Nos, elolvastam. :)
A történet tetszett - megint fordulat a végén :) - viszont nagyon hiányoltam a leírást - megint a régi lemez, jah :roll: - pl. a törpénél. Gyakorlatilag semmit nem tudunk róla, azon kívül, hogy szeret meglepni másokat. Itt elsősorban a külsőre gondolok (ami viszont árulkodhat más dolgokról is...).

A fogalmazásban is belekötnék pár dologba (mint mindig :) )

Az egyik szerintem bőven elég.

A 'de' ide egyáltalán nem hiányzik szvsz.

Tekintettel a körülményekre szerintem a 'mindig' erős ide, inkább 'gyakran', vagy 'általában'.

:)

Kis köcsög? :roll:
Még ha a szereplő mondaná, csak-csak elfogadható lenne - lévén alpári tolvaj - de az írótól azért ne...

Azt fel szoktak... :)

Egy szó.

Ööö.. mit is mondjak... :) Nekem is volt egy olyan mondatom anno, hogy "előkapta a botját", de átírtam... Ez van, a világnak piszkos a fantáziája... :roll: :)

Azt hiszem, innen hiányzik egy fél mondat, vagy csak egy kötőszó. :)

Szintén egy szó. :)

Csak egy homályok. :)

Ez a büszke érzés valahogy csak megmarad ebben az egy szóban...

Ne henteljünk, pwnoljunk, criteljünk, stb. :roll: :)

Ennyit akartam én írni, további jó munkát! :)

Nem vagyok az időzítés mestere :D sajnos ez velem született úgy látszik!

Hihetetlen érzéked van ahhoz, hogy akkor postolj, mikor nem érek rá... :roll: :lol:
Holnap jelentkezem. :)

Na ja szal történeteket egyenlőre belinkelem ide amiket a Gergő ír, hogy szerintetek mi szorul még javításra, ne kelljen mindig újra feltenni oldalra ;)

A Sötétség Árnyai
Avagy Salfne története

II. fejezet

Egy csalódás óta a napok sötéten, és egyhangúan múlottak. Salfne ideje nagy részét gondolkodással töltötte. Sokszor Aulivison járt az esze, sokszor a régi dolgokon, sokszor pedig a jövőn és a testvériségen. Amikor nem volt munkája, homályba burkolt dolgokon járt az esze, és magában elmélkedett. A testvériség tagjai furcsállták, de leginkább féltek tőle, mert a rablásokat könnyen vette, és hideg vérrel gyilkolt, de a táborban pedig néma, és zárkózott volt.
A próbák kiállása után Salfne magasabb rangot szerezett a testvériségben, s a rablásban is részt vett, amit utolsó próbája másnapjára szerveztek. Az elsők között volt, akik a farmerek házába rontottak, és kirabolták azokat. A férfiakkal jószerivel végeztek, és sok nő sem járt különbül. Legtöbben fegyvertelenül estek el, és bizony sokan közülük Salfne keze által. Bár a próbán régi társai legtöbbje elbukott, voltak még akik ismerték régről, és sosem vonták kétségbe a tehetségét, és a hatalmát. Éppen ezért többször is kikérték a véleményét a banditák közti vitákban vagy cselekedetekben. Salfne teljes életét banditák között töltötte, de ezek mások voltak. Legtöbbjük a társát is gyakran meglopta, és soha nem volt rendes szavuk egymáshoz. Már amennyit ő látott belőle, hiszen kis szobájából keveset mozdult ki. S talán ha Salfnétól is féltek a leginkább, ő ugyanígy volt velük, mert e között a tolvajok közt egyre inkább homályba burkolódzott, és senkit sem engedett a közelébe.
Egyik napos délelőtt elindult egyet szippantani a levegőből, de persze magányosan. Friss és könnyed volt. Ez a rövid pillanat felüdítette a lelkét, először érezte magát így a történtek óta, és először sikerült kivernie a fejéből Aulivist is teljesen. Barátja szavai, mindig nagyon befolyásolták tetteiben, valahogy mintha meg akart volna felelni neki. A friss szellő mintha arról mesélt volna, hogy ő szabad és nem kell mással foglalkozni, csak magával.
Kapott is az alkalmon, hogy kihasználja frissességét. Célba vette az egyik közeli gyakorlóteret, azzal a tervvel, hogy a fegyver forgatását és az esések után biztonságos földet érést finomíthatja. Az edzőtér mindig tele volt a buzgó tolvajokkal, akik erejüket fitogtatták, de most kivételesen elhagyatott és csendes volt, mert a rablások nagyon sok pénzt hoztak, és flancos lakomát rendeztek a Varjú Üregben. Kapóra jött neki, mert így jobban koncentrálhatott a saját feladataira. Kivételesen nem a tőreivel kezdte a gyakorlást, hanem a szablyáival. Sokat dolgozott vele, hogy kellő gyorsasággal tudja előrántani őket, mert a sebesség egy ügyes tolvajnál az egyik legfontosabb. Megpróbált még egy-két nehezebb figurát is elsajátítani, kisebb-nagyobb sikerekkel.
Már vagy huszadjára cselekedte ugyanazt, mire valaki tapintását érezte a zsebeinél. Reflex szerűen odakapott, de nem tapintott meg semmit. Baljós pillantásokat vetett a jobbra-balra de nem látott semmit. Aztán, hirtelen lábnyomokat vett észre a fűben, amik egy közeli bokorban értek végett. Felsóhajtott és megindult a bokor irányába. Lassan, óvatosan közelítette meg, de nem várt meglepetést, mert ismerte a testvériség tagjait, és sejtette, hogy csak valaki tréfálni próbál. Megrezzent a bokor és egy törpe ugrott ki belőle. Vadul hadonászott egy csorba késsel a kezében. Salfne megvető arccal nézte, és megindult a kis dugó felé, majd egy hirtelen mozdulattal kicsavarta a kezéből a kést és a saját fegyverét nyomta a törpe nyakának.
-Lopsz tőlem és még fegyvert is fogsz rám. Ostobaság, hogy így cselekszel egy társaddal aki álmodban bármikor megfoszthat az életedtől. – vigyorgott Salfne. - Ha már lopsz ne úgy csináld, hogy még egy vak is észre vegye a nyomaidat. - ezzel elengedte és eltaszította magától. - Na ha ilyen derék legény vagy mutasd, hogy tudsz harcolni szemtől szemben!
-Azt gondolod véletlenül hagytam hátra a nyomaimat a fűben. - nevetett a törpe - Figyeltelek egy ideje ahogy gyakorolsz magadban, és meg kell, hogy mondjam; nem vagy valami nagy mester a fegyverforgatásban.
-Na ebből elég! - vágott bele dühösen Salfne - Most a fejeddel fizetsz meggondolatlan beszédedért. - Salfne pengéje szélsebesen lendült a törpe feje felé, mire kiabálást hallottak a rejtek felől. A törpe még nehezen kitért a kard elől, és Salfne nem is támadt többször. A Varjú Üreg felé fordultak, és a csörrenések, csapkodások ricsaja mindent betöltött. – Veled majd még számolok, ne félj! – ezzel ott hagyta a kisnövésű tolvajt.
Rohant a kapu felé, mire valaki kicsapta és majdnem elsodorta vele együtt Salfnét is. Félre állt ,és vagy húszan rontottak ki egy hullát cipelve a karjaikon. Nem látott ugyan sokat, de annyit ki tudott venni, hogy a férfi szörnyen nézett ki, és a bőre mintha máris rohadásba kezdett volna. Sokáig nézte, mire ráhőkölt, hogy ez a szakácsuk segédje lehet. Kíváncsian rohant a konyhába, reménykedve, hogy megtud valamit a történtekről.
A konyhában viszont nem csak ő volt az egyetlen. Bizony nagy volt a tömeg, és mindenki a rejtélyt kutatta, hogy vajon mi történhetett. A szűk konyhában hatan, heten is lehettek, kettő a szakáccsal beszélgetett, aki nagyon felajzottnak tűnt, össze-vissza hadonászott miközben elmesélte, mi történt a segédével. Másik három személy a kavarodást kihasználva kenyeret lopott az egyik ládából. Salfne megrázta a fejét és megvetve nézte a fürge kezű tolvajokat, aztán odafordult a szakácshoz.
-… habzó szájjal leesett a földre, rángatózott, hörgő hangokat adott ki magából. Nem tudtam mit tegyek, ezért elrohantam segítségért, de ebben az átkozott épületben senkit se lehet megtalálni amikor szükség van rá. Végül sikerült találnom, valakit, aki konyít valamit az elsősegélyhez, de mire visszaértünk meghalt. – mondta hadarva a testes szakács.
Salfnét nem nagyon kötötte le a mese, ezért inkább a lopkodó emberekhez ment.
-Hát ti meg mi a fészkes fenét műveltek? – mordult rájuk.
-Ó, semmit csak gondoltuk repetázunk kicsit, talán van valami ellen vetésed? – mondta egy bozótos szemöldökű férfi, és megvillantotta a tőrét, ami nadrágjában lapult. Salfne melvonta a vállát, gúnyos arccal nézte őket, és ezzel figyelmüket elterelte arról, hogy ügyes kezeivel maga is köpenye alá rántott egy kisebb cipót. Elindult a szobája felé, de közben gondolkodóba ejtette az is ami a segéddel történt. - Ilyen mérgezést nem láttam még az életemben. – töprengett Salfne – nagyon csúnya halál, nem szívesen lennék a helyébe.
A szobába érve magába tömte a cipót az ágyára borult. De még el sem helyezkedett, mikor hirtelen borzalmas fájdalom csapott belé. Hörgött és öklendezni kezdett. Lerogyott a földre, vonaglott, mire kiköpött egy kis kenyérdarabot.
–Uhh, úgy látszik az ingyen falat hagy kívánni valót maga után. – felnevetett, és egy ugrással belevetette magát az ágyba. Gyorsan elaludt, és nagyon mély álomba merült. Az amilyen mély volt olyannyira lidérces, és úgy tetszett Salfne élete lehető leghosszabb és legrosszabb álma. Azt azonban soha nem tudta megmondani, hogy miről is szólt, de úgy tetszett emberi élete utolsó álma volt ez. A homály ami a változások miatt eddig csak lelkét burkolták be, most elborították egész testét, és elméjét.
És bár szörnyű álma volt az utolsó, amit emberi elméjével felfoghatott, szemeit mégis újra kinyitotta, de a világ úgy tetszett szürkébbnek mutatkozott. Nem tudta mennyi idő telt el, és pontosan az elmúlt napokra sem elékezett. Azt azonban érezte, hogy valami nincs rendben. Furcsának találta maga is, de mégsem lepődött meg, és kikelt az ágyból. A fejében pedig hirtelen hangokat kezdett hallani, mire körbefordult, de senkit sem látott. Másodjára azonban már mintha valahogy megértette volna, hogy olyan szól hozzá, akinek engedelmeskednie kell, és akinek engedelmeskedni fog is.
Néhány perc alatt teljesen tisztában volt azzal, hogy akinek a hangjait hallja az a Lics Király, új mestere, és parancsolója. És most azt kívánta tőle, hogy végezzen mindenkivel, aki nem hozzá hasonló. Akkor Salfne végignézett magán, elsőként undorodva, majd büszkén, mert a bőre rothadni kezdett, és a kezei szürkülni, a benne futó erek pedig feketedni kezdtek.
Látása homályos volt, de egy-pár dolgot kivett maga körül. „Készen vagy az új életre!” – mondta misztikus, és suttogó hangján Ner'Zhul, a Lics Király.
-Mit műveltél velem? – kérdezte. „Megkaptad a második esélyed az életben maradásra.”
-De ilyen áron? – kérdezett vissza Salfne, de kételyei amik felmerültek azonnal el is tűntek, és úgy tetszett valaki irányítja elméjét, és lassacskán teljesen hatalmába keríti. És a hang egyre erősebben parancsolta, hogy végezzen az emberekkel, elfekkel, törpékkel, és bárkivel aki útjába áll, és nem élőhalott. Most már tudta mivé lett, és a tudata is folyamatosan tágult, mert a hang mindent elmondott neki, amit tudni akart.
Mikor kilépett, az ajtón több mutáns szerű lényt látott, amiknek a csontjaik kilátszottak és az állkapcsuk erősen előre nyúlt. Gyilkolási vágya nem apadt el, ölnie kellet, rohamra indult az egyik torz lény ellen, de közben megállt, és mint akit zsinórokkal mozgatnak a másik irányba indult. Az egész rejtek hemzsegett a ghouloktól, és zombiktól, legalábbis Ner'Zhul így nevezte őket Salfne fejében. Most már azt is tudta, hogy a búzától váltak sokan ilyenné, és tudta, hogy a fertőzés áldozata lett. Azonban voltak még néhányan, akik nem ettek a kenyérből, és ők most szablyáikkal védekeztek. Salfnét viszont sokan felismerték, és akkor inkább futásra iramodtak, mert nem volt ínyükre a halál. Salfne sokat levágott egykori társai közül, köztük a vezért is, aki félelmében egy seprűnyéllel próbálta védeni magát. Az ifjú élőhalott katona viszont unni kezdte a harcot, ám élők már nem igen akadtak az épületben, így salfne el is hagyta a rejteket. Amerre járt csak hullák voltak, amiket vagy ettek más élőhalott lények, vagy vérben fürödve feküdtek magányosan.
Amikor kiért, egy kisebb csapat élőhalott állt előtte, és úgy tetszett rangosabbak Salfnénél, mert a Lics Király megálljt parancsolt neki, és azt is elmondta, hogy az urak nekromanták, és ők a fertő első számú elterjesztői. Köztük is Kel'Thuzad a legrangosabb. A nekromanták körül pedig néhány őr állt, kivont karddal, és dárdákkal.
-Üdv Salfne! – mondta kísérteties hangon. – Mielőtt feleslegesen megkérdeznéd, a nevedet ugyancsak tőle tudom, ahonnan te magad is az enyémet.
Salfne kételyei megint csak elszálltak, és fejet hajtva szólt:
-Salfne szolgálatodra!
A nekromanta nem fecsérelte tovább a szót, és intett egyet kezével. Mögüle pedig csuhás alakok özönlöttek ki. Kultisták voltak, és amerre jártak a föd is rothadásba indult. Rengetegen voltak, és gyorsan meneteltek el a Varjú Üreg mellett, majd eltűntek a fák között. Mire mind eltűntek, a nekromanta mellett rengeteg élőhalott katona sorakozott, olyanok, akikben a testvériség tagjait vélte felfedezni.
-Ti vagytok azok a kiválasztottak akik részesei lehetnek a seregünknek „A korbácsnak”. Eltiporjuk az emberek nyomorult kis birodalmát! Senki sem állhat a mi utunkba, és senki nem avatkozhat mesterünk, Ner'Zhul tervébe. Mostantól pedig nem ismertek kegyelmet, sem könyörületet, csak a vérszomjat. – Salfne a csodálkozástól nem is értette, hogy mit is akar igazából, de a hang a fejében megállás nélkül adta neki az utasításokat, hogy hogyan cselekedjen.
-Ti valamennyien újoncok vagytok, és legrangosabb katonáim sem sokkal tapasztaltabbak még nálatok. De a bajnokom fog titeket vezetni, amíg ki-ki a saját lábára nem áll. Engedelmeskednetek kell neki, és nekem egyaránt, de legfőkébb Ner'ZHulnak, akit már min ismertek. De ismerjétek meg most a parancsnokotokat! Aulivis, állj elő! – Salfne pontosan úgy dermedt le mint legutóbb, mikor a párbaj előtt mondták ki a nevét. Megpróbált elbújni a tekintette elől, hogy ne vegye észre. Jobban szemügyre vette és látta, hogy rengeteg olyan dolgot visel, amit együtt loptak, és aztán ő ellopott a rejtekhelyükről.
Az a kard, amit Salfne a legnagyobb kincsnek tartott, gyönyörű kimunkálása, abszolút kiegyensúlyozottsága miatt, most ott lógott az áruló barátja kezében. Aulivis azt parancsolta nekik, hogy menjenek vissza az erődbe és fegyverezzék fel magukat. Salfne is így tett, de óvatosan, hogy régi barátja fel ne fedezhesse. Majd sorba állították őket, és Salfne csak kendőjével takargathatta az arcát, hogy Aulivis még véletlen se vehesse észre. Szerencséjére a kiléte nem derült ki, és az újoncokat a fák felé parancsolták, a kultisták után. Valamiféle erődöt akartak létrehozni, hogy támaszpontjuk lehessen az emberek ellen.
Kemény út várt Salfnéra, mert az invázió épphogy csak elkezdődött, és sok ember állta útjukat. Ám ezek legtöbbször megrettenve kaptak vasvilláért, és csak családjukat oltalmazták, mintsem bátorságból szegültek ellenük. És bizony az út hosszú is volt, és kevesen voltak csak, akik az újoncok közül túlélték, ám a halott ellenségből az élőhalottak remek utánpótlást nyertek, és ez csak fokozta az emberek elkeseredettségét. Salfne mint mindig itt is a jobb harcosok egyike volt, és Aulivissal sokáig nem találkozott, majd őt elvezényelték Kel'Thuzaddal a hegyek felé, és Salfne pedig még nem hagyott fel bosszújával. Bár elméjét már a Lics Király uralta, Aulivissal még akkor sem zárta le az ügyét.

(Írta: Esztojka Gergő)

:D Hát mondjuk Aulivis érdekes, de te lettél főszereplők között egyik legfontosabb összekötő karakter.. Meg ugye még nincs is vége. Remélem is, hogy tetszik :P

Cranky :shock:
halottrol vagy jot vagy semmit! :D btw nekem tetszett ^^
Aulivis rip... <(×_×)>

Legalabb ne munkanap elejen olvastam volna el :(

sorry, kicsit off, de az egyik lexebb mese.
http://pozsarek.freeweb.hu/mese/boldogherceg.html

Na oldalamra felkerültek ezek a történetek, az új designben, meg Salfne enyhén javított változata Rodoren kritikája után!