Kopó ”emberek vadásza”

2. Lehetőség

Tauren álom

Éjjel a lelkem elszabadul
Elhagyva testem, száguld vadul
Semmibe rohan, szellemi lény
Ész nélkül vágtat,lelki bölény

Messzi mezőkön fürdik a fényben
Fátyolos alakja libben a szélben
Boldogan suhan a bársonyos éjbe
Felbuzog benne ősei vére.

Ősöreg szellemek veszik őt körül
Ővelük táncol, mulat és örül
Büszke hangja messzire szárnyal
Ősi dicsőség zeng a dalával.

Hatalmas hősök régi alakja
Sejlik oly távol, messzi nyugatra
Vöröses kövek ősei hona
Szíve megdobban, vágyik ő oda

/Tauren sámán dal
ismeretlen szerző/

Alig álltam a lábamon egész nap meneteltünk, de a lánc és az azt fogó hatalmas termetű ember, aki majdnem a vállamig ért kérlelhetetlenül vonszolt tovább az ösvényen. Több mint három napja voltunk úton a legutóbbi falu lerohanása óta. A rabságom keserű hetei, órái, percei mind lassabban peregtek, lassan már az épp eszem megőrzése volt a cél. A méregzöld levelek közül kilépve egy kis tisztás tárult a szemem elé, a menet eleje megállt, végre tábort vertünk. Engem szokás szerint kikötöttek egy fához, mint valami állatot. A félszemű, púpos ember, aki a teherhordó lovakat vezette, mellém lépett, kukacos kenyeret és valami maradék cubákot rázott ki elém egy koszos zsákból. Krákogva dünnyögött valamit a kackiás bajsza alatt miközben itatni kezdte a lovakat, nem értetem, még mindig nem értetem fogvatatóim nyelvét. Pár egyszerű mozdulatokkal is alátámasztott mondaton kívül semmit, de nem is emiatt voltam itt. Az elmémet szorító béklyó enyhült, mindig így volt ez amikor letáboroztunk, és az ősz hajú mágus visszament erőt gyűjteni a sátrába. A szorítás zavaró vibrálássá szelídült, lenyúltam a barna cipóért. A kukacok megpróbálták magukat befúrni az ínyembe, miközben magamba tömtem a kenyeret, ami inkább kifelé kívánkozott, de erősnek kell maradnom. Majd a cubákért nyúltam bár a hús már legalább két napja száradt a csonton, mégis az íze, az íze azokat az időket idézte, amikor még vadásztam, magamnak és a törzsemnek. Becsuktam a szemem, úgy élveztem az ízeket, ahogy lehajtom a fejem, ismét feltűntek a nyomok. Az ösvényen, amelyen érkeztünk, nehéz tauren patanyomok vezettek keresztül, mint megannyi világító foltocska. Majd megláttam őket is egy hatalmas félszarvú harcos vezetésével haladnak a csapáson, a törzsi motívumokat mintázó fémveretekkel megerősítet fafegyverek békésen, nyugszanak a roppant vállakon. A szellemként felrémlő alakok lassan tűnnek el a zölden lengedező lombok között, majd az utolsó, mielőtt eltűnne a szemem elől megfordul, és egyenesen a rám bámul. Barna-fekete foltos szőrszálai között rengeteg totem, és fafaragvány lengedezz az éteri szellőben, suta bal keze az egyik faragvány felé nyúl és letépi, a következő pillanatban kis fadarab felém, repül és landol előttem a földön. Majd a tauren megfordul és beleveszik a lágyan hajladozó sűrűbe, a többiek után. Felpattanó szemembe bántón csillant a lenyugvó vörös nap utolsó sugara, a csapáson egyetlen nyom sem látszik hol az imént taurenek vonultak most csak a tábort, előkészítő emberek sürgölődnek. A lábam elé nézve a földön ott hevert a faragvány, az izzadtság jeges gleccserként kanyarog a hátgerincem mentén, ahogy érte nyúlok. A kezembe veszem az apró tölgy figurát, az elnagyzolt alkotás egy ülő farkast mintáz, ami hátrahajtott fejjel vonyít, mintha a holdat ugatná. Árnyék vetült rám, és ahogy felnéztek az ősz mágus áll felettem, a szorítás erősödik az elmém körül, ökölbeszorítottam a kezem és ellenállok az izmaim pattanásig, feszülnek, remegek, de nem megy, érzem………érzem……. hogy kutakodik az agyamban, és ha megtalálja, amit akar akkor újabb falut, emészt majd fel a tűz. A szorítás enyhül, a kimerültségtől a földre bukok, felemelem a fejem és a csillogó kék szempár mindent, elárul……Neeeeeeeeeeeeeeeeeee-üvöltöm, mire válaszul a varázsló gonoszan felkacag….és csak kacag,vihog……. hogy a tüdeje szakadna bele……………….

A nap első sugaraival a tábor is felpezsdült, mindenki a felszerelését vizsgálgatta, toldozgatta, foltozgatta. Az egyetlen szórakozásom volt hogy a csapat utász illetve fegyvermesterét figyeltem. A férfi mindent ott helyben állított elő, mindenféle robbantókat, csappantyúkat, és egy sor olyan eszközt, amiről fogalmam sem volt de felkeltette az érdeklődésemet, volt egy kis ládikája, amiben minden eszköz és papíros helyet kapott. A kék sátorlap félrehajlik és az aggastyán egyenesen hozzám, sétál, tudtom mi következik…….mint mindig most is megpróbálok harcolni ellene a szemem előtt vörös köd lobbant, az orrlyukaim kitágultak, ahogy kapkodtam a levegőt, a nyakamon pattanásig feszültek az erek………majd sötétség….

Valami ég, milyen érdekes is a füstszag, nincs olyan szag, ami magához térítene egy alvó, vagy kábult élőlényt de a füstszag az igen. Valahol legbelül ahol még állati mivoltom lakozik, a bestia figyel, és jelez, ha úgy tartja kedve, ám egyre közelebb van, érzem. A szemhéjaim olyan nehezen nyílnak ki mintha legalább nyolc iszák fekete ork sört vedeltem volna be előző este egymagam. Egy égő falu bontakozik ki a szemem előtt…..a lángok egyre nagyobbakat harapnak a könnyű vékony ágakkal, bőrökkel borított tetőkből. Egy tauren falu, a sátrakból és a mintázatokból mindjárt látszik A fiatal nyúlánk termetű tauren értetlenül meredt anyjára, aki a sátorlapok, közé zuhan, melléből kiálló lándzsa nyelére kezdetleges Stormwind címert vésett sután valaki. Látom a szemében, nem érti, hogy hullhatnak törzse hatalmas harcosai így, mit keresnek itt ezek a csillogó fémbe bújtatott gyerekek, és miért mészárolják le a családját. Ajkai lefelé görbülnek, de a sírás helyett lenyúl és egy fabunkót markol meg, mivel a felnőtteknek készült fegyvert nem rá méretezték, két kézzel emeli sujtásra a hatalmas fegyvert. Lódobogás, barna, pánzélozott pej vágtázik keresztül előttem, a penge ezüstívet húzva villan, s a gyermek az anyja mellé zuhan, a sátorlapon újabb vércsík hirdeti nincs kegyelem. A hatalmas békés taurenek, a testvéreim, úgy hullanak, mint a legyek. Ekkor pillantottam meg a félszarvút, a csata hevében hatalmas csapásokat osztogat a kezében tartott fatörzzsel, még a lándzsások sem tudták megközelíteni körülötte egy tucat összetört emberi test hevert. Az orrából vér szivárog de apró szemével már a következő áldozatát keresi mikor egy kis fémgolyó hull a lábához, majd vakító robbanás, és az óriás megszédült fegyvere a földre esik. A véres forgatagból egy fekete vértes alak ugrik a hátára, szőke tincsei élesen villannak a füsttől nehéz levegőben, két tőrével a kulcscsonton keresztül lefelé döf, a tőrök nyomában lüktetve spriccel a nehéz sötétvörös vér. A hatalmas test döndülve eldőlt a falu bajnoka elesett…….

Hogy kerülök ide……majd a felismerés úgy nyilall belém, hogy szinte fáj…én vezetem ide őket, ismét……. ó én átkozott. Szemem a mágust keresi, de nem tudok mozdulni a látóteremben nincs az biztos. Egy tauren test zuhan mellém, a szemem megakad a szőrbe szőtt jellegzetes fadarabon, ő az. Egyenesen a szemembe bámul, látom ő is felismer….sajnálom…bárcsak tehetnék valamit…de nem tehetek semmit a saját testem a börtönöm.
A tauren szemében lassan kihuny a fény, már dühít tehetetlenségem, a lobogó háztetők lángnyelvei vörösre változnak, a kiáltások, halálhörgések mintha a víz alól hallatszódnának –Hát tégy -mondja egy hang a fejemben majd egy kattanást, hasít a levegőbe. A béklyó, ami eddig rabságba verte a gondolataimat megszűnt létezni, a kezem szétfeszíti az abroncsot ami már nem több mint egy darab vas. A vérrel és félelemmel teli füstsös levegőt olyan mélyen beszívom hogy a szemem könnybelábad tőle, kezemmel az arcom tapogatom a fejem két oldalán ahol az abroncs takarta, egykori dús loboncom helyett csak megkeményedett bőrt találok, és csak a tenyerem emlékezik egykori dús szakállamra. Kihívó üvöltésem magányosan száll tova a valahai faluban…. Ameddig elláttam csak véres szörnyen összeszabdalt holtestek, borították a talajt, nagyrészüket szőrös tauren, de akadt köztük jó pár ember is. Felkaptok egy fejszét és a kunyhók takarásában az erdő felé indulok. Már majdnem sikerül bevetnem magam a fák közé, amikor a fegyvermester toppan elém, a furcsa puska csövéből füst gomolyog, a lábaim nehéz, ragadós anyagban taposnak, mint amikor a bogár ragad bele a kukoricalepény tésztájába. Nincs most időm meglepődni, mert a kezében megpillantottam egyet a már ismert fényes kis golyóbisok közül, a balta surrogva hagyja el a kezem. Egyenesen a bal szeménél találja el és egy közeli fához, szegezi. Tőle már nem kell tartanom, de a lábamat mozdítani sem bírom, ez az átkozott szutyok fogva tart, és pontosan emlékeztem rá gyermekkoromban mit tettünk a lepénybe ragadt bogarakkal. Akárhogyan is feszegettem, hamarabb törik el a lábam mintsem, hogy a hálószerű anyag engedjen. Már szinte a földig hajlok, az izmaim recsegnek, majd egyszer csak hasra esek, az anyag egyszerűen eltűnt a lábamról, egy apró kis füstpamacs marad csak utána. Az erdő már csak pár lépés, végignézek a falun, a szélkelepek tétován csapkodnak a füstös halálszagú szélben, véres megcsonkított testek mindenütt, a sátrak már omladoznak, a tűz mindent felemészt…….. valamit itt hagyok magamból ebben a faluban. És a lelkem e darabja helyére más költözik….izzó gyűlölet amely örökké hajtani fog, mely nem lanyhul, és nem huny ki, nem kegyelmez nem szán……….. és nem magam miatt……..miattuk……….

Hát :D köszönöm az építö kritikát, :oops: elismerem talán van is alapja , de most ennyi volt benne(m)....(szegény Kopó még nagyon fiatal karakter, és bár van már pár igaz társa, de még nem történtek meg olyan dolgok mint alkonnyal annak idején....de talán ez sem várat már magára sokáig) .:D azért a folytatás remélem kihúz majd a csávából.....

hao

Kopó ”emberek vadásza”

1.Bosszú

Tokat’ha: -Harc dúl bennem – egy szörnyű háborúskodás két farkas között.
Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, a hazugságokat, a hamisságokat,a gyengeséget A másik farkas pedig a nyugalmat, a higgadtságot, a bátorságot, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli. Ugyanez a harc folyik benned is Kopó, és minden lélekben ezen a földön
Kopó: -Melyik farkas fog győzni?
Tokat’ha: -Az, amelyiket táplálod!

A hajnal észrevétlenül lopakodott be a táborba, a ködfoszlányok, mint érzékeny mindenhová befurakodó újjak tapogatták körbe a sátrakat, és a földön alvó embereket. Az esti tábortűz hamvadó parazsából vékony füstcsíkot szállt erőtlenül az ég felé a nehéz párás levegőtől szorongatva. A kis csapat békésen aludt a hevenyészett táborhelyen, próbálván kipihenni az előző napi erős, törpe barna sör okozta mámort, semmi nem mozdult.

Meglazítottam a tölténytartó táskámat, ellenőrizte a felszerelésem, majd a tábor felé lopakodottam, itt az idő. Kunyis a lábamhoz dörgölőzött, lenézettem rá….ez nem lehet igaz , már megint, pedig Tokat’ha figyelmeztetett hogy a farkasok mindig éhesek. Előkotortam egy szárított disznóhús szeletet és a farkas felé nyújtottam. Kunyis rám nézett majd elvette a húst – Remélem most elégedett vagy- dörmögtem. Közeledtem a két őrhöz, akik a tábor keleti részén strázsáltak. Egyikük egy fatörzsnek támaszkodva múlatta az időt, a másik megtörve üldögélt egy korhadó fatörzsön. Lehajtott feje eltakarta feltépett torkát a kíváncsiskodók elől, melléjük léptem, és kihúztam, a tőröm a másik hullából, aki lassan ledőlt a fa mellet, számukra békésen telt az éjszaka. Ostobák gondoltam, ahogy a földön heverő kis fahordóra nézem, az őrség sör nélkül is éppen elég veszélyes. Közelebb lopakodva egy félig kidőlt fáról jó rálátás nyílt a táborra. Még aludtak a mágus a sátrában lehetett gyenge szervezete nem bírta már a nehéz párás dzsungel levegőjét, a kivégzőosztag többi tagja szanaszét hevert a kis táborhelyen. A „kopó” egy fához volt láncolva, fején a furcsa fémsapka, körmei berepedezve, letörve, bizonyára próbált szabadulni tőle, akárcsak én annakidején. Ahogy az emlékek feltolultak bennem, a szemeim előtt minden vörösbe borult, éreztem, ahogy az ínyem hátrahúzódik, legszívesebben a saját fogaimmal tépném szét a mágust, aki ezt tette vele…és velem. Kunyis megnyalta a kezem, és leült mellettem a fatörzsre, teste, mint egy szobor nem mozdult szeme a tábort fürkészte, majd engem figyelt a fáradhatatlan hamuszürke szempár. Lassan elmúlt a dühöm, ahogy a farkasom néztem, vajon tudja, tudja hogy miért vagyunk most itt? Nem biztosan nem, neki ez csak egy újabb vadászat, és ha küldöm menni fog és teszi a dolgát, amire tanítottam. Mikor kiválasztottam az alomból már akkor volt benne valami, ahogy nézett rám…..mindenestre olyan érzésem volt pontosan tudja, miért vagyunk itt…..

A varázsló, mint annak idején most is elsőnek ébredt, a sátorlapot félrehajtva lépett ki a szabadba, gyorsnak kell lennem, kis kék töltényt helyeztem a puskámba, csodálkozni fog amint elhagyja az ereje gondoltam. Intettem Kunyisnak aki azonnal elindult a mágus felé, majd amint a táborhely széléhez ért sprintelni kezdett, mint akit golyóból lőttek ki. BUMM hasított a csendbe a vadkanölőm öblös hangja a mágus megtántorodott és a földre zuhant, a tábor felbolydult, mint egy méhkas, kettőnek a farkas még fektében elharapta a torkát, a harmadikkal éppen farkasszemet nézett, a megtermett ember kezében egy nehéz kalapáccsal Kunyis felé sújtott. BUMM az egyik íjász aki épen felajzta az fegyverét hátrarepül, véres koponyadarabkái beterítik a mögötte közeledőket, ekképp mosva ki a szemükből az álmot. A kalapácsos harcosnak esélye sincs a nehéz fegyverével, csapkod mintha lepkét kergetne a bozótosban, bal vádlijából hiányzik egy darab, a vérével az ereje is egyre csak fogy, majd a következő elhibázott sújtásnál nem tud időben elhajolni , és a koponyája úgy pattan el Kunyis szájában mint a tojáshéj. BUMM hanyatlik vérző gyomorral a bokor tövébe egy másik katona, BUMM mellé, BUMM a méreggel bekent golyó épphogy csak súrolja az egyik sunyi kis vörös hajút, aki felém sunnyogott a bozótos takarásában, de ez is elég lesz, mire a közelembe ér már kétrét görnyed, majd összekuporodva szenved ki a fa tövében alattam. Közben társam sem tétlenkedik, de hárman közrekapják vinnyogás, tölti be a levegőt, ahogy az acél penge a hátába szánt, majd az ember is felüvölt, ahogy a csuklója elporlad a fogak között. A másik hátulról sújtana a sebesült állatra BUMM a keze a könyökénél cafatokra robban , s a kardot markolászva a földre hull gazdája nagyobb részével együtt, a harmadik megpillant engem amint célba veszem maga elé kapja a pajzsát BUMM ostoba a thóriumal edzett golyó könnyedén szalad keresztül rajta majd a pajzsot tartó kézen melkhason és a mögötte álló fán…..

A lehanyatló test, mint valami zárszó elcsendesíti a környéket, amikor szisszenés hallatszik a hátam mögül. A fa tövénél elhelyezett csapdámba belelépett valaki, közelebb érve azonnal felismerem a szőke tincseket. A csapat torokmetszője az, az egyetlen nő, kinek kegyetlensége nyomán még a férfiak is gyakran elfordították a fejüket. Most a jégcsapdától megdermedve néz rám, a szemei szikrát szórnak, ahogy összeakad a tekintetünk. Közelebb lépek és előhúzom a tőrömet, majd a jégnek támasztom ott, ahol a nyak előbújik a mesterien megmunkált fekete bőrvért alól. A nő arca megfeszül, ahogy sikoltana, ráütök a tőröm markolatára….a jég és a csigolyák reccsenése szinte egynek hangzik, a jégkristályok mohón szívják magukba, majd dermesztik meg a meleg vért. Lánc csörren, oldalra nézek, a „kopó” bámul rám a fához láncolva, tekintetében remény és félelem váltják egymást. Tudom, mire gondol, én is erre gondoltam annakidején, milyen kíméletre számíthat az, aki a saját népe nyomára vezeti az ellenséget, ki tudja hány falut égettek fel az ő képessége miatt….ki tudhatja…..én a harmadik falunál abbahagytam a számolást. Olyan mélyre zárkóztam az elmémbe ahová már nem ért el a fém csendülése, az égett hús szaga, a nők és gyerekek halálsikolya, ennyit tehetem az embermágus ellen aki, arra használta fel a képességem, hogy a sajátjaimat kutassam fel. Igyekeztem megőrizni az ép eszemet, aminek egyetlen egy célja volt, a mai nap. Kunyis két mellső lába a mágus mellén volt, aki nehezen de lélegzett, a golyó nem ölte meg csak elszívta az erejét, amivel engem rabságban tartott, és amivel falukat perszelt fel, de e nélkül az erő nélkül nem volt más csak egy szánalmas vénember. Ahogy lenéztem rá, a gyűlölet helyét átvette az undor, intettem a farkasnak, az álkapcsok összezárultak.

A „kopó” csendesen üldögélt a fa tövében miután megszabadítottam a láncaitól, nem tudta mitévő legyen a szabadsággal, az övéihez nem mehetett vissza, megölték volna, ezt ő is tudta. Valahogyan le kell vennünk a fejéről az abroncsot, visszaemlékezve a sajátomra, nem tudom nekem, hogyan sikerült megszabadulnom tőle. Egy nagyobb falu támadása közben egy kattanást hallottam, és leesett rólam. De fontosabb dolgom is volt, mint ezen töprengeni, a farkashoz léptem és óvatosan beletúrtam a hátán az alvadt vérrel borított szőrbe a sebet keresve. De nem találtam semmit, pedig láttam, ahogy a penge végigszánt a hátán, ezt meg hogy? Kunyis felkelt és a fa mellet ülő trollhoz sétált. A nőstény rémületében mozdulni sem mert, ahogy a farkas megszaglászta az abroncsot majd fejét az ég felé fordítva vonyítani kezdett. Mi ütött belé, még sosem viselkedett így, felálltam és közelebb sétáltam, amikor lágy fuvallatot éreztem az addig álló levegőben. Kattanás hallatszott majd az abroncs a földre esett nem tudom ki lepődött meg jobban én vagy a troll, akinek kiszabadult vörös konytjai a válára hulltak. Majd egy tauren alak körvonalazódott ki Kunyis mellett, testét törzsi jelek borították, és rengeteg talizmánt viselt mind a ruháján, mind a hajában, bal keze furcsán göcsörtösnek hatott, mintha nem fejlődött volna ki rendesen. Egyenesen rám nézett a szemembe, és már emlékeztem, emlékeztem rá, az utolsó faluból….de hiszen…de hiszen meghalt…..láttam…… egyenesem az orrom előtt feküdt és láttam, ahogy kihunyt az élet a szeméből…… Az árny lehajolt súgott valamit a farkasnak majd hozzám küldte. Kunyis leült mellém nekidőlve a lábamnak, lenéztem rá, majd a sámánra pillantottam, aki még mindig engem nézett, majd lassan elhalványult… eltűnt, úgy ahogy érkezett………

Kopó/TVC/Bad Karma