:D nagyon élvezetes vollt Dalt :P itt ott kigazírható de hát ...elsőnek sztem nagyon jó :lol:

:D hát igen tudom tele vannak hibával, de ezek a stílusjegyeim egy igazi treeman novellában mindig találsz majd hibát :twisted:

Elkészült Alkonyhozó /troll priest/Venture.CO/Bad Karma guild meséje is 8) elégé beleéltem magam, remélem tetszeni fog mindenkinek:d most irói szabadságra megyek mert ez a sztori megviselt kicsit :idea:

Alkonyhozó

Az éjszakai zápor áttetsző falat húzott a troll falucska különálló bambuszkunyhói közé, jótékonyan elfedve a sötét dolgokat, amik éppen az egyik helyi halásznál zajlottak. A zápor a különös idegennel együtt érkezett. Nyíltan ránézni senki nem mert, a pókmaszkot viselő átlagos termetű trollra, akit érkezésének híre jóval megelőzött. A faluban pókmarás ért valakit, történt már ilyen, de ez más volt ugyanis a helyi sámán sem tudott segíteni, a méreg erősnek bizonyult, vagy a szellemek haragudtak meg, senki nem tudta, a troll nő csendesen haldoklott. Az egyetlen lehetősége, ha a pókokat imádó Shadra hívők segítenek rajta, akik a közeli erdőség barlangjaiban élnek, bár egyes falusiak inkább örömmel választották volna a halált, mintsem hogy kunyhójukba engedjenek egyetlen ilyen papot. A halász Gur’ta végső elkeseredésében nem tehetett mást….. az alku megkötetett……

A kunyhó egy félreeső fülkéjébe zárt apám, amíg a félelmetes külsejű pap az anyám életéért küzdött. Még sosem láttam papot ezelőtt, más volt mint a mi falusi gyógyítónk. A fejét maszk takarta, mintha egy hatalmas smaragdszínű pók tapadt volna a fejére és a szőrös lábak a tarkóján értek össze, a köpenyébe apró mumifikálódott állatok, és koponyák ragadtak, mintha a hátán lévő köpeny egy pókháló lenne. A vállai felett zsugorított emberi koponyák voltak kitűzve rovátkált bambuszágakra, a koponyákon különös vörös jelek kergették egymást úgy, hogy ha az ember sokáig nézi beleszédül. De nem volt időm tovább gondolkozni a papon, ugyanis az ajtó feltárult, és apám ált velem szemben megtörten, mellette az idegen. Szavai hidegen csengtek a kopogó esőben:
–Most velem jössz, nekem tartozol engedelmességgel, az életeddel, ami ne hidd, hogy túl sokat ér nekem. Ehhez tartsd magad, indulás- és durván kilökött az ajtón.
A kinti nedves földön megcsúsztam, és elhasaltam a sárban, ott feküdtem kiszolgáltatva ennek az idegenek, aki el akar vinni, és senki nem segít. Tudtam, hogy a falubeliek a kunyhók sötétjéből figyelnek, mégsem lépett elő senki hogy megakadályozza, apámra néztem a tekintetét, kerestem, de az egykor oly dicső harcos, akire felnézhettem, most csak egy magába roskadt vénember látszatát keltette. Csak magamra számíthattam, felugrottam és rohanni kezdtem, jól ismertem a folyópartot, ott sosem talál meg, igen elrejtőzöm és…..eddig jutottam a gondolatban, amikor a pap kezéből egy fehér nyaláb vágódott ki és a testembe fájdalom hasított, a lábaim mintha ólomból lennének, vagy legalább derékig vízben gázolnék, a sugár összekötött engem és az idegent. Bár tiszta erőmből futottam, mégis alig haladtam gyorsabban, mint a falumból a legöregebb, amikor csak sétál. Már nem bírtam a hullámszerűen rámtörő fájdalmat, és engedve a görcsbe ránduló izmaimnak a földre buktam. A pap nyugodtan mellém sétált, majd ugyanolyan nyugodt hangon mintha mi sem történt volna megszólalt:
- Mondtam neked az életed semmit sem ér számomra, ellenben a betörésedben örömöm lelem majd ez már biztos……

A pap, kacagása hallatán a figyelő szempárok mélyebbre húzódtak az ablakok homályában, és abbahagyták a szapora pislogást. Ahogy az idegen távozott a troll fiúval a vállán a zápor is olyan hirtelen abbamarad, mint ahogy érkezett. Az eltévedt esőcseppek sietve keresték az utat a többiekhez és a bambuszházak tetejéről öngyilkos módjára vetették magukat a mélybe…a tétova csöpögésbe egy kései tücsök ciripelése csatlakozott, de egyébként a faluban csend honolt….túlvilági csend……..

Már három éve szolgáltam Kastyk-ot a mesteremet, három év mialatt egyszer sem láttam lemenni a napot és feljönni a holdat, nem érezhetem az arcomon a végtelen Barrens-i sztyeppén végigszáguldó zabolázatlan szelet. Itt lent semmi nem volt csak sötét, a folyosókat és cellákat betöltötte az irhafáklyák nehéz füstje, na és a gyöngyöző falak. Így neveztem el a cellám falait, a folyamatosan szivárgó víz által keltett bevonaton megcsillanó fény miatt néha úgy tűnt, mintha a falak sírnának, és a könnyeik, mint apró gyöngyök lassan hetek alatt csordogálnának a mocskos padló felé. Ez a világ teljesen más volt, mint amit a faluban megszoktam, a „gondtalan” gyermekévek kimaradtak az életemből ezt váltotta ki az ez első szolgaév, amit itt töltöttem. Állati sorban éltem, a többi gyerekkel, a mi feladatunk volt szinte minden, a fáklyák cserélgetése, az áldozatok által hagyott mocsok eltakarítása, és úgy általában minden piszkos munka, ami a kis kommunánkat érintette.
Azt hittem megtanultam a sok verés és kínzás alatt, hogy mi a fájdalom de tévedtem, amint növendék, Shadra követője lettem, át kellet esnem a beavatáson, egy egész hetet töltöttem egy pókokkal teli veremben, élelem és víz nélkül. A pókokat ettem, illetve próbáltam túlélni a marásukat, a mai napig sem tudom miféle erő hajtott, hogy életben maradjak, a pókméreg a szervezetembe ivódott. A próba után egy hétig csak feküdni tudtam, a testem feldagadt a méregtől a szemeim csak gennyedző folyások voltak a felpuffadt arcomon. Majd szép lassan gyógyulásnak indultam, igaz a duzzanatok lelohadásával egyetemben a barna sörényem is kihullt, a testemet nem adta fel, bár ennek megfizettem az árát, cserébe életben maradtam, és a mérgek mostantól már nem árthattak nekem.
Megismertem a Loákat köztük is a legnagyobbat Shadra-t, a pókistent, akinek imádata betöltötte a napjaimat. Bár semmi nem volt idelent amiből következtethettem volna az idő múlására, éreztem hogy sietnem kell nehogy elkések, az áldozásról, a fájdalmas nem ritkán halálos büntetések hatására, éreztem az idő múlását.
A hatalmas terem közepén, a kőoltáron most egy éjelf nőstény feküdt, gondosan kikötözve, az oltár körül szűk körben a három főpap, helyezkedett el, köztük a mesterem Kastyk is. Majd lazább körben a papok álltak, végül mi a növendékek alkottunk egy hatalmas kört, és a folyosók sötétjéből az elsőéves szolgák is nyomon követhették a szertartást, ennyi örömünk volt az első évben az emlékeim még nem tompultak el annyira hogy ezekre, a pillanatokra ne emlékezem. Az elf fülei idegesen remegtek, és ere megvolt minden oka furcsa vékony hangján nyelvének jellemzően hullázó dialektusában ontotta magából a szavakat, először kérő majd becsmérlő hanghordozással, aztán megpillantotta az áldozati tőrt. A pókfejet formázó tőr, amely két levélszerű egymás felé tartó pengéből ált, akár egy lecsapó pók óriási agyarai, a smaragdból kirakott két hatalmas szem mellet még sok kis apró szem is megcsillant a fáklyák fényében, a nőstény hangja elcsuklott síri csend lett a teremben. Gondolom, azt hihette hogy azonnal meghal majd, de én tudom hogy nem lesz ilyen szerencsés, a tőrrel az egyik főpap Zuhjin megvágta a két combját, és óvatosan a hasán is ejtett két bevágást, aztán mesterem elővette a fűládából a Fattyúpókokat. Az elf nőstény mint az erdő szülötte biztos ismerhette ezeket a kéttenyérnyi zöld pókokat, mert felsikoltott. A sebekre helyezett pókok a vér szagát megérezve azonnal a friss sebekre telepedtek, és peték százait helyezték a meleg még élő húsba. A peték mellé engedett bódító anyag, amit a pók választ ki ilyenkor halk nyöszörgéssé halkított az elf sikolyait. Pár nap amíg a petékből pókok lesznek , akik teljesen behálózzák a még mindig élő testet és addig táplálkoznak belőle amíg aszott múmiává nem válik. Ha az áldozatnak szerencséje van addigra már halott, de mivel a mi papjaink mesteri szinten értenek a kínokozáshoz, biztos voltam benne hogy a nőstény nyöszörgése még sokáig hallatszik majd a szűk folyosókon, míg végül a természet beteljesíti a végzetét…….
A mesterem elvonultában felém biccentett, így követtem őt a személyes cellájába, közben a gondolataim vadul kutattak bármilyen esemény után, amiért felelőségre vonhatna, és természetesen megbüntethetne, ugyani általában ez történt ha a személyes cellájába rendelt. Nagy meglepetésemre a cella rácsal elkülönített büntetőrészében, egyik növendéktársam Kashiea ült lehajtott fejjel. Azonnal felismertem ugyanis pár hónappal ezelőtt a nőstény engem választott hogy a tavaszi Póknász éjszakát velem töltse, mondanom sem kell azóta többször is találkoztunk titokban a cellámban, és élveztük egymás társaságát. Kezdtem magam furcsán érezni, először azt hittem hogy csak a helyzet az amibe kerültem de aztán amikor a kezem a töröm felé indult már tudtam hogy valami másról van szó. Kastyk gonoszul vigyorgott, de észrevettem a bal kezében szorongatott zsugorított koponyát körülvevő kékes füstöt. Hirtelen tettem egy tétova lépést a cella felé, de nem önszántamból, felsikoltottam.
Azaz csak sikoltottam volna az arcomra gonosz vigyor ült ki, de nem én akartam ezt a vigyort, bénultam figyeltem a kezeimet, ahogy kinyitják a cellát és, félreérthetetlenül Kashiea felé indulok. Igyekeztem összeszedni minden erőmet, hogy ellenálljak a béklyónak de, nem ment kiabáltam üvöltöztem, odabent az elmém maradékában, miközben mosolyogva késsel a kezemben a troll nőhöz léptem.
–Ne kérlek , ne tedd, - kiáltott rám és a szemében láttam a kétségbeesést.
Hiszen itt lent egy érzelemmentes erőre épülő világban találtuk egymásra, lopva ajándékoztunk erőt a túléléshez a másiknak, dédelgettünk gyermeteg terveket a közös szökésünkről. Bal kezemmel torkon ragadtam felrántottam és a falhoz nyomtam a testét mintegy beléfojtva a további könyörgést. A testem börtönében vergődve, tehetetlennek éreztem magam, nem voltam ura önmagamnak, a hátam mögül Kastyk gonosz vihogását hallottam. Éreztem Kashiea illatát, a nyakának finom bőrét a tenyeremen, egyenesen a szemeimbe bámult, hatalmasat ordítottam odabent, amikor megéreztem hogy a kacskaringós pengéjű tőrt tartó kezem gyomor magasságban megmozdul
–NEEEEEEEEEEEEEEEM.
Szinte alig éreztem ellenállást, a ruha és a bőr egy alig halható reccsenése menydörgésként hatott a csendben, a test megvonaglott a kezem alatt, majd elernyedt, és Kashiea feje előrebukott. A szemeimből kicsorduló könnyek megvetően igyekeztek mielőbb keresztülszántani a áldozat tiszteletére fehérre festett arcomon…..
A tudatom tisztulni kezdett, a furcsa zsibbadtság elhagyta tagjaimat:
-NEEEE- kiáltottam, de ez csak rekedt suttogásnak hatott, a kiszáradt számból, ahogy Kashiea teste mellé roskadtam.
Az agyam vadul zakatolt mit tegyek, kirántottam a tőrt, mire a sebből bugyogni kezdett a vér, a kezemmel próbáltam leszorítani ám a vérzés nem enyhült. Miközben egy gyógyító varázst mormoltam, észrevettem hogy a mesterem a cella rácsához lép. A varázslat nem hatott, sőt a seb mintha csúnyább lett volna, de nem adtam fel még erősebb imához, folyamodtam, de annak hatására a sebből még jobban ömleni kezdett a vér, ami csak egyet jelenthetett Kashiea reménytelenül halott volt. Felemelkedtem mellőle és a megfordultam a mesteremre néztem, észrevehette a szememben az izzó gyűlöletet, mert elmosolyodott, és megszólalt.
- Nem hagyhattam hogy a legtehetségesebb tanítványom elméjét korlátok közé szorítsák holmi érzelmek és ez a vemhes szuka - nézett megvetően a halott nőstény tetemére – De látom a szemedben ez a lecke többre is megtanított mint reméltem….mindig is túlszárnyaltad a veled szembeni elvárásaimat… reggelig itt maradsz hogy elgondolkozz a dolgokon….mától nem egy egyszerű növendék vagy holnap pappá szentelünk……..Shadra tiszteletére……………

Ez a harc más lesz, mint a közös gyakorlások, ez a végső próbatétel itt el kell válnia majd, hogy ki lesz az, aki képviseli a szektánkat a pókkirálynő előtt a megmérettetésben. Szinte tapintani lehetett a feszültséget a csarnokban amint beléptem a kör alakú küzdőtérre, már csak magamra számíthattam. Ellenfelem a harmadik főpap Jiltak fia, a trollhoz képest alacsony pap zömök teste utat tört magának a körben álló többi pap között miközben erőteljes léptekkel felém tartott, sokan köszöntötték, és érintették meg öklükkel a mellüket fejezve ki a tiszteletüket iránta, de nem kerülték el a figyelmemet a megvető pillantások sem. Teljesen nyugodtan vártam hogy ellenfelem belépjen a körbe, nem volt vesztenivalóm, mesterem tudtomra adta, hogy mi vár rám, ha nem én maradok állva. Én a szolgasorból jutottam el a papi tisztségig, és sokak számára ma sem voltam más, mint egy megtűrt személy, bár az erőm előtt még ők is meghajoltak. Guzkul egy főpap fiaként született ebbe a világba, nem volt része megaláztatásban, mindig a legjobb eszközök álltak rendelkezésére, mint kiváltságos könnyebben jutott előre a ranglétrán. Apja aki egyben a mestere is volt megtanította olyan ősi imákra is amelyeket még nem lett volna szabad tudnia, erről többször megbizonyosodtam a gyakorlások alatt.
A küzdelem minden jel nélkül kezdődött, testem görcsbe rántotta a fájdalom, az átok amely a Sötét világ fájdalma nevet viselte, hűen nevéhez szörnyű víziókkal okozott lüktető fájdalmat viselőjének. Tradicionális kezdés, gondoltam elmosolyodva magamban, miközben sikerült úrrá lenni a fájdalmamon, és apró ártó varázslatokkal kezdtem bombázni az ellenfelem, ezek varázslatok, amelyek az elmét támadták, nem okoztak nagy sérülést, ellenben kevesen ismerték azt a tulajdonságukat, hogy sebezhetővé teszik a testet a további varázslatok számára.
Guzkul körül varázspajzs jelent meg, majd kezében egy pálca villant, tiszta szent energia, azonnal megéreztem, másként fáj, hogy lehet egy ilyen sötét küzdelemben ilyen tiszta fegyvert használni, dühömben egy mannaégető varázslatot bocsátottam a pálcát tartó kezére, más úgysem igen hatolt volna át az erősen villódzó mágikus pajzson. A pálca felrobbant Guzkul kezében, és a mannaégés jellegzetes fekete csíkjai elkezdtek felkúszni a kezén a válla felé, a levegőt betöltötte az égett hús édeskés illata. Mindeközben ő sem tétlenkedett a megújított átok, és a rengeteg szent energia hatására a bőröm elkezdett berepedezni, és ezeken, a repedéseken keresztül apró vérerek szivárogtak mind erősebben a padló felé.
Gyógyításra nem is gondoltam, egyrészt nem volt energiám ilyesmire, ha a tervemet véghez akarom vinni, másrészt a papként eltöltött nyolc év megtanított rá hogy a fájdalmat másként kezeljem, a csontjaimban mintha izzó parázzsá vált volna a velő, és ha a józan eszemre hallgattam volna a tőrömmel a saját bőrömet, nyúztam volna le csak, hogy megszabaduljak a kínzó fájdalomtól, amit okozott. Ellenfelem azt tette, amit vártam, nem bírta a fájdalmát és enyhítendő gyógyító varázsigét mormolt a lanyhuló pajzs mögött, itt hibázta el. A földre köptem a számban felgyülemlett véremet, ideje hogy eldöntsük ezt a viadalt, mielőtt még késő lenne. Legelőször is egy némító bűvigével büntettem a papnövendéket, mivel a fájdalmaira hallgatva egy erősebb de hosszabb gyógyító litániát választott, így azt már sosem fejezhette be. Szemei kigúvadtak, ahogy meghallotta, hogy az eddig elmormolt ősi ima sorai összevissza démoni halandzsába torkolnak.
Majd pedig egy saját hosszú idő alatt titkon kidolgozott varázslathoz folyamodtam, és Guzkul teste körül egy újabb varázspajzs jelent meg. Jiltak és a mesterem irányából is meglepődött hangokat hallottam, ezek szerint ők is tanulmányozták annakidején az ősi tekercseket. Ennek a pajzsnak éppen az volt az értelme, hogy benntartsa az erőket, nem úgy mint az elődjének A fájdalom ami szertesugárzott a testemben már kezdett gondot okozni éreztem hogy nem tudom kontrollálni a gondolataimat, előrántottam a tőrömet és amilyen mélyen csak tudtam a combomba vágtam.
-Jó folytasd… -szólalt meg valaki.
Nem a fájdalom okozta a gondot, hanem a szerteágazósága, így viszont a combomba hasító tőr okozta fájdalom, elnyomta a lassan enyhülő lüktetést és a sok apró seb, okozta kínokat. Amint kitisztul az elmém, azonnal elkezdtem a sötét energiáimat a pajzs mögé pumpálni, a pajzs által közrezárt levegőben apró fekete ködfoszlányok jelentek meg, majd takarták el Guzkul rémült arcát. Már alig bírtam talpon maradni de ki kellet várnom, amíg a pajzs elvégzi a feladatát.
Jiltak nem tudta magát türtőztetni, és a küzdőtérre lépve megpróbálta megtörni a pajzs felszínét egy erős varázslattal, ha tudta volna, hogy ezzel meggyilkolja a saját vérét, valószínűleg nem teszi. A tagjaim ólomnehézségűek lettek, ahogy a fájdalom elhagyta meggyötört testem, és halvány lüktetésé szelídült
–Használd a tőrt….ha élni akarsz használd – hallottam valahonnan, kezem a markolatra tapadt, és fordítottam egyet a tőrön.
A fájdalom újra hatalmas hullámokban tört rám kisöpörve a kósza gondolatokat a fejemből egyetlen célt hagyva meg állva maradni mindenáron. A pajzs magába szívta az energiát, amit a főpap a megtörésére szánt, és a benne, gyülemlő ködben villámok kezdtek cikázni.
–Őld meg –hallottam ismét- Megteheted te is tudod, a körben van,azzal hogy belépett a küzdelem részese lett, had érezze a fájdalom erejét…..- bár a végtagjaim remegtek a kimerültségtől és a saját vérem már kisseb tócsában ált alattam az elmém tiszta volt, mégsem tudtam ki adhatja nekem a tanácsokat. –Én tartottalak életben ennyi éven át ott voltam veled, mindig emlékezz, csak nem akartad meghallgatni a szavam, a fiú halott a belső pajzs jó választás volt, de az apja nem fogja annyiban hagyni, így vagy úgy de megtalálja az okot a bosszúra……. Öld meg…öld meg…öld meg… kántálta bennem a hang.
Jiltak mögé léptem és kirántottam a tőrt a combomból.
-IGEEEEENNNN- hallotam magamban.
Majd a hátába döftem, egyszer, majd még egyszer, minden erőmet a szúrásba adva. A főpap egyetlen szó nélkül lehanyatlott a földre, majd a pajzs energiája is elenyészet és a benne lévő aszott test is a földre borult, Jeltik utolsó pillantása a fiának szörnyen megöregedett összeaszott holttestére esett majd.
–Már tudja – mondta a hang – hogy engem imádsz, de ne félj,ez a mi kis titkunk marad, mondta a hang, és a földre nézve észrevettem hogy a főpap szeme már fénytelenül tekint a messzeségbe.
A testem felmondta a szolgálatot, és a földre rogytam, már nem voltam magamnál, de még hallottam a hangfoszlányokat, amik a túlélésemet garantálták:- Győztese…..ezért ő lesz…..képviseli….most vigyétek és… a legjobb gyógyítók………….

A barlangokban eltöltött hosszú évek után a rabság szinte felüdülésként hatott rám, húsz év egy hamis isten szolgálatában, nem mondom rengeteg dolgot megtanított nekem. Megtanított használni az elmém erejét, Shadra bajnokaként mérgek és a sötét energiák mestere lettem, de ami a legfontosabb megismertem az egyetlen igaz istent a fájdalom istenét. Rájöttem hogy ő az egyetlen, aki ebben a világban igazán utat mutathat nekem, erőt adott nekem a túléléshez, és a tisztán gondolkodáshoz, biztosan vezette a kezem, amikor az én lelkem túl gyenge lett volna hozzá.
Léptek koppantak a folyosó kemény kövein, majd feltárult az ajtó és egy szőrös törpe nyitott ajtót, bűzlött a sajttól, amit a kezében tartott, és rámordított. Csak tudnám mit akar már megint, még a nap sem jött fel és máris kezdődik a munka. A bordáim közé vágódó dárdanyél egyértelműen tudtomra adta irány a part
-Menj ne ellenkezz még ne- szólt azonnal a hang akit oly jól ismertem már.
Végigcammogtam a folyosón, miközben a többi rabot is kihajtották a tömlöcök sötétjéből, nagyrészt hatalmas szőrös Taurenek voltak és emberek, egyikük nyelvét sem ismertem. A Nortwach erőd, építése egész nap lefoglalt minket, a kövek cipelése volt az a munka, ami miatt életben maradhatunk. Le a partra majd megraktuk a hátunkra erősített háncsból font kosarat, és irány fel a domb tetejére, míg a papként eltöltött évek a lelkem erősítették meg, az évek óta tartó kényszermunka a testemet.
A parton a vízbe bámultam, egy jól izmolt, kopasz izzó szemű troll tekintett vissza rám, arcán Shadra áldozati arc festésével. Ez Kastyk a mesterem utolsó ajándéka volt cserébe a díszes tőrért, amit a szívébe döftem azon az éjjelen, amikor eldöntöttem megszököm a hamis isten szentélyéből. Még mindig a fejemben hallom az utolsó szavai:
- Igen látom azzá váltál aminek mindig is látni szerettelek volna- majd meghalt, én pedig kimenekültem a barlangrendszerből.
Hetekig bolyongtam a szavannán szenvedve a napfénytől, mivel nem tudtam élemet szerezni dögevőkel küzdöttem meg az elhullott álatokért. Amint egy oázisba értem ahol a kentaurok elől kellet rejtőzködnöm, fedeztem fel, hogy megátkoztak. Véresre kapartam az arcomat úgy próbáltam lemosni róla a ráfestett áldozati maszkot, de nem ment. Örökre viselnem kell ezt a bélyeget, amit ha egy hívő meglát, tudni fogja, hogy istenétől jutalomra számíthat, ha a hideg kőoltárhoz cipel.
Miközben a gondolataimba merülve gépiesen pakoltam a köveket az újam beszorult két kő közé, és leszakadt róla a körmöm.
-Ez nem fog megtörténi, ne félj- hallottam a hangot. -A nyomorult pókimádók nem árthatnak neked többé, Te már a fájdalom istenét követed, és most készülj, mert nem azt az utat jelöltem ki neked, hogy itt rohadj, meg vedd elő a késed, és, használd.
Talán eljött a nap, amire vártam kérdeztem magamtól miközben megvágtam a combom:
–Igen itt az idő, menj a toronyhoz ne feledd tartozásod van- hallottam a fejemben
Majd a hátamra vettem a nehéz kosarat, és lassan elindultam felfelé a dombon. A szíjak jólesően vágtak a vállamba a torony aljában a két őr kockázással, múlatta a szolgálat perceit. Megálltam mellettük, az alacsonyabbik, felnézett rám és a száját nyitotta, hogy rám kiabáljon, majd ahogy kinyílt be is csukódott a szája. A másik fel sem nézett így meglepetésként érte, amikor a társa a torkába döfte a tőrét, persze az őr saját maga is meglepődhetett a tettén, de a meglepődésen kívül sokkmindent nem tehetett, gyenge elméjét könnyen megtörtem, mint egy gyerekét. Majd a katona kirántotta a kardját és a torony alsó helységébe lépett, a szeméből kiolvasható rémület mosolyt csalt az arcomra. Pár nyögés és tompa puffanás hallatszott majd a katona vissza kisétált és megállt velem szemben, bal karjából dőlt a vér, szakálla és haja csapzottan tapadt az arcára.
Az ócska tőröm végigszántott az alkaromon
- Már tudja ő is nézz csak a szemébe –mondta az istenem- Ne öld meg, ha megtanulja a leckét talán még lesz belőle valaki, , igyekezz fent feladat vár rád. Tekintetemet összekapcsolódott az őrével, szinte láttam, hogyan kiabál odabent az elméje mélyén, amikor a kardja hegye a gyomra felé közelít, majd egy pillanatig megáll, aztán akadálytalanul hatol át a könnyű posztóvérten, míg a hegye ki nem bukkan hátul a derekánál.
-Ne feledd, nem csaphatsz nagy zajt szólt ismét a hang- a férfihez léptem, a késem megcsikordult a fogain ahogy szétfeszítettem az álkapcsát és kinyestem a nyelvét, majd elengedtem. A teste, mint egy rongybábú roskadt össze csendesen a fal tövében, hörögve vette a levegőt, ahogy beléptem mellette a toronyba. Odabent három hulla feküdt, jó munkát végzett újdonsült társam, aki azóta bizonyára megismerhette istenem tanait.
Elindultam fel a lépcsőkön, az emberek vezetője egy hatalmas térkép felé görnyedt, de ahogy becsaptam magam után az ajtót, azonnal felkapta a fejét. –Örs….- kiáltott volna, de azonnal megnémítottam, csak tátogott, mint egy partra vetett hal. Ideje hogy megfizessen a sok évi kemény munkáért, amit neki végeztem mielőtt feleszmélt volna egy másik varázslat már gúzsba is kötötte a testét, újabb vágást ejtetem a felkaromon
-Áldozd fel nekem mondta a hang- lesepertem az asztalról mindent és ráfektettem a remegő embert.
-Áldassék a fájdalom, ami utat mutat nekem a nehéz időkben- mondtam, miközben felnyitottam tőrömmel alüktető melkhast – És segít túlélni és megérteni e világ minden gyötrelmét- kántáltam miközben a kezem csuklóig merült a véres meleg masszában, és megmarkoltam a még dobogó szívet –Alkonyhozó fájdalom istene tiéd ez az áldozat- téptem ki a szívet és emeltem a magasba, a vér szanaszét spriccelt a szobában.

Majd csend lett, olyan hogy szinte fájt, sok éve először beszéltem ismét troll nyelven, és a hang olyan ismerősen csengett, ezt hallottam éveken keresztül a cella sötétjében……….ez adott nekem erőt hogy túléljem mindazt ami….. ami a sorsom…igen a sorsom…..beteljesedett………..Alkonyhozó vagyok…….a fájdalom istene……

treeman 2006

Hosszúléptű Erine (Niasa, Hunter)

A napsugarak aranyló dárdáként döfték át az öreg famatuzsálemek lombozatát, majd tűntek semmivé mielőtt még a földbe szántottak volna, ahogy végigtekintettem az erdőn olyan érzésem volt mintha én is a része lennék, mintha a fák, bokrok, fűszálak, az ágakon vígan csivitelő madarak, vagy az erdő bármelyik élőlénye mind a testvérem lenne. A holnapi nap különös lesz, kellemes bizsergéssel töltött el a tudat hogy ma egy újabb állomáshoz érkeztem, holnap kel megszereznem a saját fegyverem, eljött hát számomra is az Ileta a választás napja.
Az elf szokásoknak megfelelően, ha kinőnek a gyerekkorból az elf gyermekek ez náluk 60 év környékére tehető, akkor hajnalban egyedül kell kimenniük az erdőbe, és ott megtalálni a számukra kiválasztott helyet, ez lehet egy fa vagy akár egy kis csermely is, ha a belsődben megérzed a hívást tudni fogod, készítették fel az idősebbek. Ilyenkor a természet úrnője irányt mutat, a tovább is sorsodat illetően, ami persze nem kényszer csupán talán egy pillantás a jövőbe, ami egy pocsolyában jelenik meg, vagy egy szerszám esetleg fegyver részének megtalálása, bármi lehet, ami utal rá mi is a helyed a természet világában. Nagyon izgultam emlékszem egész nap az erdőt jártam, amit már úgy ismertem, mint a tenyeremet, hiszen itt a déli erdőségben születtem egy öreg tölgy alatt szívtam be először ezt a kellemes erdei zsongással teli erdei levegőt, 1 nap híján 60 évvel ezelőtt. Bár tudtam ma semmi jele nincs a holnapi fontos napnak, mégis úgy figyeltem hátha, hátha valamit találhatok, észrevehetek valami kis jelet, ami holnap segít az eligazításban, de semmi. Hacsak nem az a hatalmas szederbokor csoport amit tegnap is megdézsmáltam már, és a korgó gyomrom most is jelezte nem lenne ellenére egy kis falatozás. Nincs is jobb, mint amikor a hatalmas érett fekete szederszemeket a nyelvünkkel szétlapítva a kellemes ízű lével lesz tele a szánk, miközben önfeledten lakomáztam arra lettem figyelmes, hogy nem csak én dézsmálom a bokrokat, a szedres másik oldalán valaki hasonló, ha nem nagyobb hévvel falatozott. Miközben újabb szemet toltam a számba elmosolyodtam, meg tudtam érteni. Már a harmadik bokrot könnyítetem meg a terhétől amikor, furcsa érzésem lett, a zajokból ítélve hívatlan társam-felém tartott a szedresen keresztül, azonnal kapcsoltam és hátrébb létem épp időben, mert a szederbokorból előbb egy szaglászó orr majd egy nagy busa medvefej tűnt elő. Kíváncsian szemléltük egymást, mivel többé-kevésbé már elsajátítottam az állatszelídítés művészetét, így szinte azonnal beszélni kezdtem hozzá, igaz eddig még csak nyulakat és őzeket sikerült a magam oldalára állítani, úgy tűnt hogy talán sikerült annyira megnyugtatnom az állatot hogy nyugodtan eloldaloghassam. Óvatosan léptem oldalt és eltávolodtam a békésen tovább falatozó hatalmas állattól, hazafelé vettem az irányt mert erősen sötétedett és ki akartam magam pihenni a holnapi napra, közben egyfolytában az motoszkált a fejembe hogy vajon mit tartogat nekem az erdő.
Amint ráfordultam a hazafelé tartó ösvényre azonnal tudtam, hogy baj van a szél valami dögletes hullaszagot hozott felém, és az ösvényt is durván széttaposták, a nyomokból ítélve emberek, de valami nem stimmelt a nyomokkal, mintha valami nehéz súlyt vittek volna, csoszogtak talán, mindenestre emberek itt ilyen közel a törzséhez ez nem jó jel, futni kezdtem, miközben vadabbnál vadabb dolgok fordultak meg a fejemben. Az alig 10 kis erdei kunyhóból álló faluban kísérteties csönd honolt, és természetellenes köd hömpölygött, ami mintegy nehéz lepel borította be a földet, íjamat felvesszőztem és harcrakészen a házunk felé tartottam, amikor valamiben megbotlottam, a földre zuhanva teljesen a ködfüggöny alá kerültem. Az egyik törzsbeli feküdt a földön melléből egy rozsdás handzsár meredt ki, megijedtem, szégyen ide szégyen oda, ahogy négykézláb tovább másztam egyre több holtestet találtam szörnyen összevagdalva, megcsonkítva, könnyek futották el a szemem, amikor a szüleim testét megtaláltam. Apám a kunyhó ajtajára szögezték mellkasából egy lándzsa meredt előre bent megtaláltam anyámat is, bár ne láttam volna mit tettek vele, az a kép örökre bevésődött az agyamba, teljesen összezavarodtam, egy dolog zakatolt a fejemben bosszú….bosszúú….
A kunyhóból kilépve egy fekete köpenyes alakot pillantottam meg mintha csak engem várt volna, szinte végig sem gondoltam a mozdulatot pendült a húr és pár másodperccel később az idegen melléből három nyílvessző meredt elő. Ahelyett hogy felbukott volna, ajkát beteges rekedt nevetés hagyta el:
-Szép lövés, a baj csak az …hogy én már halott vagyok….
Majd hirtelen kinyújtotta felém a karját és hirtelen minden elsötétült……..

Miközben a helyén várakozott, elgondolkozott rajta vajon mióta is van már itt talán három négy hete is volt már amikor egy kalandozócsapat óvatosságát felülmúlta a sárga fám csillogása, és behatoltak a kriptarendszerbe, hárman voltak egy hatalmas termetű harcos egy tolvaj és egy varázsló. Az első rohamot könnyedén túlélték a harcos hatalmas kardjával úgy aprította a csontvázharcosokat mintha csak a beérett termést kaszálta volna Westfall szántóin. majd szépen belesétáltak a lassító csapdába, igazából már itt eldőlt a dolog mondjuk a varázsló még menekülhetett volna de a balga nem hagyta veszni a társait. Még akkor sem, amikor a zombikupac tetején tomboló harcost lerántották és a még élő áldozat húsába martak a szuvas rothadó fogak, pedig a majd 200 kilós ember sikoltozása elégé sokatmondó volt. Utána a tolvaj bukott el szegény lány ügyesen kerülgette a bamba lassan mozgó élőhalottak ütéseit, de tőrei teljesen hatástalanok voltak ellenük, majd egy szerencsétlen lépés, és egy földön fekvő fél zombi keze kulcsolódott a lábára, hiába próbálta magát lefaragni, rozsszagú hódolója vonzalma végzetesnek bizonyult beérték a többiek. A varázsló már a kriptakijáratnál volt, amikor elé léptem, nem rémült meg vad mormolásba kezdett és vakító fénysugarat lőtt felém a tenyere közül, ami viszont szétnyílt előttem és anélkül hogy bármilyen sérülést okozott volna tovaszáguldott. Hát igen élőhalottak ellen talán ez halálos igének bizonyult volna én viszont még nem voltam az , úgy értem technikailag nem lelkileg talán, hiába 60 év a sötétségbe élőhalottak közé zárva nagy idő, elvesztetem a hitem. Közelebb léptem hozzá és a tágra nyitott szemeibe bámultam, egyszerre érhette a felismerés, hogy tévedett és a tőröm, ami a szívét ütötte át, majd a még meleg nyakába vájtam a fogaimat és tépni kezdtem a meleg húst, az életösztön nagy úr. …..
Lenéztem a földre a pár hete megölt varázsló maradékát már csontig lepusztították a kukacok, majd szemem az új érkezőre vetült. A szép míves páncélos alak nyugodtan megfontoltan lépdelt befelé, a rátörő zombik és élőhalottak úgy hullottak előtte a porba mintha csak rongybabák lennének. Rávetetem magam, azaz csak vetettem volna, testemet ismeretlen varázslat szorította béklyóba, az idegen hozzálépett és alaposan végigmért, nem éreztem félelmet, kihalt belőlem ez az érzés, nem nyújthattam szép látványt hullasápadt bőröm a hajam fekete a kosztól ami a hosszú évek alatt beleitta magát, a ruhám már ami maradt belőle foszlányokban borította testemet. Az idegen egy hatalmas sötét lepedőbe tekert és olyan könnyedén kapott a vállára mintha csak egy legyet hessegetetett volna el majd vitt valamerre, nemsokára egy szekérre dobhattak, a zötykölődésből legalábbis erre következtettem, a vásznon keresztül furcsa meleg simított végig a testemen, valószínűleg a nap lehetett az……

Már nyolc hete voltam bezárva a cellámba, nap mint nap lejöttek és alaposan megfigyeltek, persze csak a nehéz láncbéklyók hatósugarán kívül, mintha vizsgálgattak volna mint egy vadállatot. Ismét nyílt az ajtó de a szokásos 4-5 ember helyett csak egy jött egy fiatal barna hajú alak, egy köpenyben, amin egy nagy kereszt volt,valószínűleg egy papnövendék aki kíváncsibb volt a társainál, most ő hozta nekem, letette a fatálcát a földre rajta a szokásos penészes kenyérrel és csajka moslékkal amit levesnek hívtak idelent, de most egy rongykupac is hevert az étel mellet, odatolta hozzám és várt. Az első hetekben nem maradt meg bennem a „normális” étel egyfolytában hánytam tőle aztán egyik nap végre sikerült nem kihányni, és úgy éreztem végre valami megváltozott, az addig olyan kényesen került bal cellasarkot is meglátogattam néha, hiszen naplementekor, ha nem volt felhős az idő besütött oda a nap, ami az utóbbi időben már nem égetett, hanem kellemesen simogatta a bőröm. Óvatosan a rongyért nyúltam, valami bele volt bugyolálva, egy alma volt, már a tapintásától is összefutott a nyál a számban, de olyan idegenek hatott hogy a földre ejtettem. Gyorsan felkaptam és a sarokba húzódtam vele, és falni kezdtem, szinte fájt az ínyem olyan gyorsan habzsoltam be, csukott szemeimből könny szivárgott olyan emlékeket szakított fel bennem, egy másik élet lehetőségét. A fiatal pap minden nap lejött a csoporttól külön és mindig hozott valamit, hol egy faágat hol egy gombát, volt már rendes ruhám egy rossz szalmamatracom, amin kényelmesebb volt az alvás mosdólavórom, amiben minden héten egyszer kaptam friss vizet és egy favödröm, amibe a szükségemet végezhettem.
Már majdnem 50 hete raboskodtam itt az utóbbi 2 hétben már csak ő a barna hajú pap járt le hozzám, de ő is egyre ritkábban, majd egyik nap két fegyveres kíséretében érkezett, a sarokba húzódtam és vártam, mire a legnagyobb meglepetésemre a saját nyelvemen szólított meg:
- Isten hozott újra az élők között Erine. -bár erős akcentussal beszélt mégis olyan szépen hangzott mintha valaki közülünk való mondta volna 60 éve nem beszéltem senkivel így nehezemre esett megformálni a szavakba, első mondatom gurgyogásba fulladt, majd mégiscsak sikerült a nyelvemet a rég nem járt útra kényszeríteni.
- Honnan tudod a nevem?
- Nyomoztam egy kicsit a rajtad lévő ruhák darabjain lévő mintákból, te egy vagy azon szerencsétlenekből akiknek a családját a közel fél évszázada fekete Maurin ként ismert élőhalott varázsló ölte meg hogy bizonyítsa mesterének a rátermettségét. Azzal a különbséggel, hogy te túlélted….így vagy úgy… Helmers nagyúr hozott ide egy közeli sírhelytől ahol foglyul ejtett hogy a fiatal növendékek mit én is tanulmányozhassunk, de az elmúlt fél évben úgy tűnik sikerült visszanyerned azt amit a lent töltött évek sötétsége elvett tőled, így már értéktelen vagy a rend számára.
- Értem - feleltem- és te miért vagy itt mégis, és mit keresnek itt a katonák, most akkor megöltök?- kérdeztem elsöprő gyorsasággal élvezve hogy újra használhatom a nyelvet.
- Lassabban .mondta miközben a fejét fogta ..alig fél éve kezdtem el tanulni a nyelvedet, még vannak sötét foltok. Az én nevem Chal Mannor most végeztem a tanulmányaimmal és immár a rend teljes tagja vagyok, nem hagyom hogy itt sínylődj azért mert túlélted a családod tragédiáját. Tudom talán nem vagy bűntelen de hát ki az közülünk, és a legfőbb erény a megbocsátás, beszéltem rendünk fejével és megállapodtunk. Nekem további tapasztalatokra van szükségem, amiket csak a nagyvilágból szerezhetek meg, és távoli vidékeken kell hirdetnem az igét, viszont a rend tagjai régimódiak, nem szívesen mozdulnak ki az apátság falai közül, arra gondoltam talán velem tarthatnál…mit válaszolsz?
-Hát elég szűkre szabtad a határokat,- és szétnéztem a cellámban- végül is semmi nincs ami ide kötne, mi több …elfogadom az ajánlatod Chal..
Másnap reggel nyikorogva tárult fel az apátság nehéz vasveretes ajtaja és a felkelő nap két alakot rajzolt ki a vörös horizonton, akik egy igáslovat kantáron vezetve kezdték meg az útjukat, aminek végén ki tudja hová érkeznek majd meg.

„Látod-e még azt,
amit nézel, vagy már csak
tudod: „ott" „az" „van"? ”

Defias Tesvériség

Nem túl jó foglalatosság ily kései órán halálraítélt rabokat keresztülszállítani, a városon, és nem is értette, hogyan adhattak ki ilyen parancsot, de hát ő csak egy katona volt a városőrségből. Nem örült neki hogy ki kellet mozdulnia a jó meleg kaszárnyából, de mennie kellet. Tizenketten kisérték keresztül a városon zár alakzatban a 3 rabot, nehezen ment nekik a járás. A betonkéménnyé fagyott latyakon apróra fogta a lépteiket a bokáikon csörgő lánc, az egyikük elcsúszott, és a másik kettőt is magával rántotta, mégsem hallatszott közülük méltatlankodás, vagy káromkodás. Nem akárkik voltak, ők a Defias testvériség nevű alvilági banda tagjai voltak. Nem tudta sajnálni őket, ki tudja hány ártatlan ember meggyilkolása írható a rovásukra, és ráadásul miattuk kell most itt menetelnie ebben a zegernye időben.
Elhagyták a piacot, és a dokkok felé vették az irányt, s onnan már csak 15 perc a vesztőhely, ahol a latrokat, kötél, őket pedig várhatóan egy kis forralt fűszeres bor várja majd, s alighanem egy puha matrac is. Míg elgondolkozott, lassan keresztülértek a dokkokon, a nagy kereskedőhajók fatestéből érdekes esti sóhajokat csalt ki a tenger simogatása, lassan kezdett leszállni a köd, s a sor elejét már csak árnyalakként látta. Majd kiértek a dokkoktól, ismét a városban masíroztak, a fogadókból aranysárga meleg mécsesek fénye kacsintgatott hívogatóan a jégvirágos ablakon keresztül. Majd kivágódott az egyik ivó ajtaja, s egy alak tántorgott ki rajta, egy jó adag füst és énekszó kíséretében, majd ezek elilantával csak a férfi maradt, aki öklendezni, hányni kezdett, először csak a falat támasztva, majd térdepelve, már elhaladtak mellette, de még egy ideik hallani vélte a férfi nyögdécselését.
Majd egyszer csak ott magasodott előtte a fogda nehéz vasveretes kapuja, két koppantás a kapun, majd egy kis rés támad, s valaki beszélget az őrmesterükkel, na most mi van, gondolja, itt fagyjanak meg, vagy beengedik őket. Már semmi más nem járt az eszében, csak a meleg, és a forralt bor, a közel másfél órás menetelés kifárasztotta, akárcsak a társait, s a kapu kitárult,végre elindultak befelé, már összefutott a nyál a szájában. Az udvar meglehetősen üresnek hatott, bár ki maradna kint ebben a hidegben, de ők is mindjárt bent lesznek, és a fene ezekbe a kurafiakba, tekintet a rabokra, akik fázósan álltak egymás mellet, a szemük ide-oda cikázott, mintha várnának valamire. Aztán a kapuk diszkrét dübbenéssel bezáródtak, s valami más hang is vegyült ebbe a dübbenésbe, de nem tudta mi az, egészen addig, amíg az előtte álló társa kérdő tekintettel felé nem fordult, és a torkát szorongatta. Ujjai között egy dobótőr markolata csillant meg a holdfényben. Megtámadták villant át az agyán, de ebben a pillanatban, egy sötét alak ugrott rá, aki eddig valószínűleg a kapu belső oldalán kuporgott, és csak a pillanatra várt. Hirtelen csak a tőrét tudta maga elé kapni, de a támadó már rajta is volt. Éles fájdalom mart a bal oldalába, de a penge nagy része lecsúszott a bordáin, a maga elé kapott tőrre nem számított a nagy lendülettel érkező támadója, s szó szerint felnyársalta magát rá, ő még rántott is a tőrön egyet felfelé, ilyképpen kibelezve ellenfelét. A lendület a földre döntötte, koponyája nagyot csattant a kövezeten, s a valóság szélsebesen gombostűnyivé zsugorodott… majd eltűnt…………….

A katonák mögött bezárult a kapu, azt hitték otthon, vannak… tévedtek s kirepült kezéből az első dobótőr, a katona sikkantás nélkül kapott a nyakához, s teljesen hiábavalóan próbálta meg elszorítani a sugárban spriccelő vérét. Már lendítette a másik tőrét, amikor a kiszemelt katonára a kapuról rávetette magát az új srác Kesse, mindenképpen bizonyítani akarta hogy méltó a martalócok közé, helyes. De nem volt ideje ezzel törődni, mert a katonák még mindig túlerőben voltak, így hát útra kelt a második tőr is, és egy újabb katona meredt csodálkozóan a halálra, aki érte jött.
Majd előrántotta a kardját, és a forgatagba vetette magát, a katonákat nem volt nehéz lemészárolni, mivel teljesen váratlanul érte őket a támadás, ettől függetlenül sietniük kellet. S siettek is, pár percen belül csak öt szürke alak, és a három rab maradt állva az udvaron, az egyik alak, valószínűleg a vezető, odalépett a rabokhoz, és az egyik katona övéről leakasztott kulccsal levette a láncokat róluk, majd felegyesedett, és kezet rázott az elsővel. Egy köpenyt nyújtva neki, de a figyelmét nem kerülte el az a kis szemrezdülés, amit a volt rab a mellette álló felé küldött. Majd a középső emberhez lépett kezében egy másik köpennyel, és kezet fogtak, majd szemmel szinte követhetetlen mozdulattal a köpeny a földre hullott, és az alatta rejtett tőr a férfi torkába szaladt. A rab a földre rogyott, majd halk bugyborékoló hangokat hallatva a katonák vére mellé folyatta a sajátját is. Azt kapta, amit az árulók általában. Majd a vezető a harmadik férfihez lépett, és kezet ráztak, a rab kapott egy köpenyt, a kapuk kitárultak, ők kifelé indultak. Az utolsó két ember leguggolt, és zsákjaikból fáklyákat vettek elő, majd szikra pattant, és a fáklyákból apró lángok haraptak nagyokat, majd teljes lánggal lobogni kezdtek. Ezek után a fáklyák az épületre, és az udvaron felhalmozott faanyagra hullottak, a bitóalapanyagnak szánt fa, vígan ropogott, lángra lobbantva a körülötte lévő épületeket, s a szürke alakok beletűntek az éppen szállingózni kezdő hóesésbe……………………

Apró nedves szúrásokat érzett az arcán, a hideg földön feküdt, mellette a támadója pillantott vissza rá. Üveges szemekkel, rezzenetlen tekintettel nézett rá, a szája sarkából kis vérér szivárgott, a földre, de már megalvadt, a férfi reménytelenül halott volt. Rajtuk ütöttek, emlékezett vissza, és a tarkóját végigsimítva, vérző sebet tapintott ki, de nem volt túl vészes. Kissé imbolyogva talpra, ált, az oldalán tompán lüktető seb szörnyen fázott, de nem volt ilyenekre ideje, az egész rabház lángokban állt, és a kapuk zárva. Az udvaron mindenki halott volt, tiszta alapos munka, neki is csak szerencséje lehetett, hogy megúszta, a támadójára tekintve, szeme megakadt, az arcát eltakaró vörös kendőn. Gondolhatta volna, ki más, is lehetett volna olyan elszánt, végrehajtson egy ilyen támadást. A három rab közül az aki információkat adott nekik a klánról, most holtan hevert a földön, de honnan tudhatták hogy köpött, nem tudta, de gyors tárgyalás lehetett, az biztos. Közben az épület mögötte roskadozni kezdett a lángnyelvek súlya alatt. A kapuhoz futott kitárta azt, és a falak mellet osonva, a legközelebbi őrhely felé vette az irányt, bár ez már semmin se változtat, gondolta…..