 |
Impresszum, jogi nyilatkozat | Kapcsolat World of Warcraft is a trademark and Blizzard Entertainment is a trademark or registered trademark of Blizzard Entertainment in the U.S. and/or other countries. wow.lap.hu | mmorpg.lap.hu | Computerworld.hu | PCWorld.hu | GameStar.hu | VideoSmart.hu |
 |
Gnome Death Knight
Tryn, köszönöm, hogy felhívtad erre a figyelmemet! Azt a részt újra kellett írnom, mert nagyon hülye mondat sikeredett, és emiatt már nem figyeltem erre! :(
Máris nekilátok... :)
Rauros... találtam benne 1-2 hibát/elírást, de gondoltam hamár másoltad, akkor nem kötözködök.. :roll:
of the Shattered Sun
Kastor: Csatlakozom az előttem szólohoz, illetve még volna pár kivetni valóm:
Ennyi. Jó munkát! :)[/]
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Gnomeregan Exile
Arkangell
Ha már kritika:
Írtad Te (nem is oly rég), erre ezt kell látnom:
Namind1... :roll: Csak megemlítettem...
Bocs, ezt nem hagyhattam ki :lol:
Tájleírás: Szerintem jó, de az elején nem derül ki, hogy melyik napszak van (igaz később kiderül: "egész éjszaka loboghasson a tábortűz" <<-- éjszaka szvsz).
Még egy kis kritika:
A kiemelt részben -szvsz- nem tiszta, hogy ki az alany (nekem csak visszaolvasás után derült ki -> a hiba az én készülékemben van?)
And with strange aeons even death may die."
of the Shattered Sun
Aztaaa.. már megint mekkora lemaradásom van!
Pótolni fogom :)
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
of the Shattered Sun
Kastor kollégának megígértem, hogy holnap este ZH után megírom a történetemet, de addig bemásolom az updatelt Flaren-sztorít, amit a druidák fórumában találtam meg :D
Üdvözöllek kedves naplóm!
Nem hittem volna, hogy egyszer nekem is lesz saját naplóm, de Tiffany, egy kedves ismerősöm rábeszélt, hogy írjak én is ilyet. Elmondta, hogy mi ennek a lényege, a „szabályokat”, és megtetszett a dolog. Úgy látszik kezdek alkalmazkodni az emberekhez. Ezt még kevésbé hittem volna. Emlékszem még anapr a, amikor Rauros eljött hozzám, és ide hívott.Emlékszem, hogy nem akartam jönni. Ma már tudom, nagy hiba lett volna ott maradnom. Nem szerettem meg ezt a vidéket, de elfogadtam sorsom, hogy itt kell tanuljak. Vigasztal a tény, hogy nemsoká visszatérhetek Kalimdorba. Hiába, az ottani erdőket nem pótolhatja semmi. Bár Elwynn erdeje hatalmas, és ősi, mégsem fogható Ashenvale fáihoz. Sokszor járok közéjük manapság, ezzel is enyhítem hatalmas honvágyamat. Szoktam hallgatni, ahogy beszélnek egymással. Néha mesélnek is nekem. Régi csatákról, elfeledett korokról, az orkok kegyetlenségeiről. Arról, hogy felégették őket a szörnyek, hogy könnyebben ostromolhassák Viharváradot. Ám a természet ereje hatalmas. Ezt bizonyítja, hogy az erdő még ezekben a nehéz napokban is ez emberek védelmezője. Ez vigasztal minden nap, amikor a szülőföldemre gondolok. Jöhet bármilyen pusztító vész, a mi ősi erdeink kibírnak mindent. A hatalmas Nordrassil is újra ki fog hajtani. Ezt bizton állíthatom. Ha visszatérek első dolgom az lesz, hogy felkeresem Tyanát, kedves vadász barátomat, és kifaggatom arról, hogy mi történt a távollétemben.
Már nem is tudom, hogy pontosan mióta is vagyok távol. Hogy milyen régen állított be hozzám Rauros, hogy mennem kell. Nem hittem neki, miért is hittem volna. Ki az az éjelf, aki hisz egy embernek, akit akkor lát életében először, és egyből arra kéri, hogy menjen vele az emberek földjére. Tétovázásom majdnem mindkettőnk életébe került, ám szerencsére megmenekültünk mind a ketten. Akkor este megfogadtam, hogy bosszút állok a Hordán azért, amit tett az ősi birtokaink ellen.
De milyen udvariatlan vagyok! Be sem mutatkozok! Látszik, hogy nem szoktam naplót írni. Elnézésed kérem. Szóval a nevem Flaren, és mint az már kiderült, kaldorei vagyok, 1370 esztendővel ezelőtt láttam meg a Holdat. Sajnos ennél többet én sem tudok magamról, mivel a közelmúltban egy kisebb baleset történt, amikor a Smaragdos álomba merültem. Ugyanis mikor felébredtem, nem emlékeztem semmire. Teljesen kitörlődött az emlékezetem, a nevemet sem tudtam. Felvettem hát a Shalis nevet, és így próbáltam kideríteni, hogy ki is vagyok valójában. Teldrassil egy békés szegletében ébredtem fel, ahol az emberek rögtön segíteni akartak. Apró feladatokat adtak nekem, egy helyi druida tanítgatott. Ekkor tudatosult bennem, hogy valószínúleg én is druida vagyok. Amiben tudtam, segítettem az ittenieknek, ám este azt tanácsolták, hogy folytassam az utam egy közeli városkába. Elindultam tehát az utamon, és hamarosan meg is érteztem Dolanaarba. A helyi fogadóban töltöttem az estét, és másnap szétnéztem a környéken. Ismét rengeteg feladatot kaptam, a varázslatok mellett immáron a főzést, a gyógynövény-ismeretet, és az alkímiát is megtanultam. Sok időt töltöttem itt, az emberek kedvessége, az erdő nyugalma, mind mind nagyon tetszett. A helyi druidák megtanítottak, hogyan hívhatom a természetet a segítségemre, hogyan erősíthetem a testvéreimet, hogyan gyógyíthatom be a sebeket. Éreztem, ahogyan az egykori erő, és tudás szép lassan visszatér hozzám.
Négy napja lehettem Dolanaarban, amikor a tanítóm elküldött Darnassusba, a fővárosba. Azt mondta, hogy már eleget tudok ahhoz, hogy képes legyek felveni álatok alakját, és ehhez az ottani druidák segítségét kell kérnem. Így hát hátrahagytam szeretett kisvárosomat, és elindultam a fővárosba. fél napi gyalogút után értem el Darnassus dicső kapuit. Belépve a szavam elállt, amit ott láttam, arra nem voltam felkészülve. Mint egy oázis a sivatagban, olyan az a hely. Csodás épületek, a vizek fölött átívelő kecses hidak, kedves emberek, kereskedők... Megkérdeztem egy őrt, aki útba igazított a druidákhoz. Ahogy mentem a kristálytiszta vízű tavak partján, találkoztam egy vadász nővéremmel, aki, mint kiderült, egy jó barátom. Tyanának hívják, és sokat mesélt rólam. Megtudtam, hogy Flarennek hívnak, és hogy régen tényleg druida voltam. Sokat beszélgettünk, régi történeteket mesélt, elmondta, hogy most éppen tigris hátast vesz, azért jött vissza Darnassusba. Aztán elváltunk, hiszem neki is dolga volt, és nekem is. Miután beszéltem a tanítóval, elutaztam Elune’ara tavához, a druidák szent ligetébe, ahol beszéltem egy medvének a szellemével, majd egy kalandos próba után képessé váltam, hogy felvegyem egy medve alakját.
Ezután Auberdine csodás kikötővárosába költöztem, itt segítettem, amiben csak tudtam, majd úgy egy hónap után elindultam az
ősi földünk felé, Ashenvale erdejébe. Darnassus óta nem éreztem olyat, amit akkor, mikor betértem azok közéa fák közé. Szinte érezni lehet a történelmet. A Lángoló légió gonoszságát, az orkok kegyetlenségét, ahogy ezeket a fákat kivágták. Elhatároztam, hogy minden áron megvédem ezt a helyet. Óvtam az erőt, hogy a következő nemzedékek is láthassák,és érezhesség Ashenvale csodáját. Úgy látszott a Horda elfelejtette a békét, amit a Nordrassilnál kötöttünk. Úgy látszott négy év alatt elfelejtették, hogy egymás oldalán is lehet harcolni, nem csak egymás ellen. Hiába fogadkoztak, hogy a démoni hatás elmúlt, és ismét békés nép lesznek, ezek csak szavak voltak. A cselekedeteik mást mutattak. Azt, hogy még mindig ugyanolyan vérszomjas harcosok. Egyre gyakoribbakká váltak a kisebb rajtaütések az erdőinkben, holott megígérték, hogy nem bántják azokat. Súlyos sebeket ejtettek a természeten is, és a népemen is.
Ekkor jött Rauros. Mintha maga Elune küldte volna. Megmentette az életem, mondván egyszer régen én is megmentettem az övét. Szégyenérzet fogott el, mivel egyáltalán nem emlékeztem rá. Aztán elmesélte a szomorú történetét, és megkért, hogy tartsak vele Azerothba. Természetesen nemet mondtam, ám kiderült, hogy egy régen halottnak hitt barátom, Khatris küldte. Tyanával, és vele, hosszú eonoon keresztül jártuk Kalimdor vadregényes tájait. Azt mondta Viharváradon vár rám. Nem várhattam, azonnal útra kellett kelnem. Sokáig tartott az út, közben teljesítettük Rauros feladatát. Amikor megérkeztünk Azerothba, ifjú útitársam azonnal belevetette magát a lovagi életbe. A szerencsém az volt, hogy Kathris-t könnyedén megtaláltam. Elképesztő, hogy ebben a városban mennyi kaldorei él! Külön városrész is ki van alakítva, hogy otthonosabban érezzük magunkat. Bár csak halvány utánzata a mi életterünknek, szerintem nagyon kedves gesztus. A város többi része is csodálatos. Az embereket egyáltalán nem zavarja, hogy éjelf vagyok. Úgy látszik már megszokták a látványunkat. Pedig emlékszem még, amikor a Hyjal hegy mellett úgy néztek ránk, mintha az ősi szellemek jelentek volna meg. Mikor megtaláltam Kathrist, elmondta, hogy miért hívatott ide. Egy látomása volt, melyben én harcolok. Innen gondolta, hogy talán életben lehetek. Ő is azt hitte, elestem a démonok elleni csatában, ahogy én is ugyanezt hittem róla. Ekkor beszélt a harci akadémia vezetőjével, és így kapta meg Rauros a küldetését. Kalmároktól hallott a Horda egyre erősödő támadásairól, és tudta, hogy ha élek, akkor nem hagyom annyiban a dolgot. Ezért hívatott ide, megóvott attól, hogy a vesztembe rohanjak. Ebből is látszik, hogy az a pár eon, amivel idősebb, igazán bölccsé tette. Az itteni druidák is örömmel fogadtak, azonnal kitalálták, hogy kölcsönösen tudást cserélünk. Bár vajmi kevés újat tudtam nekik tanítani, azt a keveset örömmel fogadták. Cserébe ők is elmondták nekem, amit ők tudnak. A helyiek is kedveltek, sok feladatot adtak. Örömmel segítettem nekik. Ekkoriban ismerkedtem meg Tiffanyval. Egy kedves mágussal, aki valamiért mindenáron a barátom akart lenni. Nem ellenkeztem, úgysem volt túl sok barátom itt. Pár hónap alatt nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk. Mesélt nekem az emberi kultúráról, cserébe én is a miénkről. Nem is hittem volna, hogy egy ilyen fiatal faj, mint az emberi, ennyit szenvedett. Mesélt a Quel'Dorei-ekről is, a mi renegátjainkról, akik az idők során szövetségesként segítették az embereket. Egyedül Raurosról nem tudok semmit. Amióta elváltunk Viharváradon nem láttam. Valószínűleg a törpök városában állomásozik, de az is lehet, hogy már elindult, hogy beteljesítse sorsát Léguraföldön.
De nem untatlak tovább kedves Naplóm. Meg amúgy is mennem kell lassan. Közeleg éjközép ideje. Ilyenkor az erdőben a helyem. Hátha ma is mesélnek a fák valamit. Vagy ha nem is mesélnek, legalább nyugalomban tölthetem ezt a pár órát. Távol a város zajától, távol mindentől. Ahol csak én vagyok, a Hold, és a fák. Épp, mint otthon…
Gnome Death Knight
Nagyonszépen köszönöm a kritikákat, annak ellenére, hogy én nem olvastam el a ti írásotokat... :( :oops:
Ígérem, holnap bepótolom! És akkor majd kaptok priviket... :twisted:
Az elején tényleg más számok vannak, köszönöm, hogy felhívtad a figyelmemet erre...
Huh, ha ez tetszik nektek... akkor meg kell írnom a "második részét" is... ez még semmi, ahhoz képest... örülök, hogy másnak is tetszik ez a dolog... :$
Mellesleg, mit gondoltok, leírjam részletesebben a tájat? (Föleg a jelenben játszódó sztorinál hanyagoltam ezt el, de nem mertem túlrészletezni... :roll:)
Egyébként, annyit még elárulok, hogy ez EGYBEN lene igazán jó, de nem bírom ki, hogy ne rakogassam be az ilyen kis részeket... :D
Most pedig irány az ágy, oszt holnap kutyasétáltatás után....
Gnomeregan Exile
Nem akarok kötözködni, de itt van egy kis félreírás:
A továbbiakból igaz kiderül, hogy a 2. verzió a helyes, de azért legyünk pontosak. :P
"Mellesleg" gratulálok, tényleg szép előtörténet (?), a hangulata is elég jó. (nem mintha rossz lenne, csak nem akarom, hogy elbízd magad :lol: )
And with strange aeons even death may die."
Scarlet Crusader
/bravo
/congratulate
/salute
/bow
Ez nagyon jó az enyémet messze felülmúlja szvsz... Már dolgozom az új storyn, már létrejött az elmémben :) Még1x grats profi bérgyilkos ^^
Kirara lvl70 rogue
Gnome Death Knight
Nos, szar vagyok címkitalálásban, szal egyenlöre hagyom... Mellesleg, ez nem 1 külön kis történet, az egész egy naaaagy töténet lesz.... csak gondoltam megosztom veletek, amit eddig sikerült leírnom... kicsit sok hiba lesz benne, nem ellenörizgettem... :) (Csak 1-2 javítás van...)
A táborban 5 ember volt. Pontosabban, négy ember, és egy elf. Az emberek egyszerű harcosok voltak, valószínűleg zsoldosok. Ruhájukon látszott, hogy nem az olcsóbbik fajtából valók, a vérteken ezüst s arany díszek voltak. Épp egy sátrat állítottak fel, feltehetőleg az elfnek. Ő nem viselt páncélt. Hosszú vörös köpenyt viselt, amin furcsa szimbólumok voltak, arcán hasonló jelek voltak. Egy varázsló. Ő nem foglalkozott a sátorral. A tábortüzet nézte, a szemében volt valami furcsa. Nem azok a lángok lobogtak ott, mint amiket nézett.
Nem lesz könnyű eset… négy jól fizetett zsoldos, s egy tűzmágus. Egy szempár figyelte a csapatot, akik pár perce álltak meg letáborozni. Egy hete követte őket, már ismerte a szokásaikat. Miután felállítják a sátrat, egyikük elmegy vízért, egy másik pedig fáért, hogy egész éjszaka loboghasson a tábortűz. – Ez az elf kívánsága volt.
Ahogy várta, az egyik ember lekapta lováról a vödröket, s elindult a közeli folyó felé. Nem is sejthette, hogy egy árnyékkal több követi. Mikor lehajolt, hogy megtöltse a vödröket, hatalmas ütés érte tarkóját, s majdnem belebukott a vízbe, de a sötétből támadó troll hátrarántotta. Ez csak egy zsoldos… nem szükséges meghalnia. Visszalépett az árnyak közé, s elindult a tábor felé. Pont időben ért vissza, a tűzifáért induló harcos épp eltűnt a szemközti fák között. Gyorsan, s hangtalanul megkerülte a tábort, és második áldozata nyomába eredt. Egy újabb jól irányzott ütéssel sikerült ezt is elkábítania. Behúzta az egyik fa mögé, s elindult vissza. Út közben kézbe vette frissen élezett – és mérgezett – pengéit, megpörgette párszor a tenyerén, majd erősen ráfogott. Nos, ideje megdolgoznom a pénzemért. Beosont az egyik fa mögé, amitől alig kétlépésnyire guggolt az egyik zsoldos. Szegény bolond… Kiugrott rejtekhelyéről, s pengéit a páncéling felett a harcos nyakába vágta, az észre se vette mi történik. Torkát egyetlen hang se hagyta el miközben összecsuklott, társa csak a páncél csörgésére lett figyelmes. Kardjáért nyúlt, de a meglepetésszerű támadás összezavarta, s kapkodott, kezei megcsúsztak, így tekintetét nem tudta idejében támadójára emelni. A troll előkapott egy dobókést, s elhajította, a kardjával küszködő harcos nyakát célozva. A sok éves gyakorlásnak meglett az eredménye: kése célbatalált, s áldozata saját vérében fulladozva, lassan kilehelte lelkét. A varázsló a tűz mellett ült, s furcsamód nyugodtnak tűnt, miközben lassan felemelkedett, s levette fejéről a csuklyát. Szemében halálos táncot jártak a lángok, s furcsa izzásba kezdtek arcán, s köpenyén a szimbólumok.
- Bérgyilkos. Gondolom, fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok én. – remegett a hangja, csak azt nem lehetett tudni, hogy a félelemtől, vagy a mágiától.
- Nem is igazán érdekel. Fizettek a halálodért, én pedig akarom a pénz másik felét is. – ezzel elindult a varázsló felé.
- Sajnálom, de nem adom könnyen magam. – kezét felemelte, s a troll füle számára ismeretlen szavakat mormolt.
A mögötte lévő tábortűz megnőtt, s majdnem teljesen körbeölelte a varázslót, aki immár abbahagyta a mormolást, s fölényes vigyor terült szét az arcán. Egy kis tűz nekem nem akadály… Nem kis távolság volt köztük, ezért gyorsan kellett cselekednie, mielőtt a varázsló túl nagy előnyre tenne szert, nekilendült, késeit maga előtt tartva megrohamozta áldozatát. Hirtelen lángcsóva csapott ki a mágust körülölelő tűzből, pontosan a felé szaladó trollt célozva. Nem volt elég gyors, a tapasztalt gyilkos reflexből jobbra ugrott, majd újabb támadás után előregurult, így haladva tovább célpontja felé. A varázsló arcáról kezdet eltűnni a könnyű győzelmet sejtető vigyor, s átadta helyét a kétségbeesésnek. A tábortűzből nyert lángok kezdtek gyengülni, s mikor a troll már alig karnyújtásnyira volt a mágustól, teljesen kihunytak. Karjait sem volt ideje maga elé rántani, máris hatalmas seb szelte át mellkasát. Vetett egy utolsó, meglepett pillantást gyilkosa felé, majd átadta magát a gyengeségnek, ami már egész testét átjárta.
A troll odament, elvette tőle kincset érő amulettjét, s nekiállt átkutatni a holttesteket. Sietnie kellett, a másik két zsoldos már nem sokáig marad eszméletlen, s ma már nem volt kedve több vérontáshoz. Gyűlölöm az embereket… de ők nem ártottak nekem, hát élhetnek.
Könyörület. Ez volt az a fogalom, amivel nem mindig volt tisztában. Régen, mikor még nem pénzért gyilkolt, nem ismerte ezt az érzést. Akkor még becsületből, törzse érdekében vette el mások életét. Akkor még nem kellett lesben állnia, hatalmas seregek élén harcolt. Akkor még… más idők voltak…
Más idők…:
Gyönyörű volt a táj így hajnalban. A zöldellő fák sűrűje mellett, hatalmas füves rét terült el, ahol ritka virágok bontották szirmaikat. A felkelő nap vidám sugarai megvilágították a fákat, furcsa árnyékokat vetve az alatta elterülő növényzetre. De volt valami furcsaság ebben a képben. Minden kihalt volt, sehol egy állat, egy madár, ki örülne a felkelő napnak. A mosolygós nap még nem tudta, hogy ezen a helyen hamarosan vér fog folyni. Méghozzá rengeteg vér, az állatok tudták ezt, hallották a közeledő lépteket, s elmenekültek, ezért volt kihalt minden. A fák különös árnyékai között zöld bőrű lényekre vetült a nap sugara. A fák közül előbújó alakok, harci öltözetben, félelmetes látványt nyújtottak, vicsorogva figyelték a rét távolabbi végét, ahol egy sötét folt közeledett az erdő felé.
A troll hadsereg megállíthatatlanul haladt az egyre közeledő erdősség felé. Nem törődve a gyönyörű virágokkal, melyek a nap sugarainak örvendezve kinyitották szirmaikat. Mikor nyíllövésnyi távolságba értek, megálltak. A sereg közepén haladó, hosszú köpenyt viselő alakok továbbhaladtak, a harcosok pedig utat engedtek nekik. Mikor kiálltak a sereg élére, a legdíszesebb ruhát viselő troll levetette magáról köpenyét, s elvette az előtte tartott hatalmas baltát. Ő volt a vezérük.
- Harcolni vagyunk itt! Ellenségeink úgy néznek ki mint mi, de harc közben nem könyörülhettek nekik! Elpusztítjuk őket, mind egy szálig! – utolsó szavai hallatára kezek ezrei emelkedtek a magasba, fegyverüket lóbálva, vezérük nevét üvöltözve. Egyetlen troll volt csak, aki türelmesen – már-már unottan – hallgatta ezeket a szavakat.
A szolgálók köpenyét felvették a földről, majd az újra megnyíló sorokon keresztül távoztak. Hatalmas baltáját meglengetve beállt harcosai élére, de még nem támadott. Várta, hogy a másik sereg lépjen előbb. Nem kellett sokáig várnia. A fák közül rendezett sorokban egy másik sereg bukkant elő, igaz első látásra nem akkora, mint a réten sorakozó, de úgy néz ki, nem szándékoznak teljesen kijönni a nyílt terepre. Furcsa mód, ők sem támadtak, csak felsorakoztak, és vártak.
Csend volt. Mindkét sereg várakozott, minden troll feszülten figyelt. Vagyis, majdnem minden troll. Az, amelyik unatkozott a vezér beszéde alatt, most elővette fegyvereit. Megpörgette kezeiben két buzogányát, s a vezérre nézett, aki az ellenséges sereget kémlelte. Ő nem szeretett várni. Fegyvereivel a földrecsapott, s kivált a sorból. Elérte, amit akart, törzsfőnöke furcsállóan ránézett, majd az ellenséges seregre pillantott, ezután újra vissza a lassan előre menetelő trollra. Egy pillanatra találkozott a szemük, s minden világossá vált a vezér számára. Megszólalni már nem volt ideje. A harcos egy hatalmas kiáltás kíséretében nekilódult, s megállíthatatlanul rohant az ellenség felé. Valószínűleg a másik oldalt is meglepte a támadás, mert nem rendezték soraikat, csak érdeklődve figyelték a rohamozó trollt. Hárman támadásra készítették fegyvereiket, hogy halálos seb kíséretében állítsák meg a rohamot. Hibáztak. Mikor elérte őket, nagyot ugrott, s a középső védő fején landolt, kezeit a lendületet kihasználva lecsapta, darabokra robbantva a másik kettő koponyáját. Egy újabb ugrás kíséretében már a földön volt, s fordulatában rácsapott az imént még támasznak szolgáló védő hátára. Reccsenés hallatszott, majd a gerincét - s ezáltal teste fölötti irányítást - elvesztő harcos összerogyott. Ekkor eszmélt föl a döbbenetböl mindkét sereg s megkezdődött a csata. Társukat megbosszulandó, hatan rontottak neki a bolondnak nézett támadónak. Mindegyikük kemény páncélt viselt, s ez lelassította őket. A bőrpáncélban feszítő troll könnyedén kikerülte a súlyos fegyvereket nehezen mozgató támadók csapásait. Fa roppant, csont reccsent, s ketten máris holtan estek össze. Halálos mosoly terült el az arcán, amikor hátában éles fájdalmat érzett. Egy lándzsa hegye átszúrta könnyű védelmét, s felszakította bőrét. A seb azonban nem volt halálos, támadója megpróbálta beljebb nyomni fegyverét, ekkor viszont egy nyílvessző landolt a torkában. A seb hatására hatalmas vérszomj kerítette hatalmába, szájáról eltünt a mosoly, vicsorgás vette át a helyét s a maradék három támadójának ugrott, két fegyvert eltérített, egyet kettétört, majd teljes erejéből fejbevágta a meglepett trollokat. Fejükön nem védte őket semmi, az ütés hatására koponyájuk megnyílt, utat engedett a kemény vasnak. Újabb két trollal kevesebb. Utolsó ellenfele felé fordult, kinek fegyvere darabokban hevert, így nem sok esélye volt védekezni. Két ütés múlva utolsó ellenfele is holtan esett össze. Kifújta magát, majd újabb ellenfelek után nézett…
A csata egész nap tartott, este felé a nap már nem mosolygott. Örült, hogy itthagyhatja ezt a vérrel áztatott mezőt, hol már egyetlen virág sem volt, ki sugarait szomjazta volna. Halottak voltak mindenütt, s csata úgy látszott nemsokára szünetel. Bevált a bolondnak nézett harcos taktikája. Aki először támad, előnyben van. A mezőn állomásozó trollok veszteségeiket számolgatták, a vezér – véres baltáját maga mellett tartva – fáradtan ült egy kövön.
Ekkor az erdőből egy fáradtan tántorgó troll bukkant elő. Már jó ideje vissza lettek hívva a harcosok, ezért mindenki furcsállóan nézett a tántorgó alakra. Egyenesen a vezér felé tartott. Aki felállt, mikor a rengeteg alvadt vér alatt megismerte az arcot, amit a harc kezdetén látott, igaz, már nem lobogott szemeiben harci tűz, most más lakozott ott. Fáradtság. Mikor odaért törzsfőjéhez, a harcos már csak egy pillantás erejéig volt eszméleténél, majd elterült a földön. Kezéből kiesett két vértől vörös buzogánya, s odagurult a vezér lábához, aki meredten nézte az előtte összerogyó trollt.
- Gyógyítót… GYÓGYÍTÓT IDE! – gyorsan hívta papjait, hogy legyenek harcosa segítségére. Ettől a naptól kezdve megváltozott az előbb bolondnak, majd később hatalmas harcosnak titulált troll.
Enjoy. :)
Gnomeregan Exile
No, ide is belekontárkodok kicsit...
A próba
A felnőttkor határán járt. Eddigi éveit a vadont járva töltötte apjával, aki sokat mesélt neki az ősi legendákról. Anyjára nem emlékezett, csupán álmoszerű képek,és az érzelmek maradtak meg neki, mivel születése után néhány hónappal meghalt, mikor a Szövetség hajói megjelentek az Echo szigeteknél, és törzsének menekülnie kellett.
Érthető hogy nem szívlelte hát az embereket. De ez igaz volt szinte minden civilizált fajra Azerothban. Troll volt, s nem bízott másban, csak egy másik trollban, feltéve, hogy törzséhez tartozott. Hiszen kik voltak még? Emberek - árulók...Elfek - miattuk hullott szét az egykoron nagy troll birodalom, s miattuk él az összes troll démoni mágia hatalma alatt, ezalól talán csak a saját törzse kivétel, a Darkspear törzs régóta elfordult a sötét praktikáktól, ám ezért népe eltaszította magától. Ráadásul mindent megtesznek azért, hogy kitöröljék a történelemből azt a bizonyos epizódot, midőn az örökkévalóság kútja lassan megváltoztatta őket, s így lettek trollból elffé. Orkok - kihasználták törzse kitaszítottságát, s belerángatták a háborújukba, s mégis nekünk kell úgy érezni magunkat, mintha köszönettel tartoznánk. Az élőhalottak...nos, ők kicsit hasonlítanak hozzánk, lévén ők is Kitaszítottak, de nekik megvannak a saját céljaik, s nyilván csak érdekből csapódtak a hordához. Kalimdor földjén egyedül a a nemes Taureneket tisztelte, de a kapcsolatot velük sem kereste. Gnómok, a nagyképű aprónép. Velük kapcsolatban semmi racionális okot nem tudott, egyszerűen belülről jött az utálat. A törpék, nos velük az egyetlen baj, hogy rossz oldalra keveredtek.
A felnőttkor határán járt. Apja mondta ezt neki. S azt is, hogy ahhoz, hogy átlépje ezt a határt, meg kell szereznie az első trófeát, egyedül.
Apja ugyanis vadász volt. Ahogy nagyapja is, s az ő apja és nagyapja is. És ő is vadász lesz. Ha megszerzi a trófeát. Egyedül.
Amíg csak vissza tud emlékezni apjával kóborolt. Otthonuk nem volt. Vagy, ha úgy tetszik, Azeroth volt az otthonuk. Az erdők, mezők megadtak mindent amire szükségük volt. A Szövetséggel igyekeztek kerülni az összetűzést, nem katonák voltak. A horda területéről nem is nagyon tették ki a lábukat.
Persze eddig is ejtett már el állatokat, de nyúlnál nagyobbat nemigazán. Apja most egy mennnydörgő gyík trófeájáért küldte. Egyedül. Nem engedte, hogy magával vigye tigrisét, amit még apja adott neki, kölyökként. Azóta a tigris is, ő is felcseperedett, s apja után ő lett a második családtagja. A testvérének érezte. Ismerte minden rezdülését, ahogy az állat is az övét. S most mégis, egyedül kellett mennie, apja akarta így.
Lassan elérte a hidat. A folyón innen Orgrimmar, a folyón túl a sivatag. A sivatag mélyén, délen élnek a hatalmas fenevadak. Nem lesz nehéz őket felfedezni, igen nagy bestiák.
Kezdett sötétedni, mire elérte az Óriások völgyét. Jónéhány nyomot talált. Követte őket, mignem meglátott egy csoport gyíkot. Nem véletlenül hívták a helyet az Óriások völgyének. Itt minden hatalmas. Ezek a gyíkok is. Kiválaszott egyet, ami kissé távolabb legelészett a csordától. Nem lenne szerencsés ha az összes nekirontana. Elmormolta az apjától tanult igét, a Vadász Jelét tette a legelésző állatra. Mostantól nem téveszthette szem elől. A biztonság kedvéért elhelyezett egy lángcsapdát is, ha esetleg az állat a közelébe érne. Felajzotta az iját. Hosszan célzott, a lehető legnagyobb sérülést akarta okozni, azomban az állat vastag bőre nem sok gyenge pontot hagyott. Lőtt. A vessző az állat nyakába fúródott. A behemót feléfordította hatalmas fejét, meglátván támadóját, nekirontott. A föld megremegett ahogy a hatalamas test méretéhez képest szinte lehetetlen sebességgel rohant felé. Kilőtt még három nyílvesszőt, de célzásra már nem volt idő, így kettő ártalmatlanul pattant le az állat vastag bőréről, a harmadik a fülét sebezte meg.
Itt az ideje kardot rántani, legalábbis egy időre. Apja a baltát kedvelte, ezért először ennek használatára tanította meg fiát, Tatonkát azonban megbabonázták a kardok, ezért inkább a kardforgatás meseterségét igyekezett kitanulni. Most kiderül milyen sikerrel.
A gyík már méterekre volt csak tőle. Kivárt az utolsó pillanatig, majd mikor a vadállat már majdnem eltaposta, csapást mért a karddal oda, ahol annak térde lehetett, s elhemperedett előle. A csapás sikeres volt, s a roham közben a gyík a csapdán is átcsörtetett, így most megpörkölődve,
három lábon sántitva fordult újra támadója felé. Tatonka futásnak eredt. Mégiscsak az íj az ő igazi fegyvere, s mostmár nem juthat közel a behemót, nyeregben érezte magát, nagy baj már nem lehet.
Mikor már elégnek érezte a távolságot, ismét felajzotta íját. Távoli mennydörgést hallott. Vihar lesz, futott át az agyán, ám ekkor a gyík felől egy óriási villám csapott felé, alig kerülve őt el. Hoppá, szóval nem a méretei miatt mennydörgő gyík. Jó lesz sietni. Ismét hosszan célzott. Ezúttal az állat szemét vette célba. Ha sikerül, nyert ügye van. Ha nem, nem lépi át a határt. A vessző kiröppent, s halálos pontossággal fúródott az állat szemébe. Azonban a hatalmas jószágnak az élniakarása is hatalmas volt, s újabb villámcsapásra készült. Azonban már félig vak volt. A sérült szeme felől megrohanta az állatot, és a kardjával megadta a kegyelemdöfést.
Az állat összerogyott. Ekkor valami eufórikus érzés uralkodott el rajta. Sikerült. Apám büszke lesz rám. Magához vette a gyík hatalmas agyarait, felfűzte a nyakában lógó bőrnyakláncra. Futva indult vissza, Razor Hill felé, ahol apja várt rá.
Már besötétedett, mire elérte a Razor Hillhez vezető kanyont. Útközben valami furcsára lett figyelmes. Az éjszaka hangjai. Eltűntek. Nincsenek. Rossz jel. Meggyorsította lépteit. Már találkoznia kellett volna az őrjárattal, hisz mindjárt beér a faluba...de sehol senki. Hol lehetnek, mi történhetett?
Már látta a falut, de sehol egy lélek...Hová mentek? Aztán átlépett a kapun. Mindenfelé holttestek feküdtek. Orkok, trollok, disznóemberek. Csak nem? Rajtaütöttek Razor Hillen a malacfajzatok? Eddig nem merészkedtek ilyen messzire.
-APám! Apám merre vagy?
Semmi válasz, csak a csend. Mögötte surranó léptek. Kardot rántva megfordul, de a fegyverre nem volt szükség. Ruton volt az, a tigris.
Megnyalta kezét.
-Ruton! Hol van apám? Mi történt?
A tigris elindult a barakk felé, a vadász utána. Az épület mögött talált rá apja holttestére, egy ork és egy másik troll maradványai mellet. A túlerővel szemben nem volt esélyük, bár ötöt magukkal vittek a túlvilágra a támadók közül.. A kép örökre beégett emlékezetébe. A disznónép elvette tőle azt, ki számára legkedvesebb volt. Mostmár csak a tigris volt a családja.
Mostmár tudta, átlépte a határt, bár nem úgy ahogy képzelte. És azt is tudta, hogy addig nem nyugodhat, míg egyetlen disznófajzat is Azeroth földjét tapossa.
"Succeeding You, Father"