Hmmm. Micsoda illatnyomok... Lássuk hova vezetnek. hmm. Méz. Ezt megeszem.. De mi ez a szag??? És ez a halk hang?? Mintha ember lenne.. Akkor megyek megnézem.

Balfars érdeklőde nézte a papírokat amelyeket a vérelf éppen akkor varázsolt elő a dobozokból. Persze mint mindig most is figyelnie kellett másra is. Az ő kis 3 mázsás óriás bébiére. Néha igazán fárasztó az állattartás annak ellenére, hogy Bundás ritka intelligens medve volt. Most is épp lehajtott orral követ valami szagot a fogadón át. Persz az útját recsegő padló felboruló székek és padok jelzik. De emiatt most úgyse szólnak. Amiatt se, hogy egy a földön heverő csuporból épp mézet nyalogat ki. De hohó. Valami mást is érez, és a fejmozgásából tekintve hall is valamit. Sőt annyira érdekes az a vali, hogy kimegymegnézni. Lehet, hogy a kos körül kering valami ragadozó. Vagy lesett megint egy zsákja a földre és ,egy kilopni belőle a sült húst. Ennek jobb lesz a végére járni. De várjunk csak... Most miért áll egy kicsit félre??
-Elnzést de meg kell...
Ekkor zuhant be az ajtón egy termetes, hiányos öltözékü ember harcos. Valami még mitha mondott volna de nem értette tisztán. Azonnal leugrott a székről és megindult a sérült felé. Az alak mellé térdelvén elhessegette a mozdulatlant szaglászó medvét és megkérdezte:
-Van valakinél kötszer?? És egy kis víz??

Már magasan volt a nap, amikor Gillion magához tért. az esti tábortűznek már csak a kihűlt maradványai voltak meg, a szerény vacsorából, ami egy szerencsétlen vadnyúl volt, csupán a csontok maradtak. A napok óta tartó vándorlás kezdte egyre jobban kimeríteni a harcedzett, és erős harcost. 4 napja már, hogy csapatát megtámadták a barbár útonállók, 4 napja már, hogy valami civilizációt keres a számára teljesen ismeretlen vidéken.
Hogy is lehetne ismerős, amikor egész életét Viharvárad falai között élte le, csupán a balszerencse vitte Theramore szigetére. De nem volt választása, meg kellett védenie a családja becsületét, ha már a bátyja így elárulta, és a diplomáciai küldetés helyett megszökött a menyasszonyával. Pedig igazi bizalmi megbízás volt, ha teljesíti, akár még magas rangú köztisztviselő is lehetett volna belőle. De elszökött, megrettenve a feladattól, és szerelemtől kábultan, és a testvérére hagyva a feladatot, hogy a király üzenetét elvigye Theramore szigetére, ahonnan hónapok óta aggasztó hírek érkeztek. Hírek, amik minden embert nyomasztanak, orkokról és trollokról, akik felrúgták a békét, ogrékról, akik mindent, és mindenkit támadnak, és különös, sárkányszerű lényekről. Épp emiatt kellett odautazni, szólni Proudmore kisasszonynak, hogy Viharvárad szívesen fogadja azokat, akik vissza akarnak térni a keleti földrészre.
Gillion át is adta az üzenetet, de újabb feladatot kapott, ezúttal az hordának kellett átadnia egy üzenetet, egyenesen Thrallnak. Természetesen ez a küldetés felért egy öngyilkossággal, de Jainának nem csak az elemek fölött volt hatalma, és rávette Gilliont, hogy az ő kedvéért tegye meg ezt a "szívességet". Ezután indult el a karaván a nagy útra, át az életveszélyes mocsáron, és azon túl az ismeretlenbe. Ám pár nappal az indulás után megtámadták a karavánt, és csak ő élte túl a rajtaütést. Bár lemészárolt minden támadót, ezt túl későn tette, az összes utitársa halálos sebet kapott.
4 napja tehát, hogy próbál kitalálni a mocsárból, ami dzsungelként tartja fogva. Ez a nap is úgy indult, ahogy az elmúlt napok mindegyike, próbált valami reggelit keresni, ám ezúttal balszerencséje volt, csupán pár gyökeret talált. Éppen azokat ette, amikor meglátott egy számára idegen állatot a fák között. Azonnal a pallosához kapott, amitől az állat megrémült, és elkezdett szaladni. Nem kellett több, Gillion elkezdte üldözni. Ám a napok óta tartó nélkülözés megtette a hatását, alig pár kilométer múlva feladta a hajszát, mert nem bírta erővel. Ahogy vánszorgott, egy gyökérben megbotlott, és ahogy esett, a bal válla kificamodott. Villámként hasított elméjébe a fájbalom, és a maradék energiája is elhagyta a testét. Úgy érezte, hogy soha többé nem bír felkelni, de ahogy vergődött a földön, a horizonton észrevette, hogy alig párszáz méterre a sűrű erdő véget ér, és a horizonton mintha egy épület képe lenne.
Biztosan csak képzelődöm Gondolta Gillion, de a tudata azt mondta, hogy meg próbálni, ez az egyetlen esélye, hogy ne így végezze, hogy ne úgy haljon meg, hogy senki sem tud róla.
Nagy nehezen felállt, és a kardját maga után húzva elkezdett a távoli ház felé bicegni. Ahogy kiért az erdőből, már tisztán látta, hogy nem képzelődik, sőt, egy alakot is látott a házba bemenni. A kis tömzsi alak valószínűleg törp volt, és az őt követő medvéből következik, hogy vadász lehetett.
Hogy kerülnek ide törpök? Tűnődött Gillion, de inkább abbahagyta a gondolkozást, mert minden erejét öszpontosítani kellett, hogy talpon tudjon maradni. A válla egyre jobban fájt, és a páncélja is egyre nagyobb terhet jelentett.
Még 300 méter! Még 300 méter, és megmenekültem! Mondta magának, miközben a ház, amiről közben látta, hogy egy fogadó, egyre távolabbinak látszott. Remegő hangon, alig hallhatóan segítségért kiáltott, de ekkor már érezte, hogy a legutolsó erőtartalékait használja fel. Amikor már csak alig 150 méter maradt hátra, elejtette kardját, és a nehéz vállvértjét is ledobta. Már nem érdekelte semmi, csak hogy ehessen valami rendes ételt, és pihenhessen. Fogalma sem volt arról, hogy hogyan fizeti ki a fogadóst, arról sem, hogy mik, és kik lehetnek odabent, amikor beesett az ajtón.
- Segítség, kérem segítse... - nyögte ki elhaló hangon, mielőtt el nem szürkült előtte a világ. az utolsó kép, amit látott, az egy törp, egy vérelf, és egy troll meglepett arca volt...

Balfars lecsusszant a kos hátáról és odament az asztalhoz amikörül a többiek csoportosultak. Mivel lentről maximum az asztal lapját vizsgálgathatta volna odahúzott egy stabbilabnak látszó széket és felállt rá. Így már többé kevésbé egymagasságban volt a többiekkel. Mivel annyira értett a zárakhoz mint egy vakond a művészetekhez inkább csendben figyelte többiek próbálkozásait.