Csak az elejébe olvastam bele, én csak ezt a kettőt emelném ki, ami nekem fura volt:
"Ha nem is szerveivel, most mégis érezte Undercity elviselhetetlen bűzét, és a mérgező párával teli levegőt"
Milyen szervekkel lehet érezni a bűzt? Ez így meglehetősen érdekesen hangzik. Legyen orr, vagy írd le máshogy, mert az igaz, hogy a párás levegőt lehet mással is érzékelni.

A másik:
"a legtöbb emberiséget már kiölték belőle"
Emberiséget (az aktuálisan létező emberek halmaza) vagy emberiességet (emberi érzelmek és viselkedésmód)? Nem mindegy.

Sajna tovább nem olvastam, nem is kötekedni akartam, csak gondoltam szólok, építő jelleggel. Remélem nem gond. ;)

Várok... aztán ma legyen az a holnap :D:D Lassan az oldalam is fel kéne éleszteni

Holnap tudok Neked írni, Cranky. :roll:

Mégegy, és ezzel lezárul Rottenfury történetének 2. része. Aztán jön a folytatás, csak előbb Thomas lesz meg egyebek, Wondom és persze Cranky :)

A Homály Bajnoka
Avagy Rottenfury története

V. fejezet

Árulás, megalázás, átverés! Ezekre gondolt Rotenfury, miközben azt a kevés holmit pakolta össze, amit élőhalott léte során felhalmozott. Gyűlölte most Sylvanast, Nathanost, Aulivist, sőt gyűlölte egész Undercityt. Úgy bizony. Ha nem is szerveivel, most mégis érezte Undercity elviselhetetlen bűzét, és a mérgező párával teli levegőt, amely az élők tüdejéig hatol, és úgy rohasztja belülről, mint féreg a gyümölcsöt. Tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy Sylvanas árnyai most is ott ólálkodnak körülötte.
Valami megváltozott benne. Bár a Tarren Milli csatában a legtöbb emberiséget már kiölték belőle, még hosszú ideig üldözte az, amit Thomas gazdával tett, és mióta újra találkoztak csak szánni tudta őt. De most, hogy így történt, őt okolta mindenért, és gyűlölte. Megfordult ködös gondolataiban, hogy megkeresi, és végez vele, majd Sylvanas elé hajítja a fejét. Ám ez a terv hamar szárnyra kapott, és újabb lépett a helyére. Rottenfury tudta, valamiért érezte, hogy Thomas újra és újra a nyomába ered majd. Ezért nem keresi, hanem megmarad annál a tervnél, hogy Kalimdorba megy. A gazda pedig idővel rátalál. Azt önmaga sem tudta megérteni, miért olyan biztos ebben.
Valaki hirtelen megzavarta a harcost hangos lépteivel. A csörömpölő hangokból úgy tetszett egy katona tart felé. Rottenfury kardja markolatára helyezte csontos kezeit, majd Grimsford őrmester fordult be a sarkon. A harcos kissé meglepődött, de a kardot nem eresztette; főleg azok után amit Aulivis mondott neki.
-Lám lám! - szólt fennhéjazva Grimsford – Csak nem Rottenfury? Tegnap még bajnoknak neveztelek volna, ma viszont már legyőzöttnek. Hogy van az arcod? - kérdezte az őrmester majd a harcos felé hajolt óvatosan.
-Mit akar? - kérdezett vissza Rottenfury – Visszavezetni az úrnő elé?
-Nem... Az úrnő kissé zavarodott miattad. Tudja, hogy el akarsz menni. Mikor meghallotta rögtön halálra ítélt volna, de lebeszéltem róla. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy majd visszajössz, és akkor még hasznodat vehetjük.
-Nehogy aztán tévedjen, és véletlen a maga feje bánja majd a döntést! - vágott vissza Rottenfury, majd észrevette, ahogy Grimsford pillantása a kardra vetül, majd hirtelen felkapja a fejét.
-Meglátjuk mit hoz a jövő! A Sötét Úrnő persze visszakéri a vértet, és fegyverzetet, amit ajándékozott. - mondta az őrmester, mire Rottenfury szétnyitotta megviselt zsákját, és Grimsford elé dobta az övét, és két tőrt. Majd az állványról leemelte vállvédőjét, és a pajzsát, majd azokat is a többihez hajította. Grimsford nem tűnt elégedettnek, úgy tűnt vár valamire. - És a kardod?
-Óh! Sylvanas csak nem vár ajándékot a magamfajtától. Mivelhogy ezt a kardot nem tőle kaptam, és nem is szándékozom neki adni.
-Vagy úgy! Hát hol szerezted e becses darabot? - kérdezte Grimsford és közelebb lépett a harcoshoz. De Rottenfury kirántotta a kardot hüvelyéből, és az őrmester felé tartotta.
-Harcban nyertem el! Sok életet oltott ki mielőtt hozzám került, de nagyobb a vérszomja ennek a kardnak, semhogy én uralkodni tudjak rajta! - mondta erős szavait a harcos, mire Grimsford megvető arccal hátrébb lépett. - Úgy vélem eleget beszélgettünk. Folytatjuk majd ha visszatérek, hisz olyan biztos volt ebben!
-És vagyok is! - vágott bele Grimsford és arcát valami furcsa mosoly övezte. - De talán korábban is folytatjuk még! Jó utat! - mondta majd hátat fordított, és elveszett Undercity fojtogató ködében.
Rottenfury pedig hátára emelte a zsákját, és Salfne kabinja felé indult. Kissé felzavarták Undercity első-számú őrmesterének szavai, de tervét nem térítették el. Át az erőd termein, és csatornáin lassan elérte Salfne kabinját. Ám őt nem találta egyedül, mert barátja éppen Aulivissal tanácskozott. Meglepettnek viszont cseppet sem tűntek, mikor a harcos feltűnt. Nagy volt Rottenfury önuralma, mert Aulivist több ízben meg tudta volna fojtani, amiért fecsegett Sylvanasnak, mégsem tette. Majd rájött, hogy ő is most nehéz időket él, és bizonyára így próbálta menteni magát, arra nem is gondolván, hogy ezzel tönkreteszi a terveit.
Salfne köszöntötte, majd Aulivis is, mindketten elmondták, hogy hallották mi történt. Majd az is világossá vált, hogy mi Rottenfury szándéka, mikor látták a zsákját, és a harcos reakcióit. Maradásra viszont egyikük sem próbálta rábírni. Eljött viszont a pillanat, mikor Rottenfury megkérte Salfnét, hogy tartson vele, ám az gondolkodás nélkül nemet mondott.
-Nem tehetem! - mondta hangosan – Te szabad utat kaptál, és én szívesen veled tartanék, de sajnos beleestem a Cserbenhagyottak csapdájába! Elmagyaráznám ha tehetném, de nem lehet. Ha majd mi is a Horda tagjai leszünk, mert úgy hallom nemsokára eljön az ideje, akkor számíts rá, hogy utánad megyek! Menj most, amíg Sylvanas meg nem gondolja magát!
Rottenfury előtt homályosak voltak Salfne szavai. Nem értette miért nem tarthat vele, majd egyszerre eszébe jutott a nap, mikor Salfne úgy rontott ki Grimsford szobájából, mint aki elátkozta volna az egész világot. Talán akkor zsarolhatták meg. Ám most Rottenfury tekintete Aulivisra vetődött, akinek az arcában látszott, hogy legszívesebben vele tartana, és megszökne ebből a mocsokból. Ám nem tehette, mert Sylvanas karja utolérte volna, és azzal Rottenfuryt újra bajba sodorja. Tehát a harcosnak egyedül kellett nekivágnia az útnak, ám ő azt sem tudta merre induljon.
Mikor elhagyta Undercityt, és Lordaeron fővárosának romjaiból is kikászálódott, egy piciny szerencse rámosolygott Rottenfuryra. Ugyanis az első követek, akik az új világba indultak, hogy felfedezzék Kalimdort, és hírt vigyenek a Sötét Úrnőnek éppen a nagy kapunál gyülekeztek. Ám sem a Királyi Testőrségből, sem a harcos bajtársai közül nem volt való egyik sem. Így Rottenfury nevét nem ismerhették, aki most társult hozzájuk, és úgy indultak kezdetben délnek.
Nagyobb csapat katonákból, kereskedőkből, és kalandvágyó élőhalottakból. Egyre sem nehezedett rá az a súly, ami Rottenfuryra, ezért kicsit furcsán nézték megviselt arcát. Mert jóllehet keveset képes bárki is egy élőhalott tekintetéről leolvasni, a düh, és a bánat mégis beleégette magát a harcos szürke, sebhelyes arcába. Voltak akik beszélgetésbe elegyedtek vele, és akkor a harcos sokat mesélt a csatákról az emberekkel, és a Skarlát keresztes hadjárattal, valamint a lázadásról, ami Arthast ért nem is oly rég. De semmit sem mondott a versenyről, vagy az elmúlt napi történésekről.
A csoport néhány óra alatt elérte a Lordamere tó partjait, ahol egy rövid időre megpihentek. Rottenfurynak a Thondoril folyót, és a Darrowmere tavat juttatta eszébe. Hatalmas tó volt, Lordaeron földjén a legnagyobb. Partját végig nagy erdők övezték. Nyugatról az Ezüstfenyő Erdő, északról a Tirisfal tisztás fás ligetei, amelyek az utóbbi időbe elkorhadtak, és a zöld lombkoronák megfeketedve borították a száraz ágakat. Keletről, és délről pedig az Alterac-hegység fenyvesei voltak láthatók. De ha valakinek kivételesen jó szeme volt, az a Fenris sziget romjain túl kivehette még a Dalaran romjain elkerekedő lilás energiapajzsot.
A csoport nemsokára tovább indult. A tavat keletről megkerülve egy nap elteltével elérték a hegylábakat, és Dalaran hatalmas lila gömbje tisztán tárult a szemük elé. Egyesek látták már azelőtt, a Korbács idején, vagy portyázásaik során. Ám bárki elhaladt mellette, újra és újra megcsodálta, és elborzadva nézte a Kirin Tor városának nagy erejét. Csak távolról, és óvatosan kerülték Dalarant, ugyanis akadtak még renegát varázslók, akik bevették magukat a romok közé, és gyakran rajtaütöttek az élőholtakon, ha azok túl közel merészkedtek.
Lassan maguk mögött hagyták a hegyeket, és elérték a Hillsbrad dombságot, azt a földet, ahol Tarren Mill is feküdt. A csapat újabb pihenőt tartott a hegylábaknál, és egy sziklás fal mellett megtelepedtek egy időre. Rottenfury azonban nem volt fáradt. Magával ragadták az emlékek, és felkereste a barlangot ahol alig két éve hét hetet töltött el Andrewwel, Stitchessel, és Nathannal, akiről kiderül, hogy valójában Nathanos. A hegyorom, melynek oldalába egy mélyedésnél tárulkozott a barlang szája magas volt, és kietlen. Csupán a hegyoldallal szemben voltak sűrűn fák, és bokrosok. Remek búvóhely volt, nem csoda, hogy észrevétlenül maradtak itt olyan hosszú időn át.
A harcos óvatosan besétált a barlangba. Fáklyára nem volt szükség, mivel a hegyoldal dél-nyugatnak nézett, az idő pedig nagyjából négy óra felé eshetett, ezért a barlang nyílásán és a fölötte lévő réseken beömlő napsugarak elegendő fényt nyújtottak. Rottenfury körülnézett, majd nagyot sóhajtva leült egy laposabb sziklára. Végre kissé kitisztult a feje, és elfeledte a gondokat. Izgatottan gondolt bele az utazásba ami rá vár. Kíváncsi volt Kalimdor elfeledett földjeire, és a Hordára. Valóban olyan nagyra törő szövetség lenne, ahogyan hallotta? Vajon Thrall tényleg olyan hatalmas, és dicsőséges? Pont ilyen változásokra várt Rottenfury, azután, hogy a Cserbenhagyottakban csalódnia kellett. Miközben ezek végigfutottak az agyán végig a földet bámulta, és azt, hogy terül el a fénycsóva, amely a résen beszökve egyenesen a földnek csapódik. Majd mikor felkapta a fejét egy alakot látott maga előtt. Csupán sötét körvonalait látta, és azt tudta kivenni, hogy görnyedt férfi, ugyanis a nyílás felől beáramló fény gátolta a látását.
-Én mondtam, hogy hagyj fel a büszkeséggel, mert a vesztedet fogja okozni – szólt a sötét alak, amit Rottenfury azonnal felismert. - Ha nem is a Sötét Úrnő színe előtt, hát most előttem játszottad el a lehetőséget!
-Grimsford! - szólt Rottenfury, majd felállt a szikláról. - Micsoda kellemetlen meglepetés!
-Reméltem, hogy átadod majd a kardod nekem, ugyanis megrögzött gyűjtő vagyok. De sejtettem, hogy makacskodni fogsz. Ezért mikor Sylvanas meg akart öletni, meggyőztem, hogy engedjen csak el, én majd a nyomodba eredek, és úgy végzek veled, mert aki elárulja a Sötét Úrnőt, az kiérdemelte az efféle halált. Persze engem kicsit sem érdekel ez, ezért alkut ajánlok. Add át a kardod, és én visszatérek Undercitybe a halálhíreddel.
-Ugyan Grimsford! Mindketten tudjuk, hogy nem kockáztatnál. Megölnél, amint a kardot a magadénak tudhatod. - mondta Rottenfury, majd lassan kivonta kardját.
-Okos vagy... túlzottan is. És emlékeim szerint jól is harcolsz. Bárhogyan is, de annál a semmirekellő Nathanosnál méltóbb vagy a címre. De Sylvanas inkább azt díjazza, ha valaki odadobja az életét is, csak hogy porba sújtva mellette kúszhasson, és az ő szemével lássa az élőhalottakat. Ez jutott nekünk! De én nem mondok le mindenről Rottenfury... a kardról legalábbis nem.
Azzal Grimsford fogvicsorgatva kardját ragadta, és nekiugrott Rottenfurynak. De a harcos ügyesebb volt, mert oldalra szökkent, és hátba vágta az őrmestert, aki nekiesett a barlang falának. Most Rottenfury állt a nyílás felé, és mikor Grimsford megfordult csak nehezen látta, hogy ellensége mire készül. Az pedig magasba emelte a kardját, és úgy csapott le az őrmesterre. Grimsford kardját erőteljesen tartotta, így sikerült hárítani az ütést. Támadnia kellett, még mielőtt a harcos újra lesújt, és túlzott fölénybe kerül. Grimsford váratlan támadásba fogott, neki rontott Rottenfurynak, megragadta a lábait, és átdobta a vállain. A harcos erre úgy meglepődött, hogy még a kardját is kiejtette kezéből, majd pontosan annak a sziklának vágódott, amin az előbb ücsörgött. Az őrmester pedig felvette a kardot a földről, amíg ellensége próbálta összeszedni magát. Odalépett a harcos elé, és odadobta neki a saját kardját.
-Vedd fel és folytassuk! – mondta Grimsford nevetve – Szeretném kipróbálni az új szerzeményemet ha nem bánod.
Ám Rottenfuryt erre elöntötte a méreg, és mély dühbe gurult. A kardra fittyet hányva puszta kézzel ugrott neki Grimsfordnak. Torkon ragadta és tiszta erejéből vágta neki a szikláknak az őrmester fejét. Megpróbálta kitépni magát Rottenfury karmai közül, de sikertelen, mert az újra nekivágta a köveknek, és az őrmester a földre zuhant. Rottenfury pedig megfogta Grimsford kardját, az őrmester felé állt, majd mikor az kinyitotta szemeit, két vágással mély sebet húzott annak arcára.
-Legyen ez a te becsületed foltja. Illetve foltjai igazam van? - mondta Rottenfury megvető arccal. Majd magához vette a saját kardját. Grimsford még nem tudta összeszedni magát, csak feküdt a földön. Rottenfury letépte Grimsford övéről a hüvelyt, ráakasztotta a sajátjára, és belecsúsztatta a kardját, másik oldalra pedig a magáét. - Magamhoz veszem, ugyanis megrögzött gyűjtő vagyok. De leginkább, azért mert fegyver nélkül remélhetőleg nem eredsz újra a nyomomba! Most mennem kell ha nem haragszol... egyébként meg gratulálok. Egy pillanatra még meg is ijesztettél!
Azzal Rottenfury kiment a barlang nyílásán, és visszament a hegyllábakhoz. A többiek már tábort vertek, hogy ott töltsék az éjszakát. Rottenfury nem szólt semmit, csak leült egy fa tövébe. Aludni nem tudott, bár nem is akart. Félt, hogy talán Grimsford felbátorodik, és ráront álmában.
Valójában az őrmester nem készült ilyesmire. Megszégyenülve indult vissza Undercitybe, majd elfogta a gyávaság. Nem igazán akaródzott szembenéznie a Sötét Úrnő haragjával. Bárhogyan is nem volt más választása. Megjelent Sylvanas előtt, és úgy számolt, be hogy Rottenfury kicsúszott a kezei közül, és sikerült megbújnia a hegyek között. Amikor pedig a keresésére indult, egy csapat ember állta az útját, akik megsebesítették, de ő elbánt velük. Azt mégsem merte hazudni, hogy végzett Rottenfuryval, mert félt, hogy talán felbukkan még valahol, ha a Cserbenhagyottak csatlakoznak a Hordához. A Sötét Úrnő haragja nagy volt, de meghagyta Grimsford életét, és úgy tetszett többet nem foglalkozott Rottenfuryval. Nathanos ferde szemmel nézte ugyan Grimsfordot, és sejtette, hogy elmondása hiányos. Sőt Grimsford sebei emlékeztették is valamire. Mégsem volt ideje szólni Sylvanasnak, mert az kiküldte a Pestisföldekre, hogy ott folytassa küldetését, és őrködjön a födlek felett.
Rottenfury pedig napokon belül elérte a tengerpartot, és hajóra szállt Kalimdor földjei felé. Grimsford kardját a vízbe hajította és felszabadulva nézett nyugat felé. Vajon mi várhat rá odaát?

Nincs mit. Örülök, hogy végre volt mihez hozzászólni. :)

Javítva, és köszönöm a kritikát ;)

Cranky! Grat a folytatáshoz! :D

Nekem tetszett a történet - bár a leírásból még mindig lehetne több. :)
Külön örültem annak ahogy alakítottad a végét, kivéve a mi "Cserbenhagyottak vagyunk! Lemészárolunk bárkit, aki az utunkban áll!" soroknál, szvsz ezt nem lett volna muszáj így szó szerint betenni.
Kíváncsi leszek, hogy a kard leírásához Rodoren mit fog hozzáfűzni :D , nekem mint laikusnak bejött.

Egyebek:

A 'szemöldökök' és a 'szemek' még mindig többesszámban. :)

Erre Rottenfury csakugyan elborzadt. A Korbácsnak csakugyan be kellett épülnie...

Azt hiszem - de ez nem 100 - hogy a kijelentő mondat végén nem kell pont, ha az kötőjellel végződö beszéd. Gondolok itt pl. erre:

:D

Ez a két szó így egyött nekem fura volt.

Ennyi lett volna tőlem. Várjuk a folytatást!

Ez most így nem volt szép tőled szorgalmi időszak végén :? .
A napokban megpróbálom elolvasni, vagy ráuszítom Frostyt :) .

Új story... még nem futottam át, mert sietek de fel akartam addig is tenni.

A Homály Bajnoka
Avagy Rottenfury története

IV. fejezet
Öt nap telt el, de Rottenfuryt még senki nem kereste fel. Kissé türelmetlen volt, ugyanis Varimathras úgy fogalmazta „Az elkövetkezendő napokban...” Jól lehet csak a harcos volt türelmetlen, vagy inkább gondolatai űzték. Már már úgy hitte sikerült kivernie a fejéből a régi időket, most mégis naponta rátört a múlt. Kísértette Andrew, és az, hogy miért hagyta magára. Valamint emberi léte, és a szülei halála. De mindenek előtt Thomas személye jelentette a legnagyobb gondot. - Hogyan élhette túl? - kérdezte önmagát Rottenfury, majd azon tűnődött miért nem ölte meg, mikor lehetőséget kapott rá.
Eközben a világ megváltozni látszott. Az egykor titokzatos Kalimdor, az ősi föld egyre inkább ismerté vált, és a világ minden tájáról, és népéből sokan keltek át az óceánon. Kalimdor az új Horda hazáját jelentette, és mióta az emberek, elfek és orkok szövetséget kötöttek a Lángoló Légió és a Korbács ellen, azóta igencsak be is népesítették a földet.
Ám az ellentétek kezdtek újra kiéleződni. Az emberi büszkeség és elfogultság kiújította a háborút orkok és emberek között. Az éj elfek kezdetben függetlenek maradtak, de a háború alatt egyre több sérelem érte őket, és újabbak is akadtak. Az orkok ugyanis Kalimdor északi részén vertek tanyát, és Ashenvale erdejébe is bevették magukat. Ám az elfekkel ellentétben nem igen tisztelték az erdőt, és mivel fára volt szükségük, millió számra vágták ki őket. Így az elfek végül az emberek pártján foglaltak helyet, akik most Teldrassil varászlatos földjén éltek, Kalimdortól északra. Nordrassil ugyanis elvesztette az erejét, és a druidok, driádok, és éj elf papnők úgy döntöttek önerőből új fát emelnek a tengerből.
Így a horda két tűz közé került. Bár taurenek, trollok, és ogrék is csatlakoztak Thrall büszke szövetségéhez, az orkok még nem ismerték ki magukat a földön. Segítség híján a Szövetség, vagyis az éj elfek emberek, törpék, és gnómok fölénybe kerültek. Ám a Cserbenhagyottak birodalmának nagyra törése eljutott Thrall, Sen'Jin és Cairne fülébe. Hosszasan tanácskoztak, és abban ugyan nem változott véleményük, hogy az élőhalottakban nem lehet megbízni, abban azért megállapodtak, hogy az ellenségük közös. Az emberek pedig Thrall szemében bebizonyították, hogy nem képesek változni. Sylvanas birodalma pedig pont kapóra jött, hogy a Horda ne veszítse szem elöl teljesen a keleti földrészt.
Fiatal volt még a Lordaeroni élőhalott birodalom, és azon belül is akadt épp elég ellenálló, ám mikor a követ megérkezett Undercitybe a hordától Lady Sylvanas kölcsönös támogatásra számított, így előnyt kovácsolhatott a számára még feleslegesnek tűnő szövetségből.
Messze volt még bár a napja annak, amikor a Cserbenhagyottak hivatalosan is a Horda tagjaivá váltak, a pletyka megindult, és bizony sokak fülébe eljutott. Rottenfury pedig társaságra vágyva kereste fel az őrmester Aulivist, mivel Salfneval az elmúlt napokban egyáltalán nem beszélt. Bár nem volt szoros viszony kettejük között, Rottenfuryt furdalta a kíváncsiság a kérdésről. Bekopogott azon a vacak, résekkel teli ajtón, majd benyitott.
-Üdv! - kezdte Rottenfury, majd Aulivis előbukkant az asztal mögül. Csak most vette észre, hogy a helyiség elég feldúlt. Aulivis tőre az asztalba volt vágva, könyvek és iratok hevertek a földön mindenütt, a sarokban pedig a vértje egymásra hajítva. - Mi történt itt?
Aulivis arcra legalább annyira gyötörtnek tűnt, mint a szoba. Majd egy üveget vágott a falhoz, amely vörös foltot hagyott maga után. Vörösbor? Az őrmesternek csakugyan nehéz napja lehetett, ha ilyesmivel próbálkozott. Bár az élőhalottak tudtak inni, feltéve ha egykori halálos sérülésük nem a gyomrát vagy nyelőcsövét érte, az ízt és élvezetet amit az italok vagy ételek nyújtottak nem érezhették. Úgy tűnik Aulivis bánatában mégis megpróbálkozott vele.
-Velem végeztek. Likvidáltak. Vajon te meddig bírod majd? - kezdte idegesen, majd Rottenfuryhoz ment, és halkan a fülébe mondta – Azt gondolod, hogy ha meg is nyered azt a versenyt a bizalmukba férkőzhetsz? Nem drága barátom. Sylvanas senkiben nem bízik, csak a kutyájában Varimathrasban, mert úgy hiszi eléggé megfélemlítette. De hát mit is várok. Mikor volt az élőhalottak erénye a bizalom, vagy a becsület?
-Mikor volt az önön erényed? -vágott vissza Rottenfury – Hajdanán, emberi létedben is egy becstelen tolvaj voltál, aki a barátját is meglopta!
-Vagy úgy? Tehát mesélt neked Salfne erről.
-Szükségtelen volt. Harcstílusod, is erről árulkodik. De egy éve ha emlékszel, pont ezen a beszélgetésen csíptelek el titeket északra, a tó környékén. - Arra Aulivis elfordult, de hátulról is jól látszott, hogy a szégyen vetekszik a gúnnyal benne. - Inkább mondd el végre mi történt...
-Rájöttek, hogy Kel'Thuzad testőrei közé tartoztam, és hogy a Korbács elitjéhez tartoztam egykor.
-Na és? Ner'Zhul akarata tette, nem a hűség láncolt hozzá. - húzta fel szemöldökeit Rottenfury
-Látom nem érted... A Korbácsnak kémjei vannak köztünk. Méghozzá a felsőbb rétegben. Tudtak a múltheti rajtaütésről és egyébről is tudomást szereztek. De ez nem minden. Sylvanas általad vagy nem, de tudomást szerzett arról, hogy voltak akik olyan nagy szellemi erővel rendelkeztek, hogy felvették a harcot a Lics Király suttogásával. Éppen ezért... az úrnő fél, sőt retteg, hogy elárulják. Ne hidd, hogy ha rájönnek milyen voltál a Korbács idején egy csepp bizalmat is beléd fektetnek. Vagy ha igen, előbb a pengéjükkel döfnek át!
Erre Rottenfury csakugyan elborzadt. A Korbácsnak csakugyan be kellett épülnie, mivel a múltheti rajtaütésről, még ő sem tudott. És vajon miért nem kereste már föl valaki a feladata miatt. Lehetséges, hogy valamire készülnek? Annyira belepték a gondolatai, hogy szó nélkül otthagyta Aulivist, aki egy ideig tétlenül nézte, majd utána szaladt, és karon ragadta.
-Majd megfeledkeztem róla. A kard amit adtam anno....
-Mi van vele? - vágott bele Rottenfury
-Grimsford kérdezősködött felőle, légy óvatos azzal a fickóval. Eddig csak az arcodat jelölte meg, ne legyen ez így mással is.
Arra Rottenfury méregbe borult, és kitépte magát a markoló kezek közül, és faképnél hagyta az őrmestert. Bár Grimsford becsületfoltnak nevezte, ő inkább szégyenfoltnak érezte az arcát szegélyező sebeket. Az viszont nyomasztotta amit Aulivis a kardról mondott. Valóban különös kard volt. Hosszú, az egyensúlya tökéletes, a pengéje pedig széles jól edzett fekete, kristályos acél. A vége tűhegyes volt, amely nagy kínokat okozott már az ellenfeleinek. Markolata pedig oly kézreálló, hogy még az ügyetlenebbek is nehezen ejtették ki kezükből. A kardot már Salfne is felismerte Tarren Millnél, és bár nem szerezte meg, látszott, hogy vágyódik utána. Grimsford is ferde szemmel nézte, mikor Rottenfury fegyverzetét vizsgálta. A harcosnak ez elég volt ahhoz, hogy ki akarja deríteni mit is hordoz. Sokat nem gondolkodott, ugyanis Archibald nevét mindenki jól ismerte Undercityben. Rengeteg fegyverrel kitűnően bánt, és olykor a katonákat is ő képezte ki, ha valaki kiemelkedően tehetségesnek tűnt. Egyszer már Rottenfury is részt vett ilyesmin, de akkor nem vitte magával kardját. Archibald a kiképző teremnél, valamint a barakkoknál időzött a legtöbbet, és Rottenfury rá is talált.
-Áh egy a válogatottak közül! - szólt már messziről a Fegyverek Mestere.
-Már ha még az vagyok. - tette hozzá Rottenfury – Ezek szerint már ismersz, és talán emlékszel is rám. De később beszélünk a versenyről, most vess nekem erre egy pillantást. - azzal Rottenfury átnyújtotta a kardját Archibaldnak, akinek a szemei hamar elkerekedtek.
-Ezt nevezem! Obszidián! Hol szerezted? - kérdezte Archibald
-Keveset mondhatok, inkább mondd amit te tudsz!
-Értékes kard ez... ez a kristályosodás pedig vulkáni kőzet, méghozzá obszidián! Vulkánok pedig errefelé nincsenek. A Feketeszikla-hegységnél közelebb legalábbis egyet sem ismerek! Hacsak nem Khaz Modanban, de ha ez itt törpe kéz műve, akkor én többet nem nyúlok kardhoz! Már csak azt nem értem hogyan jutottál hozzá. Egy valakiről hallottam csupán, akinek ilyenje volt, de az régen halott. - mondta Archibald, aztán gyanakvó pillantást vetett Rottenfuryra.
-És mégis ki az illető? - kérdezte most kissé félénken Rottenfury
-Hallottad valaha a nevét Turalyonnak? Ő járt a Feketeszikla-hegység csúcsainál. Ott küzdött meg az orkokkal, és efféle kincsekkel tért haza. De ezeket Teranas király tárnáiban őrizték, miután idehozták Turalyon kincseit. Kétlem, hogy a Korbács idején tettél volna rá szert, ugyanis Arthas, és a Nathrezimek elsőként fosztották ki a kincseskamrát. Úgy tetszik ez itt lopott holmi, de még azelőtt ellopták, hogy beköszöntött volna erre a földre a fertő!
Zavaros történetnek tűnt ez Rottenfury számára. Turalyon nevét mintha már hallotta volna gyerekkorában, de nem foglalkozott efféle történetekkel. Az obszidián értékét megközelítőleg sem tudta volna felbecsülni. De azt sem értette, hogy ha ez a kard valóban Turalyon zsákmánya volt, akkor hogyan kerülhetett hozzá? Nem volt választása. Meg kereste Salfnet, akit napok óta nem látott. Bár kissé ridegen köszöntötte Rottenfury, a barátja azért örült, hogy végre eljött. De mikor faggatózni kezdett a kardról, és, hogy hogyan ismerte fel egy évvel ezelőtt, az öröm hamar elpártolt tőle. Végül megunta, és elmesélte, hogy a kardot még együtt lopták a Lordaeroni királyság egy rejtett raktárából, mikor még banditák voltak. Aztán a rejtekhelyükről Aulivis vitte el, és ezzel meglopta őt is.
-...Azt magam sem értem aztán miért adta csak úgy oda neked! Sőt azt sem értem, hogy tudta megőrizni a halála után is. Nem beszéltünk erről azóta a nap óta, mikor találkoztunk Brill felé a tónál. Nos hát erről vitáztunk akkor Aulivissal, erről, hogy meglopott. - fejezte be a történetét Salfne
-Végül aztán lemondtál a kardról? Mivel, hogy csak egyszer próbáltad visszaszerezni erőszakkal, még mielőtt jobban megismertelek volna. Miért nem kérted vissza soha?
-A kard nekem nem számított már. Kétségtelen, hogy eladhattam volna, mivel szép példány, biztos akadt volna rá vevő, de ami zavar még mindig az, hogy meglopott, és ne az amit elvesztettem.
Rottenfury akkor már értette, hogy Salfne, és Aulivis éppen olyan naiv mint, amilyen ő volt pár perce, és semmit sem sejtenek a kard értékéről. Rottenfury azonban semmit sem szólt. Tudta, hogy bizonyára csak kevesen értenek annyira az efféle dolgokhoz, mint Archibald.
Elbúcsúzott a barátjától, és a kabinja felé indult. Undercity csatornái, és utcái különösen csendesnek tűntek. A mederben patakzó zöldes folyadék ömlését most tisztán lehetett hallani. Az erődítmény másik részében üvöltő förtelem hangja verte fel a csendet, mire Rottenfury megtorpant. Megérzésből, vagy csupán a véletlen műve de hátra fordult. Két elit katona állt mögötte a Királyi Védelemből.
-Mit akartok? - kérdezte Rottenfury, s közben a kard markolatán tartotta a kezét...érősebben mint eddig valaha.
-Lady Sylvanas látni akar. Velünk jössz! - mondta az egyik majd megindult Rottenfury felé, mire az kivonta a kardját.
-Mondjátok el milyen ügyben keres, és akkor veletek tartok! - mondta kissé dühösen, bizalmatlanul.
-Úgy tudjuk te vagy az egyik esélyes bajnok. - mondta az egyik megvetően, mintha csak magát kívánta volna a helyébe.
Rottenfury erről már meg is feledkezett. Megnyugodott, és óvatosan vissza helyezte a kardot a hüvelyébe. Majd a két testőr kíséretében elment a Királyi Negyedbe, át a hosszú szűk folyosón, egyenesen abba a kör alakú szobába, ahol Varimathrassal is találkozott. Lady Sylvanas pedig az emelvény közepén állt, jobb oldalán Sharlindra, a kísértet, balján pedig a nathrezim, Varimathras. A szobába körbe rangos tisztek, és őrök. Valamint még valaki, aki térden állt az űrnővel szemben, övén két díszes fejsze lógott, fején pedig vöröses csuklya.
A testőrök felkísérték Rottenfuryt, aki köszöntötte a Sötét Úrnőt, majd maga is térdre borult. Sylvanas szemei homályosan fénylettek. Csupán ritkán látta azóta, hogy Lordaeron romjai előtt elmondta a beszédét, és üldözőbe vették Arthast. Most sokkal méltóságteljesebbnek, és hatalmasabbnak tetszett.
-Lám lám! Itt van hát mindkét bajnok, aki olyan különleges, és ahogy hallom igen ügyes. - mondta Sylvanas csengő hangján, amely borzongatónak, és egyben gyönyörűnek is hatott. Rottenfury fel fel pillantott, de fejét leszegte. Majd oldalra fordította kissé a fejét, de a csuklya miatt nem látta a mellette lévőt. A tízből már csupán ketten maradtak? Hiszen eddig csak egy feladatot teljesített.
-Tudom kissé meg vagytok lepve, hogy ilyen hamar csak ketten maradtatok, de úgy tűnik, kevés akad manapság a jó katonából. A hűséges, ügyes, és könyörtelen harcosból, akit szívesen magam mellé fogadnék, komoly feladatokra. - mondta Sylvanas, majd a titokzatos vetélytárs mellé lépett, és kezét a vállára tette – Állj fel Nathanos, elsőnek te. - Rottenfury mozdulatlan maradt, ám e név ismerősen csengett. Nathanos... biztosan hallotta már.
-Remek harcos vagy, már emberként is a vadont jártad. Ismersz minden fát, tavat, és barlangot ezen a földön. Jól bánsz a fegyverrel, és nagy segítségemre voltál eddig is. A múltad azonban homály előttem. Mármint a múltad a Korbács idejéből. - ám Nathanos semmit sem szólt, mire az úrnő Rottenfuryhoz lépett. Vállára tette kezét, mire ő is felállt, szemét a másik alakra vetve, ám még mostsem tudta kivenni az arcát. - Rottenfury! Kétségkívül az egyik legbátrabb harcosunk. Hánnyal is bántál el a Skarlát kutyák közül? Öttel? Mégsem! Az egyiket életben hagytad! - Rottenfury arca akkor elborzadt. A Sötét Úrnő előtt valóban nincs titok. Félelmetesnek találta ugyan, de meg sem rezzent. - Múltad pedig igencsak sajátos. Egy parasztfiú, aki képes volt felvenni a harcot Ner'Zhul szellemével. Aki aztán tucatszámra vágta le az embereket Tarren Millnél, holott a rothadó testében még mindig emberi lélek élt! Micsoda önfeláldozás. De elhagytad másik feled, a félbolond Andrewet, aki bizonyára valahol délen kergeti a sorsát! De ahogyan kergeti ő az övét, úgy pont ellenkezőleg kerget téged a végzeted, az ember akit életben hagytál Brill felé, a Skarlát mocskok táboránál. - Sylvanas egy pillanatra elmosolyodott, halkan még nevetett is egyet, mire Nathanos is megfordult. - Jó részére az árnyaim segítségével jöttem rá, akik követtek téged láthatatlanul, de múltadról Nathanos számolt be, a többit pedig Aulivisből szedtem ki. Életben hagytad, pedig mi Cserbenhagyottak vagyunk! Lemészárolunk bárkit, aki az utunkban áll!
Akkor Rottenfury felismerte az arcot. Nathanos nem volt más mint Nathan, az a boszorkánymester, akire még Andrewwel bukkant rá, abban a barlangban a Korbács idején. Az ő förtelme volt Stitches. De hisz akkor még hosszú ruhát öltött, úgy tetszett mágikus öltözéket, most meg talpig vértben kézifegyverrel a derekén. A harcos már tudta, hogy Nathan valószínűleg jártas a közelharcban, és konyít valamit a mágiához is, de most így férkőzhetett Sylvanas közelébe. Mikor pedig megtudta kivel áll szemben, figyelmeztette, hogy vívódás van a lelkében, és jobb ha vigyáz vele. Rottenfury ajka gúnyos mosolyt vetett mind Nathanosra mind Sylvanasra, mind a jelenlévőkre.
Tudta mit kell tennie. Fejet hajtott még kissé hanyagul, majd hátat fordított és kiment a teremből. Rottenfury úton a kabinja felé elgondolkodott, majd úgy gondolta elég volt neki Undercityből, és Kalimdorba megy. Salfnéval vagy nélküle, de egy időre otthagyja a Tirisfal tisztást, és Lordaeront.
Másnap mikor felkelt, és Salfnehoz indult, hogy elmesélje mi történt, mindenütt hírplakátok lógtak a falon a következő felirattal:

Nathanos, A Kísértet Úrnő Bajnoka

A kötőfék nem akadályoz semmiben, mivel abban zabla sincsen, magyarul semmi sincs a ló szájában. ;) (A kötőfék csupán egy általában egyszerű, kötélből, bőrből vagy hasonló anyagból elkészített és a ló fejére erősített eszköz.) A zabla (fémből készül szájfék, bár létezik más anyagból is, de ez az elterjedt) szokott a paci szájában lenni, a zabla pedig a kantár része, a kantár tarja a helyén a zablát. A kötőféket inkább istállóban használják, ezzel kötik ki a lovat, a kantárt lovagláskor, a zablával irányítják. Ergo a kötőfék és a kantár nagyon hasonló, de mégis más eszköz.
Gondoltam legyen tiszta a dolog.