Értem. De azt a véleményem megtartom, hogy sürgetve van a dolog.
Ha ilyen sok mindent akarsz leírni a lore-ból, akkor szvsz jobb, ha csak pár sort szentelsz a kérdésnek tényszerű közlésként, hogy mi történt, mellékelve azt az infót, hogy milyen befolyást gyakoroltak az események a Te karaktereidre - mint ahogy korábban is tetted. (Huh, barokk körmondatok ftw :) )
Ha viszont hosszabb emlékeztetőt akarsz, akkor több kifejtést igényel a dolog, és a karakterekkel kapcsolatban is több eseményt (nem feltétlenül akcióra gondolok, hanem bármilyen apróságra, amivel akárcsak jobban meg lehet ismerni őket).

Szerintem.

Nem számítottam jobb kritikára, de elmondom amit el kell, ha ezek után is úgy érzed hogy valamelyest még írjam át akkor azt teszem :)

Szóval ugye az Azeroth Vándorai 7 karakter, amiből még csak 5nek van eddig története. Valahol a történetek összekapcsolódnak, valahol az egyikből találsz magyarázatot a másikra, vagy csak kdierül vmi. Pl, hogy Thomas volt aki rátámadt Oliverre stb...
Miután Cranky meg Rottenfury szétválik már kitaláltam nagyjából mi történik, de mivel a játékban azaz a Warcraft 3 TFT-ben itt pont eljön az ideje ennek, hogy Arthas elmegy, jön Sylvanas stb, vhogy bele kellett raknom. Ha most követem kicsit szorosabban elveszek valahol a sztoriban, megkeverek vmit, követhetetlen lesz. Ezért úgy gondoltam, hogy csinálok egy ilyen összekötő fejezetet, ahol leírom pontosan mi történik, hogy azok is tudják akik esetleg már nem emlékeznek pontosan arra hogy is volt ez. De valahogy Rottenfuryt a forsakenekhez kellett kötnöm, csakúgy mint Salfnet, meg Aulivist mert ők később is oszlopos tagjai lesznek a történetnek, mivel már nagyjából ki van találva mi lesz.
A játéktörténelem meg azért, mert az én történeteimnek egy jellemzője a játékban megtalálható szimbolumok, karakterek. Meg, hogy hozzákötöm őket egy-egy történéshez. Minthacsak: Bár amikor a warcraft 3 TFT ud campaignot elkezded te nem tudod, hogy mikor Arthas megérkezik, Rottenfury ott volt a bokorban :D. De ilyen még Stitches, Weegli, Bly, Arthas, Kel'Thuzad, Sylvanas, Abercombie, Morbent Fel...stb
Amúgy éppen így is van a sztoriban már elég hiba, ha most vki egybe megint elolvasná elejétől Crankyt, Rottenfuryt, Salfnet, Thomast találna olyat amik a történetekbe nem egyeznek vhogyan. Ezért ha eljutok egyszer legalább az első rész végéig mindegyik karakterrel át kell dolgoznom egészet újra. Ez csak egy fejezet, nem egy teljes akármi, Rottenfury történetének egy kicsiny része. Egy könyvbe is van olyan fejezet, ami nem mond sokat, kevés a cselekmény, de sok a szöveg. Asszem kellett most ez... így tudtam megoldani. :)

Szerk: Amúgy Aulivis mondja, ő kérdez rá, miért vagy te Rottenfury? Salfne nem tenné hisz ő ott volt mikor elnevezték annak. :) De ha nem tiszta majd odaírom ki mondja :)

De gyökér leszek, mert most nem tudom elolvasni és a kritikát is megírni, kedden vizsga :? (De legalább már az utolsó, végre)

U.I.: Viszont most már tudom, miért nem kaptam privit. ^^

Szerk.: Eddig bírtam nem elolvasni. :)

Előre bocsánat azért, amit most írni fogok. Magam is utálom, hogy ezt kell írnom, de ha bármi mást fűznék hozzá, nem volnék őszinte.
Nos hát.. ez a fejezet eddig messze nem a legjobb szvsz. A történetben eléggé megborult az arány, túl sok a játéktörténelem, és ehhez képet nagyon kevés a karaktertörténet. Nem mintha egy kevés magyarázat nem férne bele, de most nagyon átbillent a mérleg.
Emellett a cselekmény nagyon siettetve van. Mint ahogy Salfne is mondta, "sok lesz ez egyszerre".

Ennek a kritikának nehogy az legyen a következménye, hogy megint le akarod majd tenni a tollat. Az eddigi történeteid alapján Te sokkal többre vagy képes ennél, Cranky.

Mire vetemedtem tegnap... :D Ha még vki emlékszik, hogy Cranky és Rottenfury azaz Oliver története hol ért véget, akkor tudja, hogy kettéváltak, Crankyről még olvashattunk utána, de azt nem tudtuk még meg, mi lett Oliverrel a Tarren Milli csata után. Hát msot ezt kedvem támadt leírni.

A Homály Bajnoka
Avagy Rottenfury története

I. fejezet

Hullák, égő házak, és vér mindenütt. Tarren Mill lángokban állt, és lakosai közül szinte senki sem élte túl. Csupán azok, akik már napokkal ezelőtt elhagyták a települést, mert hallottak a járványról, és az előhalottakról. Az Alterac-hegység komoran ölelte körül az lángoló falut, de a füst oly magasra szállt, hogy azon túl, a földeken is jól látták. Lordaeron büszke országa szinte megszűnt létezni. A királyság több mint fele az élőhalottak kezén volt, a fontosabb városokat birtokba vették, a falukat felégették. Az egykor dicső birodalom népe, most majdnem tizedére csökkent a fertő miatt. Akik nem a járványban haltak meg, azok közül néhányan megkapták a kiváltságot, hogy a Lics Királyt szolgálhassák.
Napokkal a csata után, Rottenfury Lordaeron romvárosába ment Salfne-val, és a sereg egy részével. Voltak ugyanis néhányan, akik inkább keletre mentek a falukat fosztogatni, és tovább gyarapítani a Korbács létszámát. Ám az élőhalottak már nem voltak egyedül. Kel'Thuzad, és Arthas Medivh könyve segítségével megidézték a Lángoló Légió egy magas rangú lordját, Archimondet.
A járvány már-már visszafogottan, de tovább terjedt, a hadjárat pedig folytatódott. Dalaran nem az utolsó állomás volt, amit a Korbács Archimonde nagyúr segítségével porig rombolt, és ezzel elpusztította az elfek fővárosát. A fertő most Kalimdorra, Azeroth nyugati földrészére húzódott át, akár egy hályog. A Lángoló Légió, és az élőhalott Korbács hadjárata végéhez közeledett. Ám sikersorozatnak hirtelen vége szakadt, mert a Hyjal-hegyi csata nem hozta meg a várt győzelmet. Azeroth népei egyesültek, és egy olyan szövetség alakult meg, amely képes volt megállítani a hatalmas túlerőben lévő sereget, és sikeresen megvédték Nordrassilt, a Világ Fáját.
Ám Rottenfury minderről semmit sem tudott. Még csak most szerzett tudomást arról, hogy Arthas lelke elesett, és most már ő a Korbács vezetője. Megtudta többek közt, hogy Lordaeron, és Quel-Thalas csupán egy része volt a tervnek, és a hadjáratnak. Salfne elmesélte neki azt is, hogy Archimonde a Lángoló Légió egy rangos tisztje, aki az Eredarok közül való, és hogy tízezer év után újra megidézték Azerothra, azért, hogy pusztítsa el a Világ Fáját, és hajtsa igájába az egész világot. Így hát a terv, és létük célja tiszta lett az újdonsült bajnok előtt. Most már nem voltak kétségei a létét illetően, és remegve várta a napot, amikor Arthas és Archimonde visszatér a siker zászlajával, és közösen ünneplik majd az új birodalmat, amely sajátjukra formálja majd egész Azerothot. De barátja Andrew is napról-napra eszébe jutott, olyankor Rottenfury kételkedve nézett dél felé, töprengve, hogy mi lehet vele. Talán ismerte, és félt is, hogy félbolondsága a halálba vezeti, de aztán megnyugodott, mert Andrew bár jól lehet beteg volt, tudta jól mit csinál.
Egy hosszú hónap telt el Lordaeronban, de Archimonderól, vagy Arthasról senki sem hallott. A keleti földrészen maradt élőhalottakat a Nathrezim nagyurak felügyelték. Balnazzar, Varimathras, és Detheroc, akik egyre inkább aggódni kezdtek sorsukat illetően, de készenlétben vártak parancsra. Lassacskán a királyság újdonsült népe is kételkedni kezdett. Ám néhány hírfoszlány a Légió bukásáról beszivárgott a királyságba, amiket Kel'Thuzad, aki már lidérc formában járta az országot elraktározott magában, és titokban tartatta. Rottenfury egy domboldalban ült magányosan, sokat töprengett a múltján, és a lehetséges jövőjén, amikor hirtelen lódobogást hallott meg, csakúgy mint azon a napon a Thondoril folyó partján horgászott, mikor lerombolták Andorhalt. Talpra ugrott hát, és az út irányába nézett. Egy sötét lovas, kinek hátasa díszes, halálfejes vértben vágtatott a város kapuja felé. A lovas hosszú ősz haja lobogott a szélben, közben hátán pihenő hosszú kardját verdeste. Rottenfury rögtön tudta, hogy Arthas király az. Szemével nyomon követte egy ideig, aztán futásnak eredt, nehogy lekéssen bármit is.
A Nathrezimek a város nyugati szegletében tartottak éppen megbeszélést, mit sem sejtve arról, hogy a gyanakvó Kel'Thuzad, figyelmesen hallgatta ki a Légió vezetőit. De a lidérc nem volt egyedül. Sylvanas űrnő, az elfek egykori hadvezére, tehetséges íjásza, aki most már a Korbács része volt, Kel'Thuzad társaságában figyelte a megbeszélést. Sylvanas még az elfek között is magas, hosszú sűrű hajú hölgy volt. Az élőhalottak között egyenesen óriás, de most fantom létében a haja nem tükrözte a nap fényét, és szeme sem csillogott már úgy mint régen. Sötét csuklyát hordott, és fekete öltözetben járt, legtöbbször Kel'Thuzad közelében. Ner'Zhul béklyója őt is megkötötte, ám Sylvanas valójában eszes, ravasz és taktikus hadvezér volt. Erős akarata volt bár, és olykor hirtelen haragú is, a Lics Király suttogásával nem vehette fel a versenyt.
A tanácskozás nem tartott rég óta, de a város morajlani kezdett, és a kapuk megremegtek. Balnazzar nyugtalanul nézett a főtér felé, de a kaput hirtelen erőteljesen döngetni kezdték. A nagyurak, és a fák mögött bujdosó kémek egyaránt elcsodálkoztak. Majd a kapu betört, és Arthas lépett elő. Kel'Thuzad jeges lelke megnyugodott, annál kevésbé a Nathrezimeké. Balnazzar magyarázatot várt, amit hamar meg is kapott.
-Üdv Nagyurak! - szólt Arthas kissé megvető hangon. - Köszönöm, hogy vigyáztak a királyságomra, amíg távol voltam, de már nincs szükségem a felügyeletükre.
-Arthas herceg? - kérdezte meglepődve Varimathras.
-Nevetséges! - kezdte Balnazzar – Ez a királyság a Lángoló Légió birtoka, és az élőhalottak a mi fennhatóságunk alá tartóznak.
-Többé már nem. A vezetőtök, Archimonde halott, csakúgy, ahogy magukra sincs többé szükség. A haláluk éppen kiegészíti majd a kört. - mondta Arthas kardot rántva.
-Még nincs vége, Arthas! Ne hidd, hogy vége! - szólt Detheroc, majd a Nathrezimek sötét varázslatukkal elteleportáltak, mielőtt még a halál lovag nekik eshetett volna. Mindezek után Arthas körbenézett, és a fák közül Kel'Thuzad jött elő, valamint Sylvanas. Éppen ekkor ért oda Rottenfury, de csak a bozótból figyelte a történéseket, mert a beszélgetés eléggé bizalmasnak tűnt.
-Arthas herceg. Reméltük, hogy visszatérsz. Lordaeronnak szüksége van rád. - mondta a lidérc.
-Visszatértem, mint látod. De mostantól királynak kell, hogy szólíts lidérc! - hangzottak Arthas erős szavai.
Azonban Rottenfury kissé megszédült, és a fának dőlt. Valami belehasított a fejébe, aztán abbamaradt. Ner'Zhul hangja sosem volt olyan erős az ő fejében, de most mintha még jobban elgyengült volna. A város erős morajlásba kezdett, és mire Rottenfury talpra állt, Arthas király, és társai éppen elmenni készültek, de ahogy beléptek a második kapun, az valamilyen varázslat folytán bezárult, és csapdába estek. Az ifjú harcosnak meglehetősen fura volt mindez. A végére akart járni annak mi folyik itt, így a régi nyomor negyed felé indult, ahol most a várakozó katonák vertek tábort, hogy megkeresse Salfnet, de nem találta a sátrában. Alig fél órán belül a város minden iránya felől harcok zaja hallatszott, és Rottenfury egy felkelés közepén találta magát.
Mint utólag kiderült, a fagyott trón megsérült egy távoli varázslat folytán, így Ner'Zhul ereje egyre gyengült, és az élőhalottak nagy részén megszűnt a béklyó hatása. Sylvanas személy szerint ekkor döbbent rá, hogy mivé lett, és undorral nézett végig magán, és társain. A Korbács jó része a Nathrezimek parancsát követte, és Arthas ellen fordult, ám akadtak, akik hűek maradtak a Lics Királyhoz. Rottenfruy most nehéz helyzetben volt, hiszen mindezt nehezen fogadta el, és Ner'Zhul béklyója valamilyen oknál fogva rá kevésbé hatott, de most újra felelevenültek a régi kételyei, még Andrewről is végképp megfeledkezett. A felkelés első részét Arthasnak sikerült levernie, de a várost el kellett hagynia, Kel'Thuzaddal együtt. Sylvanasról azonban senki semmit sem tudott. Napokra eltűnt, de Kel'Thuzadon kívül senkinek eszébe sem jutott.
Néhány napon belül a felkelés némileg csendesedni kezdett. Rottenfury a csatában megismertek nagy részét elveszítette, így inkább elhagyta a várost, és Brill felé vette az irányt. Út közben néhány holttest között felismerte a Tarren Milli bajtársait. Egyiküknél meg is állt, leguggolt, hogy megvizsgálja, és némiképp megtisztelje. Nem akarta kifosztani, bár akadt nála néhány értékes holmi. Miközben töprengett, hogy vajon mi is történhetett pontosan, ismerős hangokat hallott a fák felől.
-...hidd el most nem tudok mindent elmagyarázni, de nem volt más választásom. Úgy értem te is ezt tetted volna a helyemben.
-Hazugság! Csak azért, mert tolvaj voltam, még a társad voltam, és te is az enyém. Sosem lettem volna annyira aljas, hogy meglopjalak. - és ahogyan a hang kezdett élesedni, úgy rajzolódott ki Salfne alakja az erdő felől, mellette egy sötét alak, csuklyával a fején. De a vértjéről is megismerte Rottenfury. Aulivis volt az, a tiszt, aki Andorhalból vezette őket, amikor támadás érte a csapatot. Mikor megpillantották, mindketten meglepődtek, de főleg Aulivis.
-Rottenfury? - kezdte Salfne
-Te ismered ezt az alakot? Várjunk csak, hogy szólítottad az imént? - kérdezősködött Aulivis, de Rottenfury kezébe vette a kardját, és úgy indult felé.
-Aulivis, micsoda kellemetlen meglepetés. Mikor legutóbb láttalak, éppen láthatatlan voltál. - jegyezte meg gúnyos humorral Rottenfury, és közben készenlétben markolgatta a kardot, ami most Aulivis tekinteté vonta magára.
-Elég! - kezdte Salfne – Rottenfury mit csinálsz itt, és mi... mik ezek a holttestek itt?
-Arthas visszatért, kitört a lázadás. A Nathrezimek nem akarják, hogy kifusson a kezük közül az irányítás. Archimonde halott, a hadjárat elbukott. - habogott Rottenfury.
-Pihenj kicsit! Sok lesz ez egyszerre Oliver. Mi történt? És mióta vagy te Rottenfury?
-Nincs erre időnk. Arthas királyt meg akarják ölni. Az a nő... Sylvanas, akit Kel'Thuzad az utóbbi időben folyton a jobboldalán hordozott eltűnt. Azt hiszem ő is a királyra vadászik.
-Öljék meg ha úgy tetszik. Most már kezdem érteni, miért nem hallom a fejemben a Lics Király suttogását. Tisztábban látok, csupán eddig nem értettem. Azt hiszem Arthas is a hunyók közé tartozik. Végül is miért is állnánk mellé? - fejtette ki Aulivis határozott tekintettel.
Rottenfury ezen mélyen eltöprengett, és végül rájött, hogy a tolvajnak igaza van, csak az zavarta, hogy mindeddig ezzel küzdött magában. Salfne tekintete kissé homályos volt, de látszott, hogy a bosszúvágy több fajtája is ellepte már gondolatait. Végül Rottenfury csupán rábólintott két társára, majd azok tüstént útnak eredtek az Tirisfal tisztás dél-nyugati része felé. A város környékén látszott, hogy a lázadók átvették lényegében az uralmat, aztán a kapunál hirtelen Sylvanast pillantották meg. A katonák pedig úgy néztek rá, mint vezérükre, akit követni óhajtanak. A hölgy, sötét kosztümbe burkolózva, íjával hátán kihúzta magát, és így szólt:
-A nevem Lady Sylvanas, néhányan közületek már ismernek. De nem fecsérlem most erre a szót! Arthas elárult minket, és Ner'zhul béklyója az akaratához kötött mindannyiunkat. De a Lángoló Légió sem különb a Korbács mocskánál. Ők talán bűbájjal nem is, de ránk kényszerített akaratukkal akarnak minket igába hajtani. Így hát azt mondom, a saját lábunkra kell ,hogy álljunk, ha már ilyen szörnyekké lettünk.Nem bízhatunk meg Arthasban, sem a Nathrezimekben. Sem pedig a lidérc, Kel'Thuzadban, Arthas talpnyalójában sem. Csak magunkra számíthatunk.. mert társaink cserbenhagytak. Ezek vagyunk mi... cserbenhagyottak! Aki akar hát kövessen, hogy megtaláljuk Arthast, és megfizessünk neki, aztán megtaláljuk együtt az utat, ha ugyan létezik ki ebből a rothadó életből!
Sylvanas beszéde sokakat megindított, néhányan megvetették. Salfne, és Aulivis nem vágytak más vezetőre, így elfogadták. Rottenfury pedig szintén így látta helyesnek. Szörnyetegekké is változtatták, átverték, majd el is árulták. Készen voltak hát követni Lady Sylvanast, és levadászni Arthast, ha az még el nem menekült.
Így hát Sylvanas, és kompániája Arthas nyomába eredt, de hiába. Lordaeron királya ugyanis miként Ner'zhul ő is vesztett erejéből, és Sylvanas orvtámadásai még inkább meggyengítették. Arthasnak így nem maradt más választása, mint a menekülés. Hajóra szállt, és északra ment, vissza Northrendre, hogy kiderítse a gyengülése titkát. Kel'Thuzadot azonban Lordaerban hagyta, hogy próbáljon birodalmából minél többet megmenteni. Sylvanas bosszúja azonban nem volt oly erőteljes, hogy hajóra szálljon, és kövesse Arthast. Ravaszabb tervei voltak, és remek alkalom volt ez, hogy az egyre bővülő seregével nagyra törjön, és saját birodalmat építsen. És a Sötét Űrnő csakugyan ügyes is volt. A Nathrezimek megpróbáltak az útjába állni, de könnyedén félreállította Balnazzart, és Detherocot. Varimathrast pedig megnyerte magának, és fivérei ellen fordította. Balnazzar mellett már csak egyetlen akadály állt Lady Sylvanas útjában. Egy öntelt lovag, aki még az élők sorát képviselte Lordaeronban. Lord Garithos, ám Sylvanas egy csellel őt is csapdába csalta, és Balnazzar után küldte. Mindezt úgy, hogy Sylvanas kezén nem száradt vér, mert az áruló Varimathras, aki meghunyászkodott előtte, elvégezte a piszkos munkát.
Így született Lordaeron legújabb birodalma, ami a két versengő fél közül emelkedett fel, és verte le mindkét birodalmat egy időben. A Lángoló Légió így szinte teljesen eltűnt, a Korbácsból maradtak portyázó csapatok, amik folytatták a harcot. Csak azt nem tudta senki, hogy a sok árny között, hol bújt meg a lidérc, Kel'Thuzad.

Úgy értettem, hogy szvsz ezek után a sorok után:

erre a már nincs annyira szükség:

:)

Már, hogy veszi észre kétszer? :? Pedig átolvastam.

Nos hát, a 'szemöldökök' meg a 'szemek' még mindig többes számban vannak, és nekem még mindig fura, hogy a kapitány 'kétszer veszi észre, hogy gáz van', de a legtöbbjét sikerült kijavítanod annak, ami engem zavart. :)

Már csak hozzáfűznivalóra várok :D

Cranky, Cranky.. már azt akartam írni, hogy WB... :roll: :)

Nos az olvasás megint lindított egy folyamatot. Már Frosty leveleinél is elgondolkodtam, most meg látom akad még itt éhes szem. Hát tessék. Ott hagytam abba, hogy írtam egy Wondom 3. történetet ami elég hibásra meg átolvasatlanra sikeredett. Most meg úgy adódott kijavítottam gyorsan ahogy tudtam.. remélem így már jó! :) (De továbbra se igérek semmit!)

Vihar, Föld és Tűz
Avagy Wondom története

III. fejezet

Wondom épphogy csak megrántotta a vállát, mire az egész teste sajogni kezdett, és azonnal le kellett másznia az árbocról. Nem is csoda, mert már órák óta kapaszkodott a rúdon. Tiszta volt az ég, felhőnek egy nyoma sem, és a sámán úgy gondolta, ez jó idő arra, hogy kicsit bámészkodjon a tengeren. Viszonylag hamar a fedélzetre ért, és ott egy ládán megpihent. A goblinok csak úgy hemzsegtek; nagyon elfoglaltnak tűntek. Persze ezek a teremtmények mindig ilyenek voltak a tauren szemében.
A goblinokon, és Woindomon kívül, csak egy ember volt a hajón, és egy elf. Amolyan mágiaszomjas, fehér bőrű, a Quel'Doriak nemzetségéből. De az elf nem mutatkozott sokat. Leginkább a kabinjába zárkózott, és csak halk matatást hallott, aki elment az ajtaja előtt. A haja dús élénk szőke volt, legtöbbször felül díszes kontyba fogva, máskor kiengedve hosszan nyúlt el a hátán, és hagyta, hogy a szél játszon vele. No az elfeknél legtöbbször ez volt a szokás. Persze minderről Wondom keveset tudott, hiszen csak mondákban hallott elfekről, meg más fajokról. Mindezek ellenére a sámán tanonc jól kiismerte magát a goblinokon, és Blyon is, vagyis azon a magas sötét bőrű emberen. Az elf viszont nem volt ínyére, és gyanakodva nézett utána minden lépésénél. Keveset tudtak a kilétéről, hiszen akárcsak Wondom, ő is csak potyautas volt, no persze ő helyes kis pénzt fizetett a kapitánynak az útért. Valahogy Wondomra mégis barátságosabban tekintett a legénység, mert ő legalább hálás volt, és jobbára szórakoztatta is a matrózokat történ eteivel, és kisebb varázstrükkjeivel.
Rengeteget beszélgettek a taurennel, és még kártyázni is megtanították. A legjobban Wondom talán Weeglit kedvelte meg, mert az sokat mesélt neki. Weegli külsőre nem sokban tért el a többi goblintól, de a testén és arcán is meglátszottak a hosszú évek, és utak nyomai. Nagy felfedező, és kalandor volt, és társával Bly-jal sok helyet bejártak. Az imént pedig, azért tartott a keleti földrészre, hogy tagokat keressen egy expedícióhoz. Wondomot is megkérdezte, hogy lenne e kedve csatlakozni, és kideríteni a nagy troll város, Zul'Farrak titkát. Wondom még el is gondolkozott rajta, de más elhatározásai voltak... valamint nem szívlelte az ötletet, miszerint ő visszatérjen nyugatra, a sziklák közé.
Most, hogy Wondom ott pihent a fedélzeten gondolta visszamegy a kabinba, és lefekszik egy időre. A lépcsőn lefelé kicsit lassacskán haladt, és a lábai is igen megfeszültek minden lépésnél. Sorion, az elf viszont annál inkább sietett, és út közben bele is ütközött Wondomba, aki hirtelen felszisszent.
-Talán ha szednéd a lábad, nem történne ilyesmi! - mondta Sorion – Na most pedig eredj az utamból, mert nincs időm téged ápolgatni!
-És ugyan mi lehet olyan sietős, mert sem part sem más nincs a láthatáron? -kérdezte Wondom, és gyanakodva nézett az elfre, akinek hosszú szőke szemöldökei most alaposan megrándultak.
-Törődj a saját bajoddal, mert úgy látom van neked elég. - azzal Sorion félre tolta Wondomot, és a fedélzet felé igyekezett.
Wondom végre leért a kabinba, és a függő ágyra ült. Eleinte még az elfen járt az esze, kissé bosszúsan, majd egy s máson elgondolkodott. A holmija a földön hevert egy zsákban, amit a goblinoktól kapott, mert ebben kissé könnyebben elfértek a dolgai. Megint eszébe jutott a kő, aminek a titkára még mindig nem jött rá. Elővette, és sokáig forgatta a tenyerében. Majd szorongatta, és magasra emelte, de a kő langyos maradt, és nem forrósodott fel. Wondom hamar megunta ezt a játékot, és a kő újra a zsákban kötött ki, a sámán pedig lefeküdt, és lassacskán el is aludt.
Álmai nem voltak, vagy ha voltak is, azokra nem emlékezett. Nemsokára a tauren nagy ricsajra ébredt, és mikor kimászott a fedélzetre, látta, hogy már hajnalodik, így elég sokat aludt. A kapitány Weeglivel vitatkozott; elég furcsának találta őket, mert mintha csak értetlenül veszekednének valamin.
-...egyszerűen csak elvesztetted az idő érzéked. Nem hiszem, hogy bármi baj lenne. Talán csak a szél nem nekünk dolgozik. - mondta Weegli.
-A szél több mint jó, és tarajos hullámok követik a hajót. Már meg kellett volna, hogy érkezzünk, de ha azt nem, hát a partot látnunk kéne! - idegeskedett a kapitány.
-És én mégis csak azt mondom, hogy semmi gond nincs ezzel. Az előbb néztem meg az iránytűt, és jó irányba haladunk. Legalábbis ha emlékezetem nem csal, akkor Booty Bay dél-keletre van, és a szárazföld csak nem úszott arrébb! - mondta ezúttal nevetve Weegli. Wondom pedig már olyan közel jött, hogy a szürke hajnalban, kissé rá is ijesztett a goblinokra, de mikor meglátták a taurent megnyugodtak. Ezzel vége szakadt a vitának, és a kapitány vállat vonva elsétált. A taurent viszont nyugtalanította amit hallott. Weegli nagyot ásított, és indult volna, hogy elvesse magát a legközelebbi ágyon, de Wondom megállította.
-Mi történt? - kérdezte.
-Semmi érdekes – nyugtatta Weegli – Felesleges bármin is aggódnod, csak öregszik az én vén barátom. Bly is megmondta, hogy közel már az idő, amikor jobb lenne ha a stabil talajon maradna, mert bizony az elméje már nem az.
A tauren nem kérdezett többet, és Weegli nyugodtan elmehetett végre. Valójában Wondom még nem volt biztos benne, hogy ezúttal igaza van, bár a kis goblin találékony volt, és egyben okos is. Wondom a kormányhoz ment, ahol a kapitány éppen megerősítette a kormányt, és közben egyre azt motyogta, hogy „itt valami akkor sincs rendben”. A tauren megkérdezte, hogy vethet-e egy pillantást az iránytűre, amit a kapitány oda is adott, miközben egy másikat húzott elő. Megoldást azonban nem találtak, mert mindkettő ugyanazt az irányt mutatta, és bizony jónak is tűnt. Utána a kapitány gondolta pihen kicsit, Wondom pedig megígérte, hogy rajta tartja a szemét a kormányon, és ha partot lát azonnal szól.
Néhány óra elteltével a nap már ragyogóan sütött, a tenger cseppet szelessé vált, és a víz is sötétebbnek tűnt, de partnak színét sem látták. A kapitány mikor felkelt már jóval idegesebb volt, és bár Weegli még mindig nyugtatta, de már az ő arca is bizonytalannak tűnt.
Wondom nem ismerte a tengert, és nem tudott a sodrásból sem kiolvasni semmit. Azonban úgy döntött szerez egy kötelet, és leereszkedik a vízhez, hogy megmérje milyen hőmérsékletű. Beszélt is két matrózzal, akik beleegyeztek, hogy segítenek. Wondom pedig a kabinba ment, hogy levegye a fölösleges ruhákat, és csak szükséges számú gönc maradjon rajta, a goblinok pedig gondoskodtak kötélről.
Visszafele viszont, megállt az elf kabinjánál, aki éppen benn rostokolt, és valami lapfélét forgatott a kezében. De most nem a szokott öltözékben volt, hanem egy hosszú piros köpönyeg volt rajta, és nyakában egy szokatlan amulett lógott. Wondom nem sokat értett az efféle holmikhoz, de azt könnyen megállapította, hogy ezek biztosan mágikus tárgyak. Kissé bizonytalanul, de belökte az ajtót, mire az elf eldobta a lapot, és hirtelen felpattant az ágyról.
-Te meg mit keresel itt? - kérdezte remegő hangon.
-Mondd csak, te nem vagy nyugtalan, hogy már partot kellett volna érnünk? - kezdte a sámán gúnyos hangon. - Érdekes, hogy te ilyen nyugodtan babrálsz itt a szobában.
-Hogy mersz engem ilyen szavakkal illetni? - kérdezett vissza felháborodottan Sorion – Én nem vagyok tengerész, és nem is értek a hajózáshoz, de ha azok a semmirekellő goblinok nem tudnak engem hamar partra tenni, azért megfizetnek, és mi több a pénzemből egy vasat sem látnak.
Wondomot viszont ezek a szavak inkább csak gerjesztették, minthogy megnyugtatták volna. Azonnal rárontott Sorionra, és a falhoz vágta az elfet. Erősen neki is nyomta, mire nagy kiáltást hallottak a fedélzetről: „Part! Kapitány látjuk a partot!”. Wondom elengedte az elfet, és azonnal a fedélzetre szaladt, ahol mindenki csodálkozva nézett keletre. Ha bárki valaha is látta Booty Bay partjait az tudta, hogy milyen látvány tárul elé, ha meglátja a földet. A mostani viszont kicsit sem hasonlított erre, sőt egyáltalában a déli partokra sem. Hatalmas sziklafal húzódott végig a parton, és a levegő is csípős volt. Akik sokat hajóztak, azok már tudták, hogy ez bizony már nem is Azeroth, hanem Lordaeron partjai, és az Arathi fennsík.
Hirtelen pánik tört ki, senki sem értette mi történt, és mindez hogyan. A kapitány pedig csak, annyit ismételt folyton, hogy „én tudtam, én megmondtam!”. Wondom viszont a nagy zaj közepette, nagyot kiáltott, és mikor mindenki elcsendesedett, így szólt:
-Én tudom kit kerestek! - kezdte – Sorion az elf! Láttam, ahogyan a mágikus holmijaival játszadozik a kabinban. Bizonyára valamelyik éjjel elfordította a kormányt, és megbűvölte az iránytűket!
Jószerivel mind meglepődtek, és egyben fel is dühödtek. Sokan szétszóródtak, hogy megkeressék Soriont, és nem figyeltek Wondomra, pedig még nem fejezte be. Néhányan viszont még hallották, hogy Wondom miket mond, és mikor a kabinról beszélt, sokan csatlakoztak hozzá.
A tauren és úgy egy fél tucat goblin nyomban a kabin felé vették az irányt. Mikor leértek, látták, hogy Sorion újra az ágyán ül, és valamiféle nyakláncot bűvölt, ami szivárványszínekben világított. Wondom erőteljesen törte rá, a résnyire nyílt ajtót, mire a mágus felpattant. Szemei aranyszínben izzottak, felháborodottnak tűnt, és sértettnek.
-Megbánjátok, hogy újra rám törtetek! - azzal a kezei lángra lobbantak, és szemei is tüzesre váltottak. Wondom azonnal nekiugrott, és sikerült is félbeszakítania a varázslatot, azonban a bundája megperzselődött. Sorion hadakozva tépte ki magát a tauren karjai közül, és kezei újra tűzbe borultak, de most sokkal erőteljesebben. A sámán mire észbe kapott, egy hatalmas tüzes gömb repült felé. Még sikerült félrerántania magát, így a tűzlabda az ajtónak csapódott, és nyomban lángba borította azt. A goblinok megpróbálták eloltani, de Wondom ekkora már elvesztette a fejét, és újra a mágusnak rontott, aki egy másik lángcsóvával tűzbe borította az egész szobát.
A lángok gyorsan nagyra nőttek, és már nem tudták puszta ingekkel, vagy vizes vödrökkel eloltani. Wondom, és Sorion viszont nem hagyták abba. A tűz híre lassan terjedt, a füst szaga annál gyorsabban, és ha későn is, de mindenki tudomást szerzett róla, hogy valami nincs rendben. A szárazföld híre is legalább annyira valódi volt, mint a tűzé, de a kapitány első látásra kiszúrta, hogy ezek a sziklás partok nem Booty Bay partjai, és nem is a déli tengereké.
A zűrzavarban a tűz egyre csak terjedt, és már a fedélzetnél járt. A goblinok nagy része a vízbe ugrott, és a part felé úszott. Weegli, a kapitány és a személyzet nagyja viszont vödrökkel próbálta csillapítani a vizet. Wondom, és Sorion is küzdelmük közepette megpróbáltak a fedélzetre kászálódni. Sorion tűnt a gyorsabbnak, és a lángok között hamar a fedélzetre került, ahol végre kifújta a füstöt, de Wondom rögtön a nyomában rávetette magát, és a földhöz szegezte.
-Most megvagy! - kezdte dühösen – Kezdetektől fogva tudtam, hogy nem lehet benned bízni, és lám ki tudja hova hoztál minket!
-Eressz el, te otromba állat, vagy apró hamu dombot csinálok belőled!
A goblinok mindent megpróbáltak, de hiába. A part még éppen, hogy látóhatáron volt, a hajó szinte fele lángokban, és a mentő csónakok is mind megégtek. A kapitány teljesen el borzadt, de Weegli még jobban kétségbe volt esve. Sorionnak most az egész teste izzani kezdett. Wondom egy gyors mozdulattal leugrott róla, de Sorion most több lángcsóvát is felé küldött. A főárboc kidőlt, és majdhogynem négy goblint temetett maga alá. A helyzet szinte kilátástalanná vált. A küzdőfelek meglepetésére, Weegli ugrott oda hozzájuk, és kétségbeesett, de egyben dühös arccal rontott rájuk.
-Elég! - üvöltött rájuk – Mindent elrontottatok! Az én hibám, hogy itt vagyunk. Én állítottam el az iránytűket, de ez most már mindegy, csak ki kell jutnunk innen.
Mindenki le volt döbbenve, de főképp Wondom, mert erre számított a legkevésbé. Azonban csodálkozásra, és magyarázatokra nem volt idő, ugyanis a hajótest csaknem egésze lángokban állt. Néhány nagyobb deszkát, és ládát a vízbe hajítottak, majd valamennyien a vízbe ugrottak. Köztük Wondom, és Sorion. A szerencsésebbek találtak egy maguknak való úszó menedéket, azonban akinek nem jutott azok magukra voltak utalva. A víz viszont hideg, és kellemetlen volt, így jó páran meg is fulladtak, köztük a kapitány is. A tauren nehézkesen bolyongott a hideg vízben, de sehol sem talált olyan deszkát, amiben megkapaszkodhatott volna. Sorion egy nagyobbacska deszkatörmeléken lelt menedéket, és miután Wondom mellette többször is víz alá merült, végül nehézkesen bár, de kezét nyújtotta neki. A makacs sámán pedig kissé meglepve, és ő is kissé tartózkodva, de végül belekarolt, és elfogadta az elf segítségét.
-Most legalább lehűtheted magad, ha már annyira tüzes dühbe borultál az imént. - szólt Sorion, majd egy enyhe mosolyt csalt az arcára.
Csaknem másfél napba tartott mire sikerült partra kászálódniuk, de a túlélők száma addigra jócskán megfogyatkozott. Weegli, és Bly amint partot értek, csakugyan sok dühös arccal néztek szembe, akik mind magyarázatot vártak. Wondom, és Sorion a nagy súly miatt kicsit késve értek partot, és az alatt a fél nap alatt egyszer sem szóltak egymáshoz, amit a tengeren töltöttek.
A partra nem volt könnyű kijutni, mert magas sziklák övezték. Volt azonban néhány nyúlvány, ahova sikerült nagy nehezen kimászniuk, és egy-egy nagyobbacska sziklán sikerült valamiféle kezdetleges tábort verniük. Miután mindenki kimászott, és az utolsó csepp vizet is kicsavarta a ruhájából, valóságos tömeg szállta meg azt a sziklát, amelyen a két kalandor, Weegli, és Bly tartózkodott. Összeszorult fogakkal, és remegő kézzel kezdtek neki a magyarázkodásnak. Wondom volt talán az egyik legdühösebb hallgató, szemében látható volt méreg, és a szégyen egyaránt.
Weegli, és Bly meséje sokakat megdöbbentett. A goblin bevallotta, hogy ő bütykölte meg az iránytűket, valamiféle mágneses fogaskerékkel. Mindezt, azért mert el akart jutni Északra, mert úgy hallotta arra felé sok él abból a kalandor féléből. A goblinok mikor meghallották, hogy mindezt, ezért tette, és most e miatt vannak itt, kiszolgáltatva a tengernek egy sziklaszirten, rögtön ráhagyták, hogy bizonyosan elment az esze. És Weeglinek csakugyan agyára ment Zul'Farrak titkának kutatása. A kalandorok végül úgy döntöttek, hogy a harmadik nap hajnalán elhagyják a tábort, és megpróbálnak segítséget keresni, elvégre ők okozták a bajt.
Két nappal később már szinte a túlélők háromnegyede nekivágott a szikláknak, köztük Sorion is, de Wondom még akkor is lemászott a parthoz és a vízbe lógatva a lábát elmélkedett. A víz hideg volt, de ez pont jót tett az égett patáinak. Az áramlat viszont egyszer csak, egy fura kis táskát sodort Wondomhoz. Rögtön felismerte, hogy ez az amit Ratchetben kapott. De ahogy kinyitotta, csak a fejszéjét találta benne minden más elázott, vagy elveszett.
-Hát te sosem hagysz el engem! - mondta Wondom, és akkor hirtelen meglátta a követ a táska alján, amit Tharlektől kapott. - És látom te is itt vagy...csak tudnám meg végre miért!