Ha van egy kis időm szívesen szórakoztatom magam. :) Mostanában igen kevés, dé régebben még akadt. :(
Ha tettszik találsz még az Álmodók nevü blogomon. :)
Csak mert ez alapján a sztori alapján valaki esetleg még valami megborult gyereknek néz! :lol:

Stormwind sikátorai kongtak az ürességtől. Csak néha lehetett hallani sietős lépteket, ahogyan arctalan, köpönyegbe burkolt alakok siettek a dolgukra. Későre járt az óra, s nem volt túl tanácsos ilyenkor errefelé sétálgatni a védteleneknek. Ezidőtájt még az őrség csillogó fémekbe öltöztetett katonái sem szívesen lépkedtek a szennytől sikamlós köveken. A házak tövében itt-ott felfedezhető volt néhány alak, akik mocskos szövetekbe tekergették magukat, s úgy próbálták nyugodt álomra hajtani fejüket. Ők már megtapasztalták az élet minden borzalmát, számukra az egyetlen menekvést az éjszakai álmok jelentették. Ilyenkor alámerülhettek mindabban a szépben és jóban, amiben ébren sosem lehetett részük.
Az egyik ilyen kupac alól rendszeres és egyre szaporodó időközönként nyögések hallatszottak. A nő, aki hatalmas domborodó hassal próbált ellenállni a fájdalomnak, a hideg kövön feküdt a hátán. Elkeseredetten szorított egy vaskos széklábat a bal kezében, s egy üres borosüveget a jobban. Fájdalmai már egyre gyakrabban érkeztek, közel volt már a szülés pillanata. A fájások között mindig csak ugyanarra tudott gondolni. Hamarosan életet ad egy gyermeknek, sorban a hetediknek, s végre ismét lesz pénze, hogy pár hónapig biztosítsa magának a betevő falatot. Csak az öreg Reshka néni élne még, hogy ezt a szülést is levezesse mocskos háza rideg, de mégis meleg falai közt, mint a korábbi hatot. De ez már nem adatott meg az anyának, mint ahogyan az sem, hogy ismerje gyermekeit, s végignézhesse hogyan fejlődnek felnőtté. A soron következő fájásokkal együtt a szívén is áthasított valami, ahogyan eddig szült négy lányára és két fiára gondolt. Mi lehet vajon velük? Az a mágus aki megfizetett értük vajon milyen céllal gyűjti maga köré ezeket a pici gyermekeket? Élnek még egyáltalán? A fiai biztos nagy harcosok, vagy talán már ügyes varázslótanoncok. Ki tudja. Az apákat egyszer sem tudta beazonosítani. Hogyan is tehetné, hiszen amikor még nem gömbölyödik a pocakja az egyetlen dolgot árulja amit a sajátjának tudhat és az a teste.
Az órák teltek, s a fájások egyre csak gyakrabban érkeztek, végül már annyira besűrűsödtek, hogy elérkezetnek látta az időt. Belekezdett a küzdelembe, a fájások ütemének megfelelően ciklikusan feszítette rekeszizmát, pontosan úgy, ahogy korábban az öreg szipirtyó mindig javasolta neki. Szinte észre sem vette, amikor kibújt a gyermek, csak elgyengülten próbált kezeivel segíteni a picin. Sikerült elérnie a babát és kitisztítani az orrát, s a gyerek hangosan fel is sírt abban a pillanatban. Egy piszkos ronggyal megtörölgette a testét, majd bebugyolálta még ugyanabba az anyagba. Pár percre maga mellé helyezte a földre, csak amíg - egyetlen értéktárgyával – a kis zsebkésével elmetszette a köldökzsinórt. A gyerek végig bömbölt, s a „szomszédok” máris kezdtek egyre nagyobb érdeklődést mutatni felé, ami nem volt túl szerencsés ezen a környéken. Egyedül még megvédi magát, de így. Gyorsan visszafeküdt a kőre, szabaddá tette melleit, hogy a gyerek először tejet vehessen magához. Remélte, hogy lesz is a melleiben valami annak ellenére, hogy napok óta nem sikerült egyszer sem jóllaknia semmivel. A baba – fiú volt – mohón kezdte szívni az emlőt, s a jelek szerint valami juthatott pici szájacskájába, mert nyugodtnak látszott és buzgón nyeldekelt. Nem kellett túl sok hozzá, hogy mindketten elaludjanak.

A hajnal pírjával együtt az öreg városrészben kezdtek megjelenni az őrök is, vagy ha eddig is itt jártak, most már mutatkoztak is. Bejárták a szemetes sikátorokat, hogy megtalálják az éjszaka történtek nyomait, s eltüntessék azokat a dolgokat, amiket nem szabad látnia egy átlagembernek. Ma szomorú reggel volt, egy halott nőt is el kellett szállítaniuk, aki az egyik sikátorban hevert, testén több szúrás és vágás nyomával. Nem volt nehéz a gyilkosság okát sem kideríteni, a nő ágyéka még sebes és lucskos volt a szüléstől, illetve a méhlepény is ott volt még a földön. Gyermeket persze nem találtak sehol, a csecsemőknek komoly értéke van ezekben a vészterhes időkben.

A gyerek piszkos arcát törölgette, próbálta a legördülő izzadságcseppektől megóvni szemeit. Bár mindennapos érzés volt ahogy a bőréből szivárgó sós nedv a szemeit marja, megszokni még így sem lehetett. A mozdulatok között térden csúszva, erőteljes mozdulatokkal sikálta a padlót, mert gazdája ezt parancsolta neki. Bárhogyan igyekezett, az előző este nyomai sehogyan sem akartak eltűnni a kőről, mintha a vér beleivódott volna a kemény felületbe. Már hetedszer súrolta végig, de még mindig látszódott a sötétebb folt, s tudta ezért már megint verést fog kapni.

Domerchak a nevelőapja nem volt valami szimpatikus ember. Hatalmas hájas testét már lassan egy éve ugyanaz az ing fedte, ami a mindennapos beleizzadástól már inkább sárgásszürke volt mint fehér. Az egykor szintén fehér köténye is lucskos volt az ételek és italok ráfröccsent nyomaitól, s persze az abba beleragadt mocsoktól. Egyedül élt sokáig, mióta az asszony elment tőle, s így vezetgette a lebujt, amit nemes egyszerűséggel csak késdobálónak hívott. Afféle igazi putri hely volt, ahová csak a legelvetemültebb bűnözők és koldusok jártak be, hogy olcsó és ócska lőréket fogyasszanak bánatukban, vagy éppen örömükben. Az a fajta hely volt, ahol minden éjjel meghalt valaki. Ha bent nem, hát a mellette és mögötte húzódó sikátorban mindenképpen. Egy ilyen éjjel vásárolta a dagadt kocsmáros a csecsemőt is, aki tervei szerint majd fia helyett fia lesz, de leginkább elvégzi az asszonymunkát a kocsmában. Volt ugyan egy dagadt, fogatlan goromba némber aki az italokat hordta ki a pult mögül, de ő maximum arra volt jó, hogy a hájas kocsmáros néha levezesse rajta a mérgét. Most ennél többet ért, hiszen volt kire bízni a szoptatást igénylő csecsemőt. Csak a kecsketej ne lenne olyan borzasztó drága amivel etetni kell egy ilyen apróságot. No de sebaj, ledolgozza még ezt a mocskos kölyök ezerszeresen.

Évekkel később Domerchak már régen kirúgta a dagadt szukát, s a gyerek végzett minden munkát helyette. Csak ne lett volna olyan rakoncátlan a büdös kölke, s még mindennek tetejébe lusta is. Hiába verte el napjában kétszer, ez még hét évesen sem tudta, hogy hogyan kell dolgozni, s hogy mennyire meg kell becsülnie egy halott koldus fiának, ha van hol aludnia és van mit ennie. Most is épp a követ súrolgatta, s már hét vödörnyi tiszta vizet elhasznált, meg egy fél szappant, de még mindig ott sötétlett a tegnap esti egyik áldozat vére. A hájas ember elindult felé, s egyetlen röffenés kíséretében hatalmasat rúgott a gyerekbe. Még a szomszéd utcában is hallották, ahogyan ordít a gyerekre, s elhordja mindenféle szerencsétlen csődtömegnek. A gyermek hangját nem lehetett hallani, szinte soha. A verés neki már nem volt fájdalom, csak egy mindennapos esemény.

Edwin VanCleef csendesen üldögélt egy hordón, s figyelte a kerskedőnegyed nyüzsgését. Néha a tömegből mellélépett egy-két alak, hol piszkosak, hol elegáns és tiszta urak. Egy dologban egyeztek meg csak, mindegyikük pénzt hozott a férfinak. Később egy félszemű szegecselt bőrvértet viselő alak is csatlakozott Edwinhez, mögé telepedett egy ládára, s úgy beszélgettek, hogy közben a környezetük minden szegletét figyelemmel kísérhessék. A félszemű és főnöke először heves vitába keveredtek, de végül természetesen a vezér szava nyert: Domerchak adósága fölött nem lehet elsiklani többé, kamatokkal együtt már közel ötven aranynál jár az összeg, ennyiért pedig már barátok közt is halál járhat!

Domerchak elégedetten számolta az érméket, közben halkan fütyörészett egy kocsmadalt. Nem szerette ha hallják a jókedvét, mert a végén még gazdagnak hiszik. Igaz volt ugyan, hogy sok pénzt gyűjtögetett már össze, de adósságai is voltak azért szépen. Az ajtó nyikordulása szokatlan volt ebben az órában, hiszen a nap már a látóhatár felett járt, ebbe a kricsmibe pedig ilyenkor nem sokan tették be a lábukat. A kocsmáros is éppen aludni készült, hogy estig kipihenje magát, amíg a szerencsétlen gyerek mindent rendbetesz. A belépő alak elsőre ijedelmet hozott a hájas ember szívébe, de aztán már csak mosolygott rajta, hogy ez miként fordulhatott elő. Domerchak is volt egyszer fiatal, s akkor még a derekán és hasán sem rengtek ezek az irdatlan zsírtömegek. Kifejezetten fess legény volt, s sosem teketóriázott, ha valakinek el kellett látni a baját. A belépő bérgyilkos az egyik hitelezőjének az embere volt, s most egészen biztosan behajtani érkezett. Domerchak tudta ki ez és miért jött, tudta, hogy remek tőrvívó hírében áll. De tudta azt is, hogy Edwin nem más, mint egy hülye kis ficsúr, aki jó összeköttetései és egy nagy rakás szerencse segítségével juthatott csak oda, ahol van. S nem is állt emiatt szándékában visszaadni a pénzét, pedig az ágya alatt már a többszörösét rejtegette a tartozásának. Kíváncsi volt a ficsúr meddig mer elmenni, s mit enged meg magának. Ez a félszemű talán jó tőrvívó volt, de nem tudhatta kivel áll szemben. Csak jött előre, közben próbált gonoszul vigyorogni, s kezeivel a két tőr markolata körül babrált. Amikor már ott állt a pult mögött, közel a széléhez csak mosolygott még mindig. Domerchak szintén őt nézte és ugyanúgy mosolygott gonoszul, mint a szemben álló fél. Neki valahogy jobban állt ez a gonosz mosoly, s jobban át is tudta érezni a helyzetet. A pult alatt már ott szorongatta a fém rudat, amit ilyen helyzetekre tartogatott. A félszeműnek elég volt az első mozdulatot megtennie, máris készen állt az eseményre. Gyakorlott csibészként elsőnek ijedtséget tettetett, felbuzdítva ezzel a bérgyilkost, hogy kicsivel felelőtlenebbül és sokkal bátrabban ugorjon a pult mögé, ezúttal már tőreivel a két kezében. Két gyors lépéssel közelebb ugrott, jobb kezét hátratartva a ballal akart előre szúrni. A hájas kocsmáros azonban már sok ilyen helyzetet élt meg korábban, így gyakorlottan fogadta. Bal kezével megragadta a felé szúró kéz csuklóját, egy erős rántással szinte a magasba emelte a félszeműt, közben a jobbjában markolt vasrúddal hatalmasat húzott a támadó koponyájára. A reccsenés hátborzongató hangja bejárta a termet, mint ahogyan az azt követő újabb két tompa puffanás, meg a földre eső test zaja is. Az egyik asztal alatt bujkáló gyerek közönyösen nézte, ahogyan a bőrpáncélos férfi teste lerogy a földre, s szétrepedt koponyájából a padlóra folyik valami. Azt nem tudta mi az, de a vér vörösét már ismerte. Sokszor látta és egyszer meg is kóstolta. Lehet majd ebbe is beleízlel amikor fel kell majd mosnia onnan.

Néhány nappal később a gyerek éppen a hátsó sikátorban lapátolta a szemetet, amikor valami pisszegést hallott a sarokról. Egy fiatal férfi nézett onnan felé, bőrpáncél volt rajta, a haja olajosan simult hátra egészen a tarkójáig. Fiatalnak látszott és még sosem járt náluk a kocsmában. Amilyen tiszta volt a ruhája és úgy általában mindene, ez nem is volt meglepő. Közelebb lépkedett, s figyelmesen vizsgálgatta tovább a férfit, aki hagyta nézelődni, s nem mondott és nem kérdezett semmit, csak fejét csóválgatva vizsgálta ő is a gyereket. Végül csak megszólalt.
- Te kölyök. Olyan mocskos vagy, mintha soha életedben nem mosdottál volna!
- Így is van uram.
- Ehh. Akkor már értem miért éreztem innen a sikátor másik végéről is a szagodat. Sebaj. Lesz ez még így sem. Te Domerchak fia vagy ugye?
- Nem vagyok a fia. A Szolgája vagyok.
- És kedveled őt?
- Azt a dagadt gazembert? Gyűlölöm őt. És minden vendégét. – s közben egy nagy adag nyálat köpött a földre.
- Nocsak a kis gyűlölködő. Aztán szeretnél-e megszabadulni tőle?
- Persze. Megszabadítasz?
- Én nem. Majd te magadat kisöreg! – Miközben ezeket a szavakat mondta egy tőrt halászott elő a páncélja alól, s a gyerek kezébe csúsztatta. – Tudom, hogy rendszeresen ver téged az a szemét. Azt is tudom, hogy sosem sírtál és sosem jajgattál miatta. Most mindent megbosszulhatsz és a sorsod jobbra fordulhat. Holnap reggel mikor már nincs vendég, öld meg ezzel a tőrrel és aztán gyere el hozzám a piactérre. Meg foglak jutalmazni, megtanítlak mindenre, hogy soha többé ne verhessen meg senki ilyen szemét alak.
Választ már nem kapott, csak egy elszánt pillantást a szutykos gyerektől, aki azonnal eltüntette a rongyai redői közé a tőrt, s közben mosolyogva hátrálni kezdett. Edwin még azt sem tudhatta, hogy ez a gyerek életében először mosolygott.

A reggel ismét beköszönt, Domerchak mohón számolgatta a rézpénzeket és pár ezüstjét a pultban. A kis Gyűlölködő – bár a kocsmáros nem tudta mennyire megtetszett ez a szó a kölyöknek, meg azt sem, hogy hallott a gyerek ilyen szavakat – ott suvickolta az asztalokat odakint. Az egyiken még volt egy korsó, amit nem vittek vissza eddig. Éppen az utolsó érméket számolta le a pultra a dagadék, amikor meghallotta a csörömpölést. Haragosan nézett fel, s látta a földön a korsó darabjait, az asztalnál meg a remegve álló gyereket, ahogy behúzott nyakkal kapaszkodott az asztallapba. A gyerek biztos tudta, hogy most meg fogja kapni a magáét, s nagyon helyesen is érezte ezt a kölyök. Ordítani már el sem kezdett vele amikor elindult, hogy ismét jól megverje. Úgy tűnik ennek a gyereknek semmi másból nem sikerül megértenie, hogy mi a dolga és mit szabad, meg mit nem. Bár lehet még ebből sem ért, hiszen sorra hibázik és kiharcolja a verést.
Ahogy ezek a gondolatok végigszaladtak a hájas kocsmáros fején, már kilépett a pult mögül és egészen közel ért a gyerekhez. Az még mindig háttal állt neki, s mint a nyárfalevél úgy remegett miközben az asztalt markolta. Domerchak magasra emelte húsos jobb kezét, hogy indításképpen egy nagy nyaklevessel jutalmazza a kölyköt a törött korsóért. Még fel sem emelte teljesen a kezét, amikor a gyerek megpördült, s közben valami fémesen megcsillant a kezében. Ez így nincsen rendben, futott át a kocsmáros agyán, de már mindegy volt. A hasán végighúzódó fodros szélű seb lassan nyílni kezdett, a belső szervei pedig kifordultak, részben a földre, részben pedig a gyermekre borulva. Még álldogált egy darabig, értetlenül nézve a fiát akit etetett, ruházott és felnevelt. Még tíz éves is épp csak megvolt, de most ott állt vértől lucskosan, tőrrel a kezében, s a leggonoszabb mosollyal az arcán, amit Domerchak valaha is látott élő embertől.

Bizony bizony. Elég élőholtas a fickó, pedig nem is hulla még.
Hát kicsit hoszabbra sikeredett mint az előző, de akkor álljon itt miképpen is vált ilyen gusztustalan féreggé ez az ember. :)

Már az idejére sem emlékszem mikor öltem először. Csak az maradt meg lelki szemeim előtt, ahogy Edwin VanCleef a kezembe nyomja életem első ezüstérméjét ellenszolgáltatásként. S közben mosolyog, meg a fejemet ütögeti. Még a fintort is láttam az arcán, amikor örömömben felnevettem, s ezzel a szájába leheltem rothadó fogaim bűzét. Aztán sorra következtek a hasonló események. Valamiért szívesen alkalmazott az a csirkefogó, pedig tudtam, hogy undorodik tőlem. Mindig ügyelt a részletekre, bőrpáncélja állandóan csillogott, a körmei alól mindig kipiszkálta a koszt, s még a fogait is megsúrolta egy rostos faággal minden reggel. Hánynom kellett a növény szagától, amit azért rágicsált, hogy a lehelete illatos legyen. Ez volt az egyik nagy hibája, a másik meg az, hogy úgy gondolta eltávolíthat engem, amikor már nincsen rám szüksége. Nap, mint nap ott pöffeszkedett a bánya mélyén megbúvó hajójában, körbevéve magát a nyomorult kis kalózaival. Pedig azok az amatőrök még azt sem vették észre, hogy meghalt a főnökük.
Nagyon magabiztos volt a szerencsétlen, azt hitte őt nem lehet elkapni. Még akkor is csak nevetett, amikor elküldtem neki a szánalmas bérgyilkosa darabjait. Jól elszórakoztam mire sikerült széthasogatnom, nem volt egy tiszta munka. Csak azt sajnálom, hogy nem láthattam az undort az arcán. Nem is értem, hogy egy ilyen finnyás kis ficsúr miként mászhatott fel olyan magasra a ranglétrán. Pláne, hogy a képességei is igen sok kívánnivalót hagynak maga után. Amikor beosontam hozzá látogatóba, csak ámuldoztam milyen flegmák és figyelmetlenek az őrei, s mennyire könnyű átejteni őket azokkal a trükkökkel, amiket maguk is naponta alkalmaznak áldozataikkal szemben.
(A goblinokról már ne is beszéljünk. Ez a népség volt eddigi életemben az egyetlen, ami olyan szagot tudott produkálni, amitől még az én orrom is megcsavarodott, s összerándult a gyomrom. Még annál is undorítóbbak, mint amikor a háború alatt egyszer egy emésztőgödörben kellett elrejtőznöm a légió vad orkjai elől.)
Elég az hozzá, hogy megadtam az esélyt egykori megbízómnak, hogy túlélje a látogatásomat. Mire felfogta, hogy mi történik körülötte, két árnyékban bujkáló testőre már bőven összevérezte a hajópadlót. Már a bűzös Greenskin feje is legurult, hogy nagyot koppanjon a Cookie a békalény hullája mellett, akivel az étkeket főzették a hajón. Az egykori nagy vezér, a finnyás tolvaj aki királynak tartotta magát a hozzám hasonló aljanép között, most ott állt velem szemben egyedül, kezében a tőreivel, és azon gondolkozott miként úszhatná meg a dolgot. Hiába ordítozott segítségért, aki hallhatta, már mind halott volt. Aztán végül elszánta magát, s eliramodott felém. Egy pillanatnyi ideig még hihetett benne, hogy van esélye, hiszen ő egy tolvajvezér, én meg egy igénytelen, bűzlő emberi roncs vagyok. Valahogy meg sem lepődtem, hogy mennyire ostoba módon támadott, s milyen könnyedén sikerült őt felnyársalnom. A hasfalán kúszott be görbe szablyám, s a lapockái alatt hagyta el a testét. Ez a kedvenc sebeim egyike, mert így még sokáig farkasszemet nézhetek vele úgy, hogy tudatában van a környezetének. Vele is eljátszottam, kardom markolatát erősen szorítva állva tartottam, s perceken keresztül úgy lélegeztem, hogy érezze a szájszagom, amit mindig gyűlölt. Láttam, hogy ettől még talán jobban szenved, mint a pengétől ami átjárta a testét. Jó sokáig tartottam őt így, egészen amíg szemei üvegessé nem váltak. Most itt ülök Stockade bejáratának közelében, mert odabent még el kell számolnom pár emberrel…

Spiteful