ühm tehát ez még csak az elso rész de mar siman kitesz egy wow.hu forum oldalnyit. höhh majd vmikor átrágom magam rajta...

Várom a véleményeket.

V. fejezet
Az éjszaka tükre

(Első rész)

Lágy víztükrön siklik halkan a fény. Csillag csillan a zord hullámok csúcsán. De a víz nem az éj miatt ily sötét, vér festi hideg mélyét. Sötét vér, sötét víz vonaglik a síró szélben, s fekete teste folyton a partot mossa, csak a partot mossa.
Félnek a csillagok. Folyton a felhők mögé bújnak, hogy ne lássák a világot alant, hogy ne lássa őket a testtelen szörnyeteg, mely a földet hatalmába kerítette, s örök sötétet lehelt minden szívbe s minden lélekbe.
Ezüstöt mos partra a vérszínű víz. Hosszú holdsugarak vetnek hullámot a hullámokkal, úgy úszva a vízben, mint a kísértet, mely tört testét siratja, kit a vízparton lelt a bús halál. Rom kardja kezében, testén hasadt páncél szörnyű súlya. Fehér arcán apró ékkő, élete utolsó könnycseppje, száján a holtak csendje. Ezrek feküsznek körötte.
Sírnak a csillagok. Könnycseppek hullanak az égből, melyek éppúgy szikráznak, mint gazdáik, fényükkel elűzik a komor éjt, s a holt földre hozzák az eleven eget, szikráik szertepattognak a véráztatta füvön, s eltűnik a szenny, eltűnik a fájdalom, a csendes levegő halk dallal telik meg. De feltámad a szél, tovafújja a jelenést, s a délibábos tünemény helyén újra csak sötétség marad.

Vialan anyja mellett ébredt. A hálószoba félhomályában épphogy felsejlett a Hold gyenge fénye, s lágy ragyogásban fürösztötte az édesen alvó Ha'thielt. Ha az ifjú elf nem látta volna máskor is alvás közben, most igencsak elcsodálkozott volna. Anyjáról álmában egészen lecsúszott a lágy selyemtakaró, s már csak combjait ölelte körül, híven követve Ha'thiel lábainak finom vonalát. Keblén is csak egy vékony szövetkendő feszült, mely holdfényszínű foltként derengett gazdája sötét bőrén.
Vialan csak nézte ezt az alvó tüneményt, s fejében egyvalami lebegett: mérhetetlen szomorúság. Úgy érezte, az ő élete fabadkát sem ér anyjáéhoz képest, s hogy ezúttal mégis drágakővel fizet a Sors egy apró kavicsért.
Letörölte arcáról a könnycseppet. Visszafeküdt a nedves párnára, s mély, sötét álomba zuhant.

Másnap az üllő csengése keltette fel. Ha'thiel ugyanazon a pengén dolgozott, amit tegnap elkezdett, s amelynek egyre biztosabban látszottak kirajzolódni a vonalai, ahogy a széles kalapács fel s alá siklott rajta. Ahogy kihűlt az acél, Ha'thiel a szunnyadó tűzbe csúsztatta, s a kemence oldalának dőlve Vialanhoz fordult:
- Húzd meg, kérlek, a fújtatót.
Néhány lélegzet után újra véresen izzott a penge, amint mestere kivette azt a tűzből. Magasra tartotta, élét, lapját nézte, s közben félig magának, félig Vialannak beszélt:
- Ha egy kicsit több időm lenne, a Hyjal hegyről hozattam volna vizet, s abban edzeném... ez az acél megérdemelné - belemártotta a kád olajba, ami eddig türelmesen várakozott az üllő mellett. S ami most, hogy életre keltette az izzó fém melege, cserfesen csatogott, locsogott a penge körül, míg az teljesen ki nem hűlt. Fehér füst csapott fel a sikamlós tükör felszínéről. Ahogy a köd lassan eloszlott, úgy bukkant elő egy teljesen új penge, egy éjfekete, tökéletes acéldarab, a szépség ideájának egy megtestesülése. Ha'thiel a hamvadó tűzbe temette a mesterremeket, hogy visszajöjjön érte, ha már csak hamu van a helyén.
- Emlékszel, mit tanítottam? - Vialan révedező szemekkel bámult a parázs mélyére, mintha nem is a tüzet látná. Ha'thiel szavai röpítették vissza a valóságba.
- Hogy hamuból születik a legerősebb penge. Megnézhetem?
- Nem. Ha most kiveszed, megdermed az acél, s olyan lesz, akár a jég. Az éle vágni fog, hogy semmi nem állhat neki ellen, de előbb-utóbb megreped valahol, s menthetetlenül eltörik. Csak idő kérdése.
A kovácsmester elzárta a kéményt, nehogy huzatot kapjon a parázs, majd az üllőnek dőlve nézte a hamvadó lángokat.
- Mára végeztem. Hová készülsz?
- Igazából neked akartam segíteni. Talán megtarthatnánk most a vívóleckét.
Vialan anyja még mindig az üllőnek dőlve nézte a tűz romjait. Szemei szűk résén visszatükröződött a parázs haldokló fénye, ahogy a hamu mélyét kémlelte. Szeme lassan kitágult, majd Vialanra nézett.
- Jobb ötletem van. Mit szólnál egy kis vadászathoz? - Vialant meglepte anyja ajánlata. Tulajdonképpen most hallott először ilyesmit az ő szájából.
- Ahogy gondolod. És mégis, mire vadászunk?
- Úgy tudom, az Írisz-tó környékén igencsak elszaporodtak mostanában a pókok. Az ottani városőröknek jól jönne egy kis segítség.
- Ahogy gondolod. Mikor indulunk?
- Öltözz át és hozd le a fegyvereket. A hármaspengémet vedd. Nemsokára visszatérek és akkor indulhatunk.
Az ifjú elf számára úgy tűnt, mintha még mindig álmodna. Az anyja, aki - legalábbis szerinte - eddig még a széltől is óvta, most vadászni hívja őt, ráadásul a hármaspengéjét viszi, ami már ki tudja, mióta porosodik a fegyverállványon. Elképzelni sem tudta, mit tartogat számára ez az éjszaka.
Mindenesetre úgy tett, ahogy anyja mondta. Fölment és átöltözött. A farkasbőr csizmáját vette fel, a zöld köpenyét, alá pedig egy vastag, kopott selyeminget öltött, amit szinte csak az üllő mellett viselt. Felajzotta az íjját, vállára vette a tegezt, övére akasztotta pengéit.
Igazából ez volt az első alkalom, hogy vadászni indult. Ismerte az állatokat, előfordult már, hogy kis pókokra lőtt, de igazából még soha nem mérte össze az erejét olyasmivel, aminek esélye lett volna ellene.
Fölkapta anyja fegyverét a hozzá tartozó alkarvédővel és elindult lefelé. Nem kellett sokat várnia, Ha'thiel hamarosan megjelent előtte hosszú, fekete köpenyben, kezében kopott ingével. Elindultak.

Az Írisz-tó pár nyíllövésnyire volt csupán Ha'thiel kis szigetétől, és a két utazónak puha ösvényt szitált az avarra a lenyugvó Nap. Maga a tó csak egy apró vízfolt volt egy még kisebb szigettel a közepén, melyet éles hegyormok vettek körül, a parton alig egy kis tisztást hagyva. A szigetet szinte teljesen elfoglalták a hatalmas gyökerek, amik egyetlen fához tartoztak, egy Ha'thieléhez hasonló tölgy törzséhez. Körbe mindenhol sűrű lomb feszült az égnek.
Minden testhez simuló, kézzel fogható, sűrű és áttörhetetlen csendet árasztott magából. Újabban egy hangot sem lehetett hallani a kis tengerszem környékéről. De éjjelente, ahogy a kismadár láthatja, nemcsak a tó fénye sejlik a sötétben. Sűrű háló vet szőnyeget a fűre, a fák ágain lágy szélfogót lenget minden fojtott fuvallat, s az ezüst szövet dúsan van berakva zöld ékkövekkel...

Mire a Nap a horizont alá bukott, Ha'thiel és Vialan is megérkeztek úticéljukhoz. Az egyetlen bejárat a tóhoz egy kis hasadás volt a sziklafalban, s hogy a két utazó elérte, Ha'thiel megálljt parancsolt. Halkan megszólalt:
- Látod azt az apró kiszögellést? - bólintás volt a válasz - egyelőre oda kell eljutnunk.
Mindketten felmásztak a kis dombra, amit Vialan tanítója célul jelölt ki. Leültek, köpenyüket szorosan magukra húzták. Ha'thiel az ölébe fektette fegyverét.
- Most pedig várunk.
Alig jött fel a Hold, Vialan máris mocorogni kezdett. Körülnézett, de az egyetlen, amit tisztán ki tudott venni, az egy fényes, szürke szempár volt jobbról, ami épp őrá meredt. Erőtt vett magán és nyugton maradt.-- Egy hangot hallott, hogy a szél mondta-e, vagy anyja súgta fülébe, sosem tudta meg. Így szólt: "a türelem minden".
Mégegyszer annyi lélegzetet számolt, mint azelőtt, mikor a Hold fénye végre átbukott a hegyes szirtfal tetején, s elárasztotta az apró völgyet. Nem volt szükség sok világosságra; a legelső sugarat ezer részre oszotta a fehérfényes brokát, ami a fák ágairól lógott le, tündöklő éjszakát hozva a hajdanvolt sötétség mélyére. A szél úgy lengette a tépett pókhálót, mintha a kis tó nem is pókok, hanem szellemek tanyája volna, s a kísértetek most indultak volna éjféli útjukra.
De Vialan mást is látott... mozogni. Sötét foltok futottak az ezüst szőnyegen, álmot, nyugalmat nem ismerve, folyton ide-oda matatva, sziszegve, kaparászva. Az egyik épp feléjük közelített. Az ifjú vadász lassan az íjához nyúlt, s anyjára nézett, aki még mindig csak ült és kővé dermedve várt. A kis árnyék alig egy lépésre állt meg előttük. Vialan egészen összekuporodott, s meg se moccant, csak nézte az apró bestiát, s egyre erősebben markolta íja markolatát. De aztán az árnyék továbbsurrant.
Kis idő múlva a Hold már magasan a fák fölöt járt, s fényével a tisztás minden zugát bevilágította. Az ifjú harcos már pontosan tudta, hogy a pókok merre mennek és mikor, hogy hol állnak meg, mire figyelnek fel, s hogy épp mire nem. Úgy érezte, akár aludni is tudna a kis dombon, ahova letelepedtek. Ekkor Ha'thiel megmozdult, s fia fülébe súgta: - Eljött az ideje a mai leckédnek. Ezzel lassan felemelkedett, s hangtalanul leugrott a sziklaszirtről. Vialannak hirtelen úgy tetszett, hogy egy árnyékkal töb van a kelleténél, mire a jövevény villámgyorsan az egyik bestiánál termett, s egy szempillantás alatt kiegyenlítette az arányt. Majd egy árnyékkal kevesebb lett.
Nem tehetett mást, követte anyja példáját. Lassan felállt a dombon, melyen már egészen otthonosan érezte magát, s kiszemelt egy gyengének tűnő pókot. Nyíllövésnyi távolságba lopakodott, elővett egy nyilat a tegezből, s gondosan a húrra illesztette a rovátkát. Célba vette a mit sem sejtő bestiát... és lőtt. A nyíl a páncél résén keresztül talált, de a kitinvért szegélye még így is elég erős volt ahhoz, hogy félúton megállítsa a nyílhegyet. A pók nagyot szisszent és megfordult, mire Vialan újra célra tartotta az íját, de ezúttal is alig maradt meg a nyílvessző a fenevad páncéljában. Újabb lövés; újabb repedés a vérten. Ekkor már egészen közel értek az éles karmok a rémült vadász torkához. Nem volt más választása, hátára vetette íját, elővette pengéit és felkészült a védekezésre. Lendültek a vad karmok, csendült az acél, s Vialan oldalra pördült. Gyenge támadás volt. De a fenevad szűken mérte az időt; máris megfordult, s újra támadt, folyton támadója torka felé törve. Vialan ügyesen kitért a karmok elől, s tőrével utat nyitott a páncél egy réséhez. A szúrás talált, s Ha'thiel pengéje ugyancsak mélyen harapott; a sebből fekete vér fröccsent Vialan arcára s szürke ingére. A pók akkorát ugrott, hogy az ifjú elf épphogy ki tudta rántani pengéjét a sebből. De a fenevad, mintha meg sem érezte volna az acélt, újra megrohanta támadóját. Vialan elébe ment a támadásnak, tőrét maga elé emelte, kardját szúrásra készen tartotta, combjai megfeszültek, s köpenye alig bírta követni meglóduló testét. Bevált a terve; sikerült feldöntenie a bestiát, ami így védtelenül vonaglott a hátán lábaival a levegőben csapdosva. Ellensége fejében csak egy gondolat harsogott: "ölni akarj!". Ledobta tőrét a fűre, kardján fogást váltott. Baljával megmarkolta az ellensúlyt s féltérdre ereszkedett. Két karját magasra emelte, minden izma megfeszült, még jobban szorította kardját, majd amilyen erősen csak tudott, lefelé döfött. Elszámította magát; a penge átszúrta a bestia alsó páncélját, átszaladt a húsán, áttörte hátán a legerősebb páncéldarabot, s a földben állt meg. Majdnem keresztvasig hatolt.
A vékony lábak lassan megálltak a levegőben, s az egész pók úgy nézett ki, akár egy hatalmas, görcsösen összeszorított kéz. Vialan sehogysem tudta kihúzni a kardját, rá kellett lépnie a pók potrohára s két kézzel kellett kirántania a pengét. Mikor végre ki tudta cibálni a kardot, a sebből koromfekete vér tört elő, ráfröccsenve az elf kezére, összevérezve kardját, de még kedvenc csizmáját is. Csak most jutott eszébe, hogy véres az arca. Felvette tőrét, odament a tóhoz, megmosdotta lágy vonásait s kezeit a kristálytiszta vízben. Csak nézte, ahogy a véres tó felszínén csillog a Hold, ahogy a vér lassan leülepszik a víz mélyére, s eszébe jutott az álma. Arra gondolt, hogy talán megálmodta a mai napot.
Felállt, s lassan körbevitte tekintetét a kis völgyön. Anyjának színét sem látta, de az itt-ott heverő tetemek tanúskodtak róla, hogy Ha'thiel sem tétlenkedett, amíg ő harcolt. A Hold már lassan átbukott a zenithen, a kis völgy pedig valósággal fürdött az éjszaka fényében. Alig mozgott már itt-ott egy szörnyeteg, s az ezüstszínű kárpittal szegett tópart szinte a nyugalom egy szirtjének tűnt valahol a semmi közepén. De Vialanra ezúttal valahogy nem hatott ez a bájos, csalóka kép. Kiszemelt egy kis buckát a tóhoz közel, a tetején kardját a földbe szúrta, s íját megfeszítve újra célra tartott.
Egy fiatal pók volt az áldozata. Nem kellett neki sok nyílvessző, mire támadójához ért, annak már épp csak le kellett sújtania kardjával, s a vadász szeme ismét új préda után kutatott. Még ki sem repült az ifjú elf mellkasából a második lélegzet párája, máris egy újabb bestia felé száguldott a végzet. Vialan olyan gyorsan küldte nyílvesszőit áldozata felé, ahogy csak tudta, de a fenevad még így is elérte őt. Hiba volt olyan későn letennie az íjat. Két karom lendült előre egyszerre, s Vialannak már csak kitérni volt ideje. De az egyik még így is felszakította az ifjú vadász vállát a vastag ingen át, s a méreg, ami a sebbe itta magát, iszonyú fájdalmat okozott. A vadász nagyot ordított, a felkapott karddal visszakézből lecsapta a támadó kart, s gyorsan a pók háta mögé került. A földhöz tűzte a fenevad potrohát, s újra íjat vett a kezébe, ezúttal két nyilat illesztve az idegre. Mindkettő talált, s a pók mozdulatlan maradt, akár egy szobor.
A kard kisiklott a dög potrohából, s nem kellett sok idő, hogy egy újabb fenevad rohanjon Vialan felé. Az ifjú vadász ekkor már magabiztosan emelte maga elé tőrét, s a néhány kilőtt nyílvessző után türelmesen várta a halálra ítélt fenevadat. Csakhamar felhangzott a dal, melyet már kívülről ismert a vidék, az acél csengésének éneke, a pók haláltusájának áriája, s a furcsa harmónia, mely a kettőből szűrődött össze Vialan fejében. Ez a felvonás viszont makacsul hosszú volt, s Vialan már-már kezdte unni a darabot, mikor két új dallam csendült fel közvetlen a háta mögött, valahol a dereka táján. Meglepve fordult meg, hogy lássa az új hang forrását, s még zavartabb lett, mikor a háta mögött tapintható távolságban egy hatalmas pókot látott, amit épp Ha'thiel végez ki. Szerencsétlen pára talán sosem tudta meg, hogy mi végzett vele, hiszen utoljára a saját csápjait látta, amint az idegen háta felé száguldanak, s hogy valami fényes az útjukat keresztezi. Ha'thiel nem tétlenkedett, először a hármaspenge egyik ágával megállította a fiát fenyegető bestiát, s a másik kettő máris leszelte az egyik, majd a másik karmot. Az egész egyetlen pillanat alatt történt. Vialan már csak azt láthatta, ahogy anyja levágja a pók potrohát, majd fia mellett eltáncolva végez a másik fenevaddal is, s hogy közben feddőn néz rá.
Az ifjú elf még sosem látta így anyját. Ha'thiel délcegen kihúzta magát, fegyverét leengedte, s tekintete még mindig fián függött. A szeme mélyén felparázslott valami izzás, egy tűz, mely úgy tűnt, régóta szendergett. Vialan kővé vált a csodálkozástól.
- Ma már elég vért ontottunk. Menj, mosakodj meg - halvány mosoly jelent meg Ha'thiel szája szélén. Vialan végignézett magán, s csak most vette észre, hogy a harc során nem végzett épp tiszta munkát. A keze, a ruhája, a csizmája mind lucskos volt a fekete vértől. A válla környékén vörös volt a köpenye. Mikor az arcához kapott, érezte, hogy azt egy vonalban valami ragacsos folyadék fedi. Valójában tetőtől-talpig borította az alvadt vér.
Térdig gázolt a kristályvízű tóba, mire úgy terjedt kürülötte a sötétség, akár egy lassan növekvő aura. Először az arcát mosta meg. Majd következett a keze, a karja, kisikálta a köpenyébe tapadt szennyet, majd óvatosan kimosta a sebét. Mire végzett, a tó vize gyémántszínről obszidiánra vált. Kilépett a partra, felkapta az otthagyott fegyvereit, majd anyjához lépett.
- Mehetünk.

Az út hazafelé szótlanul telt, a két utazó a sáját nyomait követte, s beszéd helyett inkább figyeltek, hogy le ne térjenek a halvány ösvényről. Ha'thiel ment elöl. Vialan köpenyének két szárnyát összeszorítva, gondolataiba merülve botorkált anyja után. Folyton csak a fekete víz hullámzott szeme előtt, s akármerre nézett, nem talált világosságot. Fázott. A köpeny még nyirkos volt a vértől és a víztől, s úgy tapadt az ifjú elf testéhez, mintha ráfagyott volna. S belülről mégis égette valami. Fájt a sebe.
Mire hazaértek, Vialan homloka már valósággal izzott. Ha'thiel száraz ruhába bújtatta, az ágyba fektette, majd lement a hatalmas faasztalhoz, elővett egy kis szelencét, egy kevés vizet és sietősen valami ősrégi kenőcs készítésébe kezdett. Csakhamar újra Vialan mellett ült az ágyon, s a sebet vizsgálta.
- Jól sejtettem. A pók vére keveredett a sajátoddal, és most megpróbál felemészteni. Ne aggódj, holnap reggelre kihevered, és az egész csak egy rossz álom lesz.
Szegény Ha'thiel, fogalmad sincs róla, hogy mennyire igazat mondtál... Kenőccsel ápolod, gyógyfűvel kötözöd be Vialan sebét, gyógyteát itatsz vele, s mellette vagy, amíg az ifjú elf el nem alszik. Nem sejted, hogy fiad néhány perc múlva élete legsötétebb perceit éli majd át.

Tűz...
Tűz, mi mindenen átrohan, s mindent felemészt, testet-lelket elhamvaszt, egyszerre áraszt sötétséget, s vad fényt, káoszt áraszt és pusztulást hoz, démoni pofáját ha égre emeli, megrettennek tőle a csillagok, s ha már mindent felzabált, nem marad utána más, csak a sötétség, s a fagylaló hideg.
Tűz rohan a pusztán, tűz rohan az erdőben, izzik a hegyorom, s olajostálként ég a völgy, lángol a víz, lángol az ég. Fáklyaként lobog minden lélek, úgy sikolt, mintha meggyújtották volna, s rohan lángóló karokkal s lángoló lábakkal, lángot okádva a lángtengerben. Ne sírjatok, kicsi lelkek, nem tart már soká...
Izzó acél csendül egy istennő kezében, egy démon kezében, cseng-cseng, ordít a penge, marja a másikat, két éneklő kígyó, szikra pattan, sikolt a penge, forgószél támad, felszítja a tüzet, énekel a gyűlölet, vér lángol, suhog az acél, mint főnix szárnya, halál szele fúj, rohannak a testek a lángtengerben, halál rohan utánuk, kitátja száját, elnyeli őket, sötétet hagy maga után, semmi-hideget, sikoltanak a lelkek, s mind szertefoszlik. És hideg marad.
A Halál kavarja a szelet, köröz a démon és az istennő körül, mindenkit elnyel, csak őket nem, sötét lesz köröttük, nagyon sötét, már csak ők maradtak meg lángban égve, s még mindig nem hamvadtak el, csak égnek és sikoltanak, sírnak és szitkozódnak, s egyiket sem meri elnyelni a Halál, csak les a semmi sarkából, karmával a sötét szőnyegét szaggatja, fekete-fényes szemével figyel, hullaszagú pofáját feléjük fordítja, fogaival vicsorog, suttogva acsarkodik, s csak nem mer közel menni.
Torkukszakadtából ordítanak a pengék, lángolnak ők ketten a legjobban, s nem tudják kioltani egymást, de az egyik lángja kihűlni látszik, s erre felfigyel a Halál. Száját kitátja, sikoltás hallatszik belőle, ezrek sikolya, karmai megfeszülnek, erősen belemarnak a sötétbe, teste megfeszül, nagyot ugrik, elmarja az istennőt, kinek lángja már elaludt, elrohan vele a semmibe, üvölt, sziszegve-sikoltva, s eltűnik a semmiből.
Nem maradt más a semmi közepén, csak hamu és hideg.--

Ha'thiel egész éjjel Vialan mellett maradt, s figyelte minden mozdulatát. Homlokát hideg vízzel borogatta, hűs kezével lángoló arcát simította végig, mikor a fiú izmai megfeszültek, minden szavát kifürkészte, puha ajkával könnyeit csókolta. Az ágy mellé húzta a ládát, ráterített a padlóról egy farkasprémet, azon ült. Úgy is aludt el, lábait összefonva, arcát fiára emelve, amikor Vialanban végre tisztulni látszott elf vére.
Másnap már magasan szárnyalt a Nap, mikor az ifjú kilépett a kis faházból. Úgy tűnik, tényleg kiheverte a mérgezést; a szabad levegőre lépve délcegen kihúzta magát, mélyen beszívta a nedves lomb illatát, arcát nyugodtan fordította a lenti avarra, s közben a vállára akasztott puzdrát igazította. A zöld köpenyét viselte. Mikor felébredt, a ládán hevert a megviselt ruhadarab, kimosva, a vállánál megvarrva, s arról árulkodott, hogy Ha'thiel ezúttal sem alvással töltötte az idejét.
Most is a műhelyben volt, épp az új kard markolatát sodorta be finom szövésű ezüstlánccal, s olyannyira el volt foglalva munkájával, hogy fel sem nézett. Vialant egészen ámulatba ejtette a végtelen türelem, amivel anyja sorról-sorra halad a vékony kis fémfonállal, és még egy elf szemének is tökéletes munkát végez. Elnézte egy ideig, ahogy a mester dolgozik, s mikor kezdett elszakadni a bűvölettől, végre kinyitotta száját:
- Jó reggelt, anyám - Ha'thiel abbahagyta a munkát, az ezüstláncot egy apró zsineggel a markolathoz kötötte s felnézett.
- Jó reggelt, fiam. Örülök, hogy ilyen gyorsan felépültél. Gyere közelebb, hadd vessek egy pillantást a sebedre - Vialan szétkapcsolta az ezüstcsatot, mely a köpenyt fogta, s anyja elé térdelt. Ha'thiel óvatosan leoldotta a kötést, és figyelmesen vizsgálta a vágást, ami mostanra már kissé összébb húzódott, és a színe sem volt már olyan sötét.
- Várj itt, mindjárt hozok új kötszert - ezzel felállt és elment. Vialan magára maradt a műhely közepén térdelve, s míg anyját várta az álmán gondolkodott. És azon, hogy vajon anyjától kérjen-e tanácsot. "Nem, ez nem lenne valami okos lépés. Anyám aligha tudná, mit jelentenek a lázálmaim, mégha tiszta intuíciók is. De talán nála megvan a válasz, s talán el is árulja... Mindenesetre ez az egyetlen, amit tehetek."
Ha'thiel kisvártatva megérkezett néhány szál fűvel és egy darab vászonnal a kezében. Olyan óvatosan dolgozott, amennyire csak tudott, de fia még így is felszisszent, amikor a nyirkos gyógyfű a sebéhez ért. Mégsem telt el húsz szívverésnyi idő, s anyja már készen is volt. Vialan újra magára öltötte köpenyét, s lassan fölemelkedett a földről.
- Anyám, most egy kis időre elmegyek. Éjfélre várj.
- Rendeben van, fiam. Vigyázz az úton.
Vialan lassan megofrdult, s a fahíd felé vette az irányt. Kínosan igazgatta a tőrét, mint a vándor, akinek egyáltalán nem kedves hely az úticélja. A hídon túl sietősre vette a tempót, s mikor a fák közé vetette magát, gyorsan elnyelték őt az erdő árnyai.
Miután elment, nem kellett sok idő, s a kis szigetet már holdfényszínű patak csobogta körül. A fák lombja levetette nappali zöld színét, és sápadt csillagsugárt öltött magára, mint minden éjjel, amióta csak csillagok vannak az égen. Előrepültek a baglyok nappali fészkükből, s a szürke ágakra kiülve a széllel együtt suttogtak dalt az éjszakába. Eltűnt a hiú napfény, de jött helyette más; feljött az égre millió csillagjával a szerényebb Hold, megjött a simogató szél, s elhozta az éjszaka százezer hangját, melyek együtt andalító szimfóniává simultak össze.
Sötét folt vált ki a fény szólamából. Hullámzó árnyékot és ezüst hullámot fodrozott a szél, vetett ki magából a rengeteg, s ölelt az ösvény, az árnyék pedig lassan a kis sziget felé tartott. Vialan volt az. Komor arccal lépett a kis hídra, s réveteg hangulatát még anyja látványa sem tudta elűzni. Ha'thiel épp a kardot csúsztatta vissza hüvelyébe, és sietve vászonba csavarta a fiatal pengét, mielőtt fia elébe ment volna. Mikor Vialan anyját látta a műhely elé sietni, nem tudta mire vélni a dolgot.
- Üdv újra, anyám.
- Üdv, fiam. Beszédem van veled, gyere be a műhelybe - az ifjú elf csak mégjobban csodálkozott, amikor ezeket a szavakat hallotta. De nem volt jobb ötlete, minthogy úgy tegyen, ahogy anyja mondja, ígyhát belépett az apró zsindely alá és anyja mellé ült. Ha'thiel nem szólt semmit, csak mosolyogva nézte félszegen ücsörgő fiát, s közben egy kicsit közelebb ült hozzá. Vialan nem bírta tovább szó nélkül:
- Kívánsz valamit, anyám? - Még mindig nem jött felelet. Ha'thiel... nem tudta, hogyan kezdjen bele. Csak felemelte kezét, és végigsimította fia arcát.
- Az arcod még mindig gyermekarc, a hajad olyan lágy mintha még ezer holdkeltét sem látott volna. Tisztán emlékszem a napra, mikor hozzám kerültél. Szörnyen féltél, s a szemeid folyton csak engem fürkésztek, folyton kíváncsiak voltak valamire. Sokáig nem hagyta el szó a szádat, s nekem kellett megtanítanom újra beszélni. És most... ugyanazokat a félénk szemeket látom, ugyanazt a néma szájat, az orrod sem változott, s az arc, mi rám emeli tekintetét, mégis más. De ha rádnézek, mégis te vagy; az én fiam, Vialan, aki már majdnem nyolcvan éves... Ha megfogom a karod, érzem, hogy kemény izmokat szorítok, ha hallom, ahogy a széllel beszélsz, mélyen búgó hangot hallok, ha látlak harcolni, harcost látok, s mégis te vagy az: Vialan, az én fiam. Felnőttél.
Vialan nem tudott mit mondani. Csak ült anyja mellet a padhoz szegezve, s nézte Ha'thielt, felállt volna, kezét lágyan anyja szájára tette volna, átölelte volna őt, s azt mondta volna: "Egy szót se többet, anyám, tudom, hogy szeretsz. És én is szeretlek téged, jobban, mint azt el tudnád képzelni." - S legszívesebben úgy maradt volna mindörökre, anyja ölelésében, mint mikor még kisgyerek volt, hiszen nem csak Ha'thiel emlékezett azokra az időkre...
Mégis ülve maradt a padon. Ha'thiel befejezte a mondnandóját, Vialan még nem mondta ki az első szót. Csak ott ültek, egymással szemben, egymás szemébe nézve, s a két szempár kiolvasta, mit akar a másik. Több sem kellett, Vialan anyja nyakába ugrott, s már készült, hogy elmondja, amit akart, de szemei könnybe lábadtak, lélegzete elakadt, és csak ennyit tudott elrebegni: "Szeretlek, anyám."
Szegény kis Vialan, nem sejted, hogy épp most mondtad ki anyád fejére a legnagyobb átkot, amit csak elf magán viselhet...--

- Még egyvalamiről nem szóltam - Ha'thiel szorítása lassan csillapodni kezdett - öt nap múlva épp nyolcvan éves leszel. De ahogy te is tudod, akkor már távol járok majd az otthonunktól, így most kapod meg az ajándékod.
Vialan és Ha'thiel közül igazából csak Ha'thiel volt az, aki számon tartotta a fiú születésének napjait. Ennek megfelelően az ifjú elf minden évben kapott valamit anyjától, tavaly például a hárítótőrét, amivel az Írisz-tónál is harcolt. Ezen az estén Ha'thiel egy hosszú, vászonba csavart tárgyat, és egy lágyan simuló, de nagyon nehéz vászoncsomagot adott át fiának. Az ifjú elf először a felgöngyölt vásznat húzta le. Jól sejtette, a szövetdarab azt a kardot rejtette, amit anyja csak egy órája fejezett be, de a jelenség, ami előbukkant a szövetdarab alól, igencsak váratlanul érte. Az ébenszínű hüvelyből elősikló karcsú levélpenge olyan simára volt csiszolva, hogy szinte megbűvölte a belenéző szemeket, s még a vércsatornája is szikrázott a holdfényben. A kör alakú keresztvas talán ezüstözött acél volt, mindenesetre úgy tűnt, mintha a folyékony holdfényből volna, melynek testén apró sárkányok áttört képei marják egymást. Markolata vékony ezüstlánccal volt körbeszőve, miközben oldalán finom rombuszokban tűnt elő az ébenszínű fa, s közepükön ezüstintarziával az ezredéves elf rúnák. Az színezüst ellensúlyban egy vésőnyomnyi hely nem volt, amit ne borított volna díszítés. Mitagadás, Ha'thiel igencsak kitett magáért.
Az ifjú elf tágra nyílt szemekkel nézett anyjára, aki mosolyogva tekintett vissza rá.
- Hát a másik csomagot meg sem nézed?
Előkerült a másik ajándék is, s a lepel lehulltával egy sötét, vasatagon szőtt selyeming bukkant fel a vászonhullámokból. Kemény, állított gallérja volt, s két szárnya olyan széles sávban fedte egymást, hogy az apró kapcsok szinte már oldalt sorakoztak az éjszínű szövetben. Az egész ing combközépig ért, de volt rajta elöl-hátul egy-egy vágás, hogy viselőjét ne akadályozza a mozgásban. Semmi kétség, a másik ajándék egy igazi szövetpáncél volt.
Ahogy a fiatal elf az újonnan kapott ruhadarabját nézte, valahonnan alulról csillanni látott valamit. Mintha Ha'thiel összebeszélt volna vele, a szél finom ujjaival lágyan félresöpörte a sűrű lombot, s a csillagok gyenge sugarai bebocsáttatást nyertek a műhely eresze alá, halovány világosságot lopva a sötét levegőbe. S mint kis szikra, ami száraz falevélre lel, a vékony csillagsugár is valósággal lángra lobbantott néhány apró fémdarabot. Halomba hordott láncszemek hirtelen túlvilági fénnyel égő máglyává lobbantak, s egyre nagyobb lánggal égtek. Vialan letette az inget, s szeme csodálkozón meredt az apró fémhalomra. Megfogta a két sarkánál, s magasra emelte a furcsa szövetet, mely valósággal fürdött, s mind jobban szikrázott a holdfényben. Sokezer gyűrűt látott nehéz inggé egybeszőve, s minden láncszem úgy szórta a hold fényét, mint egy-egy harmatcsepp, s mindegyik úgy csengett, mint egy-egy apró harang.
- Mi ez, anyám?
- Láncingnek hívják. Ha több időm lett volna, magam csinálom, de így csak az őrszemekkel tudtam hozatni egy Astranaar-i kovácstól. A selyemvért is onnan van - Vialan nem válaszolt, csak furcsa-mosolyogva nézte a sokezer láncszemet, s azon gondolkodott, vajon kinek lehetett türelme egybeszőni őket... Ha'thiel a magasan szárnyaló Holdra nézett.
- Úgy látom, eljött a mai vívólecke ideje. Hozd le a hárítótőröd és a hármaspengémet. És hozz két övet is - egy szívdobbanásnyi idő nem telt bele, s Vialannak már csak köpeyét lehetett látni, ahogy felfelé lobog a lépcsőn, mintha csak vihar hajtaná, s ennél nem sokkal több idő múlva már lenn is volt, kezében a tőrével és Ha'thiel kedvenc pengéjével. Mindet lerakta az asztalra, s máris a láncingért nyúlt.
- Várj. Először a posztóvértet vedd fel - Vialan csodálkozón nézett anyjára - a lánc a vágásoktól véd, esteleg a nyílvesszőktől, az ütésektől nem. Nem viselheted önmagában. Először is vedd le a köpenyed, az csak zavar a harcban.
Vialan szétkapcsolta az ezüstcsatot, ami a zöld inkognót fogta össze, s az asztalra terítette a ruhadarabot. Ahogy anyja mondta, először a selyemvért jött. Felvette a köpönyeg mellől, s karját lassan belecsúsztatta az ing ujjába, összefűzte a bal szárny rejtett kapocsait, majd a a jobboldalt sorakozók következtek. Az ing lehetetlenül jól illett rá, pedig a szabó, aki készítette, nem látthatta őt, s méretet sem vettek róla soha.
Ha'thiel felsegítette rá a nehéz láncvértet, mert habár elöl nyílt, mint az ing, Vialannak még anyja segítségével is sokat kellett küszködnie, mire a páncéldarab súlya a két vállán nyugodott, és nem valahol a bal könyöke környékén. Helyükre illesztette az ezüstcsatokat, amik elöl összetartották a nehéz szövetet, végigsimította kezét a két vésett acéllapon, amik kétoldalt a mellkasát védték, s megigazította kicsit a vállán nyugvó súlyt. Ekkor Ha'thiel felvette az aztalra fektetett fegyverövet, amit utóbb Vialan hozott le, felfűzte rá fia pengéit, s a másikkal együtt nyújtotta át őket az ifjú elfnek.
- Először ezt vedd fel, azután jöhetnek a fegyverek - Vialan elvette anyja kezéből a keskeny bőrcsíkot, s rögtön meg is húzta volna a derekán, ha anyja meg nem állítja - ne így. Ez arra való, hogy a derekadon legyen a súly nagyobb része, és ne a válladat nyomja. Húzd fel egy kicsit a láncinget, úgy feszítsd meg az övet. Rendben, most már jöhetnek a fegyverek.
Mikor az új kard felkerült az ifjú elf derekára, Ha'thiel nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Vialan ezüstfehér haja egészen a két acéllap vésetéig ért, s fényében azzal versenyzett, derekát a két öv és a két penge foglalta keretbe, s alul a selyeming sötétszürke, féltenyérnyi sávja szegélyezte a láncszemek szövevényét. Az ifjú harcos egész lénye olyan kecses volt, mégis olyan bájosan esetlen, olyan délceg, s olyan elveszett, hogy anyja nem tudta nem imádni őt. Felvette hármaspengéjét az asztalról, majd fia felé fordult:
- Készen vagy - csak egy bóllintás volt a felelet. Vialan igazából úgy érezte, hogy mozdulni sem bír, az ing gallérja állandóan a nyakát súrolta, a láncing szörnyen nehéznek tűnt, a három öv pedig, amit viselt - egyet a nadrágján, kettőt a láncingen - szorította a derekát. Erőt vett magán, kilépett az eresz alól, és elfoglalta szokásos helyét. Ha'thiel levetette magáról a vastag bőrköpenyt, és fia elé állt.
- Te nyitsz.
Vialan előrántotta tőrét és az új pengéjét, és felvette a már ezerszer elgyakorolt alapállást. Tőrét maga elé tartotta, kardját átlósan szúrásra emelte, s igyekezett megtalálni anyja leggyengébb pontját. Ha'thiel maga elé emelte fegyverét, s nyugodtan várta a támadást. Vialan keze végül is erősen megszorította a markolatot, combjai megfeszültek, s a penge magasan a levegőbe repült, hogy aztán onnan alábukva, mint a zsákmányára lecsapó sólyom, Ha'thiel torka felé zuhanjon. A sokat látott harcos oda sem nézett, de a három penge egyike máris eltérítette a száguldó kardot, míg egy másik rögtön Vialan torkához surrant.
- Lassú vagy. Még mindig - persze, hogy lassú volt. Vialan most viselt először életében fémpáncélt, s az új kardja is hosszabb és nehezebb volt az előzőnél, igaz, némiképp kecsesebb is. Ha'thiel elvette fia álla alól a fegyvert, és hátrébb állt kicsit.
- Még egyszer!
Az ifjú harcos ezúttal leeresztette jobb kezét, a pengét hátravetette. Elrugaszkodott a földről, s nagyot lendített kardján, mestere csípőjét célozva. Ha'thiel fegyvere könnyedén megállította a felé rohanó kardot, s visszalökve az erejét vesztett pengét, a három él egyike ismét Vialan álla alatt termett. Ahogy az acél csengése lassan tovarepült a fák törzsei közt, halk bagolyhuhogás vette át a helyét. A mester tanítványa válla fölött a távolba pillantott, majd újra Vialan felé fordult:
- Ez ma az utolsó párbajunk - Ha a harmadik huhogás előtt a torkodnál lesz a pengém, ma ezer mozdulatot kell elgyakorolnod. Ha nem, végeztünk - Vialan bólintott. Megvetette lábát, tőrét maga elé emelte, kardját maga előtt átlósan az avarnak szegezte, s várt. Várta a huhogást, amely most másodszorra hagyja el a bagoly csőrét. Jól ismerte már ezt a dalt, tudta, hogy két felvonás közt általában három szívdobbanásnyi idő telik el. Szemét becsukta, erősen markolta pengéit, s feszülten várta az utolsó párbaj kezdetét. Hirtelen keresztülhasított szemének sötétjén az éles dallam. Vialan szeme kinyílt, szíve nagyot dobbant.
"Egy!" - Ha'thiel mint a párduc termett tanítványa előtt, a penge hirtelen megvillant valahol az ifjú elf csípője tájékán, s még abban a pillantban a kecses levélpengének feszült. Hosszan sikoltott a két acél, de a mester fegyvere kisvártatva kiszabadult a béklyóból, s rögtön a tőrnek feszült. "Kettő!" - Ha'thiel pengéje csaknem akarta elengedni a tőrt, inkább körbefordult körülötte, s mire leírta a kört, már közte, s forgatója torka közt volt. "Három." - Megszólalt a bagoly. Vialan arca bosszús grimaszba rándult. Szeme mereven bámult a semmibe, kitágult orrán mély lélegzet járt ki-be, s összeszorított ajkai alatt torkánál ott volt mestere szolga-pengéinek egyike.
Ha'thiel hátulról sutogott fia fülébe:
- A műhelyben leszek - s ezzel otthagyta Vialant a tisztás közepén. Nem hallatszott semmi más, csak a bagolyhuhogás.
Az ifjú elf még ott állt egy ideig, dacosan, akár egy kőszobor, s úgy érezte, semmi nem mozdíthatja meg tagjait. Lassan mégis elillant belőle a düh, s helyét valami hűvös, sötét érzés öntötte el, ami végül pihenésre sarkallta. Leült hát a fűbe, lábait összefonta, s rájuk fektette két pengéjét. Szemét becsukta, mélyen beszívta a hűvös esti levegőt, s igyekezett semmire nem gondolni. Valamikor még anyja tanította neki ezt a módszert.
A Hold már jóval a zenithen túl járt, amikor Vialan újra fölállt. Újra felvette az alapállást, s csak azért nem unta végtelenül ezt a mozdulatot, mert lassan már olyan volt neki, mint a járás. Tőrét hárításra, kardját szúrásra emelte, s hirtelen a semmibe vágta a kecses levélpengét. Majdnem százszor ismételte el a mozdulatot, majd állást váltott, s ezúttal a csapást próbálta számlálatlan alkalommal. Vágás szúrást követett, szúrást hárítás, s közben Vialan alakja suhanó árnyéknak tűnt a lombok árnyékában, hol ide fordult, hol oda surrant, felugrott, vagy éppen lehajolt, miközben furcsa táncát járta. S a pengék ugyanígy táncoltak forgatójuk kezében, párban egymással, egyik a másik után. Már a bagoly is elhallgatott, mikor a két acél még mindig a néma levegőben suhogott egyre gyorsabban, s egyre szebben dalolva, ahogy a lassú szél kavarta csillagpor végigsimította sikamlós testüket, s végigtáncolt finom élükön. Vialan már nem érezte a láncing súlyát, nyakát nem dörzsölte a nehéz selyemgallér, csak táncolt a csillagfényben, táncolt a széllel, táncot járt a két penge dalára.
A táncnak végül Ha'thiel hangja vetett véget:
- Mára ennyi elég lesz. Menj aludni, fiam, nemsokára lenyugszik a Hold - Vialan, mint aki álmából riad fel, csodálkozva nézett körül. A hold fénye már csak a horizontról adott egy kis világosságot a tisztásnak, s a finom szövésű vérten egyre inkább érződött az éjszaka hidege. Hüvelyükbe siklottak hát a pengék, s az ifjú harcos mesteréhez lépett.
- Köszönöm, anyám, a mai leckét - Ha'thiel bólintással üdvözölte fia köszönetét.
- Menj. Nemsokára én is lefekszem.
Fölment a lépcsőn, s a fegyverállvány előtt lerakta fegyvereit, levetette láncingét. Az új levélpengének anyja a saját kardja alatt csinált helyet, tőrét épp mellé rakta, láncingét anyja vértje mellé terítette. Fölment az ágy mellé, s megvált finom selyemingétől, helyette a takaró ölelte testét. Lassan kialudt szemében a lágy holdfény, s testtelen sötét következett, de csak hogy annál fényesebb legyen álmában az éjszaka tükre.

Oké, rendben, megadom magam.
Mive mostanra már komolyan tartok Frostytól, úgy döntöttem, hogy felteszem a fejezet első részét, remélem, elég lesz egy darabig :D .
És tényleg szeretnék elnézést kérni attól, aki várta az írást, de mostanában igencsak felgyorsultak az események errefelé, és azt hiszem, most már azt is tudom, milyen is az az alkotói válság :? .
A fejezet második részét is igyekszem mihamarabb olvasható formába önteni, de az utóbbi időben tanúsított szótlanságomból következik valami.
Méghozzá az, hogy egy kis ideig pihenek, amíg sikerül it belül rendezni soraimat, talán írok egy rövid novellát, és törődöm olyasmivel is, amit eddig igazságtalanul hanyagoltam.
Nos, mindenesetre remélem, hogy a minőség és a terjedelem kárpótol titeket (elsősorban Frostyt :D ), és hogy senki nem haragszik nagyon rám.
Következzék hát:

/lincsel Rodoren
Az ígéret szép szó.. :P :) (...de a Landwirtschaftanheitung még szebb.. :) )

Dehogynem! /tör :)
De tényleg jöhetne már...
Izé.. nem mintha sürgetni akarnálak, de... írjá' má'!!! :D

Csak anyit szertnék bejelenteni, hogy a következő fejezet a hétvégéig várat magára. Én sajnálom a legjobban, hogy így alakult, de az utóbbi időben sokmindent elhanyagoltam, ami aztán rendesen megbosszulta magát. Mivel tettem egy ígéretet, hogy az elmúlt hétvégére kész lesz az írás, azt hiszem hogy egy magyarázatot megérdemel az, aki mostanra várta.
Azért remélem, senkinek nem okozok ezzel törést az életében :D .

Örömmel jelenthetem be, hogy a legújabb fejezet pár perce érte al az utána következő két leghosszabb összegét. És még mindig nincs vége :D .
Gondoltam, megosztom veletek ezt az élményt :D .

Azért jobban haladsz még én... :D
Mellesleg, kíváncsi vok milyen hosszú lesz... mire azt átnézem hibák után kutatva, tüzoltót kell majd hívni hogy oltsák a szememet... :D