Alkonyhozó II

Újjászületés

Vér…háború…..halál……..Igen ez az életem…keserűen felnevettem, miközben egykedvűen bámultam a bordáim közül kiálló ezüsttollú nyílveszőt. A reggel még békésen zöldellő mezőt most holtestek százai borították orkok, elfek, trollok, taurenek és emberek holtestei. Itt-ott izzó kráterek füstölögtek és a testek virágszirmokként hevertek a katapult még füstölgő lövedéke körül. A hatalmas harciszekerek és ostromgépek kerekei durván felszaggatták a gyepszőnyeget, dárdák kardok, fejszék, mint megannyi sírkő, a névtelenek sírkövei. Talán most végre számomra is itt a vég, nincs félelem a szívemben, bár fura minta félnék, nem az nem lehet……régen volt már mikor utoljára ezt az érzést éreztem. Gyerek voltam még, azon az esős éjszakán, magatehetetlenül feküdtem ott lent a sárban, a most már halott mesterem előtt, igen azt hiszem azóta nem is éreztem ezt az érzés. Az életerő még szivárgott a testembe az elfből, akitől ezt a kecses vesszőt kaptam, vékony teste már szinte összeszikkadt az átkom alatt, nem volt magánál, hamarosan vége és utána nekem is. Félelem… mitől félek, gondolkodtam el, hiszen tudom hová tartok, nem itt valami másról van szó…meglepődtem saját magamon…valami hiányzott, nem a hatalom, hiszen a harcmezőn istenként tiszteltek, az is voltam igaz, a Fájdalom istene, de mégis ez a tisztelet a félelmemből eredt. Ha leültem a tábortüzek mellé azonnal abbamaradt a társalgás még az élőholtak is elhalkultak, félték a hatalmamat…..de nem találtam volna egyet sem köztük aki akár egy kupa ork sört is megosztott volna velem…..azt hiszem ez a félelmem igazi oka……magányos farkasként…de hát nincs nekem szükségem senkire…minek gyengék mind…..ha meg kell halni hát meg kell…..
Valami megmozdult mögöttem, felnyögtem, ahogy arra fordultam egy élőhalott nő vánszorgott felém, a ruhájából ítélve mágus lehetett, az egyik karja tőből lecsapva egyenesen felém tartott majd megállt felettem.
- Szükségem lenne a gyógyító erődre troll, a társam súlyosan megsérült, ha nem segítesz, meghal, de te megmentheted…….- ahhoz képest hogy élőhalott volt, a hangjában még volt nyoma a nőiességnek, na persze nem mintha ez valaha is hatott volna rám
- Én nem gyógyítok….soha….nem ismersz…én Alkonyhozó vagyok a Fájdalom istene….a barátod az istenek kezében van, imádkozz érte, ha akarod. Bár ha rám hallgatsz, ebben nem nagyon bízol, vedd a hátadra, és igyekezz vele a legközelebbi őrposztra, vagy végy egy kardot, - intettem oldalra a fejemmel- van itt elég és könnyítsd meg neki azt, ami még hátravan……
A mágus egy lefejezett elf testéhez lépett és keze az elfből kiálló kard markolatára tapadt. A halott hús halk cuppanással engedte el a pengét.

-Na ide figyelj,- mondta miközben letérdepelt mellém - hamarébb szabadítalak meg téged a szenvedéseidtől, mint őt…- majd a szeme gonoszul megvillant - De míg őt békén eltemetem majd ha lelke visszaszáll az őseihez, addig téged elviszlek a népemhez, úgy is kevés a troll a fajtám között…..élvezni fogod…terjesztheted az igét amíg világ a világ….mondta és rekedt nevetés buggyant ki oszladozó hangszálai közül, majd felemelte a kardot hogy lesújtson…..

Utolsó erőmet összeszedve egy mentális kiáltást hallattam, amelytől még a leghatalmasabb harcosnak is megremeg a lába és olyan páni félelem, fogja el, hogy azonnal futásnak ered, élő ellenségem ennek a kiáltásnak még nem állt ellen soha. Valószínűleg a kimerültség miatt nem tudtam gondolkozni, ugyanis ha kicsit is magamnál vagyok messze elvetem ezt a varázslatot, hiszen ellenfelem egy átkozott forsaken volt. A kiáltás végigszáguldott a csatatéren, a dögevő madarak rémülten egymásnak csapódva emelkedtek a levegőbe, de az élőhalott nő egy tapodtat nem mozdult, a kard viszont fenyegetően lebegett a nyakam felett.

-Ugyan már troll, tudod mi nem ijedünk meg egykönnyen, - felhúzta a szemöldökét- hát nem vonz az örök élet, lehet nem mi vagyunk a legkedveltebbek a Horda népei között, de számtalan előnye van annak ha olyan vagy mint én……de tiéd a választás, segítesz nekem vagy nem? És ne gyere nekem azzal, hogy te isten vagy , hiszen milyen isten az, akit még egy félkezű nő is el tud intézni? Maradj csak egy pap és meglásd többre viszed….szóval?... Nehéz ez a kard nem az én kezemhez készítették…nem bírom sokáig tartani…- és a keze megremegett a kard alig észrevehetően egy kicsit lejjebb ereszkedett.

Az agyam vadul zakatolt, mindenképen végem, vagy hosszú órákig szenvedek még itt ezzel a nyílveszővel a gyomromban, vagy segítek neki és talán gyors halálom lesz. Hogy élőhalottként bolyongjak, azt nem akarom, bármit megteszek, hogy ezt elkerüljem, de mi van ha nem sikerül? Hiszen soha nem használtam a papi mágiának ezt a formáját. Gyógyítani… valaha tanultam pár gyengébb varázslatot, de az nagyon régen volt. A kard kérlelhetetlenül közeledett….

- Jó megpróbálom, de ha nem sikerül magadra vess, hozd ide a társadat, én nem birok mozdulni, te is láthatod - mutattam a nyílveszőre.
- Nem nekünk kell odamennünk……jól döntöttél troll, akár még túl is élheted, na induljunk, -mondta, és eldobta a kardot, majd megragadta a csuklómat, a vékony csontos újak meglepően erősen szorították a karom.
- Nem tudok talpraállni, ezt értsd meg..-sziszegtem
- Tudom. –mondta és se szó se beszéd vonszolni kezdett a földön mindenen keresztül mint egy zsák terményt, a csontjaimba fájdalom hasított.
- Átkozott….-mormogtam a fogaim közöt
- Az vagyok.. de inkább spórolj az erőddel troll…

Már a fél csatamezőt átszeltük a fájdalom tompa sajgássá szelídült, útközben csak a halottak néztek ránk a szokásos üres tekintetükkel, jobb is, mert a szégyen megölt volna, hogy én Alkonyhozó gyógyítok…..kirázott a hideg, ez lehetett a gyógyítás szó hatására is de inkább a kimerültség számlájára írtam..
- Itt is vagyunk… mondta a forsaken és elengedte a kezem
Egy tauren nő teste feküdt előttem, még lélegzet de nagy valószínűségel az utolsókat.

- Már alig van benne élet, nem biztos hogy menni fog…..-
próbáltam húzni az időt…..
- Nem érdekel troll csináld, tedd amit tudsz,- majd szétnézett- ne feledd kard van itt is elég….
Az imának a szavaiba szinte belebicsaklott a nyelvem, a hangom idegenül hangzott, ahogy a gyógyító kántálás hangjai megütötték a fülem, elmondtam a záró sorokat, de semmi nem történt. Még egyszer belefogtam, igyekeztem minden apró kis mondatra visszaemlékezni és a hanglejtéseket is betartani, az utolsó mondat elmondásakor a tauren megremegett, de ezen kívül semmi nem történt. A forsakenra néztem, de a szeméből semmi jót nem véltem kiolvasni ezért harmadjára is belekezdtem az imába, a hangom most nyugodtam magabiztosan zengett minden traktus a helyén volt és a levegőt apró világító kis fénypöttyök töltötték meg körülöttem és a tauren teste körül. Érzékeltem hogy a mágust a földre taszítja az energialökés, de nem hagytam abba a kántálást, a Tauren teste felemelkedett a földről és a kis világító szemcsék teljesen körbefonták, már nem láttam semmit olyan erős fény fogott minket körbe, majd hirtelen sötét lett minden és én egyenesen a semmi közepébe zuhantam………

A nap kellemesen bizsergette az arcomat, de nem akaródzott kinyitni a szemem, inkább hallgattam, ahogy a fák között lágyan hullámoznak a szent csengettyűk és a szél által keltett dallamok. Tudtam hol vagyok, csak nem hittem, mindenki hallott már erről a helyről a druidák rejtett uradalmáról Moonglade-ről, hogy kerülhettem én ide. Hirtelen neszezés ütötte meg a fülemet, a paraván elől, két hang vitatkozott egymással amiből az egyik ismerős volt, a élőhalott mágus hangját ismertem fel benne.
- Akárhogyan is megmentette az életedet Gaurine…….
- Egy sötét pap bahh, néz csak rám hogy gyógyított meg, tiszta karcolás maradtam itt is meg itt is, nálunk egy két éves druidatanonc is különb munkát végezne..
- Gau, a vastag szőröd elfedi azokat a karcolásokat, és ne feledd majdnem belehalt, hogy téged megmentsen..
- Igen Dsadar, miután megfenyegeted hogy megölöd ha nem teszi….-hallotam alighanem a tauren hangját, ezek szerint sikerült a gyógyító ima.
- Na ebből elég legyen, ne makacskodj már annyit, irány befelé - és a tauren nőstény beesett a paraván mellet bizonyára nem saját lendületből.

Felültem az ágyban amennyire tudtam , de a nyílvesző okozta seb még mindig sajgott, bár alaposan ellátták a többi sérülésemmel együtt.
-Üdv troll- mondta hányavetin a mágus felém intve új kezével, amin a bőr még szinte pirospozsgásnak tűnt, na igen az élőholtaknál kevés dolog van, ami pótolhatatlan, a tauren druida csak állt ott és szinte haragosan nézve leszegte a fejét.
A kínos csendet egy taurenek között is hatalmas termetű druida belépése törte meg, Bőrruháit gyönyörű hímzések borították, a vállvédője pedig tökéletes „vasmadár” tollakból készült.
- Gaurine így köszöntöd a vendéget?- hangja nyugodtan ,erősen hangzott, mint egy nagy, lassan hömpölygő folyó, ami ha megárad nincs ami az útjába álljon.
-Légy üdvözölve tro… Alkonyhozó, és köszönet amiért, megmenteted az életem, az ősök vigyázzák az utad…..- mondta majd kiszaladt a kis gazebóból a mágus széttárta a karjait, és meg mertem volna esküdni, hogy egy félmosolyt láttam az arcán majd utánaeredt a hirtelen druidának.

Most csak én és az öreg druida maradtunk, hosszasan méregettük egymást, mígnem ő megtörte a csendet.
- Tudom ki vagy hallottam a híredet, de mi itt nem a hírek, hanem a cselekedetek alapján ítélünk, először nem hittem el, amit Dsadar mesélt, de most már tudom…. igaz. Maradj itt, amíg teljesen felépülsz , aztán ha akarod, mehetsz utadra, de ha gondolod, eltölthetsz itt egy kis időt, az erdő és a természet nem csak a testet de a lelket is meggyógyítja …idővel….-mondta majd megfordult elindult kifelé a kis épületből.

A szám szólásra nyílt de először a szavak elakadtak a száraz ajkaimon, a druida mégis megfordult mintegy megerősítést várva, megnyaltam az ajkaimat, és éreztem hogy valami végérvényesen megváltozott,… ismét, …..a szavak most már tisztán és érthetően jöttek elő

-Köszönöm…..

A druida egy pillanatig még rámnézett, a szemében megnyugvás tükröződött, az az örökös druidanézés hogy „tudom én tudom” majd lassan elfordult és eltűnt az erdei ösvényen. Hátradőltem az ágyban, és nem gondoltam semmire, átadtam magam az erdő hangjainak, a napsugarak vidám fogócskát játszottak a fák zöldellő levelei között, valami megint megváltozott…….hiszen ez a rendje…….

:P egyenlőre it tartok vele:P mármint a karival+a storyval:P

Alkonyhozó

Az éjszakai zápor áttetsző falat húzott a troll falucska különálló bambuszkunyhói közé, jótékonyan elfedve a sötét dolgokat, amik éppen az egyik helyi halásznál zajlottak. A zápor a különös idegennel együtt érkezett. Nyíltan ránézni senki nem mert, a pókmaszkot viselő átlagos termetű trollra, akit érkezésének híre jóval megelőzött. A faluban pókmarás ért valakit, történt már ilyen, de ez más volt ugyanis a helyi sámán sem tudott segíteni, a méreg erősnek bizonyult, vagy a szellemek haragudtak meg, senki nem tudta, a troll nő csendesen haldoklott. Az egyetlen lehetősége, ha a pókokat imádó Shadra hívők segítenek rajta, akik a közeli erdőség barlangjaiban élnek, bár egyes falusiak inkább örömmel választották volna a halált, mintsem hogy kunyhójukba engedjenek egyetlen ilyen papot. A halász Gur’ta végső elkeseredésében nem tehetett mást….. az alku megkötetett……

A kunyhó egy félreeső fülkéjébe zárt apám, amíg a félelmetes külsejű pap az anyám életéért küzdött. Még sosem láttam papot ezelőtt, más volt mint a mi falusi gyógyítónk. A fejét maszk takarta, mintha egy hatalmas smaragdszínű pók tapadt volna a fejére és a szőrös lábak a tarkóján értek össze, a köpenyébe apró mumifikálódott állatok, és koponyák ragadtak, mintha a hátán lévő köpeny egy pókháló lenne. A vállai felett zsugorított emberi koponyák voltak kitűzve rovátkált bambuszágakra, a koponyákon különös vörös jelek kergették egymást úgy, hogy ha az ember sokáig nézi beleszédül. De nem volt időm tovább gondolkozni a papon, ugyanis az ajtó feltárult, és apám ált velem szemben megtörten, mellette az idegen. Szavai hidegen csengtek a kopogó esőben:
–Most velem jössz, nekem tartozol engedelmességgel, az életeddel, ami ne hidd, hogy túl sokat ér nekem. Ehhez tartsd magad, indulás- és durván kilökött az ajtón.
A kinti nedves földön megcsúsztam, és elhasaltam a sárban, ott feküdtem kiszolgáltatva ennek az idegenek, aki el akar vinni, és senki nem segít. Tudtam, hogy a falubeliek a kunyhók sötétjéből figyelnek, mégsem lépett elő senki hogy megakadályozza, apámra néztem a tekintetét, kerestem, de az egykor oly dicső harcos, akire felnézhettem, most csak egy magába roskadt vénember látszatát keltette. Csak magamra számíthattam, felugrottam és rohanni kezdtem, jól ismertem a folyópartot, ott sosem talál meg, igen elrejtőzöm és…..eddig jutottam a gondolatban, amikor a pap kezéből egy fehér nyaláb vágódott ki és a testembe fájdalom hasított, a lábaim mintha ólomból lennének, vagy legalább derékig vízben gázolnék, a sugár összekötött engem és az idegent. Bár tiszta erőmből futottam, mégis alig haladtam gyorsabban, mint a falumból a legöregebb, amikor csak sétál. Már nem bírtam a hullámszerűen rámtörő fájdalmat, és engedve a görcsbe ránduló izmaimnak a földre buktam. A pap nyugodtan mellém sétált, majd ugyanolyan nyugodt hangon mintha mi sem történt volna megszólalt:
- Mondtam neked az életed semmit sem ér számomra, ellenben a betörésedben örömöm lelem majd ez már biztos……

A pap, kacagása hallatán a figyelő szempárok mélyebbre húzódtak az ablakok homályában, és abbahagyták a szapora pislogást. Ahogy az idegen távozott a troll fiúval a vállán a zápor is olyan hirtelen abbamarad, mint ahogy érkezett. Az eltévedt esőcseppek sietve keresték az utat a többiekhez és a bambuszházak tetejéről öngyilkos módjára vetették magukat a mélybe…a tétova csöpögésbe egy kései tücsök ciripelése csatlakozott, de egyébként a faluban csend honolt….túlvilági csend……..

Már három éve szolgáltam Kastyk-ot a mesteremet, három év mialatt egyszer sem láttam lemenni a napot és feljönni a holdat, nem érezhetem az arcomon a végtelen Barrens-i sztyeppén végigszáguldó zabolázatlan szelet. Itt lent semmi nem volt csak sötét, a folyosókat és cellákat betöltötte az irhafáklyák nehéz füstje, na és a gyöngyöző falak. Így neveztem el a cellám falait, a folyamatosan szivárgó víz által keltett bevonaton megcsillanó fény miatt néha úgy tűnt, mintha a falak sírnának, és a könnyeik, mint apró gyöngyök lassan hetek alatt csordogálnának a mocskos padló felé. Ez a világ teljesen más volt, mint amit a faluban megszoktam, a „gondtalan” gyermekévek kimaradtak az életemből ezt váltotta ki az ez első szolgaév, amit itt töltöttem. Állati sorban éltem, a többi gyerekkel, a mi feladatunk volt szinte minden, a fáklyák cserélgetése, az áldozatok által hagyott mocsok eltakarítása, és úgy általában minden piszkos munka, ami a kis kommunánkat érintette.
Azt hittem megtanultam a sok verés és kínzás alatt, hogy mi a fájdalom de tévedtem, amint növendék, Shadra követője lettem, át kellet esnem a beavatáson, egy egész hetet töltöttem egy pókokkal teli veremben, élelem és víz nélkül. A pókokat ettem, illetve próbáltam túlélni a marásukat, a mai napig sem tudom miféle erő hajtott, hogy életben maradjak, a pókméreg a szervezetembe ivódott. A próba után egy hétig csak feküdni tudtam, a testem feldagadt a méregtől a szemeim csak gennyedző folyások voltak a felpuffadt arcomon. Majd szép lassan gyógyulásnak indultam, igaz a duzzanatok lelohadásával egyetemben a barna sörényem is kihullt, a testemet nem adta fel, bár ennek megfizettem az árát, cserébe életben maradtam, és a mérgek mostantól már nem árthattak nekem.
Megismertem a Loákat köztük is a legnagyobbat Shadra-t, a pókistent, akinek imádata betöltötte a napjaimat. Bár semmi nem volt idelent amiből következtethettem volna az idő múlására, éreztem hogy sietnem kell nehogy elkések, az áldozásról, a fájdalmas nem ritkán halálos büntetések hatására, éreztem az idő múlását.
A hatalmas terem közepén, a kőoltáron most egy éjelf nőstény feküdt, gondosan kikötözve, az oltár körül szűk körben a három főpap, helyezkedett el, köztük a mesterem Kastyk is. Majd lazább körben a papok álltak, végül mi a növendékek alkottunk egy hatalmas kört, és a folyosók sötétjéből az elsőéves szolgák is nyomon követhették a szertartást, ennyi örömünk volt az első évben az emlékeim még nem tompultak el annyira hogy ezekre, a pillanatokra ne emlékezem. Az elf fülei idegesen remegtek, és ere megvolt minden oka furcsa vékony hangján nyelvének jellemzően hullázó dialektusában ontotta magából a szavakat, először kérő majd becsmérlő hanghordozással, aztán megpillantotta az áldozati tőrt. A pókfejet formázó tőr, amely két levélszerű egymás felé tartó pengéből ált, akár egy lecsapó pók óriási agyarai, a smaragdból kirakott két hatalmas szem mellet még sok kis apró szem is megcsillant a fáklyák fényében, a nőstény hangja elcsuklott síri csend lett a teremben. Gondolom, azt hihette hogy azonnal meghal majd, de én tudom hogy nem lesz ilyen szerencsés, a tőrrel az egyik főpap Zuhjin megvágta a két combját, és óvatosan a hasán is ejtett két bevágást, aztán mesterem elővette a fűládából a Fattyúpókokat. Az elf nőstény mint az erdő szülötte biztos ismerhette ezeket a kéttenyérnyi zöld pókokat, mert felsikoltott. A sebekre helyezett pókok a vér szagát megérezve azonnal a friss sebekre telepedtek, és peték százait helyezték a meleg még élő húsba. A peték mellé engedett bódító anyag, amit a pók választ ki ilyenkor halk nyöszörgéssé halkított az elf sikolyait. Pár nap amíg a petékből pókok lesznek , akik teljesen behálózzák a még mindig élő testet és addig táplálkoznak belőle amíg aszott múmiává nem válik. Ha az áldozatnak szerencséje van addigra már halott, de mivel a mi papjaink mesteri szinten értenek a kínokozáshoz, biztos voltam benne hogy a nőstény nyöszörgése még sokáig hallatszik majd a szűk folyosókon, míg végül a természet beteljesíti a végzetét…….
A mesterem elvonultában felém biccentett, így követtem őt a személyes cellájába, közben a gondolataim vadul kutattak bármilyen esemény után, amiért felelőségre vonhatna, és természetesen megbüntethetne, ugyani általában ez történt ha a személyes cellájába rendelt. Nagy meglepetésemre a cella rácsal elkülönített büntetőrészében, egyik növendéktársam Kashiea ült lehajtott fejjel. Azonnal felismertem ugyanis pár hónappal ezelőtt a nőstény engem választott hogy a tavaszi Póknász éjszakát velem töltse, mondanom sem kell azóta többször is találkoztunk titokban a cellámban, és élveztük egymás társaságát. Kezdtem magam furcsán érezni, először azt hittem hogy csak a helyzet az amibe kerültem de aztán amikor a kezem a töröm felé indult már tudtam hogy valami másról van szó. Kastyk gonoszul vigyorgott, de észrevettem a bal kezében szorongatott zsugorított koponyát körülvevő kékes füstöt. Hirtelen tettem egy tétova lépést a cella felé, de nem önszántamból, felsikoltottam.
Azaz csak sikoltottam volna az arcomra gonosz vigyor ült ki, de nem én akartam ezt a vigyort, bénultam figyeltem a kezeimet, ahogy kinyitják a cellát és, félreérthetetlenül Kashiea felé indulok. Igyekeztem összeszedni minden erőmet, hogy ellenálljak a béklyónak de, nem ment kiabáltam üvöltöztem, odabent az elmém maradékában, miközben mosolyogva késsel a kezemben a troll nőhöz léptem.
–Ne kérlek , ne tedd, - kiáltott rám és a szemében láttam a kétségbeesést.
Hiszen itt lent egy érzelemmentes erőre épülő világban találtuk egymásra, lopva ajándékoztunk erőt a túléléshez a másiknak, dédelgettünk gyermeteg terveket a közös szökésünkről. Bal kezemmel torkon ragadtam felrántottam és a falhoz nyomtam a testét mintegy beléfojtva a további könyörgést. A testem börtönében vergődve, tehetetlennek éreztem magam, nem voltam ura önmagamnak, a hátam mögül Kastyk gonosz vihogását hallottam. Éreztem Kashiea illatát, a nyakának finom bőrét a tenyeremen, egyenesen a szemeimbe bámult, hatalmasat ordítottam odabent, amikor megéreztem hogy a kacskaringós pengéjű tőrt tartó kezem gyomor magasságban megmozdul
–NEEEEEEEEEEEEEEEM.
Szinte alig éreztem ellenállást, a ruha és a bőr egy alig halható reccsenése menydörgésként hatott a csendben, a test megvonaglott a kezem alatt, majd elernyedt, és Kashiea feje előrebukott. A szemeimből kicsorduló könnyek megvetően igyekeztek mielőbb keresztülszántani a áldozat tiszteletére fehérre festett arcomon…..
A tudatom tisztulni kezdett, a furcsa zsibbadtság elhagyta tagjaimat:
-NEEEE- kiáltottam, de ez csak rekedt suttogásnak hatott, a kiszáradt számból, ahogy Kashiea teste mellé roskadtam.
Az agyam vadul zakatolt mit tegyek, kirántottam a tőrt, mire a sebből bugyogni kezdett a vér, a kezemmel próbáltam leszorítani ám a vérzés nem enyhült. Miközben egy gyógyító varázst mormoltam, észrevettem hogy a mesterem a cella rácsához lép. A varázslat nem hatott, sőt a seb mintha csúnyább lett volna, de nem adtam fel még erősebb imához, folyamodtam, de annak hatására a sebből még jobban ömleni kezdett a vér, ami csak egyet jelenthetett Kashiea reménytelenül halott volt. Felemelkedtem mellőle és a megfordultam a mesteremre néztem, észrevehette a szememben az izzó gyűlöletet, mert elmosolyodott, és megszólalt.
- Nem hagyhattam hogy a legtehetségesebb tanítványom elméjét korlátok közé szorítsák holmi érzelmek és ez a vemhes szuka - nézett megvetően a halott nőstény tetemére – De látom a szemedben ez a lecke többre is megtanított mint reméltem….mindig is túlszárnyaltad a veled szembeni elvárásaimat… reggelig itt maradsz hogy elgondolkozz a dolgokon….mától nem egy egyszerű növendék vagy holnap pappá szentelünk……..Shadra tiszteletére……………

Ez a harc más lesz, mint a közös gyakorlások, ez a végső próbatétel itt el kell válnia majd, hogy ki lesz az, aki képviseli a szektánkat a pókkirálynő előtt a megmérettetésben. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a csarnokban amint beléptem a kör alakú küzdőtérre, már csak magamra számíthattam. Ellenfelem a harmadik főpap Jiltak fia, a trollhoz képest alacsony pap zömök teste utat tört magának a körben álló többi pap között miközben erőteljes léptekkel felém tartott, sokan köszöntötték, és érintették meg öklükkel a mellüket fejezve ki a tiszteletüket iránta, de nem kerülték el a figyelmemet a megvető pillantások sem. Teljesen nyugodtan vártam hogy ellenfelem belépjen a körbe, nem volt vesztenivalóm, mesterem tudtomra adta, hogy mi vár rám, ha nem én maradok állva. Én a szolgasorból jutottam el a papi tisztségig, és sokak számára ma sem voltam más, mint egy megtűrt személy, bár az erőm előtt még ők is meghajoltak. Guzkul egy főpap fiaként született ebbe a világba, nem volt része megaláztatásban, mindig a legjobb eszközök álltak rendelkezésére, mint kiváltságos könnyebben jutott előre a ranglétrán. Apja aki egyben a mestere is volt megtanította olyan ősi imákra is amelyeket még nem lett volna szabad tudnia, erről többször megbizonyosodtam a gyakorlások alatt.
A küzdelem minden jel nélkül kezdődött, testem görcsbe rántotta a fájdalom, az átok amely a Sötét világ fájdalma nevet viselte, hűen nevéhez szörnyű víziókkal okozott lüktető fájdalmat viselőjének. Tradicionális kezdés, gondoltam elmosolyodva magamban, miközben sikerült úrrá lenni a fájdalmamon, és apró ártó varázslatokkal kezdtem bombázni az ellenfelem, ezek varázslatok, amelyek az elmét támadták, nem okoztak nagy sérülést, ellenben kevesen ismerték azt a tulajdonságukat, hogy sebezhetővé teszik a testet a további varázslatok számára.
Guzkul körül varázspajzs jelent meg, majd kezében egy pálca villant, tiszta szent energia, azonnal megéreztem, másként fáj, hogy lehet egy ilyen sötét küzdelemben ilyen tiszta fegyvert használni, dühömben egy mannaégető varázslatot bocsátottam a pálcát tartó kezére, más úgysem igen hatolt volna át az erősen villódzó mágikus pajzson. A pálca felrobbant Guzkul kezében, és a mannaégés jellegzetes fekete csíkjai elkezdtek felkúszni a kezén a válla felé, a levegőt betöltötte az égett hús édeskés illata. Mindeközben ő sem tétlenkedett a megújított átok, és a rengeteg szent energia hatására a bőröm elkezdett berepedezni, és ezeken, a repedéseken keresztül apró vérerek szivárogtak mind erősebben a padló felé.
Gyógyításra nem is gondoltam, egyrészt nem volt energiám ilyesmire, ha a tervemet véghez akarom vinni, másrészt a papként eltöltött nyolc év megtanított rá hogy a fájdalmat másként kezeljem, a csontjaimban mintha izzó parázzsá vált volna a velő, és ha a józan eszemre hallgattam volna a tőrömmel a saját bőrömet, nyúztam volna le csak, hogy megszabaduljak a kínzó fájdalomtól, amit okozott. Ellenfelem azt tette, amit vártam, nem bírta a fájdalmát és enyhítendő gyógyító varázsigét mormolt a lanyhuló pajzs mögött, itt hibázta el. A földre köptem a számban felgyülemlett véremet, ideje hogy eldöntsük ezt a viadalt, mielőtt még késő lenne. Legelőször is egy némító bűvigével büntettem a papnövendéket, mivel a fájdalmaira hallgatva egy erősebb de hosszabb gyógyító litániát választott, így azt már sosem fejezhette be. Szemei kigúvadtak, ahogy meghallotta, hogy az eddig elmormolt ősi ima sorai összevissza démoni halandzsába torkolnak.
Majd pedig egy saját hosszú idő alatt titkon kidolgozott varázslathoz folyamodtam, és Guzkul teste körül egy újabb varázspajzs jelent meg. Jiltak és a mesterem irányából is meglepődött hangokat hallottam, ezek szerint ők is tanulmányozták annakidején az ősi tekercseket. Ennek a pajzsnak éppen az volt az értelme, hogy benntartsa az erőket, nem úgy mint az elődjének A fájdalom ami szertesugárzott a testemben már kezdett gondot okozni éreztem hogy nem tudom kontrollálni a gondolataimat, előrántottam a tőrömet és amilyen mélyen csak tudtam a combomba vágtam.
-Jó folytasd… -szólalt meg valaki.
Nem a fájdalom okozta a gondot, hanem a szerteágazósága, így viszont a combomba hasító tőr okozta fájdalom, elnyomta a lassan enyhülő lüktetést és a sok apró seb, okozta kínokat. Amint kitisztul az elmém, azonnal elkezdtem a sötét energiáimat a pajzs mögé pumpálni, a pajzs által közrezárt levegőben apró fekete ködfoszlányok jelentek meg, majd takarták el Guzkul rémült arcát. Már alig bírtam talpon maradni de ki kellet várnom, amíg a pajzs elvégzi a feladatát.
Jiltak nem tudta magát türtőztetni, és a küzdőtérre lépve megpróbálta megtörni a pajzs felszínét egy erős varázslattal, ha tudta volna, hogy ezzel meggyilkolja a saját vérét, valószínűleg nem teszi. A tagjaim ólomnehézségűek lettek, ahogy a fájdalom elhagyta meggyötört testem, és halvány lüktetésé szelídült
–Használd a tőrt….ha élni akarsz használd – hallottam valahonnan, kezem a markolatra tapadt, és fordítottam egyet a tőrön.
A fájdalom újra hatalmas hullámokban tört rám kisöpörve a kósza gondolatokat a fejemből egyetlen célt hagyva meg állva maradni mindenáron. A pajzs magába szívta az energiát, amit a főpap a megtörésére szánt, és a benne, gyülemlő ködben villámok kezdtek cikázni.
–Őld meg –hallottam ismét- Megteheted te is tudod, a körben van,azzal hogy belépett a küzdelem részese lett, had érezze a fájdalom erejét…..- bár a végtagjaim remegtek a kimerültségtől és a saját vérem már kisseb tócsában ált alattam az elmém tiszta volt, mégsem tudtam ki adhatja nekem a tanácsokat. –Én tartottalak életben ennyi éven át ott voltam veled, mindig emlékezz, csak nem akartad meghallgatni a szavam, a fiú halott a belső pajzs jó választás volt, de az apja nem fogja annyiban hagyni, így vagy úgy de megtalálja az okot a bosszúra……. Öld meg…öld meg…öld meg… kántálta bennem a hang.
Jiltak mögé léptem és kirántottam a tőrt a combomból.
-IGEEEEENNNN- hallotam magamban.
Majd a hátába döftem, egyszer, majd még egyszer, minden erőmet a szúrásba adva. A főpap egyetlen szó nélkül lehanyatlott a földre, majd a pajzs energiája is elenyészet és a benne lévő aszott test is a földre borult, Jeltik utolsó pillantása a fiának szörnyen megöregedett összeaszott holttestére esett majd.
–Már tudja – mondta a hang – hogy engem imádsz, de ne félj,ez a mi kis titkunk marad, mondta a hang, és a földre nézve észrevettem hogy a főpap szeme már fénytelenül tekint a messzeségbe.
A testem felmondta a szolgálatot, és a földre rogytam, már nem voltam magamnál, de még hallottam a hangfoszlányokat, amik a túlélésemet garantálták:- Győztese…..ezért ő lesz…..képviseli….most vigyétek és… a legjobb gyógyítók………….

A barlangokban eltöltött hosszú évek után a rabság szinte felüdülésként hatott rám, húsz év egy hamis isten szolgálatában, nem mondom rengeteg dolgot megtanított nekem. Megtanított használni az elmém erejét, Shadra bajnokaként mérgek és a sötét energiák mestere lettem, de ami a legfontosabb megismertem az egyetlen igaz istent a fájdalom istenét. Rájöttem hogy ő az egyetlen, aki ebben a világban igazán utat mutathat nekem, erőt adott nekem a túléléshez, és a tisztán gondolkodáshoz, biztosan vezette a kezem, amikor az én lelkem túl gyenge lett volna hozzá.
Léptek koppantak a folyosó kemény kövein, majd feltárult az ajtó és egy szőrös törpe nyitott ajtót, bűzlött a sajttól, amit a kezében tartott, és rámordított. Csak tudnám mit akar már megint, még a nap sem jött fel és máris kezdődik a munka. A bordáim közé vágódó dárdanyél egyértelműen tudtomra adta irány a part
-Menj ne ellenkezz még ne- szólt azonnal a hang akit oly jól ismertem már.
Végigcammogtam a folyosón, miközben a többi rabot is kihajtották a tömlöcök sötétjéből, nagyrészt hatalmas szőrös Taurenek voltak és emberek, egyikük nyelvét sem ismertem. A Nortwach erőd, építése egész nap lefoglalt minket, a kövek cipelése volt az a munka, ami miatt életben maradhatunk. Le a partra majd megraktuk a hátunkra erősített háncsból font kosarat, és irány fel a domb tetejére, míg a papként eltöltött évek a lelkem erősítették meg, az évek óta tartó kényszermunka a testemet.
A parton a vízbe bámultam, egy jól izmolt, kopasz izzó szemű troll tekintett vissza rám, arcán Shadra áldozati arc festésével. Ez Kastyk a mesterem utolsó ajándéka volt cserébe a díszes tőrért, amit a szívébe döftem azon az éjjelen, amikor eldöntöttem megszököm a hamis isten szentélyéből. Még mindig a fejemben hallom az utolsó szavai:
- Igen látom azzá váltál aminek mindig is látni szerettelek volna- majd meghalt, én pedig kimenekültem a barlangrendszerből.
Hetekig bolyongtam a szavannán szenvedve a napfénytől, mivel nem tudtam élemet szerezni dögevőkel küzdöttem meg az elhullott álatokért. Amint egy oázisba értem ahol a kentaurok elől kellet rejtőzködnöm, fedeztem fel, hogy megátkoztak. Véresre kapartam az arcomat úgy próbáltam lemosni róla a ráfestett áldozati maszkot, de nem ment. Örökre viselnem kell ezt a bélyeget, amit ha egy hívő meglát, tudni fogja, hogy istenétől jutalomra számíthat, ha a hideg kőoltárhoz cipel.
Miközben a gondolataimba merülve gépiesen pakoltam a köveket az újam beszorult két kő közé, és leszakadt róla a körmöm.
-Ez nem fog megtörténi, ne félj- hallottam a hangot. -A nyomorult pókimádók nem árthatnak neked többé, Te már a fájdalom istenét követed, és most készülj, mert nem azt az utat jelöltem ki neked, hogy itt rohadj, meg vedd elő a késed, és, használd.
Talán eljött a nap, amire vártam kérdeztem magamtól miközben megvágtam a combom:
–Igen itt az idő, menj a toronyhoz ne feledd tartozásod van- hallottam a fejemben
Majd a hátamra vettem a nehéz kosarat, és lassan elindultam felfelé a dombon. A szíjak jólesően vágtak a vállamba a torony aljában a két őr kockázással, múlatta a szolgálat perceit. Megálltam mellettük, az alacsonyabbik, felnézett rám és a száját nyitotta, hogy rám kiabáljon, majd ahogy kinyílt be is csukódott a szája. A másik fel sem nézett így meglepetésként érte, amikor a társa a torkába döfte a tőrét, persze az őr saját maga is meglepődhetett a tettén, de a meglepődésen kívül sokkmindent nem tehetett, gyenge elméjét könnyen megtörtem, mint egy gyerekét. Majd a katona kirántotta a kardját és a torony alsó helységébe lépett, a szeméből kiolvasható rémület mosolyt csalt az arcomra. Pár nyögés és tompa puffanás hallatszott majd a katona vissza kisétált és megállt velem szemben, bal karjából dőlt a vér, szakálla és haja csapzottan tapadt az arcára.
Az ócska tőröm végigszántott az alkaromon
- Már tudja ő is nézz csak a szemébe –mondta az istenem- Ne öld meg, ha megtanulja a leckét talán még lesz belőle valaki, , igyekezz fent feladat vár rád. Tekintetemet összekapcsolódott az őrével, szinte láttam, hogyan kiabál odabent az elméje mélyén, amikor a kardja hegye a gyomra felé közelít, majd egy pillanatig megáll, aztán akadálytalanul hatol át a könnyű posztóvérten, míg a hegye ki nem bukkan hátul a derekánál.
-Ne feledd, nem csaphatsz nagy zajt szólt ismét a hang- a férfihez léptem, a késem megcsikordult a fogain ahogy szétfeszítettem az álkapcsát és kinyestem a nyelvét, majd elengedtem. A teste, mint egy rongybábú roskadt össze csendesen a fal tövében, hörögve vette a levegőt, ahogy beléptem mellette a toronyba. Odabent három hulla feküdt, jó munkát végzett újdonsült társam, aki azóta bizonyára megismerhette istenem tanait.
Elindultam fel a lépcsőkön, az emberek vezetője egy hatalmas térkép felé görnyedt, de ahogy becsaptam magam után az ajtót, azonnal felkapta a fejét. –Örs….- kiáltott volna, de azonnal megnémítottam, csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Ideje hogy megfizessen a sok évi kemény munkáért, amit neki végeztem mielőtt feleszmélt volna egy másik varázslat már gúzsba is kötötte a testét, újabb vágást ejtetem a felkaromon
-Áldozd fel nekem mondta a hang- lesepertem az asztalról mindent és ráfektettem a remegő embert.
-Áldassék a fájdalom, ami utat mutat nekem a nehéz időkben- mondtam, miközben felnyitottam tőrömmel alüktető melkhast – És segít túlélni és megérteni e világ minden gyötrelmét- kántáltam miközben a kezem csuklóig merült a véres meleg masszában, és megmarkoltam a még dobogó szívet –Alkonyhozó fájdalom istene tiéd ez az áldozat- téptem ki a szívet és emeltem a magasba, a vér szanaszét spriccelt a szobában.

Majd csend lett, olyan hogy szinte fájt, sok éve először beszéltem ismét troll nyelven, és a hang olyan ismerősen csengett, ezt hallottam éveken keresztül a cella sötétjében……….ez adott nekem erőt hogy túléljem mindazt ami….. ami a sorsom…igen a sorsom…..beteljesedett………..Alkonyhozó vagyok…….a fájdalom istene……