és a főkarim története:

Üdvözöllek kedves naplóm!
Nem hittem volna, hogy egyszer nekem is lesz saját naplóm, de Tyana, egy kedves ismerősöm rábeszélt, hogy írjak én is naplót. Elmondta, hogy mi ennek a lényege, a „szabályokat”, és megtetszett a dolog. Úgy látszik kezdek alkalmazkodni az emberekhez. Ezt még kevésbé hittem volna. Emlékszem még a napra, amikor Rauros eljött hozzám, és ide hívott. Emlékszem, hogy nem akartam jönni. Ma már tudom, nagy hiba lett volna ott maradnom. Nem szerettem meg ezt a vidéket, de elfogadtam sorsom, hogy itt kell tanuljak. Vigasztal a tény, hogy nemsoká visszatérhetek Kalimdorba. Hiába, az ottani erdőket nem pótolhatja semmi. Bár Elwynn erdeje hatalmas, és ősi, mégsem fogható Ashenvale fáihoz. Sokszor járok közéjük manapság, ezzel is enyhítem hatalmas honvágyamat. Szoktam hallgatni, ahogy beszélnek egymással. Néha mesélnek is nekem. Régi csatákról, elfeledett korokról, az orkok kegyetlenségeiről. Arról, hogy felégették őket a szörnyek, hogy könnyebben ostromolhassák Viharváradot. Ám a természet ereje hatalmas. Ezt bizonyítja, hogy az erdő még ezekben a nehéz napokban is ez emberek védelmezője. Ez vigasztal minden nap, amikor a szülőföldemre gondolok. Jöhet bármilyen pusztító vész, a mi ősi erdeink kibírnak mindent. A hatalmas Nordrassil is újra ki fog hajtani. Ezt bizton állíthatom. Ha visszatérek első dolgom az lesz, hogy felkeresem Shalist, kedves papnő barátomat, és kifaggatom arról, hogy mi történt a távollétemben.
Már nem is tudom, hogy pontosan mióta is vagyok távol. Hogy milyen régen állított be hozzám Rauros, hogy mennem kell. Nem hittem neki, miért is hittem volna. Ki az az éjelf, aki hisz egy embernek, akit akkor lát életében először, és egyből arra kéri, hogy menjen vele az emberek földjére. Tétovázásom majdnem mindkettőnk életébe került, ám szerencsére megmenekültünk mind a ketten. Akkor este megfogadtam, hogy bosszút állok a Hordán azért, amit tett az ősi birtokaink ellen.
De milyen udvariatlan vagyok! Be sem mutatkozok! Látszik, hogy nem szoktam naplót írni. Elnézésed kérem. Szóval a nevem Flaren, és mint az már kiderült, kaldorei vagyok, 370 esztendővel ezelőtt láttam meg a Holdat Sokáig anyámmal éltem. Apám egy druida volt, ennél többet nem tudok róla. Anyám már egészen kis korom óta harcra tanított. Megtanította a nyíl használatának legapróbb titkait is. Erre nagy szükségem volt, hiszen egy napon, ha jól emlékszem, akkor már majdnem öt esztendeje, maga Tyrande úrnő jött a falunkba az őrszemeivel. Sereget gyűjtöttek a démonok ellen. Anyámmal örömmel csatlakoztunk az úrnőhöz. Felébresztettük a druidákat, majd a mi csapatunk egyenest a Nordrassilhez vonult. Ott állomásoztunk egy darabig, majd megjöttek az emberek, és az orkok csapatai is. Nem értettük, hogy mi keresni valójuk van ott, de megjött az úrnő, és megbékített minket. Elmagyarázta, hogy a halandó fajoknak ugyanúgy érdekük a pokolfajzatok kiűzése e világról, mint nekünk, ugyanúgy joguk van védeni a hazájukat. Aztán jött az a hatalmas csata. Egy összecsapás, amihez hasonlót még nem látott e világ. Elkeseredett küzdelem volt, tudtuk, hogy nem vagyunk képesek feltartóztatni a démonokat. A bajban átértékelődött az ifjú népekről alkotott képünk. Az ellenségekből bajtársak lettek, akik ugyanolyan elszántsággal, és hősiességgel védték a hegyhez vezető utat, mint mi, az ősi védelmezői. A csatát ugyan elvesztettük, ám a démonok elpusztultak, hála a hatalmas druida, Furion csapdájának, és az Ősök erejének. Sajnos Nordrassil is velük pusztult, és közülünk is rengetegen, de a remény, a világ megmaradt. Anyámat a csata előtt láttam utoljára, valószínűleg hősies küzdelemben esett el. Ezután az úrnő üldözőbe vette Furion szökött testvérét, az emberek, és az orkok elindultak egy új hazát építeni, én pedig visszavonultam az erdőbe. Oda, ahol mindig is otthon, biztonságban éreztem magam. Ám rémálmok kezdtek gyötörni. Nem is rémálmok, sokkal inkább látomások. A falumban a druida azt mondta, hogy a csatában egy elesett druida lelke valószínűleg belém költözött, vagy legalábbis valamilyen módon hatást gyakorolt rám, ezért vannak a látomások. Darnassusba, az új fővárosunkba küldött, ahol azt mondták, hogy belőlem is druida lesz. Furcsán hangzott, mivel úgy tudtam, hogy csak férfiak lehetnek druidák, de nem vitatkozhattam a bölcsekkel. Elkezdtem hát a képzésem, eleinte csak Teldrassil határain belül, később már a kontinensen is. Meglátogattam a druidák szent Ligetét Elune’ara tavánál. Találkoztam druida-társaimmal, megtanultam tőlük az alakváltás képességét, a gyógyítást, és legfőként azt, hogy hogyan hívjam segítségül a Hold erejét. Visszatértem a szívemhez legközelebb álló helyre, Ashenvale-be, ahol vigyáztam a fákat, és a testvéreimet a betolakodóktól. Úgy látszott a Horda elfelejtette a békét, amit a Nordrassilnál kötöttünk. Úgy látszott négy év alatt elfelejtették, hogy egymás oldalán is lehet harcolni, nem csak egymás ellen. Hiába fogadkoztak, hogy a démoni hatás elmúlt, és ismét békés nép lesznek, ezek csak szavak voltak. A cselekedeteik mást mutattak. Azt, hogy még mindig ugyanolyan vérszomjas harcosok. Egyre gyakoribbakká váltak a kisebb rajtaütések az erdőinkben, holott megígérték, hogy nem bántják azokat. Súlyos sebeket ejtettek a természeten is, és a népemen is.
Ekkor jött Rauros. Mintha maga Elune küldte volna. Megmentette az életem, mondván egyszer régen én is megmentettem az övét. Szégyenérzet fogott el, mivel egyáltalán nem emlékeztem rá. Aztán elmesélte a szomorú történetét, és megkért, hogy tartsak vele Azerothba. Természetesen nemet mondtam, ám kiderült, hogy egy régen halottnak hitt barátom, Khatris küldte. Azt mondta Viharváradon vár rám. Nem várhattam, azonnal útra kellett kelnem. Sokáig tartott az út, közben teljesítettük Rauros feladatát. Amikor megérkeztünk Azerothba, ifjú útitársam azonnal belevetette magát a lovagi életbe. A szerencsém az volt, hogy Kathris-t könnyedén megtaláltam. Elképesztő, hogy ebben a városban mennyi kaldorei él! Külön városrész is ki van alakítva, hogy otthonosabban érezzük magunkat. Bár csak halvány utánzata a mi életterünknek, szerintem nagyon kedves gesztus. A város többi része is csodálatos. Az embereket egyáltalán nem zavarja, hogy éjelf vagyok. Úgy látszik már megszokták a látványunkat. Pedig emlékszem még, amikor a Hyjal hegy mellett úgy néztek ránk, mintha az ősi szellemek jelentek volna meg. Mikor megtaláltam Kathrist, elmondta, hogy miért hívatott ide. Egy látomása volt, melyben én harcolok. Innen gondolta, hogy talán életben lehetek. Ő is azt hitte, elestem a démonok elleni csatában, ahogy én is ugyanezt hittem róla. Ekkor beszélt a harci akadémia vezetőjével, és így kapta meg Rauros a küldetését. Kalmároktól hallott a Horda egyre erősödő támadásairól, és tudta, hogy ha élek, akkor nem hagyom annyiban a dolgot. Ezért hívatott ide, megóvott attól, hogy a vesztembe rohanjak. Ebből is látszik, hogy az a pár eon, amivel idősebb, igazán bölccsé tette. Az itteni druidák is örömmel fogadtak, azonnal kitalálták, hogy kölcsönösen tudást cserélünk. Bár vajmi kevés újat tudtam nekik tanítani, azt a keveset örömmel fogadták. Cserébe ők is elmondták nekem, amit ők tudnak. A helyiek is kedveltek, sok feladatot adtak. Örömmel segítettem nekik. Ekkoriban ismerkedtem meg Tyanával. Egy kedves varázslótanonccal, aki valamiért mindenáron a barátom akart lenni. Nem ellenkeztem, úgysem volt túl sok barátom itt. Pár hónap alatt nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk. Mesélt nekem az emberi kultúráról, cserébe én is a miénkről. Nem is hittem volna, hogy egy ilyen fiatal faj, mint az emberi, ennyit szenvedett. Mesélt a Quel'Dorei-ekről is, a mi renegátjainkról, akik az idők során szövetségesként segítették az embereket.
Egyedül Raurosról nem tudok semmit. Amióta elváltunk Viharváradon nem láttam. Valószínűleg a törpök városában állomásozik, de az is lehet, hogy már elindult, hogy beteljesítse sorsát Léguraföldön.
De nem untatlak tovább kedves Naplóm. Meg amúgy is mennem kell lassan. Közeleg éjközép ideje. Ilyenkor az erdőben a helyem. Hátha ma is mesélnek a fák valamit. Vagy ha nem is mesélnek, legalább nyugalomban tölthetem ezt a pár órát. Távol a város zajától, távol mindentől. Ahol csak én vagyok, a Hold, és a fák. Épp, mint otthon…

na ez volt régen az egyik kedvenc részem :)

íme ez egyik karim története:
- Maradj csendben! Nem bántalak!
- Ki vagy te?
- Nyugalom, ezt is elmondom. Csak nem itt, és nem most. De ígérem, mindent meg fogsz tudni.
- Még mindig nem árultad el, hogy ki vagy. Kénytelen leszek hívni az őröket.
- Jó, rendben. A nevem Rauros. Legalábbis legtöbben így hívnak, és azért jöttem, hogy figyelmeztesselek.
- Figyelmeztetni? Mire?
- Hagyd, hogy elmondjam. Szóval Rauros vagyok, és egyszer régen a Világfáért vívott csatában már összehozott minket a sors. Nem emlékszel rám, csakúgy, mint ahogy én sem emlékeztem rád először. Csak amikor néztelek alvás közben…
- Micsoda? Te néztél, miközben aludtam?
- Igen is, meg nem is. De ez lényegtelen. Szóval a lényeg, hogy annakidején találkoztunk. Amikor Jaina serege segített a druidáknak visszaverni a démonok támadását, mindketten részt vettünk a csatában. Akkor megmentetted az életem, amikor egy hátulról rám támadó dögöt az életed kockáztatásával megöltél. Most azért jöttem, hogy így négy év elmúltával viszonozzam ezt, és hírt hozzak egy támadásról, ami a falutok ellen készül.
- Nem értelek. Milyen támadásról beszélsz?
- Egy ork csapatot láttam az erdő határában táborozni. Nyilvánvaló, hogy ez a falu a célpontjuk. Túlerőben vannak, fölösleges harcolni ellenük. Azért mondom mindezt, mert most még talán van esély arra, hogy feltűnés nélkül kiürítsük a falut, és elmeneküljünk. Különben…
Nem volt ideje befejezni Raurosnak, mert megszólaltak a vészharangok. Az ifjú elf lány azonnal a fegyvereihez kapott.
- Nincs értelme meghalnod. – fogta le a lány kezeit Rauros.
- Meg kell védenem az ártatlanokat, és az erdőt!
- Értük már nem tehetsz semmit. Csak felelőtlenül eldobod az életed. Rád még más feladat vár. Nekem még szükségem van rád!
- Micsoda? Teljesen összezavarsz!
- Erre most nincs idő. Szedd a legfontosabb felszereléseid, és gyere velem!
- Hova akarsz vinni?
- Ki ebből a pokolból! – mondta Rauros, miközben kitekintett az ablakon. A fák nagy része lángolt, a falu védői elkeseredett harcot vívtak a túlerőben lévő orkokkal. A gyenge nyilasok nem vehették fel a harcot a kemény páncélba öltözött támadókkal. – Siess, nemsoká ránk lelnek!
- Már kész is vagyok! – jelentette ki a lány. – Hogy akarsz kijutni?
- Úgy, ahogy bejutottam. – mosolyodott el a még szinte gyerek lovag.
Óvatosan kiosontak a ház mögé, majd felmásztak egy fára. Innen már egyszerű dolguk volt, csak ágról ágra kellett mászni. Az utolsó lépés előtt a lány még egyszer visszanézett a lángoló falura, elmotyogott pár érthetetlen szót, majd szomorúan továbbment.
Nyugodt volt a reggel. Semmi nem utalt az éjszaka borzalmaira. A két ifjú egy terebélyes fa felső ágai között aludtak, több-kevesebb sikerrel. A hegyesfülű amazonon látszott, hogy már hozzászokott ehhez, kényelmesen aludt, ám a lovagnak láthatóan nehézségei támadtak. És ez még nem volt minden. Mikor kinyitotta a szemét, egy tőrt látott, amit az amúgy igen csinos lilabőrű teremtmény szegezett a torkának.
- Megőrültél? Mégis mit csinálsz? Megmentem az életed, és így hálálod meg?
- Kaldorei vagyok, ilyen a természetem. Senkiben sem bízok, aki nem az én fajtámból való.
- De bennem megbízhatsz. Én veled vagyok. A mi sorsunk összefonódik.
- Igen? Lehet olyan módon, hogy megöllek? Na ehhez mit szólsz? Ki vele! Honnan tudtál a támadásról? Honnan tudtad, hogy engem kell keresni? Egyáltalán ki vagy te?
- Ne ilyen gyorsan! Először is nem ölhetsz meg, hiszen azzal magadnak is ártanál. Nem is kicsit. Másodszor a hozzád vezető úton láttam az orkokat. Téged elmondás alapján ismertelek, onnan tudtam, hogy jó helyen vagyok, hogy rád illett legjobban a leírás. És már mondtam. A nevem Rauros, és Viharváradról jöttem. Egy harci akadémián tanultam, mikor megkaptam ezt a faladatot, hogy jöjjek el hozzád, és vigyelek Azerothba.
- Tessék? Ezt ugye te sem gondolod komolyan? Miért mennék én Azerothba? Ki nem állhatom az embereket, és most, hogy védenem kell a szülőföldemet, amúgy sem mehetek sehova.
- Sajnos van, amikor nem erről szól az élet, arról, amit a szív diktál. Tudom, hogy itt maradnál, és hősiesen védenéd a fákat a betolakodóktól, de velem kell jönnöd!
- Elmondanád, hogy mégis miért?
- Egyszerű, mert még túl gyenge vagy ahhoz, hogy sikeresen megküzdj a Horda seregeivel.
- Kit nevezel te gyengének? Remélem tisztában vagy azzal, hogy ennek a gyenge éjelfnek a kezében van az életed.
- Persze. De te nem akarsz megölni engem.
- Biztos vagy te ebben?
- Igen! Ugyanis ha akartál volna, már akárhányszor megölhettél volna. Tudom, hogy egész éjjel le sem hunytad a szemed. Hogy többször is elmentél, ám visszajöttél. Érdekel, hogy miért tettem meg ezt a nagy utat, hogy mit akar tőled egy ember. Ne is tagadd, látszik rajtad.
- Igazad van. – mondta a lány, majd elrakta fegyverét. – A nevem Flaren. Köszöntelek Rauros, Viharváradról. Megígérem, hogy nem bántalak, ha megígéred, hogy mindent elmondassz nekem. Egyébként az éjjeli sétáim őrjáratok voltak, vigyáztam az erdőt a betolakodóktól.
- Szinte sejtettem, kedves Flaren, Kalimdorból. Ezek szerint eljössz velem Viharváradra?
- Ezt egy szóval sem mondtam. Itt kell maradnom, és meg kell védenem az otthonom a Hordától.
- Akkor had meséljek el egy történetet. Mindez immáron négy éve történt. A szüleimmel éltem egy farmon, a csodás Léguraföld egy északi mezején, nem messze a fővárostól. Az életem egyszerű volt, ám boldog. Fiatal voltam, húsz éves, ha lehettem. Napközben a földön dolgoztam, segítettem apámnak, esténként meg a kedvesemmel a fővárosba jártunk szórakozni. Egy napon azonban aggasztó hírek érkeztek fertőzött búzáról, meg járványról, amit mindenki pestisnek hívott. Eleinte nem érdekelt minket, sosem foglalkoztunk az ilyen dolgokkal, ám hamar éreztük a hatását. A fiatal herceg, Arthas elvitte apámat a seregébe, hogy harcoljanak az idegen lényekkel. Én ezt megúsztam, mivel akkoriban el volt törve a kezem. Ám a későbbi sorozást, Jaina seregébe már nem úsztam meg. Áthozott Kalimdorba, és az orkoknak segítettünk, majd csatlakoztunk egy fura lilabőrű sereghez, hogy megküzdjünk a démonokkal. Szerencsém volt, minden csatát megúsztam, igaz, néha kellett a szövetségesek segítsége is. Ekkor találkoztunk először, ekkor mentetted meg az életemet. A sorsdöntő csata után sokan hazaindultunk, mit sem sejtve. Amikor hazaértem csak pusztítást láttam. A nyüzsgő vidék elnéptelenedett. A dicső várak romhalmazzá váltak. A boldogságot felváltotta a félelem, a friss tavaszi szellőt a halál szele. Gondolkodás nélkül csomagoltam. Tudtam, nem maradhatunk ott, mert azok, akik ezt tették, biztos, hogy idővel befejezik a munkát, és mindenkit megölnek. Anyám, aki közben beleőrült a bánatba, hogy apám meghalt, nem volt hajlandó elhagyni a helyet, ahol az egész életét leélte. Azt mondta, hogy a férje nélkül nincs értelme az életének. A kedvesem sem akart velem jönni, hiába könyörögtem neki. Azt mondta, amit te, hogy ő nem fut el a veszedelem elől, megküzd az élőhalottak seregével, és ha meg kell halnia, akkor dicsőségben, és büszkeségben teszi azt. Kiderült, hogy a távollétem alatt beleásta magát a mágia tudományába. Hiába mondtam neki, hogy az idegenek nem kegyelmeznek senkinek, és semmi esélye a túlélésre, nem hallgatott rám. Így hát egyedül szálltam fel a léghajóra, ami elvitt a tengerpartra, majd onnan a hajóra, amivel az emberiség utolsó védőbástyájához jutottam, Elwynn erdejébe, Viharváradra. Az ottani emberek nagyon kedvesek voltak, megvendégeltek, ruhát adtak. Csak később tudtam meg, hogy mindez azért volt, mert a szülőföldemet, és vele együtt Léguaföldet, teljesen elpusztították az élőhalottak. Egyetlen ember sem maradt életben. A szerencsésebbek meghaltak, ám sokan átváltoztak egy szörnyű lénnyé.
Nem tudtam mitévő legyek. Nem volt semmim. Nem ismertem senkit. Nem bírtam megszokni az új otthonomat. A fejemben csak a bosszú gondolata keringett. Valahogy meg akartam bosszulni egy egész népnek azt, amit az én népem ellen tett. Beláttam, hogy csak akkor van esélyem, ha valamilyen képzésben részt veszek, csak azt nem tudtam, hogy mi legyek. Egyszerű harcosra gondoltam, ám egy napon szemtanúja voltam, amikor öt délről érkezett bandita belekötött egy bankárba, és egy szent harcos, egy lovag, rendezte el a helyzetet. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy milyen pályát is szánt nekem a sors. Beszéltem a lovaggal, aki nagyon rendes volt, elvitt az iskolába, ahol ő is tanult, és a védőszárnyai alá vett. Fizette a tandíjamat, az iskolán kívül is tanított, apám helyett az apám lett. Megtanította a lovagi élet minden lényeges, és lényegtelen elemét, a világunk történelmét, egyszerűen mindent. Tőle hallottam rólatok, éjelfekről is. Azt mesélte, hogy ti vagytok a legősibb nép ezen a világon, és ti szabadítottátok a démonokat a világra. Azt is mondta, hogy ezt nagyon megszenvedtétek, mert a világotok nagy része elsüllyedt a víz alá.
- Pontosan, de ez már nagyon régen volt. Azóta mások vagyunk. Tanultunk a hibánkból.
- Megértem, nincs is rosszabb, mint a szülőföld, az otthon elvesztése. Azt is hallottam, hogy hallhatatlanok vagytok, és vannak köztetek több ezer évesek is.
- Így van, természetes úton nem halunk meg, csak csatában eshetünk el.
- Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni egy hölgytől, de Te hány éves vagy?
- Én még fiatalnak számítok, mindössze 370 éves vagyok.
- Uramisten! Ez hihetetlen!
- Nálunk ez megszokott. Úgy, mint nálatok a kevés év. De kérlek folytasd a történeted. Nagyon érdekel.
- Lényegében ez volt a történetem. Innentől kezdve semmi lényeges nem történt. Tanultam, képeztem magam, hogy egyszer majd sikeresen felvehessem a harcot az élőhalottak ellen, és talán visszafoglalhassam a szülőföldemet.
- És miért mondtad ezt el nekem?
- Hát nem érted? Most még nem veheted fel a harcot a Hordával. Úgy végeznéd, mint szegény Isabelle, a menyasszonyom. Ellenben ha velem tartassz Viharváradra, akkor belőled is képzett vadász lenne, vagy mi vagy te, és akkor már több esélyed lenne.
- Először is, én druida vagyok. Másrészt, nálunk is, Tendrassil-ban is vannak helyek, ahol képezhetem magam, ezért nem kell a gyűlölt emberek földjére lépnem. Harmadrészt pedig még mindig nem árultad el, hogy mit keresel itt.
- Igaz, és elnézést, hogy ezt kihagytam. Szóval nem olyan rég, amikor épp a záróvizsgámra gyakoroltam, egy furcsa idegen tért be az akadémiára. Én csak távolról láttam, mert épp a kardforgatási tudományomat mutattam be a mentoromnak. Csak akkor lettem igazán kíváncsi, amikor feltűnt, hogy gyakran néznek rám. Nyilvánvaló volt, hogy rólam beszélnek. Nem is kellett soká várnom, az akadémia vezetője, és a csuklyás idegen magukhoz hívtak. Nagy meglepetésemre az idegen egy hozzád hasonló teremtmény volt, és azt kérte tőlem, hogy bármi áron is, de vigyelek téged oda. Ha kell még erőszakkal is kényszeríthetlek.
- Mégis ki volt az?
- A nevét nem értettem tisztán, de valami Moonsong, vagy Moonsinger azt hiszem.
- Khatris Moonsinger? Életben van? Tényleg ő küldött?
- Igen, most, hogy mondod igen. Ő küldött. Ő volt az, aki egy igen részletes leírást adott rólad. Ez alapján ismertelek meg.
- Mi van vele? Hogy van?
- Nem tudom, ahogy megfigyeltem kissé meggyötört volt. Ezek szerint velem tartassz?
- Természetesen! Minél előbb el akarok indulni!
- Várj egy picit! Ez nem olyan egyszerű. Ugyanis az az út, ahol én jöttem, már járhatatlan, a Horda irányítása alá került szerintem. Más úton kell eljutnunk egy kikötőbe, ahonnan megy hajó a keleti királyságokba. Ebben kell segítened. Meg abban, hogy a mentoromnak vigyek egy ritka virágból.
- Miből?
- A nevét nem tudom pontosan, de azt mondták te majd tudod. Ugyanis ez az utolsó próbám. Ha elviszem ezt a virágot, akkor végre igazi lovag leszek.
- Hmm. Hogy néz ki ez a virág?
- Sok apró pirosas szirma van, és nagy levelei. Állítólag nehéz észrevenni. Többet sajnos nem mondtak róla.
- Azt hiszem tudom miről beszélsz. És ha jóra gondolok, akkor szerencséd van, mert az pont van arra, amerre mennünk kell.
- Ez remek, akkor tőlem akár indulhatunk is.
- Egy valamit árulj még el nekem. Amikor neked szegeztem a tőrömet, azt mondtad, hogy a mi sorsunk összefonódik. Ezt mire értetted?
- Arra, hogy ha akkor megölsz, akkor mindketten meghalunk. Ugyanis te belerohansz az ork seregbe, én meg itt végzem a fán. Ha viszont eljössz velem Viharváradra, akkor mindketten kapunk egy lehetőséget, hogy némi revansot vegyünk az ellenségeinken, amiért tönkretették a szülőföldünket. Én az élőhalottakon, te pedig az Hordán.
- Igaz. Jó hogy nem öltelek meg! – mondta viccesen Flaren, majd egy hirtelen mozdulattal felpattant, és beugrott a lombok közé. – Siess, ne maradj le! – kiáltotta
Rauros még éppen látta a karcsú lányt, ahogy eltűnik, nem is tétovázott, megpróbálta tartani a lépést az új társával.
Egy hónap múlva érkeztek Viharváradra, ahol Rauros megkezdhette a lovagi életét. Nem tudta, hogy mit is kell pontosan csinálni, de pár hűséges barátja támogatta mindenben.