Rodoren: Ismét csak gratulálni tudok. :D
Persze, jó íróhoz híven pont a(z eddigi) legnagyobb fordulatnál mész el pihizni... :roll:
Várom a folytatást, de most békén hagylak (egy ideig). :)

patito: Nem rossz, de rövid.

Hmm, ezt rosz helyre postoltam, kerüljön a helyére... kalkira története:

Még a harmadik háború elött pár évvel történt, hogy Terenas király elismerésül az orc háboróban tanúsított vitézségükért veteránjainak felajánlotta, hogy kihasználva a pillanatnyi békét leszerelhet, aki akar. Kérése csupán annyi volt, hogy északról költözzenek délre, és Azeroth elpusztult lakosainak helyét vegyék át.

Így került Cobtral örmester az egykor csodálatos mezőgazdasági vidékre, Stormwind városától délre. Egy virágzó falucskában telepedett le, Moonbrokban, ahol az iskola melletti épületet vásárolta meg. Kapott pár acre földet, és hamar jó partinak számított. Érdekes történeteivel a kocsmában összeverődött farmerek szívét is megnyerte. Leszámítva a legtehetősebb gazdát, akinek ősei közt nemesemberek is voltak, így mindig többre tartotta magát a zord arcú katonánál. Cobtral viszont szemet vetett a gazda lányára, akinek szintén nem volt ellenére a katona közeledése.

A bimbodzó szerelem végül utat talált az atya tiltásai közt, és egy vásárnapon, a nem messze levő Goldshire mellett megesküdtek. Visszatértük Moonbrokba elég nagy botrányt okozott, és bajukat csak növelte, hogy az év folyamán a bestiális orcok mégegyszer rátörtek az épp lábadozó vidékre. Nem volt ez nagy sereg, csak egy portyázó csapat, aki átcsusszant az azerothi király hadsregének őrei közt és felégette a falut. Ha csak a falu égett volna fel, az még hagyján az ifjú párnak, de letaposták a fenevadak az épp szárbaszökkenő termést, így az épp gyermeküket váró családot csődbe döntötték.

Az exkatona, hogy feleségét és leendő gyermekét eltartsa beállt a falu szélén levő bányába dolgozni. Ereje még korán sem hagyta el, és könnyen boldogult. Így ha nem is bőségben, de nyugodtan várták a gyermek születését. A gyermekét, akiről mindketten reménykedtek, hogy fiúcska lesz, szülei segítője. El is keseredtek, mikor kiderült, hogy az április idusán érkezett gyermek lány. Szőke hajacskája, és apjától örökölt északi vonásai megkülönböztették a játszótársaitól.

A kis Kalkira fiatal éveinek első felét Moonbrokban és környékén töltötte. Másik testvére nem születhetett, és akkor kellett elköltözniük, mikor atyja már nem bírta a bányában a munkát. Úgy gondolták, hogy új életet kezdenek északon, atyja rokonságának körében. Kalkira számára meghatározó élmény volt, mikor áthajóztak Dalaran büszke városából a székvárosba. Elbűvölte birodalom fensége és nagysága. Apja rokonsága északon lakott, a nagy hegyek árnyában,a virágzó búzaföldek mentén. Végül szereztek egy kis majorságot, ahol lótenyésztéssel foglalkoztak szülei, délkeletre Hearthglen városkájától.

Apját újra besorozták a hadseregbe, ami viszonylag kevés elfoglaltsággal, ám némi mellékes jövedelemmel járt. Itt érte őket a pestis. Apja épp nem volt otthon, mikor a járvány kitört, és Kalkira életét csak az mentette meg, hogy borzasztó beteg volt, és nem fogadott be ételt a gyomra. Családjának többi tagja a szeme láttára vesztette életét a mágikus pestisben. A lányt apai nagyanyja mentette meg a rokonság elborult elméjének dühétől, és az elvenen felfalatástól, fura követ adott a lánynak, majd ellökte magától, és feláldozta életét, utolső perceit az unokája megmentésére.

Az élőholt rokonok elől menekülő lány nem jutott messzire, egy vizmosás partján teljesedett be rajta a végzete, lezuhant és eszméletét vesztette. Úgy tűnt, hogy halott… ő is úgy érezte, de közben lelke nem szakadt el porhüvelyétől. Érezte, még képes megálljt parancsolni a halálnak, míg fogja a nagyanyja által nekiadott követ. Mikor megnyugodott és úgy érezte biztonságban van, elroppantotta a fura lila fényben ragyogó követ és ott találta magát a vízmosás fenekén, nehezen szedve a levegőt.

Megmenekülése a legnagyobb hősnek, Uthernek köszönhető, a híres harcos felderítőegységei találtak a félelemtől és betegségtől elgyengült lányra. Ezek a katonák szállították biztonságba, majd miután felgyógyult önszántából, és félelmében délre menekült, szülőföldjére. Westfall dombjai közé nem juthatott el, mert kitört a birodalom romlásával járó nagy háború, amit Stormwind erődjében vészelt át. Segített az árvaházban, kötözte a katonákat, és itt érte az másik életre szóló élmény, hogy a város lerohanásakor orc fogságba került. A fogságban jött rá, hogy az álomnak vélt történetet, mely életét mentette meg északon, nagyanyja jóvoltából, igaz lehet mégis. A büdös, és őt fura tekintettel méregető zöldbőrűek egyik vezetője olyan köveket használt fondorlatos mágiájához, amit nagyanyjánál is nem egyszer látott.
Megszökni nem tudott, a biztos halál várt rá is, mint a többi fogolyra, de valahogy egyik nap se őrá esett a választás, nem ő került az orc fejszéje alá.

A fásultságából az orc vajákos rántotta ki, szolgájának követelte az ember nőstényt. Kalkira hosszú időt, hónapokat töltött az orc vajákos szolgájaként, közben nem egy dolgot ellesve attól. Az orc végül rosz véget ért egy felföldi csatában és a lánynak lehetősége nyílt megszökni. Így került újra az emberek közé, és a hadsereg segítségével vissza Stormwindbe.

A háború a végéhez közeledett, északról borzasztó hírek érkeztek, és Kalkira végre eljutott oda, ahova sorsa rendelte, egy koszos fogadó pincéjébe, ahol hozzá hasonló férfiak és nők álltak egy embermagasnál nagyobb tűzrakás körül. Ők avatták be a boszorkányok titkos tanaiba, és küldték a közeli Nortshirebe, hogy segítsen új hatalmával az ottani bajok megoldásában.

Kalkira azóta kiteljesítette hatalmát, mára a titkos misztériumok teljességének tudójává vált, démonok mesterévé, a titokzatos kövek használójává. Nem felejtette el, hogy családja miként végezte az undorító és lealjasító pestisben, és, hogy miként kényszerítették kimondhatatlan szörnyűségekre a zöldbőrűek szolgasorában. Megfogadta, hogy bosszúja teljes lesz, és igyekszik békét szerezni az elhunyt családtagjainak. Ha ez lehetséges… Azért kűzd, hogy Westfall, és szülőfaluja újra olyan gondtalan és derűs hely lehessen, mint kislánykorában. Azért kűzd, hogy többé ne fordulhasson elő senki jószándékú lénnyel, hogy ocsmány kreatúrák rabszolgája lehessen, és hogy északon újra lovakat tenyésszenek a királyi futárok számára.

Nem vállalt szerepet a hadseregek munkájában, mert hasznavehetetlenségüket bizonyították az elmúlt háború során. Igyekszik inkább a bajokat megelőzni, a cselszövéyeket felkutatni és a bestiákat írtani ahol éri őket.

Hála a Sorsnak, ehhez talált társakat is, a hosszúfülű tolvajt, akivel annyi ármánynak jártak nyomára, a fiatal lovagot, akit mint honfitársát a legközelebb érez magához, és a két szótlan vadászt, végül a misztikus druidát. Velük indul új és új kalandok felé, velük igyekszik felvenni a harcot a világban dúló gonosz ellen.

Mint már mondtam, bizonyára bőven van hiba az írásban, de remélem, hogy mindre felhívjátok majd a figyelmem.
S hogy tele van hibával ez a fejezet, annak bizony oka van. Bevallom, ezt a részt elég hanyagul csaptam össze, sajnos nem fordítottam rá annyi munkát, amennyit pedig megérdemelt volna. Ez azért van, mert mostanában eléggé felgyorsultak az események errefelé, és mindez sajnos rendesen elvonta a figyelmem az írásról.
Ezért arra az elahtározásra jutottam, hogy ha ezzel a résszel kész vagyok, megpihenek egy kicsit, rendezem a gondolataimat, hogy később annál több ötlettel foghassak az íráshoz. Ezeket a sorokat elsősorban azoknak írom, akiknek tényleg örömet szerzek a munkámmal, és akik esetleg hiányolják a következő fejezetet.
Szóval hogy mikor kezdek el megint írni? Nem tudom. Szándékosan nem írok dátumot, aki ismer, az tudja, hogy úgysem tudom betartani.
Mindeneyetre remélem, hogy mielőbb hozzáfoghatok az íráshoz, és hogy a későbbiekben javul a stílusom, mert van még mit mesélni.

V. fejezet
Az éjszaka tükre
(Második rész)

Fény csillan a mélyben, fém csillan a holdfényben. Lágy ezüstszikra táncol a finom élen, ezüstpenge dalol a sötétben. Felsóhajt a kard, s nagyot csendül, hangja messze száll, de nincs egyedül; ezer társra talál.
Ezerre, s még sokszor annyira. Zord acél tör a kecses kardok ellen, ordításuk nekifeszül, rohan, vágtat, haraggal tölt el minden testet, minden lelket, két fémerdő ront egymás ellen, acél villan, szikra pattan, halál dalol, csaknem hallgat. Elvegyül a kardok két tengere, mint tűz és víz pusztítja egymást, s a dal, a háború iszonyú dala gőzként száll az ég felé, szikra pattan, halál dalol, csaknem hallgat.
Vihar kél, pengék orkánja, mi véresre tépi a csend puha leplét, rongyai sikoltó zászlóként lobognak a sötétben. Az iszonyat ezer szikrája szítja a fekete levegőt, s tüzével megvakítja a csillagokat, halál dalol, csaknem hallgat.
Törik a kard, feszül a hús, hasad a páncél, szakad a hang, hullik a test, lángol a szellem, arat a halál, s csaknem hallgat, csak nem hallgat.

Lágy bőrdarab siklik a pengeélen, lassan fel s alá. Az acél minden fordulónál fényeseb lett kicsit, s ahogy Vialan lassan befejezte tőre fényezését, végül beolajozta azt, és tokjába csúsztatta a fénylő fegyvert. Az új kard még nem szorult élezésre, pedig az ifjú elf tisztán emlékezett rá, mikor előző este véleltelnül éllel hárította Ha'thiel egyik támadását, de akárhogy kereste, sehol nem atlálta a csorbát. Mindenesetre ezt is alaposan beolajozta, majd mindkét fegyvert a helyére tette.
Már épp visszafordulni készült, hogy felvegye csizmáját, mikor hirtelen eszébe jutott valami. Igazából fogalma sem volt, mit tehetne aznap, felkeléskor tervei kimerültek a kardja és tőre élezésében. Megállt a fegyverállvány előtt, s miközben tekintete egyre csak kardja fényesfekete hüvelyén függött, teste ide-oda imbolygott, mint a fa, amit hol erről, hol arról fúj a szél. Végül is felkapta a két pengét, felnyalábolta a láncinget, s az ágy felé vette az irányt.
Kisvártatva kilépett a kis kunyhó ajtaján, s miközben végignézett a napsütötte erdőn, erősen meghúzta a láncing feszítőkapcsát a nyakánál, s kardját igazgatva, súlyos léptekkel haladt lefelé a lépcsőn. Anyját sehol sem találta, egyedül kezdett hát hozzá a gyakorláshoz. Először, hogy lelki erőt gyűjtsön, leült a tisztás közepére, pengéit térdére fektetve becsukta szemét, s kiűzött fejéből minden gondolatot.
Talán a napsütés melege tette, talán a fénye, talán a nappali csend, ami az erdőben honolt, ki tudja. A lényeg, hogy a meditációnak ezúttal különös hatása volt. Vialan lassan egymaga lett az egész erdőben, s még a nyengülő napfény is elbújt előtte, melege lassan emlékké halványult, s az ifjú elf egyre inkább úgy érezte magát, mintha csapdába esett volna, s ha akarna sem tudna szabadulni. Sötét vette körül, mintha vízben volna, s egyre csak süllyedt elméje tavában, melynek soha nem ért a mélyére. De minél mélyebben volt, annál kevesebb fény férkőzött be a zord hullámok közé, s lassan már látni sem lehetett semmit, csak érezni; a sötét víz hullámzását, hideget, félelmet, haragot, reménytelen gyászt...
Képtelen volt segíteni magán, minthogy a tóba csak lefelé vezetett út, s tán nem is kereste az ösvényt vissza. Odalent sok furcsával találkozott. Látott kristálytiszta holdfényt a sötétség sivatagában, beszélt a különösen suttogó széllel, hatalmasabb fák közt járt, mint valaha, s köztük lidérces szörnyekkel találkozott, miknek nem tudta a nevét, mert nincs nevük, s nincs arcuk, sem alakjuk, csak ők vannak, pusztán ők maguk. Lassan feloldotta a világ nehéz levegője. Ő lett a holdfény, ő lett a sötét, ő lett a szél s az erdő, s ő lett a százféle szörnyeteg.
És a két penge felemelkedett térdéről, majd hangtalanul vágott a levegőbe. Először lassan, aztán egyre gyorsabban csillant rajtuk a kelő Hold fénye, s hangjuk mind csak erősödött, miközben fáradhatatlanul írták lángoló köreiket a sötét levegőben. A szél hirtelen elcsendesedett, s Vialan ha tegnap szellő volt a levegőben, akkor most ordító orkán a jéggé dermedt, sötét lég közepén, mi egyre csak kavarog cél és tudat nélkül, és kegyetlenül szétzúz mindent, mi útjába kerül.
Hirtelen felsikoltott a levélpenge, s fénye halványabb lett kissé. Ha'thiel hármaspengéinek egyike keresztezte röptét. A mester ezúttal is mondani akart valamit, de tanítványa nem adott neki szót; a levélkard félrelökte a másik pengét, s rögtön viselője torka felé tört. Ha'thiel mostmár tudta, miért van csukva fia szeme, s hogy arca mitől nedves. Miközben hárította az újabb támadást, köpenyét gyorsan vállára kapcsolta, és felkészült a védekezésre. Nem kellett sokat várnia, Vialan teste máris felé lendítette kardját, s miközben tőrével utat készített a gyilkos acélnak, hajszálnyira táncolt el Ha'thiel fegyverének élétől. És Ha'thielt is csak hajszál válsztotta el Vialan kardjától. A mester hátrálni kényszerült. Ezúttal sem volt egy szívdobbanásnyi idő, hogy ellensége újra megrohanja, s minden támadás erősebb volt, mint az előző. Ha'thiel kezdte úgy érezni magát, mintha démonnal harcolna, elhatározta hát végre magát. A következő támadás elől lebukott, s bukfencet vetve a magasba nyújtotta karját. Érezte, hogy a hármaspenge éle talál, de ugyanekkor azt is érezte, hogy lesiklik Vialan láncingéről. Nem véletlenül, pár nappal ezelőtt a legjobb fegyvermestertől hozatta a míves darabot...
A támadás ezúttal sem váratott sokat magára, a levélpenge villámgyorsan megfordult forgatója kezében, s rögtön készítője felé repült. Ha'thiel érezte a torka előtt elsikló acél hidegét. Vialan teste megfordult, a levélpenge könnyedén hárította a mester támadását, s a hármaspenge hirtelen védekezni kényszerült.
Ha'thiel, ahogy tudta, leszorította a hárítótőrt, félrerúgta fia levélpengéjét, s a hármaspenge umbójával Vialan feje felé ütött. De miközben az ezüstözött acéllap szabadon repült célja felé, a lendületét vesztett kard lehetetlen ívet írt le a sötétben, s szempillantás alatt lecsapott a védtelenül maradt testrészre. S amilyen gyorsan csapott le, olyan gyorsan állt meg. Vialan szeme felnyílt.

Az első, amit látott, az anyja tágra nyílt szeme volt. Érezte, hogy erősen szorítja fegyvereit, s amikor kicsit távolabb akart menni, azt is érezte, hogy jobb keze valamiért nem engedelmeskedik. Oldalra nézett. Kardja átszúrta Ha'thiel köpenyét, átsiklott vállán, és hátul fényesen táncolt élén a csillagfény.
Az ifjú elf szíve nagyot dobbant. ("Végre legyőztél!") Kirántotta Ha'thiel vállából a kardot, s mindkét fegyverét a földre dobta. Átkarolta anyját, óvatosan lefektette a lágy avarra, mire ő mosolyogva megszólalt:
- Engedj már el, semmi bajom - de Vialan csaknem engedte anyját, csak fogta, tartotta, akárhogy is kérlelte-korholta az. Sok idő eltelt, mire a rémült elf végre engedett a feddő szónak, és felkísérte őt a hálószobába. Ha'thiel kötszert vett elő, s köpenyét levetve hozzálátott a kötözéshez. Vialan közben lerohant a patakhoz, s egy ezüsttálban friss vizet hozott. Miközben Ha'thiel a sebét mosta, folyton fia fürkésző tekintetét érezte magán, de mindahányszor felnézett, csak egy lesütött szempárt látott, ami a könnytől úgy csillogott, akár egy igazi gyémánt. A sebre csakhamar friss gyógyfű került, a gyógyfűre pedig nehéz selyemkötés. Ha'thiel fiára emelte tekintetét:
- Szorítsd le a kötést. Erősebben... tartsd ott a kezed. Jól van, most elengedheted - Ha'thiel vállán lágyan csillogott a csupa-holdfény selyem - ne duzzogj már, mondtam, hogy semmi bajom. Vagy talán azt hiszed, hogy ez az első seb, amit tízezer év alatt szereztem? - Vialan igazából nem is tudott mit mondani. Csak arra emlékezett, hogy pengéit térdére fekteti, s mielőtt becsukta szemét, az utolsó, amit látott, a levelek árnyékának játéka volt a napfény-pettyezte avaron. Aztán hirtelen sötét lett, hideg lett, s mikor újra kinyitotta szemeit, azok egyenesen anyjáéba néztek. Akárhogy is próbálta, képtelen volt felidézni akár egy mozdulatot a harcból. Anyja törte meg gondalatai áramát:
- Gyere.
Vialan követte őt le a lépcsőn, s mindketten leültek az öreg faasztalhoz. Ha'thiel egy nagydarab gyümölcskenyeret vett elő az egyik ládából, s miután kibontotta a tiszta vásznat, mindketten hozzáláttak a vastag szeletnek. Vialannak csak most jutott eszébe, hogy aznap egy falat sem ért a szájához, s habár gyomra üresen fájt, egykedvűen ette a neki levágott szeletet. S miközben őt ette a bűntudat, Ha'thiel végül is feloldozta gondolatai súlya alól.
- Mi az utolsó, amire a harc előttről emlékszel?
- Az, hogy leülök meditálni, ahogy te tanítottad. Azután semmire - (az ifjú elf itt egy kicsit elgondolkodott) - anyám, mit tettem valójában?
- Megleptél, és nem is akárhogy. Sajnos nem önszántadból, azokban a percekben nem voltál önmagad.
Vialan szemei hatalmasra nyíltak - Hogy lehetséges ez?
- Olyan voltál, mintha a régi idők egy átkát láttam volna viszont. Ki tudja? Attól tartok, erre magadnak kell megtalálnod a választ, ifjú elf. Én amúgy sem segíthetnék, holnap indulok.
Az ifjú elf ujjai erre lassan megfeszültek, s annyira görcsbe szorultak, hogy már majdnem széttépték a kenyeret. De végül Vialan nyugalamat erőltetett magára, s letette a szeletet. Mondani csak ennyit tudott:
- Ilyen korán?
- Már így is túl sokáig halogattam. Nincs más választásom, mennem kell.
Nem volt vita, mindketten csendesen tovább ettek, s mikor Vialan végzett, szótlanul íjáért lépett, s tegezével együtt a céltábla elé állt. Számtalan gondolat, mégtöbb érzés kavargott fejében, s mindig, mikor célra emelte íját, egy új kérdés merült fel benne. S akárhogy kereste a válaszokat, csak mégtöbb rejtélyt talált helyettük, melyek csak nem hagyták nyugodni. Nemsokára elüldözte magától a céltábla, s ő kénytelen volt menekülni kérdéseinek hada elől.
Felvette a földön heverő fegyvereit, a kardot megtisztította Ha'thiel vérétől, s mindent felvitt a kis faházba. Levetette páncélját, s kisvártatva anyja mellett aludt, remélve, hogy álmaiba menekülhet lidércei elől. S nem sejtve, hogy lidércei az álmokban lakoznak...

Alacsonyan szórja sugarait a haldokló Nap, s alant mégis mindent befuttat fényével, mintha bíborba öltözött volna hegy és völgy, s rozsdás leveleket hullatnának a fák. Lágy levelet ringat a szél, s mikor útja véget ér, csillogó tó fémtükrén lel egy percre nyugalmat. Féloldalasan fekszik a rideg hullámokon, melyek az acélt fodrozzák, s hogy a tükör lassan elfordul, lecsúszik róla a levél is, lágy hajzuhatagra esik a kemény hullámokról, s onnan le a feneketlen mélybe. Szigorú harcos arcát keretezik a vérszínű hullámok, s mivel az túlontúl finom, a zord sisak hivatott ellensúlyonzni a kecses vonásokat. S egyik sisakot kövei a másik. Hosszú sorokban hullámzik a megannyi fejdísz, s a kecses katonák oszlopa hangtalanul vonul előre az úton. Deli práducokat ülnek meg, páncéljuk fényes acél, kardjuk kezükre csatolva, hajukat lengeti a szél. Amerre járnak, az erdő elcsendesül, kismadarak szállnak magasan felül, egyenesen a Napba, mi halkan néz, s a szél csendesen zenél.

Alig szárnyalta túl zenitjét a Nap, mikor az ifjú elfet párducok mordulása keltette. Kinyitotta szemét, felugrott az ágyból, s úgy, ahogy volt, selyemnadrágban rohant le a lépcsőn, s lefékezve lépteit az őrjárat felé indult, mely ekkor már a fahíd előtt állt. Anyja épp az egyikükkel beszélt, mikor Vialan mellé lépett, s mindkettőjükön alaposan végignézett. Ha'thiel termete még nagyobbnak tűnt, mint máskor, délcegen kihúzta magát, s mikor köpenyét kissé oldalra lendítette a szél, látszott alatta csillogó páncélja, melyet Vialan még sosem látott viselőjén. A nagy harcos csak állt ott, akár egy szobor, mit semmi sem képes megrendíteni, pajzsát földnek támasztotta, sisakját karja alá szorította, hármaspengéjét csuklójára csatolva viselte. Az ifjú elf azon gondolkodott, vajon ha a párducok hangja nem ébreszti föl, ő megtette-e volna, mielőtt elmegy?
- Ishnu-alah, ifjú - az idegen katona most Vialan felé fordította fejét, s kedvesen elmosolyodott - sokat hallottam már rólad.
- Ishnu-dal-dieb, nagy harcos. Anyám, máris mész?
- Igen, fiam - Ha'thiel lábának támasztotta a pajzsot, felvette sisakját, köpenyét hátára csapta, s felszállt a gazdátlan párducra, ami a katona mellett állt. Mikor már a hátasról beszélt hozzá, Vialan másvalakit látott. A szempár, mi a sisak szemréseiből nézte őt, más volt, mint az, ami előző este fürkészte tekintetét, a hang, mi hozzá szólt, erővel telt meg, s a halom páncél, mi a párducon ült, egyáltalán nem emlékeztetett anyja alakjára. Az egész jelenség oly lenyűgöző volt, oly imádni való, s mégis oly félelmetes, hogy az ifjú elf képtelen volt felismerni benne azt, akit milliószor hívott úgy: anyám. S a harcos mégis hozzá beszélt, s mégis fiának szólította őt.
- Nem tudom, meddig nem látjuk egymást, fiam. Kérlek, vigyázz magadra, amíg én nem tudok rád. En'shu falah-nah.
Ezzel megfordította párducát, s a többiek élén sebesen elvágtatott. Vialan pedig ott maradt újra, egyedül az erdő kellős közepén. Egy ideig még állt, nézte, hogyan nyeli el anyját a végtelen rengeteg, s mikor az őrjárat utolsó harcosa is eltűnt a fák közt, végül is az ifjú a fegyvereiért ment. Felöltözött, felöltötte páncélját, felcsatolta pengéit, s újra csak gyakorolt a kis tisztáson, s fegyvereit lengette naphosszat. A Nap lassan bandukolt az égen, s ugyancsak lassan jött fel a Hold, Vialan pedig időtlen hosszan úszott fényükben. S mikor már a Hold fénye is csak alig férkőzött be a fák lombjai közé, a két fegyver végre hüvelyébe siklott, s az ifjú elf leoldotta testéről a súlyos vértet. Kiállt a kis erkélyre, onnan nézte a csillagokat, s a lenyugvó Holdat. Hogy meddig állt ott, nem tudni, de már véres volt az ég alja, mikor bagoly rivallása ébresztette merengő álmából. Egyenesen felé repült, s mikor leszállt előtte egy faágra, Vialan látta, hogy lábára egy apró darab papír van felkötve.
Az ifjú elf leoldotta a vékony zsinórt, és kinyitotta a levelet, mire a hatalmas madár szélsebesen elrepült. A levél így szólt:

Kedves Vialan!

Sajnálom, hogy így kell tudatnom veled, hogy elmegyek, de időm sajnos nem engedte, hogy felkeresselek. Cenarius hívatott, s azt üzente, ne késlekedjem, úgyhogy ezt a levelet is sietve írom. Hallottam, hogy ma Ha'thiel is útnak indult - én hozzájuk csatlakozom - és hogy te magadra maradsz. Sajnálom, hogy így alakult, de remélem, mielőbb visszatérhetek, s újra beszélhetünk. Addig is, nagyon kérlek, vigyázz magadra, és ne menj egyedül az erdő mélyére, mostanában nem valami biztonságos az árnyak közt.
Enshu falah-nah, Elune vigyázza lépteid, ifjú elf.
Üdvözöl,
Aldamion

ui.: Semmiképpen se gyere utánunk! És mindig tarts magadnál fegyvert!

Az ifjú elf csodálkozva olvasta a sorokat. Aldamion ezúttal szokatlanul komolyra vette a hangot, s ezek a szavak egy kissé idegenek voltak a csipkelődéstől, mellyel általában barátja illette. Mindenesetre letette a papírdarabot a ládára, és egykedvűen elterült az ágyon.

Mély az erdő, száz ösvény vár, mért nem indulsz már? A Hold sugarát, Nap melegét várod talán? Nyugszik végre a vén Nap, s tört fényével ösvényt ír neked, indulj hát! Kel a szép Hold, első sugarával neked kövezi az utat, indulj hát!0
Vedd magadra az árnyak köpenyét, társad az úton legyen a szél, kövess füleddel száz patakot, mi utad céljáról beszél. Rohanj, mint a párduc, ne ismerj nyughelyet, törj át mindenen, míg célod megleled. Kelj a Holddal, s büszkén emeld rá szemed, hisz tiszta vér vagy, s halál ura tekinteted.
Lépj csak rá az útra, s meglásd: visz magától, mint a folyó; s te lábad sem mozdítod, sodor az ár, ha te nem is akarod, s legyen bár tündöklő Holdfény, vagy vakítson a Nap; te megtalálod célodat.

Örömmel jelenthetem be, hogy megvan az ötödik fejezet második része is. Épp most - hajnali fél egykor - fejeztem be a javítást, így mostanra már kellőképpen lefáradt fejjel gépelem e sorokat :D . Nem kételkedem, hogy teli van hibával, de azért remélem, szerzek vele pár jó percet nektek.

LOL

A legjobb akkor is ez :D :

mert az íj jó magyar szó csak nem ebben a szövegkörnyezetben. ez olyan mint a nem megyek ma is kólába. ez hibás mégsem jelzi

lehet hogy véletlenűl bele sikeredett egy két rím ugyan is én verseket szoktam írni.

Na vazz, ezt jól megkaptam. :D Most nem is írok semmit!

...

Eddig bírtam... :roll:

bohmbali: egy kis leírás azért nem ártott volna... Nem azért, mert nem jártunk még Stormwindben, a hangluat miatt.
A szöveged elején találtam pár mondatot, ami nekem úgy tűnt, mintha... rímelne... Ez nagyon szép és jó volna, ha versről, és nem novelláról beszélnénk... :D