Szívesen várom az észrevételeket, kritikákat (akár negatív, akár pozitív).

2. Zöld tűz és Farkasfej

Selina lassan álomba merült. Az agyában cikázó emlékképek ismét Thygore-t és magát láttatták vele, amint Elwynn erdejében barangoltak.
Az elf elgondolkozott, hogy mi is legyen újdonsült útitársával. Neki mindenképp a gnollok nyomára kellett akadnia.
Thygore zavarta meg gondolataiban. Megállt, és előre mutatott.
- Nézd!
Az elf kérdő pillantást vetett rá, majd felpillantott. Nem olyan messze füst szállt fel a fák közül.
- Azt hiszem, megtaláltuk! - kiáltott Thygore, és megindult előre. Selina furcsálkodva követte őt.
Ahogy közelebb értek, különös barna foltok kezdtek kirajzolódni a fák között, majd hegyesen végződtek. Az elf rájött, hogy sátrakat lát, méghozzá Elwynn erdejébe igencsak nem illő sátrakat...
- Megtaláltuk a klánt, amit kerestünk! – ujjongott tovább a tauren - Pletykák kezdtek el terjengeni egy klánról ezen a kontinensen, akik tőlünk teljesen elszigetelten élnek. Őket akartuk megtalálni – magyarázta az elfnek – Menjünk, beszéljünk velük!
- Nyugalom! Ne menj fejjel a falnak! Először nézzünk körül biztos távolságból.
- Mi a gond? Hiszen orkok! A népeink szövetséget kötöttek! - mondta Thygore, és már indult is volna, de Selina megfogta a karját.
- Ha mindenhová csak így besétálsz, nem fogsz sokáig élni! - figyelmeztette az elf, és intett neki, hogy kövesse.
Óvatosan, fától fáig közelítették meg a tábort, hogy jobban szemügyre vehessék. Valóban orkokra bukkantak, ami kissé aggasztotta Selinát, de nem szólt semmit.
A zöldbőrűek viszonylag nyugodtan tettek-vettek.
- Mire várunk még? – türelmetlenkedett Thygore.
- Nézz körül, és ne mondd nekem, hogy nem látsz semmi furcsát!
A tauren körül nézett. Látott egy nőt, amint valami húst majszolgatott. Arrébb egy férfi csiszolta a fejszéjét, amott pedig ittak valamit... az orkok.

A korai Nap sugarai vékony csíkokban próbálták mérsékelni a várbörtön sötétségének erejét, ám ezt a háborút a fény sosem nyerhette meg. Csípős levegő áramlott be. A benti hortyogáshoz egyre inkább betársultak az éledő városka hangjai, de a foglyokat nem ébresztgette semmilyen kötelességtudat.
A gyógyító troll abbahagyta már a kántálást, bár még mindig ugyanabban a görnyedt pózban szunyókált fia felett. Az ork is már az álmok világát fürkészte újabb célpontját keresvén.
Selina a szüntelenül közeledő kopogás zajára ébredt. Fáradt volt. Oly régen hagyta már el szülőföldjét, de sokszor még mindig olyan gyengének érezte magát nappal, mint mikor még csak ismerkedni kezdett az emberek szokásaival.
Már látta, a kopogás páncélozott csizmáktól származott. A trollok cellája előtt két alacsony, tömzsi alak állt meg.

Az elülső törpe egy kulcscsomóval csörömpölt, majd a rácsos ajtóba helyezett egy kulcsot. Gördült a zár, és a vaskos figurák már bent is termettek. A beszűrődő gyenge fény csak most volt képes megvilágítani a két érkező alakot. Az egyik hosszú, bozontos vörös szakállat hordott, a másik csak bajszot, ami már igencsak deresen csimpaszkodott az arcán. Mindketten vértet viseltek, ami bár nem volt pompás díszekkel cicomázva, azért erős védelmet nyújtott a törpéknek. A sisakjuk tetején apró szarv ágaskodott, népi szokásukhoz híven. Fel is fegyverkeztek arra az esetre, ha meg kellett volna védeniük magukat. Az egyiknek két tőr volt az oldalára erősítve, a másiknak egy hatalmas fejsze a hátára.

A vörös hajú őr odalépett a trollokhoz, és már ütésre emelte a kezét, de ekkor az idősebb felébredt. A törpe morogva visszahúzódva nézte, amint a fogoly óvatosan felkelt, mire a fia is felült a szalmán, de felállni nem bírt. Apja megfogta a karját, és noszogatta kicsit, mert tudta, mindkettőjükre munka vár odakint. A fiú azonban ülve maradt, bágyadtan, kérlelőn nézett az öregre. Testének forrósága mintha az egész épületet átjárta volna.
- Igyekezz már, átkozott voodoo imádó! – mérgelődött a fejszés törpe, páncéllal borított öklét fenyegetően az öreg troll felé tartva.
A kicsi ezt látván feltápászkodott a szalmáról, de a mozgása lassú volt, és bizonytalan.
- Valami gond van? – kérdezte ekkor a folyosón közeledő harmadik alak, aki jóval a törpék felé magasodott. Megállt a cella előtt.
- A nyomorult trollja alig akar engedelmeskedni - mérgelődött a vörös hajú őr, mire a később érkező férfi is belépett a cellába. Ő csupán bőrmellényt, bőrnadrágot és palástot viselt. Jobbján hatalmas pöröly lógott, melynek fejét gondosan megmunkálták. Bár a sok kis rákovácsolt motívumot nem lehetett kivenni a sötétben, középen a díszes ’L’ betű, amely még az egykori Lordaeronra utalt, így is kidomborodott halványan. Mellkasára a bal oldalon valami kerek volt biggyesztve, talán medál. Azon kívül, hogy rögzítette a palástot, ez azt is jelentette, hogy a férfi a vár ura. Nyaktól felfelé azonban a sötétség teljesen a leple alá rejtette a legkésőbb érkező figurát.
Az ember félrelökte az idősebb trollt. A legyengült test nem mutatott sok ellenállást, de az ősz bajszos őr rögtön le is fogta. A magas figura szemügyre vette a fiút, aki mélán nézett vissza rá. Megragadta a kék állat, hogy aztán jobbra és balra fordítsa a gyermek fejét. Mikor elengedte végre, a kicsi ijedten hátrált a fal felé.
- Ez beteg. Mindig a selejtjét hozzák ide!
Ezzel a várúr már kifelé vette az irányt, intvén annak a törpének, amelyiknek szabad volt a keze. Az idősebb fogoly ekkor rántott egyet az őt visszatartó őr szorításán, de szabadulni nem tudott. A szakállas törpe a kis troll elé lépett. Elővette a fejszéjét, és gyors mozdulattal, a fiú fejébe vágta azt.
Selina elképedve nézte, ahogy a gyermek élettelenül esett össze. A fejéből ömlő vér pirosra festette a cellát, és a szalmakupac alsóbb rétegeit is.
Az apát elöntötte a düh. Egy elkeseredett kiáltásban hangot is adott ennek, s minden erejét összeszedve kiszakította magát az őr karjaiból, teljes erővel a embernek rontva, aki a legnagyobb nyugalommal figyelte. A másik törpe fejszéjének lapja mellkason ütötte a trollt, így az a földre rogyott, és levegőért kapkodott.
- Pusztulj, nyomorult! – kiáltotta a szakállas alak, és arra készült, hogy levágja a troll fejét.
- Ne! – szólt közbe a várúr – Hagyjátok csak élni – a hangján érezni lehetett, hogy mosolyog.
- Takarítsátok föl ezt a szemetet! – vetette oda utólag, és eltűnt a folyosó sötétjében.


Újabb kulcscsörgés, amelyet nyikorgó ajtó zaja követett – ezúttal az ősz szakállú mágus lépett be Selina cellájába, kezében cicomás borítójú könyvével. Lila és sötétkék színű köpenyt viselt, amelybe furcsa jeleket hímeztek, s majdnem érintette a követ. A férfi ember létére alig tűnt egy fejjel magasabbnak a törpéknél.
- Meddig fogjuk még ezt játszani? – az elf kérdezte fásultan.
- Amíg ki nem derítem az igazságot – a mágus válaszolt. Elmondott egy rövid varázsigét, aminek hatására Selina szalmájából az egyik szál egy szék alakját kezdte felvenni a levegőben, és aztán lassan kemény anyaggá vált. Az elfet akkor sem nyűgözte volna le a trükk, ha nem nézhette volna végig minden áldott nap. A szakállas alak leült, és felütötte a könyvét egy jelzett oldalon.
- Milyen igazságot? – kérdezte Selina – Hogy a varázsló őrült volt?

A mágus megvetően nézett az elfre, mintha a sértés őt magát is érintette volna.
- Lord Feraldius igen megbecsült tanácsadója volt a stormwindi püspöknek és...
- ...és korrupt. A velejéig.
A mágus türelmetlenül sóhajtott, és így folytatta:
- Egy taurennel szövetkeztél. Mooreguard óriási károkat szenvedett, a túlélők orkokról és sárkányokról beszélnek. De érdekes módon neked egy hajad szála sem görbült meg.
- Mondtam már, hogy...
- Ó, igen. Mind ezt mondják. Örülj, hogy egyáltalán vallatlak, és nem végeztek ki, ahogy elfogtak!

Selina morgott valamit az ember fenyegetésére, aztán kétkedve nézett a varázslóra.
- Maga szerint tényleg itt lennék még, ha ekkora haderővel szövetkeztem volna?
A férfi erre nem válaszolt, csak némán figyelte az elf kérdő tekintetét pár pillanatig, de aztán megrázta a fejét.
- Elég ebből! Nem fogsz átverni! Hallottam, hogy a néped már egyszer büntetlenül elengedett, de én nem foglak! – s az azt követő ismeretlen szavak már nem Selinának szóltak.
Hosszú, érthetetlen monológba fogott a mágus, mire az elf úgy érezte, mintha megmozdult volna körülötte a világ. Ösztönösen próbálta elzárni a fülétől a hangot, bár sejtette, hogy ez mit sem segít. A szakállas arc hullámzott előtte, mintha víztükörről figyelte volna őt, majd végképp eltűnt, és vele együtt a várbörtön is. Selina a varázsigéket még mindig hallotta, de egyre csak másféle szavak váltották fel azokat. Szavak, amelyeket máshol, más szituációkban, másoktól hallott, elfektől, emberektől, gnolloktól, goblinoktól... milliónyi átélt perc emléke. Arcok és hangok értelmetlen egyvelege méhrajként keringett körülötte, és Selina szédült, úgy érezte, képtelen megállni a lábán, pedig a valóságban még mindig a cellájában ült. Összekuporodva próbált elbújni, de nem volt hová. Pokoli fejfájás vette magát az agyába, és a kör csak szűkült. Most már nem is méhek vették körül, hanem egy örvény közepébe sodródott.. és egyre csak süllyedt és süllyedt, tehetetlenül várván, mikor lesz már vége...
 

Elwynn erdejét ismét a sötétség vette a birtokába. A feketeséget csak az út mentén magányosan álldogáló fogadó fénye törte meg kissé. Az egyszerű faépület melletti istállóban várakozott néhány ló, de a kocsma viszonylag csendesnek tűnt, csak néha szűrődött ki hahotázás zaja.
Selina és Thygore árnyalakként álltak a fogadótól kicsit arrébb.
- Hozok valami ennivalót, addig maradj itt! – mondta az elf a taurennek.
- Rendben.
Selina megindult a vendéglő felé, visszapillantva Thygore-ra, hogy meggyőződjön, valóban minden rendben lesz-e. A tauren csak ott állt némán a holdfényben, mozdulatlanul, mint egy gyerek, akinek a varrónő ajtaja előtt kell megvárni az anyját.

A nő sóhajtott, aztán odalépett a bikához.
- Várj... – szólt, és levette az inkognóját.
A házigazdán kívül senkinek nem tűnt fel, mikor az elf és a köpönyeges alak belépett a fogadóba. Thygore meglepetten vette észre, hogy mikor felöltötte a sötét ruhát, az magától illeszkedett az új méretekhez. Jól eltakarta a testét, a csuklya pedig az arcát, így aztán úgy nézett ki, mint valami sötét vándor.
A vendéglőben vágni lehetett a dohányfüstöt. Az ajtóban állva jobb kézre asztalok sorakoztak, bal kézre pedig a bárpult esett.
Újabb nagy nevetés hangzott el, az ajtóval szemben a falnál egy jól megvilágított asztal körül ült nyolcan-kilencen ülhettek, ember és törpék, szemmel láthatóan remekül érezték magukat.
Az alaphangulatot két zenész adta meg. Egy barna hajú, fiatal férfi lantot pengetett, hozzá furulyázott egy tejfelszőke nemes elf. Mindkettőjüket teljesen magával ragadta a lágy, fülbemászó dallam, amit játszottak.
Selina és Thygore a bejárathoz legközelebbi sarokban ültek le.
- Jó estét! – már üdvözölte is őket a barna szakállú törpe házigazda a közös nyelven. Fehér kötényén látszott, hogy a kihordott étel, ital nem mindig csak odakerült, ahová kellett volna.
- Üdvözlet - az elf visszaköszönt. A tauren is némán lehajtotta a fejét kicsit, csak sejtvén, hogy ezt várják tőle.
A törpe gyanakodva méregette Thygore-t.
- A barátom... csúnya égési sebeket szerzett a háborúban – magyarázta Selina.
- Értem – válaszolt a fogadós kissé megnyugodva – Hozhatom a napi specialitásunkat? Pácolt marha...
- Csirke van? – vágott közbe az elf.
- Van – válaszolta meglepetten a kocsmáros.
- Az jó lesz.
A törpe ismét a taurenre nézett.
- Neki is - szólt Selina, mire a fogadós jelezte, hogy így lesz, és visszavonult a konyhába.

Thygore izgatottan nézett szét.
- Nahát, Thunder Bluffban teljesen más...
- Most aztán tényleg maradj csöndben! - fojtotta a szót a taurenbe az elf – a falnak is füle van. Thygore erre némán bólintott. Figyelme a másik sarokban szórakozó pöfékelő társaságra terelődött.
Átlagos felépítésű, helybéli munkások lehettek, igen változatos hajszínnel és bőrárnyalattal, leszámítva egy rövid, szőke hajút, aki kissé erősebb testalkatúnak tűnt a többinél. A jobb szeme helyén fekete pánt éktelenkedett. A jó hangulat nem akart alábbhagyni, és a sörös korsókat sem kímélte. Olykor olyan lendülettel koccintották össze a poharaikat a legények, hogy Thygore azt várta, melyiknek törik el, és folyik a nyakába az ital, hogy aztán még nagyobbat kacaghasson a társaság.
A világítást falra erősített fáklyák biztosították, ahol díszelgett pár festmény is. Befolyásos embereket ábrázoltak, akik valaha betértek a fogadóba. Ha lehetett hinni az alkotónak, még maga Jaina Proudmoore is megfordult ott. Az ablakpárkányban egy-egy cserepes virág éldegélt, amennyire ezt növényektől el lehetett várni egy ilyen füstös helyen.
Közben a fogadós kihozta az ételt, és letette az asztalra. Selina meglepődött a szakács figyelmességén, aki talán háromszor is jobban megpakolta a széles vállú tauren tányérját, mint a nőét.
Biztosan az árát is méretre szabja majd... morgolódott magában Selina.
Mikor az elf végzett a vacsorájával, szétnézett, és észrevette a mellékhelységet, ami az épület másik végén, tőle jobb kézre nyílt.
- Most kicsit itt hagylak. Nem lesz baj? – kérdezte a taurent.
- Menj csak – válaszolt Thygore, és tovább falatozott.
Selina belépett a kis szobába, ahová nem hatolt be annyira a füst. Szeme rögtön megakadt a hatalmas hordón, amire fekete festékkel rámázolták: 'Ne pazarold, nem fürdővíz!' Az elf megnyitotta kicsit a hordó csapját, hogy megmossa az arcát, majd gondosan el is zárta azt. Bele nézett a falon lógó tükörbe, és kicsit rendbe szedte magát. Bár az évszázadok alatt már hozzászokott a vándorok kényelmetlen életformájához, néha azért jól estek az efféle női finomságok.
Ahogy nézte magát, most szerencsésnek érezte, hogy árny elfnek született. Az üzletnek remekül kedvezett, hogy nem gyűrték ráncok az arcbőrét. Hány fiatalító és szépítő „csodakrémet” adott már el, és fog is még eladni! Nem is volt azzal semmi gond, azon kívül, hogy különösebben nem használtak a szerek.. de nem is ártottak. No jó, leszámítva azt a ragyás törpe nőt.. és a stormwindi őr anyósát...
Selina visszalépett a fogadóba, és az asztaluk felé indult, mikor az egyik férfi a mulató társaságban nevetve újságolta a többieknek:
- Hallottátok? Raveran kapitány újabban valami golyóval akarja meghódítani Kalimdort!
A szavak megütötték az elf fülét, így megállt a fal mellett, és úgy tett, mintha a kifüggesztett elfogató parancsokat olvasgatná, de közben a beszédre figyelt.
- Igen, valami üveggolyót akar megszerezni, amelytől aztán az orkok majd sorra térdre borulnak előtte - pontosított egy másik, kreol bőrű ember, mire mindenki felnevetett.
- Talán jelentkezhetnénk matróznak – jegyezte meg a szőke, fejpántos alak - Ha mást nem, szívesen begyűjtenék néhány ork és troll skalpot. Talán még azokéból a bikafattyakéból is párat...
- Nem biztos, hogy jó ötlet. Én úgy hallottam, hogy Raveran nem nagyon tűr meg senkit a hajóján, aki nem elégíti ki – ezt a kijelentést aztán még nagyobb hahotázás követte.
Selina zavartan ért vissza az asztalukhoz.
- Indulhatunk? – kérdezte Thygore-t látván, hogy befejezte már az evést.
A tauren bólintott, így fizettek, és távoztak.


A vendéglőtől és az úttól biztonságos távolságban gyújtottak tüzet. A köpönyeg immáron újra Selinát melegítette.
- Thunder Bluffban másak a fogadók – kezdte újra Thygore – legfőképp nincs ilyen büdös – a kezével legyintett az orra előtt, mintha még mindig a dohányfüstöt próbálta volna elhessegetni. – Ott is szól a zene, de a taurenek egyszerűen a földön ülve beszélgetnek.
- Thunder Bluffból jöttél? - kérdezte az elf, mérsékelt érdeklődéssel.
- Igen, ott telepedtünk le, mikor felépült. Apám szabóként örült volna egy állandó műhely lehetőségének.
Mindig olyan békésen élte az életet. De aztán a Hyjal hegyi csatában minden segítő kézre szükség volt, így őt is elvitték. Soha nem tért vissza - mondta Thygore, s elmerengett a lobogó tűzben. A tauren felvett egy gallyat a földről, és hajlítgatni kezdte. Kis idővel folytatta:
- Anyám mindig azt akarta, hogy a bátyám és én az apám mesterségét vigyük tovább. A széltől is óvott volna minket. Aztán egy napon Dornan orrkarikával tért haza, és közölte, hogy az orkokkal fog harcolni a seregek élén. Azóta sem láttuk őt... – Thygore mélyet sóhajtott. Megunván a gallyal űzött játékot, a tűzbe dobta azt, és figyelte, ahogy a lángok martalékává lesz.
- Belőlem sem lesz már szabó. Szívesebben vagyok a természetben, minthogy egy szobában hímezgessek - mondta kissé szégyenkezve.
Pár percig csendben üldögéltek, majd ismét a Thygore szólalt meg:
- Mit akarsz a gnolloktól?
- Van náluk valami, ami kell nekem – az elf a taurenre nézett, aztán folytatta. - Xirdoch gömbje, egy régi, mágikus kincs. A bolond kutyafejűek szerintem nem is tudják, mi van a kezükben.
- Mire kell az neked? – kérdezte Thygore értetlenül.

– Nem nekem kell, hanem a mágusnak, aki majd szép summát fizet érte.
- Ezért hagytad el a szülőfölded? – csodálkozott a tauren.
- Hogy ezért-e? – Selina keserűen felnevetett. – Ugyan, dehogy ezért.

A bika kérdőn nézett az elfre, de az hosszú másodpercek után is csak ennyit mondott:

- Ez egyáltalán nem tartozik rád.
- Ahogy akarod - válaszolta kisvártatva a tauren a tüzet figyelve, némileg csalódottan.
Megint csendben üldögéltek kicsit. Egyszer csak Thygore megfeszítette izmait, és jobbra – balra forgatta a fejét.
- Mi az? – kérdezte az elf.
- Olyan érzésem van, mintha valaki figyelne bennünket.
Erre a válaszra Selina is fülelni kezdett. Felpattant, és elő is kapta a tőrét.. de nem látott, és nem is hallott semmit. Nem értette, mit észlelhetett a tauren.
- Eltűnt – jelentette ki Thygore kis vártatván – Lehet, hogy csak a fáradtság beszél belőlem. Szerintem pihenjünk! – nagyot ásított, és már el is dőlt a tűz mellett. Az elf sóhajtott, de aztán leült.
Kicsit még mindig zavarta az a gondolat, hogy a Raveran nevű kapitány esetleg hamarabb fogja megtalálni a gömböt. Az „üveggolyó”, amiről a fogadóban beszéltek nyílván a Xirdoch gömbje lehetett.

„...néhány ork és troll skalpot.. azokéból a bikafattyakéból is párat...” derengtek vissza az ember szavai a fejében. Megrázta a fejét.

Nem, nem. A tolvaj egyetlen törvénye: „Soha ne kerülj két tűz közé!” suttogta magában Selina és végignézett a hortyogó Thygore-on.