Flagdan-nal kezében Lilyana egy hatalmas vasóriás árnyékában rejtőzködött. Mozdulatlanná dermedve, ugrásra készen állt, csak a jelre várva. A fém és az olaj, a vörös por és az egész táj idegen, és visszataszító volt számára. Visszavágyott a hűs, tápláló erdőkbe, ahol minden életben és élettelenben az a végtelen erő és nyugalom rejlett, az otthoné. Lassan mozdult, alig néhány arasznyit, és oldalra pillantott. Grog arcán alig látszott az izgalom, de ö érezte és hallotta, ahogyan az ereiben egyre gyorsabban áramlik a vér. Rávigyorgott, és jó erősen megmarkolta Flagdan-t. Lehunyta a szemét, és csendben mormolva a fákat hívta. Az ellenség tábora alig pár lépésnyire tőlük, zsúfolva vörös bőrű, bőrszárnyú démonokkal, melyeknek egyik kezében irdatlan fegyver, másikban hosszú, villás nyelvű ostor.

Lilyana egyik tenyerét a vörös portól borított földre helyezte, másikkal botját markolta, és érezte, ahogyan a fák válaszolnak hívó szavára, és gyökereik átszövik az egyik démon lábait. Grog villámgyorsan támadott, hatalmas lendületétől a démon a földre rogyott, így a harcos csapásaival szemben védtelen maradt. Feltápászkodott, de annyi ereje maradt csupán, hogy riassza a társait, mielőtt végleg kilehelte lelkét. Azok otromba jószágokat küldtek Grogra, de ö könnyedén mozgott, szinte táncolt a démonok között, súlyos páncélja megóvta az ütésektől. Lilyana távolból figyelte, és imákat suttogott, amelyek begyógyították az ostorok csípését, és a fegyverek karcolásait. Az égre emelte a tekintetét, és erősen összpontosított, a démonok tábora körül sötét felhők kezdtek gyülekezni, melyekből le-lecsapott egy villám, egyenesen az ellenséges erők szívébe.
Ekkor azonban úgy érezte az ö szívébe is belecsapott, és hatalmas durranást hallott, majd még néhányat, aztán a teljes sötétség, és jéghideg folyadék csurgott végig az arcán. Mintha egy szűkös helyre préselték volna be, úgy érezte széthasad a feje. A villámok még a szemeiben cikáztak, de lassan tisztulni kezdett a kép, és a mocsár, a vér és a halál szaga csapta meg. Már nem volt egyedül, mellé kötözve ott lógott a kis kém. Megmozdította a tagjait, és az állkapcsában erős fájdalmat érzett. A tábor vezére ott állt mellette, feszülten figyelni kezdett majd hosszan a levegőbe szimatolt.
- Túl sokat időzünk itt. Szedelőzködjetek, indulunk tovább!
Ha egyszer harcra kényszerül ezzel az ork-al, nem engedheti túl közel magához. A horda a tábort bontotta éppen, mindenki készülődött, kivéve egyet közülük, aki már korábban is körülötte oldalgott, morgott magában, vagy egyenesen bele Lilyana arcába. A holtak szaga belőle áradt, Lilyana undorodva fordult el tőle.
A kém életjeleit kezdte keresni, és mivel közel volt hozzá megérintette az ujjbegyeivel. Lehunyta a szemeit és a virágzó fákra gondolt, majd közvetítette a jelenést a fiúnak, aki alig hallhatóan nyögdécselt. Azonban a virágba boruló fák mellé egy másik vízió is befészkelte magát az elf gondolatai közé, ez pedig a teramóri emberek felfegyverzett csapatainak látványa volt.
((sziasztok, visszatértem! Csapjunk a lecsóba!))