Iszonyú, mindent elemésztő fájdalom… torkomon akad a csatakiáltás, s tótágast áll a világ… (Mellvértem acélja sikolt hangosabban agóniájában, vagy én?) Elmosódó foltok csupán társaim s az ütközet képe, majd a rövid repülés végén csontroppantó erővel csapódom a földnek. Fegyverem kihullik erőtlenedő ujjaim közül, s már csak értelmetlen hörögés tör elő számból, bő vérpatak kíséretében… elhalkul, elsötétül minden, és magamra maradok a fájdalommal… A fájdalommal és a sötétséggel… fájdalom és sötétség… fájdalom… sötétség… egész valómat kitölti ez az örvény… és magával ragad a semmibe…

 (A Fény Reménysége templománál állomásozó szövetségi csapatokat jelentős túlerőben lévő élőholt sereg rohanta le, az égen felbukkant nekropoliszokból. A váratlan támadást csupán az Ezüst Kéz rendjének néhány lovagja által vezetett önfeláldozó akció révén sikerült megállítani. A szövetség veszteségei jelentősek, az elesettek között van Lord Quentin Tarrasque is.)

 Hangok robbannak a semmi ürességébe, vakító fény tép ki a sötétségből… fény és hangok, emlékek… s visszatér a fájdalom, hogy szűkölő ösztönlénnyé alázzon, s zsigertépő kínnal fizetesse meg az első korty levegő árát. A vöröslő ködön áttűnő sötét alak hajol fölém, de hangja érthetetlen morgássá torzul cserepes ajkaim mögött csikorgó fogaim és bensőmben erősödő dobbanások robajainak zajában… szomjúság… a torkomban égő fájdalom ölt így alakot elmémben. VIZET!- ordítanám, de szánalmas nyöszörgés hangzik csak… Testem megfeszül, ujjaim ökölbe szorulnak, de ezzel egy időben már érzem is a nedvességet a számban… mámorítóan hűs folyadék ömlik végig nyelőcsövemen, de a gyönyört azonnal felváltja az öklendezés… Mégis erőre kapok és a szemeimet borító köd is oszlani kezd. Fakó ég alatt fekszem a földön, látóteremet kitölti a még mindig fölém hajló alak… Éjfekete páncélzatán kaotikus formák burjánzanak - a káosz és halál fenségének hirdetői. Ám nincs időm megrémülni, mert a szörnyarcot formázó sisak szemrésein átragyogó, vakítóan kék fényben izzó tekintet foglyul ejti enyémet és elmémbe, lelkembe hasít… delejes hatalma kisöpör belőlem minden érzelmet és újonnan támadt erőt… A sötétség felé zuhanva még hallom kriptahideg hangjának csikorgását, a borzongató ígéretet:

„- Hamarosan, lovagom… hamarosan.”

             (A felderítő jelentések szerint az élőholt seregek egyre nagyobb aktivitást mutatnak a pestisföldek dél-keleti partvidékén. A partraszálló skarlát lovagok fokozódó ellenállásról adnak hírt. Az ellenség soraiban egyre-másra bukkannak fel eddig még nem látott lények. A fekete páncélos, lovas alakokat „halállovagokként” emlegetik katonáink. Képességeikről még nincsenek hiteles információk.)

             Rúnák izzanak fel végig a pengén, ahogy kardom lesújt soros áldozatára. A csapás emberfeletti erejét, nincs, ami megállítsa… Vért hasad, csont törik, s vöröslő felhőbe burkolózva hanyatlik le egy újabb test… A vérpermetet magába szívja páncélom, s éjszín acélja makulátlan marad. Komor fenségességét nem csúfítja se folt, se horpadás… A skarlát lovagok döbbenetét látva gúnyosan felkacagok. Erőm és saját hiábavaló igyekezetük látványa szilaj jókedvvel tölt el… ellenségeim szívébe pedig a reménytelenség félelme mar… Az ék hegyén haladok, mellettem-mögöttem társaim törnek előre. Fejünk felett Lordareon tépett lobogója hirdeti fennen Urunk hatalmát. Urunkét, aki erőt és célt adott nekünk. Kinek nevében bosszút állunk minden árulón és elpusztítjuk a démonbérenceket. Dicsőség Arthasnak, Lordareon királyának!

             (A skarlát lovagok offenzívája összeomlott! A Tyr Keze nevű erődtől keletre kialakított hídfőállást elsöpörte az úgynevezett „halállovagok” egyesített rohama. A főerők megsemmisítő vereségét saját felderítőink jelentették. Túlélőkről nincs hír. Tyr Kezét ostromgyűrűbe zárták.)

             A fejetlen torzóból patakzó vér, tócsába gyűlik lábaim körül… vértem szinte habzsolja a kiömlő életnedvet. Kardom rúnai már kialudtak, ám jobbom szinte élettelenül lóg testem mellett. Kutatón bámulom a levágott fő merev arcát. Vajon miféle démoni praktika zavarhatta meg az elméjét? Talán fel sem fogta közelgő halálát? De áldozatom nem felel… Tekintete ugyanazt a kérdést sugározza még most is felém, mint tette szavaival előtte. A szövetség hőse?! Hű barát?! Barátja egy ilyennek?! Egy árulónak?! Zavarodottan keresgélek emlékeim között, de nincs ott semmi, ami halványan is köthető lenne ehhez az alakhoz… Pedig nem hazudott… egész valójával hitt igazában… s tényleg igaz lenne, vagy csak egy újabb trükk a démonok csatlósaitól? Lehunyom szemeim, de kísért ez az arc. Nem félt és nem könyörgött… a csapás pillanatában is csupán értetlen lemondás látszott rajta… Kétségek gyötörnek… Elmém őrjöngő dühvel próbál visszatalálni a szilárd valósághoz, s szinte megkönnyebbülten nyögök fel a távoli kürtszó hallatán. Kósza emlékfoszlányok árnyai süppednek vissza a mélybe, mielőtt bármelyiküket megragadhatnám. Mozdulok végre s szemeim jégkék izzással vizslatják környezetem. Elhalványul a kérdések szülte bizonytalanság. A bosszúvágy és a vérszomj éhsége tölti ki újra bensőmet, s immár határozottan indulok a kürtszó által kijelölt irányba. Senki és semmi sem állhat utunkba. Vesszen mindenki, ki Urunk ellen támad!

             (Tyr Keze elesett! Az elvonuló ostromlók nyomában érkező felderítők iszonyú pusztításról tettek jelentést. Az erőd polgári lakosságát a védőkkel együtt lemészárolták. A jelek alapján foglyokat nem ejtettek. A szétvert szövetségi segédcsapatok túlélői szerint, a támadó sereget a „halállovagok” vezették, Lordareon egykori királyságának zászlai alatt.  A szemtanúk több halottnak hitt szövetségi hadvezért láttak az élőholtak soraiban, s az általuk alkalmazott taktika is lordareoni eredetűnek mutatkozott. Azonnali kivizsgálás szükséges!)

             Szédítő fergetegként zúdulunk az ellenség állásaira, elsöpörve a szánalmas védelmet. Legyőzhetetlenek vagyunk… nyomunkban vérző, remegő tetemek borítják a földet. Ennyi marad csupán a démonok bábjaiból. Ám szemben velünk, a templom kapujánál egy új nap kél. Éles fénye korbácsként vág végig rajtam, ereje mozdulatlanságra kárhoztat. Acsarogva próbálok mégis ellene támadni, s hiábavaló erőfeszítésem csak még tovább bőszít. Ordítanék tehetetlen dühömben, de még erre sincs módom. A fény forrása egyre közelebb ér és végre meglátom a sugárzó alakokat. A szövetség paplovagjainak egy csoportja halad felénk s mágiájuk dermedt lovas szobrokká alázza seregünk. A kántálva közeledők zászlaja furcsán ismerősnek hat, ám a bosszúvágy és vérszomj őrjöngő kettőse nem hagy teret más gondolatoknak. Ekkor dühödt kiáltás robajlik végig a tájon s a fény megfakul. Urunk érkezett meg végre, hogy leszámoljon a Lángoló Légió szálláscsinálóival. Hallom a szavakat, miket királyom és a paplovagok vezetője váltanak egymással, bár értelmük nem jut el hozzám. Aztán már a föld is megremeg, mikor összecsapnak. Sikerül végre lerázni magamról a bénultságot. Vágtába ugratom hátasom, hogy a paplovagok közé gázoljak, s véget vessek bűbájuknak. A következő pillanatban földre sújt az elmémre lecsapó gondolatorkán… Még hallom Uram fájdalomüvöltését és angyalainak sikolyát, még érzékelem menekülésüket, aztán elveszem az áradatban… Lassan ocsúdom a kábulatból. Elsőként a vakító fény hiányára figyelek fel. Tudom, hogy ez valami fontosat jelent, de az elmémben tomboló káosz leköti minden erőmet. Hangok és képek támadnak a semmiből és tűnnek el, hogy átadják helyüket az újabb és újabb érkezőknek. A villódzó kavalkádból csak egy-egy pillanatra tudok kiragadni valami értelmezhetőt. A templom képét, a paplovagok címerét saját köpenyemen… ezüstös páncélkesztyűbe bújtatott balom, lovam kantárán… a fejem felett csattogó égkék lobogó Viharvárad büszke oroszlánjával… Megrázom fejem, s próbálok szabadulni a víziótól. Egy pillanatra felváltja páncélom újonnan támadt ezüstjét a baljóslatú fekete, de aztán visszatér és elragad a látomás… Talán csak a templom képe és az ég fakó szürkéje ugyanaz… ugyanott vagyok, vagy mégsem? Lassan ismerem fel az emlékképeket… ugyanott vagyok, de máskor. Ugyanott, de egy korábbi napon… azon a napon, amikor meghaltam…