Az elf óvatosan körbenézett, majd miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem követi, megmozdult, és láthatóvá vált. Belélegezte a nedves levegőt, ami rothadásszaggal és virágillattal keveredett, és nesztelenül elkezdett a folyópart felé futni. Lába nyomán csak közelről észrevehető bemélyedések alakultak, lábnyomnak egyáltalán nem nevezhető apró sárfoltok. Távolról látta, hogy a fáklyás menet, élükön az élőhalott zászlóvivővel már elérte a folyót, és most csónakokat eszkábálnak össze, hogy átjussanak Elwynnbe.
„Elkéstem.” nyilallt bele hirtelen, és megfordult, beleütközve egy óriásira nőtt fekete pókba, aki már nyújtotta ég felé csápjait, hogy a friss prédára lecsapjon. A lány nem habozott, elővette máguskését, és felülről a pók nyálkás fejére célzott. Csak pár villanást lehetett látni, a pók máris a földre terült, utolsókat remegve hosszú, éles karmú lábaival.
„Egyszer még hasznát veszed, hidd el.”-jutott eszébe Nelsor, amint rákacsint és nekiadja a tőrt. Felsejlett előtte a mágus arca, és elmosolyodott. Amilyen gyorsan rátört a boldog békeidők nosztalgiája, olyan hamar el is illant, mert meghallotta a közeledő kürtöket, a zombikból és alaktalan lényekből, ghoulokból álló erősítés indulóját. Ismét elkezdett futni, most már célirányosan balra, hogy egy fahidat elérjen, és át tudjon futni legalább az első faluig, lovat szerezni.
Meglátta a hidat, már csak pár lépésnyire volt tőle, és ekkor halk kuncogást hallott maga mögül.
-Nem menni sehova, drágaság.
Villámgyorsan hátranézett, de senkit nem látott, pedig meg mert volna esküdni, hogy aki hozzászólt, pont mögötte áll.
Hátrált kettőt, és ismét a háta mögül hallott egy szusszanást, egész közelről. A tőréért nyúlt, de ekkor szinte a semmiből egy bőrbe öltözött, magas zöldbőrű troll vált láthatóvá, rémisztően hosszú fehér agyarakkal, amelyek a szájából jöttek ki, és az elfnek gondolkozni sem volt ideje, már meg is volt kötözve, moccanni sem tudott. A troll ekkor sietősen körbenézett, elővett egy kis bőrtarisznyát, és zöld port vett elő, amit a lány elé szórt. Az bírta egy darabig levegő nélkül, de végül belélegezte, és az utolsó, amit látott, a troll vigyorgó képe volt.

***

Engwaerin kinyitotta a szemét, majd miután megbizonyosodott róla, hogy jócskán elkésett, a másik oldalára fordult, és újból behunyta a szemeit.
-Engwa!!
Remek – gondolta - mégis a papneveldében töltöm ma is a napot. –Jövök!! Máris indulok!!
Nyújtózott egyet, majd a hosszú lila-fehér köpeny után felhúzta a köntöst és a papi szandálját, végül az úgynevezett koronát. Belenézett a tálkájában található víztükörbe, és megjegyezte magában, hogy az elfeknek még mindig nem áll olyan jól a papi ruha, mint az embereknek. Kibotorkált az előtérbe, és bízva abban, hogy gyorsan és észrevétlenül elillanhat, fogta a felakasztott bőrtarisznyát és kisurrant a kis házikó ajtaján. Nesztelenül áthaladt a zöld bokrok között, letépett két fehér és lila színű liliomot, majd rákanyarodott a köves útra. Sétált a vízesések melletti tisztás felé, ahol a három nagy holdkút állt, és ahol a papnövendékek tanulni szoktak. Hirtelen megfeszültek izmai, neszezést hallott. Megállt és az elfek szokása szerint az árnyakat szólítva elrejtőzött, teste áttetszővé vált. Egy kétláb magas fehér farkas lépett az útra, pontosan előtte állt, Engwa a lélegzetét is visszatartotta. Tudta, hogy az ő kezdetleges gyógyításaival nem élné túl, ha fegyver nélkül megküzdene a fenevaddal, mert persze a mágustőrt megint csak otthon felejtette. Az állat szimatolt, érezte az elf közelségét, de nem értette, miért nem látja, és elkezdett vicsorogni. Engwa nem tudta, miért, de rákoncentrált a farkasra, próbált az elméjébe mélyedni, és szinte eggyé vált vele. Az érzékei a farkasé voltak, látta magát kívülről, érezte, hogy irányítja a bestiát, amennyire csak tudta, befolyásolta, és a farkas egyszercsak elindult befelé a vadonba, pont amerre ő szerette volna. Látszott rajta, hogy irányítja egy külső erő, és végül olyan messze került az elftől, hogy megszakadt a kapocs. Engwa ismét önmaga volt, bár szédült és lábai reszkettek, a gondolatai pedig összevissza cikáztak: vajon tényleg ő irányította a farkast? Megrázta a fejét, elkezdett futni a tisztás felé. Átért a rózsalugas túloldalára, a nap már pont felette járt. „Dél van és tegnap is késtem, rajtam mutatják majd be büntetésből az ellenvarázslatokat.”- jutott eszébe. Grimaszolt egyet, és a tanárra gondolt, aki szívesen gyakorolta rajta az átkok leszedését – és persze felrakását. De az is kimerítő volt, amikor a párbajok után a többi növendéket neki kellett mind felgyógyítania, és persze mindezt manaital nélkül, mert mágus nem volt egy darab sem Teldrassilban. Ilyenkor gyakran gondolt az emberek városaira, ahol a mágusok vizet osztogattak a többi varázslónak, de itt csak nagyritkán jártak látogatóban, általában akkor jöttek, amikor egy-egy elfcsalád gyermekét Viharváradra vagy Titániába küldték, és szükség volt a portáljukra. Ez nagy esemény volt, az egész falu általában odagyűlt, és a teleportálás után vizet és süteményt kunyeráltak tőle, majd az idősebb papok és druidák párbajozni hívták. Engwa ilyenkor mindig csak ült, és bámulta a mágust, irigykedve nézte az emberei vonásokat.
Engwaerin volt az egyetlen a faluban, akinek az arcán nem volt jelölés, rajzolat, és a bőre sem volt lila vagy zöld: emberszíne volt. Éppen ezért mindig is különcnek tartották, nem fogadták be, de mivel rendelkezett az elfek adottságaival, árnyékká tudott válni, gyorsan futott, hosszú, hegyes füle volt és ezüstösen világító fehér szemei, ezért embernek sem számított. A családja papnak szánta, és ő ki is tanulta a gyógyító és regeneráló varázslatokat, sokkal előrébb járt mint kortársai.
De mindig is úgy vélte, valami hiányzik, mert ha valaminek van világos oldala, kell, hogy legyen egy sötét is. Ugyanúgy, ahogy a mágus tüzet tudott idézni és parancsolni neki, el is tudta oltani azt vízzel és faggyal. Akkor ő miért csak gyógyítani tud, amivel védekezni szinte nem is képes, miért nincsen olyan mágia, elem, amelyet megidézhet?
Ezen töprengett megint, amikor a tisztásra ért, és egy fa mögül rálesett társaira és a papnőre, aki egy sebesült nyúlon mutatott be éppen legújabb varázslatukat, a megújítást. Egyszerű varázslat volt, Engwa már rég tudta és alkalmazta, de néhány elfnek csak hosszú koncentrálás után ment, akkor sem tökéletesen. Volt, hogy oly buzgó imát mondtak, ami után a szerencsétlen állatnak nőtt még egy lába, olyan „egészséges” lett. A vándorcirkusz pont ezért előszeretettel látogatott Teldrassilba, és a többi papnövendék városba Azeroth földjén.
Engwa most is nézte Lorethilt, az egyik növendéket, ahogy a nyúlra mutat és elmormol egy igét, és megkönnyebbülve látta, hogy a nyúl elkezd ugrálni, feje fölött pedig halványan egy kis zöld falevél rajzolódik ki, amely nyomban el is tűnt.
Óvatosan kilépett a tisztásra, és bízva abban, hogy nem veszik észre, odaosont a tanulók hátsó sorába.
-Engwaerin Silwering, a nap már a fejünk fölött jár, és te még egy köszönést sem engedsz meg? – A tanító felvont szemöldökkel nézett a nyúlánk elfre.
-Elnézést Ryka papnő, nem fordul elő többet, Alas Manor.
Meghajolt és gyorsan leült. Társai mormogtak valamit, majd egyikük, Spisius Walden rámutatott – Nincs itt a grimoirod, sem a tőröd, ez azt jelenti ma nem vehetsz részt a párbajokon, igaz tanárnő?
A tanár felnézett, és szomorúan megcsóválta a fejét.
-Engwaerin, hányszor mondjam még: a tőröd önvédelemből kell, a grimoirba pedig fel kell jegyezned az új anyagot. Hogy fogsz így pappá válni? Ma párbaj helyett te gyógyítasz.
Engwa arca piros lett, a kezei ökölbe szorultak, miközben elmormogott egy „igenis”t. Spisiusra nézett, aki rákacsintott és többet nem foglalkozott a lánnyal.
A papnő belekezdett egy történetbe a mágusok és papok közötti különbségről, felvázolva ismét, milyen fontos egy pap és mennyire haszontalan egy mágus élete. Mert míg a mágusok elemekkel játszadoznak, ők meggyógyítják a sebesülteket, áldást raknak rájuk és megnövelik életerejüket. „Hát persze, szokásos lemez, csak azért mert még sosem vert el párbajban egy mágust sem” vigyorgott magában Engwa. Elkalandoztak a gondolatai, és eszébe jutott, ami délelőtt történt, megint maga előtt látta önmagát, ahogy kívülről nézi a saját arcát, és hogy behunyt szemmel koncentrál. Érezte a farkas erejét, a kifinomult szaglását, egyszerre érezte az erdő, a föld, a közeli tenger illatát. Vajon csak az elméjébe látott, vagy arra a kis időre eggyé is váltak? Talán addig a farkas az ő szemével látott?
Meglátott egy pókot, ami a tanár válla fölött lógott. A papnő irtózott a pókoktól, de sosem bántotta őket. Engwa rákoncentrált a kis állatra, behunyta a szemét majd érezte, máshogy lát. A pók több száz látóidegén keresztül felmérte a világot, majd érezte, fogytán az ereje, ezért nekilendült és rámászott a tanár vállára. A papnő hevesen magyarázott, észre sem vette a pókot. Engwa elkezdett mászni, majd a nyakához ért. A tanár felkiáltott és ugrott egyet, majd csapkodni kezdett és lesöpörte a pókot. A növendékek kuncogtak, de csendre lettek intve, és a papnő észrevette Engwát, amint bódultan kiszakadt a koncentrálásból.
-Engwaerin mégis mit csinálsz?
A lány kábultan összerezzent – Semmit, próbáltam összpontosítani a történetre – majd egy fáradt mosolyt csalt az arcára, ami vigyorra sikeredett, és Spisius elkezdett tüntetően köhögni.
-Én úgy láttam, hogy Engwa aludt, és nem figyelt. Tegnap is feltűnt, hogy semmit sem írt a grimoirjába. – Rápislantott Engwára, majd a papnőre, és egy sajnálkozó vállvonással törökülésbe ült.
-Nem is igaz, jegyzeteltem, és most is figyeltem, a grimoiromban minden le van írva.
Érezte, egyre dühösebb, és valamiért egy ismeretlen szó kezdett el zakatolni az agyában, mintha valaki mormolna neki egy igét, amit még nem hallott soha, miközben bosszúsan nézte Spisiust. A fiú szánakozva ránézett.
-Hiszen úgyis az emberek közt a helyed, majd a paladinok megtanítanak gyógyítani. Menj és játszadozz a boszorkánymestereikkel, mágusaikkal, úgysem tartozol a tiszta elfek közé. De ők is kivetnek majd, hiszen elf szemed és füled van. Mi vagyunk a víz és ők a tűz, de mi vagy te? Csak hamu… - még folytatni akarta, de torkára fagyott a mondandója.
Engwaerinben megfogalmazódott a szó, és kimondta. Úgy áramlott végig rajta, mint sűrű vér, érezte, ahogy kibuggyan a száján az erő. Pontosan tudta már, hogy ez nem áldás, nem egy ima részlete. Nem. Ez a hatalom szava volt, egy átok. Papok eddig sosem tudtak átkozni, amint megpróbálták elkárhoztak, elégtek. Engwa a fiúra nézett, aki tágra nyílt szemmel összecsuklott, és életerejét elkezdte emészteni egy ismeretlen erő.
A tanárnő egy szempillantás alatt elmormolt egy semlegesítő varázslatot, és a fiút felgyógyította, majd hunyorogva Engwára nézett.
-Engwaerin, te most indulj haza és napnyugtakor te és felmenőd legyetek a Gyógyítók csarnokánál. Most pedig eredj, sedomel Alarhan.
A többi elf félve nézett Engwára, akinek lassan eljutott a tudatáig, amit a tanár mondott, hátrált párat majd lassan bólintva kihátrált a tisztásról. Még hallotta, amint összesúgtak mögötte társai, a boszorkány, átok és őrült szavakat használva. Ameddig ereje bírta, futott, majd leroskadt az út szélén egy mohával benőtt nagy kőre, és csak bámult maga elé. Egyre csak a történtek jártak a fejében; ennyire nem lehet erős egy szó, amely nem is ima. Létezik ugyan szó, amely pajzsot ad, és megvéd, de minthogy az tökéletes védelmet nem ad, így ez sem lehet halálos. Vagy mégis? Hirtelen eszébe jutott az anyja, mennyire büszke bátyjára aki druida, és aki ott segít ahol tud, kisebb harcokban gyógyít, segített apjának is Azsharában, ahol a nagák ellen harcoltak, és ahol apja még mindig az embereknek segít. Ezzel szemben Engwával mindig is baj volt, Hentienna, az anyja sokat szomorkodott emiatt, de sosem szidta meg őt, mindig hagyta, menjen a saját feje után. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha elmenne végleg és itthagyna mindenkit, az emberek közé utazna és a családjának sem kellene szomorkodnia miatta. Lehet. Felsóhajtott és elindult haza, a ma estét még túl kell élnie, valószínűleg rendkívüli tanácsot hívnak össze, ahol megtárgyalják az előbb történteket. Fogalma sem volt róla, hogy pontosan hogyan is fog zajlani a procedúra, de már előre görcsbe rándult a gyomra. Abban biztos volt, hogy egyfajta büntetést mindenképpen kapni fog, de hogy ez mekkora mértékű lesz és miben merül ki, nem tudta. Közben hazaért, félrehajtotta az ajtó gyanánt szolgáló lelógó indákat, és a kis helységbe érve ledobta a szandált és a fejéket. Az asztalon egy tálban édesgyökérfőzet állt, ebből felfrissítette magát, majd kiment és az udvaron álló holdkútnál megmosta az arcát és a kezét. Belelógatta a karját és lehunyta a szemét, jólesett így regenerálódni, teleszívni magát újra energiával és feltöltődni pozitív hullámokkal. Így állt ott percekig, majd besétált a házba és elővette a grimoirját. „Lehet, hogy még ma elkobozzák.” A felismerés, hogy papi ruházatát és tőrét is esetleg elveszik tőle, kis szomorúsággal töltötte el. Leheveredett a függőágyba és a nap fáradalmai után mély álom nyomta el. Álmodott, és néha meg-meg rándultak lelógó kezei.
Egy sziklacsúcson állt, és látta maga előtt a tengert, érezte sós páráját, és ahogy a szél belekap hajába. Balranézett, és meglátta a lányt, aki mellette áll. Hosszú fekete haja lobogott a szélben, és egy hosszú ezüst kést tartott jobbkezében, amiről három szálból font piros szál lógott le. Lehajolt és három nagy kört rajzolt a homokba, a legnagyobbat maga köré, a másik kettőt maga elé, majd rúnákat és jeleket írt a legbelső körbe. Az oldalán lógó bőrtarisznyából piros kőport szórt a formákra, és mélyhangon énekelni kezdett. Engwa nem tudta, mit csináljon, ezért csak nézte mereven a szertartást, és meg se merte kérdezni, vajon a másik lány látja-e őt, és vajon boszorkány vagy mágus lehet?

Köszi a kritikát! Majd folytatom :D Meg javitok ugye

Nem.. Nekem ez valahogy abszolút kimaradt, talán a login-bug miatt. De majd pótolom :)

Nah, most elsőként írhatok. :)
A sztori: Nekem a Te műveidből eddig ez tetszett a legkevésbé. Hiába, kicsit gyakori ez a családlemészárlós megoldás.
Nálam még mindig Andrew viszi a pálmát, a maga emelt IQ szintjével. :)
Kicsit több leírás lehetne szvsz (ehh.. nem hittem volna, hogy valaha én mondom ezt... :roll:). Nem tudom pontosan megmondani, hogy hol, de néha kicsit hiányérzetem volt. Amit biztosan hiányoltam, az egy kis magyarázat, hogy miért távolodott el egymástól Thomas és a lánya.
Az viszont tetszik, hogy minden mindennel összefügg, hogy kerek egészként lehet látni a dolgokat. :)

És akkor jöhet a kedvenc részem: a "nyelvészkedés" :D

Hadd

Nekem itt inkább úgy esett volna, hogy "elhagyták"... de ez csak magánvélemémy.. (vagy inkább különvélemény :D)

Itt a szórend megint fura szerintem, mintha azt akarnád írni: 'a lovát kötötte ki, és nem a kutyáját'. :)

Ennyi lettem volna én. További jó munkát! :)

Hajrá :o

Huhh, elkezdtem írni Shellagh Lhoobagh Lear'bara háttértörténetét :) Azaz igaziból még csak a vázlat van meg a születéséig, de ettől féltem a legjobban :D

Egyébként gondolkodom egy olyan mage karin is, aki a háttértörténet szerint egy sárkány, csak beleszorult az emberi testébe :D Nagy hatással volt rám a Well of Eternity :$

ez a telepítő nem működik...
vagyis én nem tudom megnyomni a Setupot...

Olvasta már vki a történetet amit linkeltem? :D

http://www.loogoos.hu/leirasok/warcraft.html

a war1-et pótolhatod ha akarod :wink:

Nekem meg az egy nincs és war2vel sem játszottam túl sokat... De a többit számtalanszor végig nyomtam...