Char’Mac története
Volt egy kis troll törzs Quel’Thalas-ban, ott éltem…
A kis kölykök, mint én is játszadoztak és próbálták ellesni a nagyoktól a tudományokat. Unoka bátyám Zeg már pont abban a korban volt, hogy elmehetett vadászni a törsz férfi tagjaival.
Egyszóval boldogan éltünk…
Mígnem az ember gőgös terület és hatalom éhsége révén menekülnünk kellet a faluból.
Az erdőkben bújtunk meg a szörnyeteg ember elöl mivel nem tudtuk velük felvenni a harcot. Így is kevesen voltak, akik túl élték csak nők, a vének és a fiatalok. Nem bujkálhattunk öröké így hát Nyugatra mentünk hajókat építeni a partra. Hogy eljussunk egy monda béli szigetre. Csodával határos módon sikerült a tervünk. Már a rég tengeren voltunk négy kisebb hajóval, amikor egy hatalmas viharba kerültünk. Alig volt esélyünk. A haragtól zúgolódó tengerben nem lehetett tájékozódni. Ennek következtében két hajó elsüllyedt egy másik, amin egyetlen rokonom volt szintén oda veszett. A mi hajónk darabokban ért egy sziget csoporthoz.
Valószínűleg megérkeztünk, bár nem úgy, ahogy elképzeltük.
A legbölcsebb sámánunk Zer’Tharj egy szikla ormán elbúcsúztatta a halottak lelkét. Visszhangzott az egész terület a bú beterítette az egész sziget csoportot. Hirtelen komor csend lepte el a szigetet…
Miután letelepedtünk és felnőttünk, tökéletes béke uralkodott. Nem volt itt az ember, nyugodtan élhettünk.
Én a vadászatból éltem, különösen jól értettem hozzá…
De nem olyan jól, mint a közelben élő lények, akiknek vérükben volt a vadászat minden fortélya. Egy éjszaka Zer’Tharj megidézte az ősi szellemeket, hogy adjanak tanácsot…
És adtak. Még az nap sikerült szövetséget kötöttünk a lényekkel akiket Raptoroknak neveztünk el, ami a szellemek nyelvén vadászt jelent. Megosztották velünk minden tudásukat és mi is velük a mienket, már amit tudtunk. Tiszteletben és harmóniában éltünk és lehetőséget adtak a gyorsabb közlekedésre. Egy nap hajók érkeztek a szigetre és fáradt harcosok. Furcsa szerzetek voltak, de csak számomra Zer’Tharj felismerte őket orkok és furcsa trollok voltak. Volt velük egy gyönyörű lány Jiz’Er. Egy újabb szövetséget kötöttünk. Mely az ember ellen kötetett. A trollok itt maradtak és mi megtanítottuk a mi fajtánknak a Raptorok tiszteletét és barátságát. Ilyen nagszerű életet kívánni se lehetett volna.
De egyszer mindennek vége…
Egy nap mikor együtt vadásztam Jiz’Er-rel megjelent az ember és elrabolta.
Követtem őket, de semmit nem tudtam tenni ezért távol a táboruktól én is megálltam és már csak a remény tartotta bennem a lelket. Már majdnem egy napja táboroztam mikor furcsa kiáltást hallottam. Nem értettem, mert az ember nyelvén hangzott el. Aztán több kiáltás követte az előzőt és mindenféle tárgyak csörömpölése. Megnéztem, mi történik és láttam, hogy szöknek a rabok. Megpróbáltam segíteni, de hiába volt minden, túlerőben volt az ember. Aztán megláttam Jiz’Er-t valaki kezében, rögtön abba hagytam a harcot. Nem néztem se balra, se jobbra csak futottam felé. De hirtelen eltűnt.

Bár lehetett valami nyomát látni annak, hogy merre mentek, egy különös fény miatt. Így hát elindultam utánuk. Már két napja keresem őket étlen szomjan, meg kellett állnom vadászni. A vad nyomában voltam, amikor megláttam az égen egy tábortűz füstjét. Rögtön elindultam az irányába…
De egy újabb állat neszeit hallottam a bokorból, muszáj volt ennem valamit.
A lény furcsa nyomokat hagyott maga után, aztán hirtelen eltünt egy tisztás közelében. Úgy éreztem, mintha nem a vadász lennék, hanem a vad…
Az egész erdőben csönd volt mikor hirtelen meglepetésszerű támadást mért rám valami. Fellökött aztán egy lándzsát akart belém dobni, de én felpattantam és már szemben is álltam vele. Nem támadtuk egymást, láttam, hogy az én fajtámból való. Aztán megszólalt:
- Ez lehetetlen!
A hangja nagyon rekedt és száraz volt, mint aki alig evett az elmúlt egy-két napban.
- Nem lehetetlen, most meghalsz fattyú. - mondtam.
- Testvér! Char!
- Honnan tudod a nevem.
- Én vagyok az, Zeg.
- Az nem lehet, te meghaltál!
- Igen meghaltam és meghaltam minden nap mióta nem láthatom testvéreimet.
Megöleltük egymást, mint testvér a testvért.
- Nem hallottál egy ember karavánról, amely rabokat szállított? - kérdeztem elkeseredve.
- De igen én is abban sínylődtem.
- Nem találkoztál véletlenül egy Jiz’Er nevű lánnyal?
- Nem hiszem, de egy lány velem jött. Most ott van a tábortűznél.
- Akkor hát siessünk!
Lelkemet ismét remény öntötte el, meg is feledkeztem az éhségről.
Elindultunk a tűz felé.
- Neeeeeeeeeeeeeee! - kiáltottam a szomorúságtól és a dühtől.
Mire oda értünk Jiz’Er már halott volt.
- Nem tehettem semmit se! Már a táborban félholtra verték!
- Ezt még meg bánja az ember-fatty! Bosszút állok szeretteim halálán.
- Segítenél nekem testvér? - szólt Zeg.
- Igen de előbb…
- Szeretném eltemetni egy régi tanítómat és sámánom.
- Sajnálom Zeg, de a vér vörös düh elöntötte szívem. Temessük el őket.
Aztán visszamentünk a táborhoz és megkerestük Zeg régi barátját, kerestünk egy nyugodt helyet, ahol el tudtuk temetni őket.
- Ezennel megfogadom, hogy addig nem nyugszom, míg ígéretemet be nem teljesítem! - mondtam.
- Veled tartok testvérem!
- Akkor csatlakozz társaimhoz és testvéreimhez a Redrock Berserkers-hez, akik szintén elvesztették szeretteiket az ember miatt!
- Rendben testvér! Lok Thar Ogar!!
- Lok Thar Ogar!! Zeg. LOK THAR OGAR!!

Csak hogy lássátok milyen szépen összedolgoztunk