Akkor nem szóltam az életkort illetően :) Kíváncsi vagyok hogy lesz megmagyarázva :) A te elismerésedet én is köszönöm, és megpróbálom rászánni magam, hogy legyen folytatás...bár előbb átjavitom a meglévőket...több benne a helyesírási hiba mint a helyesen leirt szó :)

Eru, örülök, hogy te is ellátogattál ide, az elismerést pedig hálásan köszönöm, tényleg jó tudni, hogy neked is teszik :D . És csakhogy én is mondjak valamit a te történetedről, annak idején, amikor elkezdtem írni a regényem, a Dragonblade volt a mérvadó (még a régi fórumról).
Ami engem illet, abszolút saját kútfőből merítek, sajnos nincs lehetőségem írni tanulni.
Vialan egyébként még szinte gyerek az első néhány fejezetben, ezért csak nyolcvan éves. Anyja nem a háborúban halt meg, hanem jóval az után, és annak is megvan a magyarázata, hogy hogyan fogant, de ez majd csak később fog kiderülni. Annak idején nekem is ez okozta a legnagyobb fejtörést :) .
Visszatérve az előtörténtedre, megnéztem, a kilencedik fejezet volt az utolsó a régi fórumon. Egyébként őszintén remélem, hogy lesz folytatás.

Lehet hogy az előző fórumra már be volt rakva...sőt ezekszerint elég valószínű :P Arra véletlenül nem emléxel hogy hány fejezetet raktam fel? :)

Deja vu érzésem van... mintha ezt már olvastam volna... :D

PROLÓGUS

Halál. Az élet egyik legnagyobb kérdése. Mi van a halál után? Egyszerűen megszűnünk létezni, és csak mások emlékeiben élünk tovább? Vagy a halál csak egy másik világ kezdete? Egy másik világé, ahol többé nincs fájdalom, nincs szenvedés, nincs bánat? A mágus felállt az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Felnézett a kristálytiszta égboltra, és meredten bámulta a csillagokat. Talán köztük van az ő otthona; talán az egyik fénylő ponton még megvan minden amiért küzdött... De vajon mi van a legtávolabbi csillagon túl? Van-e egyáltalán határa a világűrnek? És ha van, akkor mi van mögötte? Ha nincs, nos ez az eset sem fogható fel könnyebben ésszel. Kopogtak az ajtón.
-Igen? - a mágus az ajtó felé fordult, mely lassan, nyikorogva kinyílt. Egy elf lépett be rajta, és megállt a bejáratnál. Vörös palástot viselt, aranyszőke haja a vállaira omlott, ahogy fejét tisztelettudóan kissé előrebiccentette. Szemeiből mély bölcsesség áradt, mely népének sajátja. Arca kifejezéstelen volt, semmilyen érzelemnek nem lehetett felfedezni rajta, még csak nyomát sem.
-Azt kérte, hogy szóljak ha bármi változás történik az állapotával kapcsolatban - a másik elf bólintott - Nos, csak közölni szeretném hogy már jobban van.
-Köszönöm, elmehet - a küldönc megfordult, és becsukta magamögött az ajtót...újra csend ült a szobára.
Idő. Volt-e valaha kezdete, és lesz-e valaha vége? Létezik-e egyáltalán? Vagy csak az események egymásutániságát mérjük vele? Valaki egyszer az időt egy homokórához hasonlította, melyben minden egyes homokszem az időnek, egy-egy szilánkja, és a vég szempontjából teljesen mindegy, hogy azok milyen sorrendben követik egymást. Vajon neki volt igaza? Az ablakon túl kavarogni kezdett a levegőben a vörös por. Vihar készülődött. Hirtelen felpattant a szoba ajtaja, és egy kislány robogott be rajta, egyenesen a férfi felé, aki mosolyogva megragadta, a magasba emelte, és felrakta a széles kőasztalra.
-Apu, apu, nézd mit tanultam!
-Mutasd! - a gyermek előe nyújtotta jobb kezét, majd erősen koncentrálni kezdett. Néhány másodperc múlva egy kék lánggömb jelent meg a tenyere fölött, melynek fénye beborította az egész szobát. Nagyon büszke volt magára, hogy sikerült a mutatvány apja előtt. A mágus elmosolyodott.
-Ügyes vagy. És irányítani is tudod? - még mielőt választ kaphatott volna, folytatta - Azért csak próbáld meg - Gyengéden megérintette a lány vállát, és mélyen a szemébe nézett - Érezd a tüzet! Ne irányítani próbáld, hanem válj eggyé vele! - A kislány végül engedett a kérésének, bár biztos volt benne, hogy nem fog sikerülni. Nem akart az apja előt kudarcot vallani, de ha nem próbálja meg, akkor ugyanúgy csalódást okoz neki. Még csak öt éves volt, de már tudta, két dolog fontos igazán számára az életben: az egyik a mágia, a másik az apja. Behunyta a szemét, és olyan erősen koncentrált, ahogy csak tudott...a gömb azonban nem mozdult. Tekintete összeakadt az apjáéval, aki még mindig mosolygott...elhatározta, nem adja fel. Összeszedte minden erejét, és újra megpróbálta. Boldogan tapasztalta, hogy a láng lassan emelkedni kezd, majd a szemközti fal felé indul. A kék lánggömb eltávolodott az asztaltól, átlibbent az ágy fölött, és lassan folytatta útját a fal mentén. A lány örömében felkiáltott, ám abban a pillanatban a gömb elszabadult, és nekicsapódott egy szekrénynek, majd a következő pillanatban ki is jött az oldalán, csak egy sistergő lyukat hagyva maga után. A gyilkos láng megkerült egy állólámpát, majd az asztal felé röppent, melyen a kislány állt. Azonban épp mielőtt elérte volna őt, a gömb jéggé dermedt, a földbe csapódott, és apró szilánkokra robbant szét, melyek szerte-szét gurultak a homályos szoba márványpadlóján. A lány elvörösödött...eszébe sem jutott, hogy meghalhatott volna, csak az járt a fejében,hogy kudarcot vallott, hogy nem sikerült amire apja megkérte. Ám a mágus még mindig mosolyogva nézett rá.
-Legközelebb légy óvatosabb, ez nem játékszer. Nézd a jó oldalát...megmozgattál egy Kék-Lángot...a legtöbben még megidézni sem tudják - a kislány átkarolta apja nyakát, és egy puszit adott neki.
-Szeretlek Apu - azzal mosolyogva leugrott az asztalról és kiszaladt a szobából. Mikor becsapódott az ajtó, a mágus egy állványhoz sétált, amin egy kard volt keresztbe fektetve. Mikor odaért, már nem lehetett felfedezni arcán sem mosolyt, sem vidámságot. Az utóbbi időben az egyetlen örömet a lánya jelentette számára. Mágia. Az egyetlen dolog, ami képes befolyásolni idő, teret és halált. De mi is a mágia? Ritka és különleges jelenség, vagy az élet szerves része, mely mindenütt jelen van? Egy természetes dolog, melyet a mágusok képesek megszelídíteni, és akaratuk alá vonni? Nem-e a mágia irányitja a mágust? Vagy az egész világot?
A kard gyönyörűen nézett ki. Éles, kétélű pengéjén egy idegen nyelv betűi csillantak meg, ahogy a gyertyák fénye megtört az acélon. A mágus a magasba emelte a fegyvert, mely könnyű volt, akár a tollpihe, és olyan hosszú, hogy használója szabadon dönthetett arról, hogy egy, vagy két kézben forgatja azt. A markolatnak bársonyos volt az érintése és ahol összeért a pengével, négy míves nyúlvány ágazott szét, melyek között négy csodálatos drágakő csillogott foglalatában. Az elf suhintott vele néhányat a levegőben. Egy pillanatra újra elmosolyodott, de aztán ismét szomorúság ült ki az arcára. Jó és rossz emlékek járták át elméjét, melyek valahogy mind e kardhoz kötődtek. Gyengéden, mintha porcelánból lenne, visszahelyezte a fegyvert az állványra. Keze a markolat aljához tévedt, ami öt hegyes tüskében végződött, melyek egy öblös üreget fogtak közre...láthatóan hiányzott innen egy, a markolat másik végén találhatóakhoz hasonló kristály. A mágus egy mélyet sóhajtott, majd széttárt jobb kézfejét felfelé fordította, és komoran tenyerébe bámult. A tenyéren öt szúrt seb volt, melyeken látszott, hogy régen szerezte őket, de még nem hegedtek be teljesen...vagy talán soha nem is fognak.
-Az Apjára ütött - az elf cseppet sem lepődött meg, hogy valaki megszólította őt, ehelyett újra mosoly ült az arcára. Megfordult, és a jövevény szemébe nézett.
-A szépségét az anyjától örökölte - a nő hosszú, selymes, éjfekete haja ráomlott vállaira, és eltakarta kebleit. Égszínkék szeme megcsillant a gyertyafényben, és angyali arcát a férfi felé fordította. Testét halvány derengés járta körül, mintha nem is evilági lény lenne, csupán csak egy látomás. Lenge selyemruhája sejtetni engedte tökéletes idomait, ám ezeken kívül mégvalamiben különbözött a mágustól...ember volt.
-Ahányszor csak látom, mindig összetörik a szívem, és legszívesebben feladnék mindent, csak hogy egy percre a karjaimba zárhassam - szemeit levette az elfről, és elnézett mellette.
-Tudom - a mágus követte a nő tekintetét, mely a kard markolatának aljára szegeződött. - Meg fogjuk találni - egészen közel lépett hozzá, és megismételte - Meg fogjuk találni.
-Tudom - azzal megcsókolta a férfit, aki csettintett egyet, mire az ajtó zárja hangos kattanással elfordult. Ezután átadták magukat...egymásnak.

Örömmel látom hogy feltámadt ez a topic. Sajnos mikor megjelent a WoW, szabadidőmet inkább a játékban töltöttem, és még csak nem is látogattam a fórumot, ami most - legalábbis ideglenesen :) - megváltozott egy roppant egyszerű oknál fogva: elszállt a vidikártyám :( Ígyhát most fórumokat olvasgatok :) Egyelőre csak Rodoren sztoriját olvastam el, és ma este nem is jut másra idő (negyed 1 van). Hát ember, minden elismerésem a tiéd. Ez a fogalmazás saját kút főből jön, vagy tanulsz is ilyesmit? Csak imperativusokban tudok róla beszélni, bár veled ellentétben én a naturalista leírásokat legalább olyan fontosnak tartom, mint az általad használt tájleírásokat és érzelmi ábrázolásokat. Ha jól sejtem, elég hosszúra tervezed a sztoridat, és konkrét elképzeléseid vannak. Nagyon tetszik benne, érzed azt, hogy mit kell lefordítani, és mit kell eredeti nyelven hagyni. míg Moonglade-t lefordítod, Whisperwindet már nem, ez nagyon tetszik :) Azt is látom, hogy tájékozott vagy a világ történelmében és földrajzában. Egyetlen dolog nem világos...Ha a Férfi elfek a smaragd álomba merültek, akkor Vialan hogyan lehet 80 éves? Főleg hogy a vérszerinti anyja a Háborúban halt meg. Nekem roppant kevésnek tűnik ez a 80 év. Amugy gratulálok a történethez, és alig várom a folytatást :)

Igyekszem :) . Most, hogy tőled is hallottam egy-két dicsérő szót, már igazán elégedett vagyok :D .

Jaj.. ez kicsit rosszul érintett... Amúgy is érzelgős napom van... :cry:
De a sztori továbbra is nagyon jó, csak így tovább. :( :wink:

Örülök, hogy teszik nektek :D . Természetesen lesz folytatás, ráadásul úgy tervezem, hogy egy rövid átvezető után végre beindul a cselekmény. Most egy kicsit pihenek, de pár nap múlva hozzákezdek az ötödik fejezethez, remélem, nem fogok vele túl sokat szenvedni.
Mégegyszer kösz a támogatást, sokat jelent.