig eltöltött évek nem mások, mint lapok, és az eddig megélt emlékek nem mások, mint jó beszédtémák unalmas téli estére.
Szóval tudni szeretnétek az én eddigi fejezeteimet? Hát rendben. A rendes nevem Alexander Cruendithas, ám az évek során kénytelen voltam nevet változtatni, így lettem Rauros. Történetem körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdődött, amikor még gyerek fejjel szüleimmel éltem Darrowshire-ben. Nem éltünk túl jól, de mindig megvolt mindenünk. Egyedüli gyerek voltam, anyám nagy bánatára. Mindig is szeretett volna egy lányt, de hát így sikerült. Szóval 15 lehettem, amikor apám kitalálta, hogy paladin lesz belőlem. Hiába ellenkeztem, hogy márpedig én nem akarok az lenni, mert nem hiszek a dogmatikus vallásukban, a Fényben, mennem kellett. Éveken keresztül verték belém a tanaikat, és a végén beláttam, hogy nincs más választásom. Bár ismertem, és használtam a szent erőt, amire mindenki olyan büszke volt, megmaradtam inkább harcosnak, aki egy hatalmas pallossal vívja meg a csatákat, mintsem varázslatok mormogásával, és csak a legritkább esetekben használtam a Fényt.
Szóval így teltek a napjaim, egészen a Korbács megjelenéséig. Ekkor következett az első fejezet nagy fináléja. Ugyanis amikor az aggasztó hírek elkezdtek terjedni, sikerült elintéznem, hogy hazamehessek, és vigyázzak az otthoniakra. Ám elkéstem. Amikor megérkeztem szeretett falvamba, már javában folyt a csata. Azonnal a harcok sűrűjébe vetettem magam, és minden szörnyet levágtam, ami elém került. Maga a csata nem lehetett több másfél óránál, nagyon könnyedén megtörtük a támadásukat. Amint elült a harc szele, nekiálltam gyógyítani a sebesülteket. Volt még rajtam kívül sok paladin, de sebesült is. Most először éreztem, hogy talán mégiscsak ér valamit ez az egész tanítás, hogy mégiscsak ez az én utam.
Még javában pihentünk, amikor újabb csatakiáltás hallatszott. Ilyen szörnyű hangot még életemben nem hallottam, ám ami ezután jött, az még a hangnál is szörnyűbb volt. A környező dombokról minden irányból özönlött a csontvázak, és zombik hada. Bár tisztában voltunk vele, hogy esélytelen a csata, órákig kitartottunk, és már-már a mi oldalunkon volt a mérleg nyelve, amikor megtörtént az, amire azt mondják, hogy a végzet. Épp egy kisebb csontvázzal harcoltam, amikor láttam, hogy egy szellemszerű lény a fogadó felé veszi az irányt. Mivel a legtöbb nő és gyermek ott volt, ezért célszerűnek láttam megállítani. Elkábítottam a csontvázat, és egyből megrohamoztam a szellemet. Mivel nem számított a támadásomra, ezért könnyedén elpusztítottam. Ám a másik csontváz közben feleszmélt, és egy földről felvett számszeríjjal hátba lőtt. Szerencsém volt, csak a vállamat érte a lövés, ám az ütés erejétől megszédültem. Kábultan próbáltam valami fedezéket keresni, ám megbotlottam egy társam holttestében, és földetéréskor beütöttem a fejem. Ennyi volna hát? Gondoltam. Ennyi lenne a különbség élet és halál között? Egy rossz lépés? Nem volt időm befejezni a gondolatmenetet, mert éreztem, hogy a sötétség körülöttem egyre csak nő, és ránt magába. Küzdöttem ellene, próbáltam az elmémet kitisztítani ezektől a gondolatoktól, de nem volt mit tennem, túl gyenge voltam, és magával ragadott a nagy feketeség. Elvesztettem az eszméletem.
Nem túl boldog befejezés igaz? Még szerencse, hogy a Sorsnak még dolga volt velem. Legalábbis máshogy nem tudom megmagyarázni, ami történt. Ugyanis a halál helyett egy pár katona ragadott meg, és egészen a egy számomra ismeretlen helyig vittek. Hetekig feküdtem ágyban, 40 fokos lázban. Mint később megtudtam, a sebem elfertőződött. Amikor három hét után magamhoz tértem, egyből kérdések tucatjait tettem fel. Azt mondták, erre nem adhatnak választ, de megígérték, hogy beszélnek a vezetőjükkel. Teltek múltak a napok, hetek, de a csak nem jött senki, hogy magyarázatot adjon. Aztán egy napon megjelent egy nő, aki Abbendis néven mutatkozott be, és elárulta, hogy a Scarlet Crusade egyik vezetője, és Tyr's Hand-en vagyok. A bánásmódért elnézést kért, de meg kellett győződniük arról, hogy nem hordozom a pestist. Miután elég kielégítő magyarázatot adott, felkért, hogy csatlakozzak a hadseregéhez. Természetesen igent mondtam, ennél csábítóbb ajánlatot nem is kaphattam volna. Szervezett hadseregben visszaszerezni a hazámat, és elpusztítani az élőhalottak hordáját. Mást nem is kívánhattam.