IV. fejezet
Percek sokasága

Vialan szörnyű nyöszörgéssel kivonta tőrét, felült az ágyában... és felébredt. A nyitott ajtón magasról sütött be a nap, friss levegő lengette az ágy finom baldachinját, s a napfénnyel együtt a fiatal elf csodálkozó arcát simogatta. A tőr lassan visszacsúszott hüvelyébe, s viselője lassan kiszakadt álma bűvköréből.
Olyan furcsa volt körös körül minden, mintha Vialan egyik álomból egy másikba lépett volna át. Hitetlenkedve nézett szét a kis szobában, melynek nyitott ajtaján patakokban ömlött be a reggeli napfény, s belül mindent átitatott aranyszínével.
De a fiatal elf észre sem vette a verőfényt, szürke szemei egészen összeszűkültek, s mintha valami egészen homályos, egészen régi emlék jelenne meg előttük, nem is mozdultak. Vialanban még mindig lidércnyomásának képei kavarogtak. Az erdő, a kút, a szélvihar a fekete oszloppal s az álma legvége, amire szinte egyáltalán nem is emlékezett. Csak azt a hihetetlen félelmet tudta felidézni magában, amelyet még azelőtt sohasem érzett.
A szél ekkor Ha'thiel hangját suttogta a fülébe, s ezzel elfújta a komor levegőt, amely már szinte folytogatón ülte meg Vialan mellkasát. Anyja már biztosan türelmetlen, de mint mindig, ezúttal sem volt szíve felébreszteni.
Félrelibent a lágy szövet, Vialan pedig néhány perc múlva már készen is állt az indulásra. Mikor kilépett az ajtón, hogy megkeresse anyját, nem kellett soká kutatnia; a távolból Ha'thiel alakja látszott egyre biztosabban kirajzolódni.
- Kezdtem azt hinni, hogy Ysera végül rád is álmott bocsátott - Vialannak semmi kedve sem volt a csipkelődésre, úgyhogy a szokásos riposzt ezúttal elmaradt. Megkérte anyját, hogy máris induljanak vissza, mintha azt hitte volna, hogy az ágyával együtt az álmát is otthagyhatja.

Az út hazafelé igen egyhangúan telt, Vialan és Ha'thiel is egészen belemerült a gondolataiba. A kis elf egyre csak azon töprengett, hogy van-e jelentése az álmának, s ha van, akkor vajon mi lehet az? Sehogysem tudott zöld ágra vergődni a fejében kavargó képekkel, mik csak zavarták, piszkálták állandóan, mint egy tüske, ami befészkeli magát az ember bőre alá, és sehogysem akar kijönni.
Miközben Vialan tudata tövisével küszködött, a páros mellett ugyanazok a kövek, fák, patakok, hidak haladtak el, aztán megint kövek, fák, patakok... Ezüstlomb sem változott, mióta legutóbb elhaladtak itt, Ezüstlomb után pedig, mikor már újra a Hold szórta fényét, Vialan újra az apró szigeten találta magát. Ha'thiel egész úton szótlan maradt.
Felment a lépcsőn. Az apró faházban minden ugyanúgy állt, vagy éppen hevert, ahogy akkor hagyta, amikor anyját ment megvárni a lépcső aljába. Az egész kis építmény talán nem volt nagyobb, mint lenn a kovácsműhely, de fölötte volt még egy kis szoba, ahol mindketten aludni szoktak. Az ágy mellett pedig Vialan épített egy kis kiszögellést a tetőbe, ahonnan látni lehetett a lombok közt a csillagokat, s amelynek bejáratán keresztül reggelente egy hajszálvékony sugarat vetett az ágyra a felkelő Nap.
Lenn volt minden az ágyon kívül. Egy nagy, faragott asztal, mellette három székkel, egy polc csupa taplógombákból, s mellette a fegyverek állványa. Fönt az ágy előtt volt egy hatalmas, ezüsttel pántolt láda, melyben az itt lakók ruhái voltak. Vialan ehhez a ládához lépett, fölemelte a nehéz tölgyfedelet, és kivett belőle egy mélyzöld köpenyt. Amit viselt, az ezüstös utazólepelt, a szürkésfekete selyeminget, s az ezüstveretes övét levetette, s összehajtogatva az ágyra fektette mindet, fegyvereit, csizmáját már előbb letette. Ahogy széles nadrágjában állt az ágy mellett, s ruháit rendezgette, a szoba félhomálya kiváló tónust adott meg-megfeszülő izmainak. Nyolcvan év erdőjárás és az íj pengetése bizony meghagyták nyomukat, Vialan már-már a kaldorei férfiak közé emelkedett szépségben és testi erőben.
Fölvette a zöld köpenyét, a többi ruhát visszatette a ládába. Mikor lement, csak gyorsan magára kapta csizmáját, s már folytatatta is útját le a lépcsőn, olyan sebebesen, mintha csak megcsúszott volna valahol, s most egyik fokról a másikra koppanna.
Ahogy lefelé lépdelt, Ha'thielt találta maga előtt finom szövésű vászonruhában, egy összehajtott selyemdarabot tartva. Vialannak úgy tűnt, mintha egy márványszobrot gördítettek volna a lépcső tövébe, alig tudott megállni szótlanul álló anyja előtt.
- Elfelejtettél valamit. Nem is baj, vidd fel, kérlek, a köpenyt, és hozd le a fegyvereket.
Ezúttal úgy tűnt, mintha kétszer annyi lépcsőfok volna a fölfelé vezető úton, mintha a fa, amin nyughelyük fészkelt, igencsak megnőtt volna, mialatt az előbb lefelé rohant. Mégis, amikor elérte végre a fegyverek állványát, sietségében majdnem feldöntötte azt. Véletlenül nekiütötte a vállát a az egyik kiálló karnak, mire az összes penge felcsörrent, mintegy tiltakozásul a mai fiatalság szelessége ellen. Nem csoda, volt itt olyan kard, ami már sokszor annyi tavaszt élt meg, mint Vialan maga, néhány penge, ami alig emlékezett arra, hogy mikor s hogyan kovácsolták, hideg, gonosz acél, melyet sok évszázad edzett bárminél keményebbre. De mindegyik vasnál vénebb volt az a néhány könnyű fémdarab, melyek a víváshoz kicsit sem értettek. Ha'thiel páncélja talán már ezer éves is megvolt, mégis úgy szórta szét a Hold gyenge fényét, hogy azzal már számtalan pengét megvakított, hogy aztán a semmibe száguldjanak mellette. Halk ragyogásával, mint a kígyó, szinte Vialant is megbűvölte, aki csak állt előtte, s szemével a régmúltba tekintett, ahova a vértezet reves fénye szállt.
Egyszer már látta mozogni ezt a páncélt. Vagy hatvan év távlatából sejlett előtte a kép, amikor Ha'thiel az utolsó őrjáratára indult. Párducháton ült, s hármas pengéjét magasan az égbe tartotta, ahol az egészen beitta magába a csillagok világát, s egy éles sugárral a végtelen sötétet hasította szét. De előtte volt mégvalaki. Fekete páncélján úgy csillant meg az éji ezüstfény, mint az égbolt mélyén a csillagok, sisakja százszarvú szörnyeteget mintázott, s kezében egy furcsa fegyver, melyet csak emlékeiből ismer, egy kétpengéjű kard. Hegye előre mutatott a távolba a sötétbe, az emlékek testtelen homályába. S elhangzott néhány szó, mely egyszerre semmit és mindent jelent: - Ég veled, Soukidan..--

Amikor Vialan a kardokkal a kezében leért a finom avarra, anyja már a tisztás közepén várta. Megkezdődött a mai vívólecke.
- Lássuk, mennyit tanultál tegnap. Ugyanaz a feladatod.
Vialan a legnagyobb megnyugvással anyja torka felé döfött, mire ő leengedett kardjával háríttota a száguldó pengét, és a visszapattanó fegyvert épp annyira állította meg tanítványa torkától, hogy az érezze az acél hidegét. - Száz döfés után még mindig lassú vagy. Látod, nekem lenn volt a kardom, s mégsem voltam veszélyben - Ha'thielnek igaza volt, Vialan nem tudott mit mondani. Persze nem tehet róla. - Látom, ma semmi kedved a víváshoz. Gyakorold a szúrást még százszor, azután szabad vagy. Egyébként úgy hallottam, Aldamion visszatért Ezüstlombba.
Habár nem ment jobban, mint egy nappal ezelőtt, Vialan szorgosan vágta kardját újra és újra a levegőbe, mialatt anyja a kovácsműhelyben dolgozott. Kis idő múlva készen volt a rá kiszabott feladattal, hogy aztán Ha'thieltől elköszönve felkeresse Aldamiont, mint általában, ha semmi dolga sincs. Az ifjú ligetőr is csak százegynéhány éves volt, jól megértették egymást Vialannal, s gyakran töltötték együtt szabadidejüket. S minthogy Aldamiont általában nem volt könnyű megtalálni, gyakorta jelent meg a kis csermely fahídján, hogy Vialant elkérje anyjától néhány órára.
Ezúttal az ifjú elfnek sokat kellett bolyongania a rengetegben, hogy megtalálja barátját. Száz meredélyre mászott fel, száz sötét barlangba nézett, s megannyi vadat faggatott ki, míg végre rálelt a ligetőrre. Mior végre rátalált, a druida épp egy apró verebet tartott balkezének fa ujjain, s halkan suttogott neki, mire az mindig visszacsivitelt. Furcsa látvány volt, ahogy komor arcát a kismadár csőrétől csak egy leheletnyi távolságra emeli, s lágyan izzó tekintetével hosszú percekig minduntalan az apró hírmondóra figyel. Vialan nem akarta megszakítani a társalgást, ígyhát addig várt, amíg Aldamion el nem bocsátotta társát.
- Üdv, barátom. Remélem, jól telt az utad... vagy még mindig tart? - kaján mosoly volt a válasz.
- Tudhatnád, hogy az én utam soha nem ér véget, egyes lustálkodókkal szemben, akiket említeni tudnék... Amúgy te is légy üdvözölve, Vialan.
- Mik a terveid erre az estére?
- Épp azok, amik a tieid. Tehát, mik a terveink?
- Úgy tudom, most alig vannak a vadászok csarnoknál.
- Mire várunk hát? - Aldamion máris indult volna, társa viszont csak állt mögötte, mint egy kőszobor.
- Tudtommal még mindig nincs íjad.
- Tudtommal pedig a csarnokban tízesével állnak az íjak.
Sóhaj - Igaz... - Vialan számára mindig kínos volt egy kicsit, hogy más fegyverét kérjék el, miközben annak esetleg szüksége lehet rá.
Az Ezüstlombi csarnok nem volt messze. Ahogy minden faluban, ez az épület itt is arra szolgált, hogy az őrök és a harcosok itt gyűljenek össze, a katonák itt tartsák fegyvereiket, és hogy innen induljanak a kisebb őrjáratok. A kékes zsindejű épület éppen elég rikító látvány volt a falu szélén ahhoz, hogy minden vadász odataláljon, akár több nyíllövésnyi távolságról is. Valójában ez volt az egyetlen olyan része a falunak, amely elárulta jelenlétét az avatatlan szemnek. Így aztán a két utazó szinte úgy haladt a csarnok felé, mint a kilőtt nyíl.
Ahogy beléptek, rögtön a fegyverraktár felé vették az irányt. A tágas, fából ácsolt szobákban egyébként valóban csak elvétve lézengett egy-egy harcos. A fegyvereket, mint mindig, most sem őrizte senki, miután az itteni őrök néhányezer éve úgy döntöttek, nem pazarolják erre az értékes katonákat. Ahogy beléptek, Aldamion komótos nyugalommal kezdett válogatni az íjak közt. A félig szarvas-félig elf-félék csak a tisztavérű elfektől ismerik a "tulajdon" fogalmát, minthogy ők semmit sem tekintettek magukénak, sem a másénak. Vialant mindig lenyűgözte ez a a gondolkodásmód. Ezúttal is csak nézte, ahogy barátja lassan végigkopogtat patáival a széles deszkákon, jól megnézve mindegyik íjat, majd megáll egy társainál jóval nagyobb, látszatra furcsa faragású darabnál. A fényeszöld és ébenfekete levelekre mintázott markolat mintha nem is elf kezére lett volna faragva. A finom falapokat gyönyörű, festett rúnák díszítették, s az íj végén furcsa-laposra faragott kos várta, hogy száját az ideggel peckeljék ki. A falapok élére apró rúnákkal volt ráfestve: Aldamion.
- Megvan - a ligetőr arcán halvány mosoly jelent meg a míves fegyver láttán. Kivette az íjat az állványából és leakasztotta a fölötte függő tegezt - Mehetünk.
Vialan kérdő tekintetét látva aztán Aldamion nem bírta sokáig a szótlanságot.
- Amíg a Cenarius Ligetében voltam, arra is jutott időm, hogy elmenjek egy íjkészítőhöz. Kissé furcsállta, hogy egy magamfajtának íjra van szüksége, de végül is megtette, amire kértem, cserébe pedig kapott tőlem egy bűvös tölgypalántát, aminek felnőttkorában mindig visszanő egy ága, ha levágják.
A csarnok mellet, egy kis tisztáson, egy-egy nagyobb szikla tövében, állt néhány céltábla. A fák eltakarták a holdfényt, de az elfnyilak még így is megtalálták a célt, csak nagy néha csattant a nyílhegy a kövön. Mikor már Vialan és Aldamion céltáblája is egy tűspárnához hasonlított, Vialan leengedte íját.
- Unatkozom.
- Irigyellek - a ligetőr célzott és lőtt... újabb törött nyílvessző.
- Egész nap mást se csinálok, csak az erdőket járom, nézem a csillagokat, olvasok a Holdból, beszélek a széllel,... s mi értelme? A csillagok nem látják a bánatom, a Hold nem nyújt vigaszt, s a szél nem árulja el nekem titkait.
- Fiatal vagy még, Vialan. Tudod te is, türelmesnek kell lenned.
- A hópárduc néhányszor tíz évet él, a bagoly néhány évet. A tücsök a réten csak pár hónapig muzsikál, s a fa egy levele pár hétig zöld csupán. Én nyolcvan éves vagyok, s még mindig gyerek az elfek közt. Meddig legyek még türelmes, Aldamion? - a ligetőr legszívesebben mosolygott volna.
- A türelemben épp az a lényeg, hogy nem mérik szűken.
- Ezerszer annyi ideig fogok élni, mint a hópárduc vagy a bagoly, ami fölöttünk huhog a faágon, s mi értelme?
A druida újra célra emelte íját... - Ha valaki ajándékot kap, s nem tudja, miért, nem kérdez. Furcsa lélek vagy te, Vialan - ...mellé. Aldamion ekkor a fűre fektette a fegyvert. Karjait széttárta, ágbogas agancsa előre szegeződött, majd lassú ívet írt le a levegőben mire tenyerei közt apró fénypontok, mint kicsiny szentjánosbogarak kezdtek gyülekezni. Egyre nagyobb lett a fény, mígnem nappali világosságban nem fürdött a kis tisztás, s még a bagoly is abbahagyta a huhogást, gondolván, eljött a reggel. A druida előtt egy kismadár jelent meg, minek tolla csupa zöld fénynyaláb, hegyes kis csőre mint a napfény izzott, s mögötte két szeme, mint két lángoló csillag az égen. Hangja mint a legtisztább ezüstfuvola hangja hasított keresztül a fekete éjszakán. Nagyot csapott szárnyával, s egyenesen a szikla felé röpült, melyre imént még idézője célzott, s hogy elérte, csőrével mélyre fúrta magát a kemény kő belsejébe, mely így az apró kismadárral együtt foszlott semmivé. Újra sötétség lett.
- Látod, ez a kismadár egy percig sem élt, s élete mégis teljes volt. Örömmel rohant neki annak a kőszálnak, mert habár tudta, meghal, ha eléri célját, ez volt léte értelme. S minthogy végzete beteljesült, nem volt értelme tovább élnie. Minden életnek célja van, éppúgy a tiédnek, mint az enyémnek is, csakhogy ki mondhatná meg, mi az és mikor találkozunk vele? Éppezért ne faggasd folyton a Sorsot, hogy mit tartogat számodra, a következő percben talán úgyis magától fedi fel azt előtted. S lehet, hogy a válasz egyáltalán nem lesz majd ínyedre... - Vialan erre kihúzta magát, szemei egészen összeszűkültek, ajkait egymáshoz szorította, s pillanatok alatt olyan akaraterő ült ki egész lényére, melyet barátja sohasem hitt volna róla.
- Hát tudd meg, kedves Aldamion, szánjon nekem bármilyen végzetet a Sors, Elune, vagy bánom is én ki, soha nem fogok előle meghátrálni, mert a legrosszabb végnél is van kegyetlenebb: ha a vég várat magára. S legyen bármi a végzetem, tehetek-e majd mást, minthogy méltósággal elviseljem?
Aldamion ezúttal nem talált választ, s csak azon gondolkodott, vajon hova tűnt barátja erre a percre? Csak bámulta a hatalmas termetű elfet, aki úgy állt előtte, akár egy kemény obszdiánszobor, s melynek hangja mintha az óidők ködös homályából morajlana. Szemei parázsként izzoták be az apró tisztást, árnyéka mégis a fák törzséig ért, haját vad szél kavarta, szavától mintha egyszerre felizzott és lehűlt volna a levegő. A druida hihetetlenül kicsinek érezte magát, s a tüneményt, mi előtte állt, mindennél hatalmasabbnak. Az egész kép oly hihetetlen volt, mintha a druida hirtelen egy álomban találta volna magát.

De a bűbály lassan megszűnt Vialan körül, s néhány lélegzet után újra azzá vált, akit barátja mindig ismert.
Majd halkan hozzátette: - S legyen bármi a végzetem, számolom a perceket, amíg felfedi magát előttem.

Nemsokára Vialan is, Aldamion is elunta az íj pengetését. A druidát kötelessége szólította, elbúcsúzott hát barátjától és folytatta útját. Vialan, ahogy magára maradt, a legjobbnak találta visszaballagni anyjához, és amiben lehet, segíteni neki. Nem is mozdult el a kis műhelytől jó ideig.
A percek pedig később sem lettek rövidebbek, s Vialan ugyancsak sokat számolhatott belőlük. Az elkövetkező napok nagy részét kemény munkával és egyre több gyakorlással töltötte, hogy aztán minden virradatra mély álomban találja a Nap. Ha'thielnek is sok tennivalója akadt mostanában. Volt, hogy az üllő egész nap sikoltott a nehéz kalapács sújtásai alatt, s forgatója mintha soha nem pihent volna, megállás nélkül csak ütötte, hevítette, edzette az acélt. Sok idő nem telt el, s a kis szín már inkább fegyverraktár volt, mint műhely.
Egy nap aztán, egy fényes naplementén, mikor Vialan, az üllő egyik, míg Ha'thiel a másik felén dolgozott, két párducos harcos jelent meg a fahíd keskeny ívén, távolról üdvözölve a ház lakóit. Hat'thiel épp egy újabb rudat nyújtott az acélbagoly kemény hátán, hogy aztán ügyes pengét kovácsoljon a gyenge ércből. Vialan kezében is súlyos kalapács volt.
Anyja a nyugvó tűzbe tette a vasat, s az ifjú elfet elbocsátotta a munkából. Mikor közelebb ment az őrszemhez, az lecsatolta sisakját, mire acélkék hajából valóságos koronát fújt arca köré a pajkosan kavargó szél.
- Üdv, Meishamarameth!
- Ishnu-dal-dieb, Ha'thiel. Jó újra látnom téged, ha nem is fegyverben.
- Csodálom, hogy Gwilwileth a legjobb harcosával fegyvert szállíttat. Méginkább, hogy két kardot is küld erre a feladatra - Ha'thiel opldalra pillantott, s így tisztán látta a másik őrszemet, aki nem sokkal a patak mellett állt, s míg párducát itatta, sisakja folyton jobbra-balra fordult. - Talán túlságosan óvatos lett mostanában.
- Félek, nincs igazad, úrnőm. Pár hete talán egy egyszerű futár is megfelelt volna a feladatnak, de azóta sokminden megváltozott. Az erdő felbojdult. Pókok hagyták el sötét tanyájukat, s most kedvükre járnak-kelnek a fák alatt. Farkasok üvöltése töri meg az éjszaka csendjét. S a vak árnyakból satyrok lesnek az óvatlan utazóra.Gwilwileth úrnő nem engedheti, hogy egy harcosa a fegyvereiddel eltűnjön a rengetegben. Erről jut eszembe, elkészültél a pengékkel és a páncélokkal?
- Hát már elfelejtettél, kedves harcosom? - a bátor katona egyszerre megfutott Ha'thiel mosolyától, s lesütött szemmel suttogta a földnek:
- Bocsáss meg, úrnőm.
A másik őrszem ekkor hűvös ezüstkulaccsal a kezében a hídhoz lépett.
- Engedelmeddel, úrnő, ha még éjfél előtt vissza akarunk érni, hamarosan indulnunk kell - Ha'thiel helyeslően bólintott. Miután bevezették a párducokat a műhely elé, hozzákezdtek azok felmálházásához. Egyenként hordták a rafinált szabású tőröket, a rövid kardokat, a hegyesszirmú virágra hasonlító hármaspengéket, ez utóbbiakból több mint egy tucatot. S vitték a páncélokat, a csillogó, sötét, fekete, ezüstszín, ezernyi formájú páncélt, hol egy fényesre csiszolt lábszárvédőt, hol egy pompás mellvértet, hol egy furcsa formájú hatalmas sisakot, melyet talán párducra szabott készítője. Minden páncél, minden penge, minden fémlap, minden virág, inda, minden él s minden ív, minden csillám s minden sötét folt Ha'thiel tudását dalolta némán mindenkinek, aki csak meglátta.
Mialatt az állatok vártak, gazdáik pedig a fegyvert hordták, a Hold óvatosan előbújt a horizont alól, s most már valahol a fák lombja közt járt, ragyogó fénypászmákkal pettyezve tele a fák alatti avart. Kisvártatva az utolsó fegyver is a helyére került s a két őrszem elbúcsúzott a kovácsmestertől, lassan távolodva a sötét ösvényen. Mielőtt elment volna, Meisha egy lepecsételt levelet adott át Ha'thielnek.
A pecséten Cenarius címere volt.

Vialan a zöld köpenyében tűnt elő a rengetegből. A bőre még mindig sápadt volt kicsit a hűvös víztől. Anyját a kovácsmműhelyben találta, amint hamuba teszi az izzó acélrudat, s a tüzet altatja. Az ifjú elfnek nem volt már semmi dolga, felment hát az íjáért, és újra a kemény húrt pengette hosszú-hosszú órákig.
Egyszer, mikor már ki tudja, hányadszorra emelte célra a nyílvesszőt, mikor az elfek ősi technikáját követve mindent kiűzött a fejéből, megérzett valamit. Leengedte a fegyvert,
- Igen, anyám? - és megfordult. Ha'thiel kissé meglepődött a kérdésen, de meglepettségét láthatóan ügyesen leplezte.
- Csodálom, hogy ma nem a szirtedről nézed az eget.
- Mostanában másmerre kalandoznak a gondolataim.
- Kár. Reméltem, hogy ma megérthetem végre, miért gubbasztasz ott majdnem minden ékszaka - Vialant szinte letaglózta ez a kijelentés. Furcsálkodva nézte anyját, aki kérdőn felvont szemöldökével nézett vissza rá.
- Azt hiszed talán, hogy csak veled történhet meg, hogy épp semmi dolgod sincs? Vagy hogy csak te szoktad a csillagokat nézni? - Vialan kissé elszégyellte magát. Vállára akasztotta az íjat, s az egyik híd felé vette az irányt.
- Kövess, kérlek.
Valóban, Ha'thiel azelőtt soha nem adta annak jelét, hogy egy kicsit is érdekelnék a csillagok. Még az utat sem ismerte a szirthez, melyet fia mindig megmászott, hogy onnan nézze az eget, minden lépésnél kénytelen volt ifjú vezetőjére hagyatkoznia.
A kis sziklaorom nem volt messze, s habár szinte toronyiránt haladtak felé a sötét erdőmélyen, Ha'thiel kardja mindvégig a tokjában maradt. Egy szűk ösvény vezetett a szikla tetejére épp egy kis vízesés mellett. Fönt a szikla tetején egy keskeny csermely mellett csak egy fiatal fa állt, s néhány szikla, melyek halvány árnyékot vetettek a tündöklő holdfényben.
Vialan az egyik ilyen árnyékba telepedett, anyja közvetlen mellé ült le, szorosan maga köré csavarva köpenyét. Hosszú órákig nézték az ég ezernyi parány fénypontját anélkül, hogy bármelyikük száját akár egyetlen hang is elhagyta volna. Ha'thiel oly mozdulatlan ült, mintha tagjai, de még ruhája is keményebb lenne, mint a szikla mely mellette áll, s mintha még a szellő sem merné megérinteni lágy ujjaival. Arca mindvégig az égre nézett. Szemében ott ragyogott a milliónál több csillag fénye, melyre tekintetét fölemelte, mintha a sokezer fénysugár csapdába esett volna egy végtelen mély tóban, s most ott keringene benne minden idők végéig. S a kis tengerszem, mintha szűknek találná medrét, egy kicsiny vízcseppet engedett útjára, mely drágább a gyémántnál, tisztább minden vérnél s víznél, s fényesebb a fényes Holdnál, melytől szikráját lopta.
Ha'thiel végigsimította arcát köpenye szélével. Szája lassan beszédre nyílt.
- Nemsokára elmegyek, s nem tudom, mikor jövök vissza - Vialan, mintha álmából rázták volna föl, csodálkozva nézett anyjára.
- Cenarius hívatott? S mégis miért? - lehajtotta fejét, s félve tette hozzá - talán több kovácsra van szüksége?
- Az Őrzőnek harcosokra van szüksége - Ha'thiel büszkén felemelte tekintetét, s szinte a semminek mondta - én pedig az egyik őrszeme leszek.
Nincs az a sötétség, melynél nagyobbat Vialan akár képzelni tudott volna maga köré. Meg kellett támaszkodnia a puszta sziklán, hogy ültében el ne essen.
E pillanatban az égbolt, a gyönyörű égbolt oly fekete lett, mintha egy gonosz szellem, egy vad lidérc megvakított volna minden csillagot, s velük együtt szegény Vialant is. Nem volt fénysugár, mi átüthette volna, sem szó mi megtörhette volna a bűbájt. Csak egyvalami hangzott újra és újra a süket fülekben, mint egy holt szellem nem nyugvó sikolya:
"elmegyek..."--

Remek :) . Lehet, hogy karácsonyra megajándékozom magam egy példánnyal.

Egyébiránt elkészültem végre a negyedik fejezettel, természetesen most is várom a kritikákat, véleményeket, amiket előre is köszönök. A régebbi véleményeknek megfelelően pár szót átírtam a második fejezetben is Cenarius leírásánál, s habár ezért nem érdemes újraolvasni az egészet, gondoltam, szólok.
Következzék hát:

Adamsson: Végre, jutott kis időm végigolvasni a sztorid. Valóban kemény, bár az avatarodhoz passzol. ;) Több is lesz még? :)

Blint, amennyiben érdemesnek találod az előtörténetem, érezd magad felhatalmazva a közlésére a rovatodban. A címe legyen mondjuk Napkelte. Ha szeretnél egy eredeti példányt, dobj egy mailt (rodoren@freemail.hu), a válaszban megkapod a fájlokat.

Hmm, csak most jutott eszembe, hogy még nem is kértem elnézést, amiért Adamsson kariját UD-nek néztem. Szóval bocsánat :) . A linket pedig köszönöm, majd fölös időmben olvasgatom az írásokat.

Éljen, éljen, régen (95-97) Nagy Guru-függő voltam. Rittyentek is ide valamit mindjárt. :)