 |
Impresszum, jogi nyilatkozat | Kapcsolat World of Warcraft is a trademark and Blizzard Entertainment is a trademark or registered trademark of Blizzard Entertainment in the U.S. and/or other countries. wow.lap.hu | mmorpg.lap.hu | Computerworld.hu | PCWorld.hu | GameStar.hu | VideoSmart.hu |
 |
of the Shattered Sun
Ez főleg stilisztikát jelent - azt azért nem mondom, hogy most már hibátlan - de egy pici adalék azért belekerült (az első fejezetbe). Tudom, hogy nem szerencsés azon variálni, amit már egyszer kiadtam a kezemből, de mentségemre legyen az, hogy az eredeti ötlet még az első itteni hsz-mhez képest is nagyon régi.
De nem fecsérlem senki idejét tovább. Várom a kommenteket.
Társak
Prológus
A duskwoodi barlang hatalmas volt, Zarugosnak mégis be kellett húznia a fejét, hogy ne verje be. A kék sárkány akár alakot is válthatott volna, a halandók méreteivel egyáltalán nem jelentett volna gondot a mozgás a földalatti üregben, de ezt roppant megalázónak tartotta. Még hogy egy nemes sárkány patkánnyá változzon, mint az az ostoba Korialstrasz, akiről azt beszélik, hogy folyton ezt műveli! Zarugos sokkal inkább összehúzta magát. Erős pikkelyét úgysem horzsolhatja ki ez a gyenge mészkő. Miért éppen neki kellett ezt csinálnia? Hogy nem veszik észre idősebb fajtársai, hogy ő sokkal nagyobb feladatokra hivatott, mintsem ilyen rutin munkákra? Hiszen Azerothban még mindig hemzsegnek a démonok. És miért éppen most kellett ide jönnie, mikor már majdnem meghódította azt a kék nőstényt? Még hogy ő őrizgessen valami szemetet, amihez több ezer éve nem nyúlt senki?!
Xirdoch gömbje, amiről az idősebbek azt tartották, hogy hihetetlen mágikus erő van benne, nagyon régi kincs volt már. A legenda szerint egy eredár boszorkánymester alkotta egy különös, draenori anyagból még az Ősök háborújának idején. A démon persze Azeroth védelmezői ellen akarta fordítani a gömböt, hogy vezéreitől nagyobb hatalomra tegyen szert, de egy tauren tudomást szerzett tervéről és felvette vele a harcot. A bikának sikerült darabokra törnie a követ, de a küzdelemben mindketten szörnyethaltak.
Jóval a háború után a kék sárkányok tudomást szereztek a gömbről, ami még darabjaiban is titokzatos erővel bírt. A hüllők megpróbálták újra összerakni a kincset, hogy biztonságba helyezzék, de az sok ezer év munkája alatt sem sikerült teljesen. Azóta rejtegették Malygos gyermekei abban az eldugott kis barlangban a gömb maradványait, és éppen aznap jött el az idő, hogy Zarugos újra ellenőrizze, minden rendben van-e a gömbbel.
Micsoda unalmas nap! gondolta magában a hüllő. Ugyan kinek kéne egy több mint tízezer éves kavics? Soha senki nem nyúlt hozzá még... A halandók talán azt is elfelejtették, hogy valaha létezett.
Zarugos belépett egy kisebb terembe, a földalatti barlang szűk folyosói végén. Ehhez már le kellett zsugorodnia kicsit, de külsejéről így sem mondott le. Különös, kékes fény világította be a helyiséget, ami a falon lévő kék sárkánypikkelyekből eredt. Ez az ősi mágia csupán világítási célt szolgált.
Zarugos lehajolt, hogy kinyissa a földön heverő ládikát, és megállapítsa, hogy azon a borzasztóan unalmas napon, amelyen neki ilyen unalmas feladatot kellett végrehajtania, azon a napon, mikor akár démonokat is mészárolhatott volna, azon a napon, mikor már majdnem sikerült szórakoztatásra lelnie abban a kék nőstényben, azon a napon... Xirdoch gömbje nem volt a helyén.
1. Egy este Elwynnben
Végre leszállt az éj. Ilyenkor érezhette magát ereje teljében. Elvégre a népe is egyedülálló éjszakai aktivitásáról kapta a nevét. Árny elfek. Selina gúnyosan elhúzta a száját. Sok holdtölte eltelt már, mióta otthagyta szülőfalvát.
A hold fehéres fénnyel világította meg a köpönyeges alakot, amint az gyorsan haladt a fák között. A csuklyája majdnem az egész arcára árnyékot vetett, csak az ezüstös, pupilla nélküli szempárt nem tudta eltakarni.
Elwynn erdeje a beavatatlan szemnek békésnek tűnhetett volna. De Selina tudta, hogy éjszaka is nyüzsögnek benne az útonállók és az éhes vadállatok... vagy éppen tolvajok...
Az elf nő hirtelen megállt. Sötét barna köpönyege előrelibbent csakúgy, mint néhány a hosszú, ibolyaszínű lófarokból megszökött hajtincse. Egy közeli bokor mögül fény szűrődött ki. Lassan megközelítette a bokrot, és két kézzel félremozdított egy pár ágat óvatosan, nehogy egy reccsenés elárulja.
A növény másik oldalán három kutyafejű gnoll ült. Beszélgettek, és közben nagyokat hahotáztak, amit csak azzal szakítottak meg, hogy időnként meghúzzanak egy kulacsot. Selina sejtette, hogy nem víz van benne. A gnolloknak nem szokásuk a barátkozás - még fajtársaikkal sem.
Az elf már szinte érezte a siker ízét. Most, hogy ilyen közel ért céljához, már nagyon is könnyűnek tűnt feladata. Megfeszítette izmait, már nyúlt volna a tőreiért, de ekkor minden elsötétült előtte. Egy zsákot húztak a fél testére, a karját azonnal leszorították, és vonszolni kezdték hátrafelé. Bárhogy izgett-mozgott, támadójának karja - amit szokatlanul vaskosnak talált - nem engedett szorításából. Tovább próbálkozott a szabadulással, mire rájött: a karnak egyáltalán nem esik nehezére, hogy visszafogja őt.
A gnollok támadták volna hátba? Azok a gnollok, akik képesek összeveszni azon, hogy kinek nagyobb az árnyéka?
Már-már azon volt, hogy megkérdezi, kiféle és miféle a mögötte álló, mikor egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül a földre huppantották. Olyan gyorsan fölpattant, hogy a csuklya leesett a fejéről elővillantva halványlila arcát és kecses elf fülét. Megmarkolta a két kését, és felkészült, hogy élete legnagyobb csapását mérje támadójára ... egy vigyorgó taurenre?!
Selina igyekezett készenlétben maradni, de meglepetését nem sikerült egészen lepleznie. Ez a tauren másképp festett, mint a többi, akit valaha látott. Ez a bika valahogy véznábbnak és alacsonyabbnak tűnt - igaz, az elf így is biztonságosan elrejtőzhetett volna mögötte. A fekete sörénye elütött a világosszürke szőrétől és a rövid, fehér szarvától. Hasonló színű inget is viselt. Öltözéke nem bőrből, hanem vászonból volt, barna mellény és nadrág itt-ott elegáns, aranyos hímzéssel. A mosolya őszintének tűnt, de ugyanakkor tapasztalatlanságról is árulkodott... Selina megértette: egy fiatal taurennel hozta össze a sors.
- Nahát, te árny elf vagy, igaz? - kérdezte a bika olyan hangon, amit egyszerűen nem lehetett máshoz hasonlítani, csak egy mutáló tauren hangjához - Akkor te most a foglyom vagy. El kell jönnöd velem a táborba!
Ennek hallatán az elf nő észbe kapott.
- Hogy én? A te foglyod?! Azt szeretném én látni! - ezzel sarkon fordult, de a tauren megragadta a köpönyege sarkát. Nehogy elszakadjon az értékes ruhadarab, Selina gyorsan hátrafordult.
- Ez nem igazságos! Elfogtalak, tehát velem kell jönnöd! - erősködött a tauren.
- Nincs erre időm, kölyök! Hadd menjek dolgomra, és én is békén hagylak téged.
A bika összeráncolta a homlokát, és megpróbált olyan fenyegetően nézni, ahogy csak bírt.
- Tudod te, hogy az előbb meg is ölhettelek volna?
- Na, ne nevetess! Én...
Mindketten hallottak valami zajt. Apró, távolinak tűnő dübögést, ami viszont egyre gyorsabban közeledett. Selina először úgy vélte, egy kisebb sereg lehet, amihez néhány előkelőbb harcos szekéren csatlakozott. De mikor jobban körvonalazódtak az alakok, részben meg kellett változtatnia véleményét.
Némelyik fehér csontja szinte világított a sötétségben. Élőhalottak. Élőhalottak voltak, és a szekereken nem utasokat, hanem az általuk lemészárolt hullákat szállították.
A bika meglepetésében enyhített a köpönyeg fogásán, így Selina kihúzta azt a kezéből, és egy macska ügyességével felugrott a legközelebbi fára, és azonnal el is tűnt az árnyak között.
A tauren csodálkozva bámult utána, de tudta, az ő súlyát nem bírják meg az ágak. Kétségbeesve kutatta a földet és a bokrokat valami rejtekhelyért, ami megfelelne az ő méreteinek. Kutatott, de nem talált semmit. Rémülten a visszataszító népség felé fordította a fejét. Az első gúlok már puskalövésnyire értek, mikor váratlanul az árny elf nő a magasból ismét ott termett egészen közel hozzá, és mindkettőjükre ráborította köpönyegét, mire az kissé megnőtt, hogy átérje a taurent is.
- Ne mozogj! – súgta, mire eltűntek a szemek - és szemüregek - elől, mintha soha ott sem lettek volna.
- Ennem kell! - süvítette egy gúl, miközben eszelősen ugrándozott és forgatta a fejét - vagy inkább fejének maradványait - dög után kutatva.
A hússzekér tetején egy köpönyeges alak ült, arcát eltakarta csuklyája, görcsösen markolt egy varázsbotot. Ő vezethette a csapatot, de figyelemre sem méltatta az ezredrangú szolgát.
- Hússzagot érzek! - mondta egy másik gúl, és Selináékhoz mindössze karnyújtásnyira szimatolt, de mégsem látta sem az elfet, sem a taurent.
- Gyerünk tovább! Nincsen egy tékozolni való percünk sem! - kiáltotta ekkor vezető, aki közben már jóval előrébb haladt. Mögötte vonult még jó pár gúl és néhány csontváz is.
Mikor elhaladt az utolsó élőholt is, Selina visszavette köpönyegét a hátára, mire mindketten ismét előtűntek. A tauren bár hálát érzett az elf iránt, ijedten bámult az élőholtak irányába, és közben csak egy gondolat zakatolt az agyában:
- A tábor felé tartanak! Figyelmeztetnem kell a klánomat!
- Sok sikert! - vetette oda Selina egykedvűen, már jó pár lépésnyi távolságról.
- Nem tartasz velem? - kérdezte a tauren, aki az ijedtségből még mindig nem eszmélt fel.
- Miért tartanék? Tedd a dolgod, én meg teszem az enyémet! - vágta vissza az elf, és bevetette magát az árnyak közé.
A tauren még habozott egy kicsit, aztán ő is elindult. Olyan utat kellett találnia, hogy elkerülje az élőholtakat, mégis megelőzze őket. Gyorsított a járásán. Már egész közel járt, mikor egy csontváz ugrott ki egy fa mögül, kaszáját olyan magasságban tartva, hogy rögtön el is választotta volna a taurent a fejétől, ha az nem áll meg.
Az élőholt nem tétovázott. Máris újabb csapások sorát mérte a bikára. Ért a kasza fakérget is, egy-egy alacsonyabb ágat is, de a fő célpontját nem találta el. Végül a tauren megelégelte a dolgot, megragadta a kasza nyelének hozzá közelebb eső végét, és óriási erővel megpördítette. A csontváz a kaszával együtt mozdult, de mikor a tauren a fegyvert hirtelen megállította, az élőholtat elrántotta a lendület, neki csapódott egy közeli fának, és csontjaira hullott szét.
Ekkor egy gúl jelent meg. A bika elborzadva nézte a szörnyszüleményt, akihez hasonlókról még csak idősebb harcosoktól hallott rémmeséket. Feltámasztott csontvázat már látott ugyan, mivel néhány kalimdori faj is elsajátította a nekromantizmus sötét módszereit. Viszont abban a csatában, a Hyjal hegyi csatában még nem vehetett részt, mert túl fiatal volt akkor.
A gúl nem tartott a kezében semmilyen fegyvert, de a legalább tíz centire nőtt karmaival is halálos sebet ejthetett bárkin. Aszott valahai húsa már csak helyenként takarta el rút, sárgás-barnás csontjait. Görnyedten, nyelvének maradványait a szájüregében forgatva méregette a bikát. A tauren most már két kézzel fogta a kaszát, annak pengéjét az élőholt felé irányítva az ijedtségtől elszántan. Ekkor azonban a bal oldaláról előbújt egy másik gúl, jobbról pedig egy harmadik.
Feszülten próbált mindháromra figyelni, és azt kellett észrevennie, hogy ellenfelei lassan, de biztosan szűkítik a kört.
Végül az lendült támadásba, amelyik szemben állt vele. A tauren lendítette a kaszát, és sikerült is levágnia a gúl bal karját, ugyanazzal a mozdulattal a jobb oldalinak is neki csapta a fegyvert, sajnos csak a lapjával, de az élőholt hátraesett, legalább időt adván a bikának. Érezte, hogy a bal oldali szörny is készülődik, de a félkarú ismét olyan veszélyes közelségbe ért, hogy őt kellett választania. Újabb lendület újabb vágást eredményezett, a csontkollekciónak most már nem volt egy karja sem, de az álkapcsát még mindig csattogtatva - mintha gondolatban már a bika húsát rágta volna - lépkedett a tauren felé. A taurenen eluralkodott a frusztráltság, ezért hirtelen lecsapta ugyanazon gúl koponyáját is. Ez már az élőholtnak is sok volt, „élettelenül” eldőlt a teste, mint egy krumplis zsák.
Ám a bal oldali gúl, akit a bika az előbbi siker érdekében figyelmen kívül hagyott, most széttárta állkapcsát, és jókora darabot kiharapott a tauren oldalából. A tauren felordított, és térdre rogyott a fájdalomtól, a gúl pedig azonnal elkezdte rágcsálni a húst, amihez jutott. A vér kifolyt tökéletlenül záró szájüregéből, így ha még ez lehetséges, az eddiginél is gyomorforgatóbb látványt nyújtott.
Az árny elf megpróbálta felidézni agyában az utat a gnollok felé. Az erdőben való tájékozódás a vérében volt, a sötétség pedig csak kedvezhetett neki, így hamar ráakadt... a gnollok hűlt helyére. Selina káromkodott. Nyílván ők is megérezték a veszély közeledtét, és odébb álltak. Az elf megpróbált kiigazodni a nyomokon, és máris megtalálta a legvalószínűbb utat, amerre a gnollok mentek.
Ekkor meghallott egy óriási üvöltést. Kereste a forrását, bár kifinomult füle azonnal felismerte a pár perce hallott tauren hangját. Gúnyos vigyor jelent meg az elf arcán, amint elképzelte, ahogy az egyik esetlen pata a másikra tapos... Persze, az is lehet, hogy bajba jutott... Megállt és visszanézett.
Semmi köze hozzá! Még a végén tényleg elfogják. A Hyjal hegyi csata óta kötött fegyverszünetről csak két dolgot lehetett mondani; hogy íratlan és törékeny. Fürkészte az erdőt, mintha a fáktól várná a választ, hogy valóban semmi köze a taurenhez meg a bajához. De a fák nem szóltak. Csak álltak egy helyben, még a leveleiket néha megrezgető szél is elcsendesedett most. Tett egy-két bizonytalan lépést a gnollok irányába... Aztán neki eredt. Visszafelé.
Talán kölcsön vehet valami használhatót az orkoktól... Igen, kell, hogy legyen valami igazán értékes mágikus tárgy abban a táborban, ezért utasítják a megérzései visszafelé, nem pedig...
A bika összeszedte minden erejét, és a korábbi tapasztalatok alapján patájával óriásit rúgott a vacsorázó gúl pofájába, mire is annak feje leesett a nyakáról, a test pedig követte. Eközben a harmadik élőholt is feltápászkodott, és miután rájött, hogy a halott zsákmányt könnyebben elfogyaszthatja, a karmait a magasba emelte azt tervezvén, hogy végső csapást mér a tauren nyakára. Ebben a pillanatban jelent meg Selina, és egy tőrrel két félre nyeste a gúl gerincoszlopát.
Mi a fenét keresek én itt?? kérdezte magától az elf, de ránézvén a taurenre megadóan felsóhajtott.
- Várj... segítek.
- A klán.. a klánom...- nyögte a tauren, és próbált felállni, de Selina visszatartotta.
- Ha nem engeded meg, hogy bekössem, úgyis összeesel fél úton! - mondta, miközben belenyúlt a zsákjába, és kötszert vett elő.
- Ilyen .. felkészült vagy?
- Hamar hozzászoksz, ha csak magadra számíthatsz.
Az elf óvatosan bekötötte a sebet, majd felsegítette újdonsült páciensét. Látván, hogy elég nehézkesen megy a sebesültnek a mozgás, leszögezte:
- No jó, még elkísérlek a táborodig, de aztán elválunk, mintha soha nem is láttuk volna egymást.
Mikor végre elértek a helyre, ahová a tauren kalauzolta őket, furcsa érzés fogta el mindkettőjüket. Szinte hallani lehetett a csendet. Ez egyáltalán nem volt jellemző az orkokra, akik nagyon is szerettek lármázni, mind a csatában, mind a baráti csevelyek közepette. Mikor közelebb értek, olyan látvány tárult eléjük, ami meg Selinát is váratlanul érte. A néhai ork tábor szokatlan képet nyújtott.
A fák kérge óriási karmok és fejszék viaskodásáról árulkodtak. A hússzekér tüskés kerekeinek nyomait csak a vértócsák váltották fel. A sátrakat csak kevéssé viselte meg a csata, a többségük épen állt. Selina ebből arra következtetett, hogy az élőholtaknak nem ez volt a fő célja, a klán csak az útjába esett a csapatnak.
A tábor közepén még mindig égett a tábortűz, amely úgy tíz-tizenkét személynek adhatott volna meleget. A két oldalán egy-egy villa alakú ágat szúrtak a földbe, valaki jókora húst akarhatott sütni rajta. De nem volt már se hús, se szakács.
- Elkéstem - nyögte a bika, a fejét olyan mélyre hajtva, amennyire csak tudta.
- Sajnálom - mondta Selina kis idő elteltével, és még maga is meglepődött, mennyire érzéstelenre sikeredett ez a szó. Keresgélve megindult a sátrak felé.
- Mit... mit csinálsz? - kérdezte a tauren.
- Azt, amit ilyenkor egy épeszű lény tehet. Elviszem, ami még használható.
- Ne! Nem engedhetem, hogy meglopd őket!
- Kiket? - kérdezte az elf értetlenül. A tauren kitárta a két karját, hogy válaszoljon a látszólag nyilvánvaló kérdésre, de elakadt a szava. Elhullatott fejszék, pillanatnyi fegyverként használt ágak, vér is maradt a földön... de holttestek sehol. Az összes többi fajhoz képest az élőholtak olyan voltak, akár a sáskák; nem csak az ellenfeleiktől zsákmányolt kincseket vitték el, hanem magukat az ellenfeleket is, saját soraik közé állítva őket. Így aztán az elf nő nem sok mindent talált. Csupán egy-egy, számára értéktelen páncél vagy fegyver hevert a földön, a legtöbb még meg is volt repedve, vagy el volt törve.
A tauren közben némán imádkozott a szellemekhez, hogy a volt társai előbb-utóbb megtalálják a lelki békét. Lehajtott fejjel mormolt átszellemülten, míg valamin megakadt a szeme. Egy ciklámen színű kristály hevert a földön, alig pár lépéssel a patája előtt. A tauren odalépett, hogy felemelje a követ.
- Ez meg mi? – kérdezte hangosan, mutatván az elfnek a furcsa szerzeményt,
Selina óvatosan elvette a kristályt. Megfordult, hogy a hold fényében vehesse szemügyre.
- Megmondom én neked mi ez – szólt még a követ vizsgálgatva - értéktelen vacak.
Azzal hanyagul maga mögé dobta a kristályt. A taurent meglepte az elf érdektelensége. Megpróbálta elkapni a követ, de nem bizonyult elég gyorsnak. A kristály ráesett egy fejszére, ami a földön hevert, és darabokra tört. Abban a pillanatban a tauren valami furcsa, fehér füstöt látott felszállni a szilánkokból. Akarva-akaratlanul megpróbálta megérinteni a mutatóujjával a füstöt. Mintha egy villám csapott volna a kezébe, azt hitte, hogy a nyers erő, ami a furcsa ködtől származott, azonnal végez vele. De aztán rájött, hogy nem az elemek hatalma cikázott az idegeiben, hanem érzelmeké. Végtelen düh, félelem és ugyanakkor boldogság töltötte el egyszerre, majd a következő pillanatban mintha egy falkányi farkas költözött volna a fejébe, tucatnyi hangos üvöltést hallott. Alig tudta visszahúzni a kezét, mikor végre sikerült, az egész jelenség megszűnt, a köd pedig tovaszállt. Meglepetten állt egy helyben, még mindig annak a hatása alatt, amit látott. Selina szavait csak távolról hallotta addig, amíg az elf felkiáltott.
- Figyelsz te egyáltalán?! Mondom, el kell mennünk!
A tauren elcsigázva nézett fel.
- Te is hallottad?
Selina összeráncolta a szemöldökét.
- Mit?
A bika elképedt az elf egyszerű válaszától. A farkasüvöltés olyan hangosnak tetszett neki, hogy úgy képzelte, az egész erdőt fel kellett volna kavarnia a zajnak. Ennek ellenére egy jól halló elfnek, aki csupán pár lépésre állt tőle, fogalma sem volt arról, mit élt át.
- Nézd, nekem nincs időm képzelgésekre – vágta oda Selina, türelme fogytán - Az élőholtak visszajöhetnek! – azzal meg is indult az erdő felé.
A taurennek be kellett látnia, hogy az elfnek igaza van, így hát ő is megindult, bár a gondolatai még sokáig a furcsa kristály körül keringtek.
Egy órát gyalogolhattak, mikor a bika felajánlotta, hogy talán tarthatnának egy kis pihenőt. Selina úgy vélte, már biztonságos távolságba kerülhettek a csontseregtől, így tüzet raktak. Az elf leültette a taurent, levette az oldaláról a kötést.
- A vérzés csillapodott. Fertőtlenítenem kell a sebed. - A tauren kérdően nézett rá. - Ez azt jelenti, hogy most kicsit csípni fog.
- Csak nyugodtan! Jól tűröm a fájdalmat.
- Ezt örömmel hallom... - válaszolta Selina, miközben vászonkötést vett elő a tarsolyából, és egy üvegcsét, ami valami zavaros, zöld löttyöt tartalmazott.
- A nevem Thygore - kezdte a tauren, s közben kíváncsian figyelte, mit művel az elf.
- Selina.
- Miért vagy egyedül?
- Mert nincs társam.
- Jó, de miért nincs?
Selina nem szólt semmit, csak átitatta a vászont a zöld folyadékkal.
- Nem vagy valami bőbeszédű...
- Ha magadban járnád a világot, te sem volnál ilyen kotnyeles.
Selina most érintette először hozzá a vászont sebhez. Thygore megrezzent, a szeme is könnybe lábadt, de inkább elharapta az ajkát, mintsem hogy panaszkodjon. A nő elmosolyodott látván, hogy a férfiak önérzete egyáltalán nem válogatós faj terén... és tovább tisztítgatta a sebet. Mikor befejezte, új kötést helyezett el rá, Thygore pedig megkönnyebbülten fellélegzett. Óvatosan ledőlt a tűz mellett. Az elf elpakolt minden kelléket, majd ő is letelepedett.
- Miért akartál elcipelni a klánodhoz? - kérdezte.
- Ma avattak volna éretté. Ilyenkor el kell ejteni egy vadat... - Thygore zavartan mosolygott Selinára, aki sértődötten nézett rá - deee később elengedtelek volna - tette hozzá sietve.
- Kétlem, hogy ez ilyen egyszerű lett volna... - válaszolta az elf némileg enyhülten, de ezt már a tauren nem hallotta, mivel mély álomba merült. Remek... gondolta magában Selina. Bosszankodva nézte a szuszogó bikát, tudván, hogy így az őrködés „csodálatos” feladata is rá maradt. Ha magában lett volna, akkor persze elrejtőzhetett volna egy fán, vagy esetleg kereshetett volna egy fogadót... de már nem volt visszaút. Némán a tűzre meredt várván a reggelt...
Thygore patáinak „dübörgésére” ébredt. A tauren már jó ideje tett-vett Selina körül, aki most nagy tehernek találta az elf fül érzékenységét.
- Hogy lehet ilyen korán ekkora lármát csapni? - kérdezte a nő, de a szemét még nem nyitotta ki.
- Hogy lehet ilyen későn még aludni?! A Nap már rég felkelt.
- Én árny elf vagyok, az én nappalom az éjszaka!
- Szerzek valami ennivalót - jelentette be Thygore ügyet sem vetve Selina válaszára. Az elf mormogott még valamit magában, és tiltakozólag fejére húzta a köpönyegét, mint egy takarót.
De a ruhadarab alatt sem bújhatott el a bika elől sokáig.
- Selina, ébredj!
- Hagyjál!
- Gyere, ezt látnod kell! Nem fogod megbánni!
Az elf nyűgösen eldobta a köpönyeget. Thygore intett neki, hogy jöjjön vele, de csak csendesen. Egy közeli kis tisztásra vezette el őket, ahol a sűrű fűszőnyegen egy jól megtermett szarvas legelészett, fején hatalmas aganccsal. Barna szőre tiszta volt, és fényes, mintha nem is egy vadon élő állat viselte volna, hanem valami előkelő uraság kedvence. Fejét néha méltóságteljesen felemelte, mintha ő is tudta volna, milyen tökéletesen néz ki.
A tauren mosolyogva figyelte a szarvast, mikor észrevette, hogy Selina már megfeszítette az íját, és lőni készült...
- Ne! - kiáltott Thygore, és meglökte az elf kezét, amellyel az a fegyvert tartotta. Ugyanabban a pillanatban Selina lőtt. A nyíl pár centire az állat nyaka mellett szállt el.
Több se kellett a szarvasnak. Futásnak eredt, ahogy csak a lába bírta.
- Mi a fenét művelsz?! - csattant fel az elf.
- Olyan szép volt... Azt hittem, ti elfek értékelitek az ilyesmit.
- Igen, de azért éhen nem halunk érte!
- Apám mindig mondta: egy élet elvétele sosem lehet az egyetlen módja egy másik megmentésének.
- Na, MOST megöllek! - Selina egy új nyilat vett elő, és megfeszítette vele az íj húrját a taurenre célozva.
- Várj! - intett Thygore, és hirtelen az ép oldalával teljes erőből neki rontott egy fának, mire az sárga gyümölcsök tömkelegét szórta a földre. Felemelt egyet a termésekből, vastag ujjai között eltűnt a vékonyka szár. - Körtét? - kínálta az elfnek, aki még változatlanul a taurenre szegezte nyilát, de végül leengedte a karját.
- Esküszöm, az agyamra mész!
Selina még látta, ahogy Thygore lehajol, hogy széles karjával körülfogjon egy tucat körtét, de aztán egyre inkább zavarossá vált a kép. Furcsa fényeket és színeket észlelt, úgy érezte magát, mintha el akarna ájulni. Majd a szokásos vigyorával feléje közelítő taurent egy nagyon is komor arc váltotta fel, hosszú, fehér szakállal és kicsi, fürkésző szemekkel. A napsütötte rét helyett Selina most már ismét sötét cellájában volt, ahol bűnösként tartották fogva az emberek, akik árulással vádolták.
- Képtelen vagyok megérteni! - bosszankodott a szakállas alak, aki egykor főmágus lehetett. - Képtelen vagyok megérteni, hogy mit rejtegetsz előlem, elf, és hogy hogyan.
Az embermágusnak, aki immáron Selina előtt állt, az volt a feladata, hogy kivallassa az elfet. Ehhez ám nem fizikai eszközöket használt, hanem olyan varázslatot, aminek segítségével beleláthatott a foglyok fejébe. Ezáltal végignézhette akár a kényszer-páciensei életének legmegalázóbb pillanatait, amelyeket ha elég érdekesnek bizonyultak, olykor a helyi szennylapok is továbbterjesztettek.
Ezek a "kezelések" bár külsőleg nem ejtettek sebet, mégis eléggé megviselték a vallatottakat, hiszen a rabok egyetlen megmaradt tulajdonát, a saját gondolataikat vették el tőlük. Arról nem is beszélve, hogy egy több órás foglalkozás óriási fejfájást, az öntudat komoly zavarát eredményezhette. Sokan vesztették el a józan eszüket efféle vallatások során.
Elfekkel különösen nehéz volt az ügy, mivel jóval hosszabb időt éltek meg, mint a fajok általában, így persze a vizsgálathoz nem kapcsolódó emlékképekből is több raktározódott el az elméjükben.
Márpedig az az ősz mágus, aki Selinát Dalaran leghíresebb mestereire emlékeztette, tudta, hogy súlyos bűnnel vádolják az elfet, és azt a parancsot kapta, hogy derítse ki az igazságot. Kerül, amibe kerül.
- Miféle információt adhattál ki a Hordának, hogy így rejtegesd? És miféle sötét varázslatra lehetsz képes, hogy tőlem így tudd óvni ezt a titkot? - Selina rezzenéstelen arccal nézett a varázslóra. - Mára elég volt ennyi, elfáradtam. Holnap folytatjuk. De ajánlom neked, hogy térj jobb belátásra, talán akkor megkegyelmez a várúr, és gyors halálban lesz részed... te áruló! - mondta a férfi, dühösen becsapta a cellaajtót, és elviharzott hosszú, sötét köpönyegével együtt.
Selinának zúgott a feje az egész napos gyötréstől. Nem tudta megszokni, pedig már egy hete tartották a börtönben.. vagy talán egy hónapja?
Elgondolkozott, mióta is kellett már a kis, rácsos ablakon keresztül meglátnia a Holdat.. Hétszer... vagy hetvenhétszer? Egy év is eltelt talán? Hiába járt az agya, nem tudott zöld ágra vergődni. Arra sem emlékezett már, hogy hívták a wetlandsi eldugott kisvárost, aminek az egyetlen éltető eleme az a várbörtön volt.
Erőt vett a még mindig zsongó fején, és elfordult, hogy szétnézzen. A száraz szalmakupacot, amin feküdt, a fal mellé szórták le, felette volt a kicsiny, vasrácsos lyuk a falban, amit igencsak jóindulattal lehetett ablaknak nevezni. A sötét kőből emelt építmény sugárzó napsütésben is sötét volt, a falait ette a zöld penész.
A cellája két oldalán szintén cellák voltak, szemben is, de ott még előbb végigfutott egy szűk folyosó, amin a vallató és az őrök jártak. Itt az elf szeme megakadt egy fekete szempáron. A zord pofának két oldalt rövid agyarak kölcsönöztek némi sárgás fényt a Hold sugarában... egy ork volt. Ült a szalmáján, és meredten bámult az elfre, a tekintetéből gyűlölet áradt. Selina érezte, ha a zöldbőrű képes lenne szemmel ölni, vele már rég végzett volna.
A plafon felé fordította a fejét. Csak most tűnt fel neki, hogy mintha hallana valami folyamatos hangot.. valami monoton mormogást.. Felfelé nézett, és már tudta, hogy a szomszéd cella a forrása. Egy magas, kék bőrű troll ült ott görnyedten, csak derekával érintve a falat. Fején hatalmas, vörös taréjt viselt, agyara pedig még az orkénál is sokkal hosszabbra nyúlt. Ölében jóval kisebb fajtársa nyugtatta a fejét. Neki még sem a haja, sem a csontozata nem fejlődött úgy ki.
Talán apa és fia lehettek. A kicsi szüntelenül köhécselt, néha igen csúnyán, az apja pedig megállás nélkül mormolt neki valamit, valószínűleg gyógyító varázsszavakat.
Mágia... a kölyöknek inkább valami erős gyógyitalra lenne szüksége gondolta Selina, ám ekkor észrevette, hogy az öreg abbahagyta a kántálást, és szúrós szemmel méregeti őt. Az elf zavartan ismét a plafonra emelte tekintetét, így a troll kis idő elteltével tovább folytatta a varázslást, de a fiú csak nem akarta abbahagyni a köhögést.
Selina befordult a fal felé, és hallgatta a gyógyító szavakat, amelyhez hasonlókat valamikor régen neki is meg akartak tanítani. Közben a szemben ülő ork figyelő szempárját még mindig magán érezte. Normal 0 21
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Cenarion Defender
Ha idő milliomos lennék megírnám újra az egészet és végig... de hát nem vok
of the Shattered Sun
Nos igen, ha ezt sikerül(ne) legyőznie az embernek, már nyert ügye van (lenne).
Cranky: Küldjem el?
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Cenarion Defender
A Homály Bajnoka...
Critter
Cranky! Köszönöm szépen a pozitív értékelést!
Reméltem, hogy sikerül némi életet lehelni a topicba, de úgy tűnik ez nem jött össze teljesen.... Való igaz, én magam is eltűntem a "publikáció" óta, s hanyagoltam magát a wow-ot is. Persze, ha netalán arra lenne igény, akkor igyekszem összekapni magam és erre biztatok mindenkit, akinek van némi kedve az íráshoz. Ha a gondolatban megalkotott és a "papírra" vetett alkotás között bántónak is tűnik a különbség, az még ne bátortalanítson el senkit! A leírt sorokat még nyugodtan lehet finomítani. Szóval sok sikert minden új kísérletezgetőnek:-)
További minden jót!
of the Shattered Sun
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Cenarion Defender
Én meg felnéztem feledésbe merült oldalamra is, ahol akadnak bugok... Hát igen már régen tudtam hogy az én sztorim terv szerint sosem fog a végére érni. Írni meg már ilyesfélét nagyon nincs kedvem, mivel nem wowoztam jó ideje
Ez a gond nekiesek valaminek, legyen az story, warcraft movie vagy zeneszám mindig félbehagyom
De van valami tervben amiben talán a nyár felé lesz is valami, bár a wowhoz nincs köze de ha összejön majd vetek ide is egy linket.
of the Shattered Sun
Apropó, már rájöttem, hogy az írásod egy meglévő folytatása, szóval érthető, miért került oda.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Southsea Pirate
Critter