Átvezető
Komor Álmok

Minden olyan szürke, s oly homályos...
Oly sötét...

Az égen néma, méla fellegek úsznak, eltakarják a napot, csak itt-ott szúrja őket át egy-egy fénypászma. Előre görgeti őket a gyenge szél. Vagy mintha nem is a levegő parancsolna nekik, mintha csak saját akaratukból tennék, húzzák roppant testüket a kietlen, szürke égen.
Sehol sincs a Hold... de a napfény is hiányzik.
Árnyak s fények játéka egybefolyik, s mint mikor a festő palettáján csorog össze a fehér s a fekete, itt sincs szín, se játékos, nyugodt, csendes, daloló fehér, se semmi-fekete, s nemcsak szín, de forma sincs. Nincs, mi egymást űzze kavarogva, nincs, mi fényt s világot adjon a néma tájnak, ami elűzze komorságát.
Hallgat az ég. Hallgatnak a felhők, hallgat a szürke égbolt, csendesen sziszegnek az égi lidércek, s csendesen próbálják belevágni karmukat az iszonyú boltozatba, de gyengék a nagy fellegekhez, csak görgetik a levegőben, s csendes itt lenn a föld is. Fák, melyek nem hajlanak meg a szélben, mely talán itt már teljesen eloszlott, hiszen úgy áll minden ág, mintha nem ismerné a levegőt, melyben leveleit hajtja, vagy a szellőt, mely a levegőből kél, mintha nem ismerné a napfényt, mi lombját füröszti, mintha... hideg kőből volna faragva az egész erdő. S a ropogó fű kemény gránitból, melyen gyémánt a szomorú harmatcsepp. Mely nem zizeg. Nem szól.

Minden holt...

Minden mozdulatlan, s néma, csak az erdő közepén csobog halkan a víz. Széles kávájú kút áll a kőrengetegben, oszlop a sötét fák közt, melynek kövein buján kanyarog a faragás, s vakítón csillog a fém, márványfal a gránitsövény mellett, süket ércszobor, mely a hullámzó víz előtt őrködik.
S a víz halkan csobog. Óvatosan tör elő a mélyből, nehogy felriassza a szoborvilágot álmából, lágyan simogatja a hatalmas kút holt köveit, csendesen összegyűlik a repedésekben, az apró kagyló -s még százféle alakú medencékben, hol néha meg-megcsillan rajta a Nap egy dacos fénysugara.
Szél támad, s a felhők egyre gyorsabban úsznak az égen. Már nemcsak görgeti őket a könnyű szellő, már nemcsak feküsznek az égbolton, felzavarta őket a csípős levegő. Lassan felegyenesednek az égen, mint hatalmas tornyok, melyeket mind a közelgő vihar állít, s mint egy lidérces kastély, úgy imbolyog fönn a szürke anyag. S a kastély lassan az egész eget beteríti, mint vastag mennyezet, mely minden fényt kizár a földről.
Nyöszörgő szélvihar támad, mely képtelen megmozdítani a bűvös kőrengetetget, s egyre csak kavarja, csak kavarja a jéghideg levegőt. Végigrohan az egész tájon kutat, keres, leselkedik, hátha valamit szétzúzhat?
És megtalálja prédáját. Vad örömmel lel rá a kút reszkető vizére, iszonyú táncba kezd a finom faragások körül, egyre csak körbe, csak körbe röpül, még a felhőket is eltorzítja, s lyukat fúr az égboltba.
És az égen át nem napfény árad...

Színtiszta sötétség.

Nem az a sötét, mely a föld mélyén szunnyad, nem az, mely az égre telepszik, ha előcsalja a csillagok fénye, hanem színsötét, melyet kézzel lehet fogni, melynek egyetlen sugara vakká tesz, jéggé dermeszt, s bármit megöl, mit útjában lel. Színtiszta fekete áradt az ég apró réséből a kicsiny kútra, mint egy vak, vigasztalan obszidián-oszlop, s iszonyú súlyával rátelepedett a tiszta vízre.
S a víz... vérezni kezdett. Halálra sebezte az oszlop súlya...

Csontok, csontok a sötétben...

Csont a csonthoz, íz az ízhez, lánc a lánchoz, fém a fémhez...
Suttog, s hangja, mint a trombitaszó... jéghideg, s mégis éget... egy tekintet, melyből csak egyvalami olvasható ki... pusztulás. Ezrek pusztulása.

az elsöt elovastam most nézem a többit.)

III. fejezet
Gyülekező fellegek

Eközben egyre több fa került az utazók és a kis falu közé, míg azok, melyek a Holdtisztásoktól választották el őket, egyre csak fogytak. Már alig néhány volt belőlük. A lomb rései közt áttörő holdsugár lassan oszlopokká vastagodott, mígnem az erdő teljesen fel nem adta helyét a tisztások sokaságának. Végül az utazók facsőszökkel szegélyezett lágy gyepre léptek. Ahogy az utolsó két fát elérték, azok némán üdvözölték Ha'thielt.
Vialan ámulva nézte a levélkoronás őröket, amint hatalmas termetük meghajol anyja előtt, s ahogy az szóval viszonozza a köszöntést. Ahogy beljebb mentek, egy párducos elf lépett elő a sötétből.
- Légy üdvözölve, Ha'thiel. Rég láttalak már itt, a Ligetben.
- Üdv, Gwilwileth. Mi hír a tisztásokból?
- Szívesen elbeszélném neked, de Cenarius utasított, hogy ha megérkezel, azonnal vezesselek hozzá. Látom, kísérőd is akadt. Ishnu-alah, ifjú Vialan - a fiatal elf egy kissé lemaradt, amíg a fák népét figyelte, s épp most érte be a a két harcost.
- Ishnu-dal-dieb, Gwilwileth. Rég láttalak már - ezzel újra a sötétbe húzódott, hogy nyugton szemlélhesse a fákat. Eközben mindhárman a hatalmas tisztás belseje felé haladtak Gwilwileth, miután leszállt a párducról Hathiel mellett ment, míg Vialan le-lemaradva követte őket.
- Alig változott a tisztás, csak entekből látok többet a szokásosnál.
- Okkal. De helyettem jobb, ha az Úr beszél. Az utóbbi események egyébként igen elfoglalttá tették, furcsa, hogy személyesen kíván látni - Ha'thiel ajkain erre halvány mosoly jelent meg.
- Fölösleges találgatnunk.
Miközben beszélgettek, a két harcos a tisztás széléhez közeledett, s lassan Vialan is fölzárkózott. A holdfényes hely, melynek az utazók lassan a peremére értek, valójában fennsík volt, egy hosszú hasadék az erdőben. Egyetlen bejáratával szemben a domb másik vége meredek sziklafalban végződött, mintha valaki völgyet tépett volna erre a felére. A sziklafal tetjén egy templom romjai vájták kőkarmaikat a magasba, valaha oszlopok, melyek talán egy rég elfeledett istennek voltak fölszentelve. Mostmár csak a magányos szél üvölt a béna kövek közt, s az esővel együtt vési neki tetszőre őket.
De volt mégegy látogatója a kietlen kőhalomnak. Cenarius, ha ideje engedte, innen nézte a naplementét, s miközben a lenyugvó Napot és a feltámadó Holdat látta, a világ gondjain elmélkedett. Persze, évezredes békében nem sok tennivaló akad, de Őrá olyan gondolatok árnyéka vetült, melyet szeretett elfjei sokszor nem is sejtettek.
Ezen az éjszakán is a romok közt találta a Hold a hatalmas driudát. Ahogy a kristálytiszta eget és az alatta álló erdőt figylte, nem vette észre, hogy közelednek felé.

Feltámadt a szél. S mintha a levegő minden parányi atomja egy-egy szem csillagport hozott volna magával az égből, vagy maga a Hold szitálta volna rá fényét, Cenarius alakja úgy ragyogott a csillámot szóró ég alatt, mintha annak tükörképe volna. Minden mozdulata magába foglalta a végtelen hatalmat és méltóságot, melyet a félig vad, félig elf test szinte auraként sugárzott, érinthetetlenné téve Őt magát.
Minden gondolata mint egy lágy fuvallat vagy egy gyűrű a sima vízen; ha nevet, a Hold nevet vele, ha komor, bús felhők kúsznak az égre, ha haragos, szörnyű vihar kél, s maga a föld is megremeg.
Nem hordott koronát; agancsa volt a koronája. Nem tartott jogart; csont-, fa- és aranykeze volt a jogara. Nem viselt palástot; selyemlágy bundája volt a palástja, s a nehéz lepel, melyet egyetlen ruhaként hordott. Király volt, de nem akármilyen; ő volt minden élő Ura. Parancsolt a természetnek, ismerte minden növény, minden állat nevét, mely valaha élt földjén. Ő volt minden élő Ura.
S szemében a királyok bölcsessége honolt, évezredek tudása, a világ minden titka. S benne sötétlett az évezredek puszta sötétje is.

- Üdv, hatalmas Ligetőr! - Cenarius, ahogy az ismerős hangra megfordult, Ha'thielt látta lehajtott fejjel, féltérdre ereszkedve mosolyogni.
- Végre itt vagy, kedves elfem. Már vártalak, s féltem, hiába.
- Meglepő, hogy a hatalmas druida ilyen türelmetlen, ha Ha'thielről van szó.
- Okkal. Beszélni kívánok veled, s az időm egyre fogy. De először is légy üdvöz, ífjú elf - s ezzel Cenarius az anyja mellett térdelő Vialanra tekintett - hajad ezüstkoronája, örömmel látom, újra a Holdtisztásokat fényesíti egy kis időre.
Cenariusnak, ha alig ismerte is Vialant, mindig kedves volt a nemrég született kaldorei. Vialan úgy sejtette, azért szentel neki ennyi figyelmet a Liget Őre, mert az anyjára emlékezteti, akit valaha erős kötelék fűzött hozzá.
- Túl kis időre, sajnos. Üdv, nagy Cenarius.
- Nos, mint ahogy már említettem, szorít az idő - a Ligetőr ekkor Gwilwilethre nézett, mire a tisztás első őrszeme egy körútra invitálta Vialant. A fiatal elf persze készséggel elfogadta a meghívást. Cenarius és Ha'thiel magukra maradtak a kietlen romok közt.
- Örülök, hogy nem késlekedtél. Fontos mondandóm van a számodra. Mi hírt hallottál utóbb a határvidékek felől?
- Úgy tudom, mozgás támadt a Pusztaföldeken. A taurenek elhagyták faluikat és a kentaurok is készülnek valamire. És hallottam a szóbeszédet a furcsa, zöldbőrű lényekről.
- Orkok. Nemrég ügynököket küldtem ki messze délre, hogy kiderítsék, mi a mozgolódás oka.
- Háború?
- Légy türelemmel. Úgy tűnik, Bloodhoof törzse csatlakozott a zöldbőrűekhez és velük együtt a Kőkarom hegység felé tart. De ami jobban aggaszt, hogy egy csapat ork levált és most egyenesen felénk tartanak.
- Mit akarhatnak itt?
- Valószínűleg nem is sejtik a létünket. De most újra türelemre kell intselek, olyasmit mondok el neked, amit csak nagyon kevesen tudnak rajtad kívül. Van, amiben én sem vagyok biztos és van olyan is, amely felől csak sejtésem van. Amikor beszélek, nagyon kérlek, ne szakíts félbe, s ha még eztán is maradna kérdésed, ne hallgasd el.
Cenarius hosszan beszélt Ha'thielnek a közeledő veszélyről, furcsa, sosem látott teremtényekről, megosztotta vele sejtéseit és kétségeit. Ha'thiel szótlanul figyelt, holdvilágszínű szemeit tágra nyitva emelte a hatalmas druidára. Eközben a csillagok lassan halványodni kezdtek, míg az erdő, melyre a sziklafal nézett, egyre világosabb lett.
Amikor Gwilwileth a szinte kábult Vialannal együtt visszatért, a romok fölül már hajnali ködként szállt föl a sötétség, s kövei közt könnyebb beszéd visszhangzott.
- Lám, a felkelő Nap elűzte a sötét gondolatokat. Ha'thiel, mostmár mindent tudsz, amire szükséged lehet. De mielőtt visszatérnél Ezüstlomb mellé, kérlek, pihenj meg egy időre a tisztáson.
- Ahogy kívánod - Ha'thiel legszívesebben máris indult volna vissza az otthonába, hiszen még sok dolga volt.
- Nekem hamarosan mennem kell. Hamarosan újra találkozunk, de addig is Elune kísérjen utadon, Ha'thiel. És te, Vialan, remélem, legközelebb több időnk jut beszélni.
Gwilwileth elkísérte a két utazót egy magányos kis faházba, mely a tisztást övező erdő szélén állt. Vialan és Ha'thiel szinte belebotlottak a hatalmas fatörzs-oszlophoz simuló kunyhóba, mely ügyes ács munkájáról árulkodott. A gerendákon alig volt faragás, s az is jószerivel méginkább elrejtette őket.
Mikor Ha'thiel fiával az ajtó elé lépett, kísérőjük párduca máris visszafordult volna, Gwilwilethnek erősen kellett szorítania a nyerget, hogy még kis ideig mozdulatlanságra bírja a gyönyörű állatot.
- Lám, Morndae nélkülem is tudja a kötelességét. Mennem kell. Vialan, Napkelte és Napnyugta, sose felejtsd amit mondtam neked, mert meglehet, hogy közéd és szeretteid közé homály száll, s te tanácstalan maradsz, de bármerre jársz is, át ne add szíved a csüggedésnek. A csillagtalan éjre is mindig nappal következik, s a szél előbb-utóbb elűzi a fellegeket. S amíg újra el nem jön a mi nappalunk, Elune vezessen utadon, ifjú Vialan.
Ha'thiel, te hamarosan visszatérsz, hogy együtt harcoljunk az éjszakában. Addig is az Istennő legyen veled is.
Ezzel Gwilwileth megfordította párducát, s elvágtatott a tisztás felé. Vialan úgy érezte, hogy a homály, amiről Gwilwileth beszélt, testet ölt, s valóban leszáll közé és az egyre távolodó harcos közé. Különös sötétség fészkelte be magát a gondolataiba, mely nem hagyta nyugodni, amikor lefeküdt a kis faházban, s még az álmait is befektítette.

Frosty, látom, te is benéztél. Nos, üdv a köreinkben és jó olvasgatást :) .
Végre jutott egy kis időm írni, ígyhát sikerült befejeznem a harmadik fejezetet. Íme:

KHM.... :lol:

Achrienis: 10 éves troll kiskölyök beszél a közös nyelven? Minden elismerésem! :o

Azért eléggé összecsaptad...

Na, most lépnem kell. Holnap még benézek. :wink:

Hozzá is kezdtem.. kapásból a középsőt fogtam ki.. :roll:

Itt Tyrande-re gondolsz? Illidant Maiev akarta minden áron elfogni.

Hehe látom, Tyana azóta elfesedett.. :D

Bár kicsitt aggasztott az újabb leégették-a-falut-bosszút-akarok rész, de jó sztori lett belőle szvsz. :)

******************************

Char'Mac: Kis javítást plz, eléggé olvashatatlan - az ékezetek miatt, gondolom.. :?

A trollok beszélnek orkul, de 2 troll 1más közt? :?

Redrock Berserkers.. Ha jól emléxem, AZ volt a szülőföld-lemészárlós guild. Azért grats. :D

Speciel én nem is láttam, hogy még létezik ez a téma, pedig naponta 15x jártam itt.. :shock: De mostmár írok majd kritikát, meg a saját sztorimat is. :mrgreen:

Hm, nem is lett olyan sok, mint amilyennek gondoltam. Várom a hozzászólásokat, észrevételeket, kritikát, ésatöbbit. Napokon belül felteszem a következő két fejezetet, azok ugyanis csak némi kiegészítésre szorulnak.
Egyébként tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre, ugyanis az egész írást mindössze egy ember látta rajtam kívül, másrészt pedig valahogy tényleg fel kellene éleszteni ezt az egész RP-s részt. Előre is kösz a hozzászólásaitokat.

II. fejezet
Éjéden

Este. Az elmúlt nap már csak emlék a fák közt súgó-búgó szélben, mely balzsamos illatokat, s a madarak csengő hangját viszi a völgyön át. Ahogy a sötét levelek közt játszadoz, fölkapja a levegőbe, hogy aztán lágy légágyra fektetve lassan újra a földre ejtse őket. Elsuhan a fák törzsei körül kanyarogva, minden mohos zugot felkutat, hol lágyan dalol a rejtekén alvó vadnak.
Felkavarja a sima víztükröt, s így meghajlítja magát a holdsugarat, mely a dalra lengedez, mely a legmélyebb sötétben ragyog. S a holdfényben mozgás támad.
Emberforma lények járnak az ezredéves fák holdfény-árnyékában, bolyonganak a lombok alatt, a hatalmas gyökereknél, hol oly patakok ragyognak, melyek mintha a csillagoktól lopták volna fényüket. A patakok, tavak, gyökerek sűrű szövevényében egy-egy apró faház áll, szinte magányosan, de nem elhagyatva várja gazdája hazatértét, némelyikből halk nesz szűrődik ki, egy másik faragott fa ablakán halovány fény sejlik.
Egy hosszú köpenyes teremetmény lép ki az árnyak közül, látszatra árnyék, hangra lágy fuvallat, alakra gyönyörű lény, mely lábának érintésétől virágot hajt a föld. Egy zsák van hátán, vásznát nehéz teher feszíti, s mégis gyorsan suhan előre a szélkavarta levelek közt. Kristályszínű patakok, romba dőlt szobrok, régi templomok kísértik az ösvényt. Épp egy újabb sor kő terem az árnyék köré, ki ügyet sem vet rá, fel sem néz a néma romokra, vagy a díszes oszlopfőre, mely ott hever a lába előtt, s mely annyit tudna neki mesélni a régmúltról, ezer évekkel ezelőttről. Miért is nézné? Hisz látta, mikor faragták...
Hátul van már az utolsó csermely is, apró fahídjával, mely az egyetlen út volt egy kis szigetre. Egyetlen fa nőtt két patak közt, ágboga a többi levél közé vész, első ága, melyen apró ház áll, hat embernyi magasságban tör a lombok közé. Kecses lépcső vezet a bársony fűre, zordon kőfal közelébe, melyen a két patak víztükre meghasad, s mint szilánkokra tört kristályfolyam hull alá a sekély árokba.
S a két vízesés közt, a tölgy karmaihoz közel, a sziklához erősítve sorakozik néhány kék cserép, melyeket fal nem, csak két fa- s a kőoszlop tart. Az oszlopok maguk is fának vannak mintázva, melyek gyökerükkel s koronájukkal tartják a távolságot a tető s a föld között.
A tető alatt egy üllő áll, alakja hatalmas baglyot mintáz, amint félig széttárt szárnnyal egy tőkén pihen, s egyenest egy kemencét figyel. Körben mindenhol szerszámok. A kemence falán kalapácsok függnek, itt egy egykezes darab, melynek lapja széles és kerek, amott kétkezes pöröly áll a sziklának támasztva, s a kettő között még megannyi alak és forma, mit felsorolni is nehéz. A kemence másik falán, a fújtató mellett ugyanennyi fogó hever, hol széles és lapos, hosszú nyelű vagy egészen rövid, hol hegyes karomban végződő.
Ide tartott a sötét köpeny. Céljához közel léptei lelassultak, a zsákot a szikla tövébe fektette. Ahogy földet ért az erős vászon, csengett a tartalma. A csuklya lehullott, s az arc amit felfedett, fényt adott a sötét színnek, hova a Hold is csak épphogy bepillanthatott.
Egy elf volt. Ahogy a köpenyt szögre akasztotta, előtűnt vékony ruhája, gyönyörű, törékenynek tűnő, mégis acélszilárd alakja, melyből alig rejtett valamit a finom anyag. S a ruhára hollófekete haj hullott, mintha éjszínű ezüstből kovácsolták volna minden szálát. Egy másik köpenyt akasztott le vastag bőrből, mely aranykapcsokkal feszült a nő széles dereka s keble köré; lágy kezére kesztyűt húzott.
Munkához látott. Először tüzet gyújtott a kemencében, egyre mérgesebb lángokat szított. S mikor már jó parázs vöröslött a vörös téglák közt, a szürke vászonhalomhoz lépett, amit érkeztekor tett le a sarokba. Belenyúlt a zsákba, majd kisvártatava tömzsi fémdarabot húzott ki a vastag szövet közül, mely feketén fénylett a lángok mellett. Fogót vett a fújtató mellől, majd a fogóval a tűzbe tette az acélrudat. S az mindjobban engedett a forróságnak, lassan elfeljtette, mi volt valaha, s a tűzből kivéve hagyta magát formálni a súlyos kalpács alatt.

Pattogott a pöröly, csengett az üllő, s már ezernyi szerszám nyoma látszott a lágy anyagon, mely otromba tuskó helyett egyre kecsesebb darab acéllá vált. Egészen ellaposodott, s három szárat növesztett a kalapács súlya alatt. Lassan kirajzolódott alakja, az élek, a hegyek, mélyedések, melyeket örökre keménnyé dermeszt majd a hideg víz.
Kész volt a penge, a fekete vas már csak újabb edzésre várt. Ekkor pihenni hagyta mestere, nyugodni durva vászonban. Az üllő s a kalapács utolsó dallama is messze szált a kis műhelyből, s hogy az éjszaka hangjait már nem nyomta el, azok vidáman zengték újra a magukét. Ezernyi madár éneke, ezer nesz az erdő mélyéről, a fák gyökerei közül, ezer hang, melyek közül lassan kiválik egy. Közeledik valaki.
Másik sötét köpeny lép be a cserepek alá, finom, éjszínű anyag, melynek hullámai az előzőéhez hasonlók. Háton heverő kámzsájára tengernyi ezüstszín haj terül, a sötét gallér jókora darabot takar a halványkék arcból, az alig felnőtt vonásokból. Szürke szem, szinte viaszból metszett orr, vékony, lágy száj a gömbölyded áll fölött épp kicsivel. Az arc a kovácsra emelte tekintetét.
- Jó estét, anyám. Szépen ragyognak ma a csillagok.
- Neked is jó estét, Vialan.
- Mikor felébredtem, nem találtalak itthon - az ifjú elf a sarokba pillantott - Miért nem ébrsztettél fel, hogy segítsek?
- Nem volt szívem hozzá. Gyönyörűen festettél, míg aludtál, biztosan gyönyörű volt az álmod is.
- Igaz. De a mai naplemente még azt is felülmúlta. Képzeld, a horizont úgy izzott, mintha a Nap lángra lobbantotta volna, és mielőtt besötétedett, a felhők igazán szivárványszínben ragyogtak fölötte. És a csillagok... - válasz csak a szigorú tekintet - miért vagy ma ilyen szótlan? - Vialan anyja, Ha'thiel aggódó arccal nézett végig fián. A fiú tudta, feddés következik.
- Tehát az erdőben jártál. Se kard, se tőr, de még egy íj sincs nálad. Vialan, fiam, hát már sosem fogsz megváltozni?
- De anyám, mi árthatna nekem? Hisz az erdőben már minden vad ismer!
- Mindegyik ismer, de te korántsem ismered mindet. Van olyan lény az árnyak mélyén, ami csak a védtelen zsákmányra les.
- Dehát az ellen úgysem volna esélyem egyedül!
- Azért tanítalak, hogy bármivel szemben megálld a helyed - Ha'thiel a Holdra nézett, ami ekkor már magasan járt - Erről jut eszembe, itt az ideje a mai leckédnek. Hozd le a kardomat és a fegyvereid.
- Igen, anyám - Vialan felrohant a lépcsőn és kisvártatva három hüvelyébe csúsztatott pengével tért vissza. Megkezdődött a tanítás, mint öt éve mindennap, amikor a Hold az Unikornis és a Sarkcsillag közé került.
Az ifjú tanítvány egy tőrt tartott a bal kezében, míg jobbja egy vékony élű, egyenes kardot szorított. Ha'thiel egyetlen kecses levélpengét vont ki tokjából.
- Alapállás! - Vialan erre a tőrt átlósan maga elé emelte, míg a kardot szúrásra készen oldalt tartotta. Ha'thiel fogai egy pillanatra apró, fehér tükrökként százszorosan verték vissza a holdfényt ajkai parányi résén. Szemei fényesen ragyogtak.
- Ereszd egy kicsit lejjebb a könyököd. Emeld feljebb a tőrt, ne a hasad védje, hanem a mellkasod - Vialan végtelenül esetlennek érezte magát. Alig egy hete fejezték be a gyakorlást az íjjal, és úgy érezte, hogy a kard meg a tőr egyáltalán nem illik hozzá és hogy még semmit sem tud és nincs hozzá érzéke és egyáltalán olyan bután fest ez az egész helyzet.
- Először gyakoroljuk a döfést. Próbálj megszúrni - Vialan egy apró bólintás után megcélozta Ha'thielt, majd amilyen gyorsan csak tudott, előre lendítette jobbját. Nem félt, hiszen tanítója már sokszor annyi évet töltött el harcban, amennyit ő megélt. És valóban, anyja egy kecses mozdulattal kitért oldalra, míg kardjával Vialanét terelgette, s mindezt egy szempillantás alatt. Mikor az ifjú elf befejezni látszott a mozdulatot, Ha'thiel gyengéden felemelte sajátjával tanítványa kardját.
- Ha szúrsz a kardoddal, ne sebesíteni, ölni akarj - a fiú szeme erre kissé tágabbra nyílt, miközben Ha'thiel tokjába csúsztatta a pengét és Vialan mellé lépett - Dőlj egy kissé előre. A karod teljesen nyújtsd ki. Fordítsd egy kicsit beljebb. Fogd lazábban a markolatot - ekkor a gyöngyszínű fogakon újra megcsúszott a csillagvilág.
- Anyám, mikor fogok már úgy harcolni, mint te?
- Le fogsz győzni. Egyszer... - Ha'thiel ekkor elgondolkodott egy pillanatra, majd hirtelen folytatta - De először is száz döfést fogok látni még ma éjjel. A műhelyből figyellek.
- Igen, Anyám - erre Vialan tanítója visszament a műhelybe és miközben az előbb kovácsolt fegyvert vonta be agyaggal az edzéshez, néha fel-felnézett gyakorló tanítványára. Vialan fülében újrahangoztak mestere szavai, miközben a szája formálta számok lassan haladtak a száz felé, "négy...öt...hat...hét...nyolc...".

- ...kilencvenkilenc, száz! Készen vagyok! - Vialan mosolyra hajolt ajkain szaporán járt ki-be a levegő.
- Jól van. Nekem nemsokára mennem kell, Cenarius hívatott. Ha akarsz, elkísérhetsz.
- Tudod, hogy szörnyen unom az ilyesmit. Van valami munkád a számomra?
- Egyelőre semmi. Talán megkereshetnéd Aldamiont.
- Nemrég elutazott a Ligetbe. Azt hiszem nincs más választásom arra, hogy elkerüljem az unalom-halált, minthogy veled tartsak.
- Örülök, hogy így döntöttél. Öltözz át, nemsokára indulunk.
Amíg Vialan fölvitte a fegyvereket és az utazóköpenyét kereste, Ha'thiel egy közeli tavacskához sietett, ahova általában fürödni járt. Apró kis medence volt egy sziklafal tövében, fölötte alig embernyi magasságú vízeséssel, melyet kis fák és bokrok takartak. A kecses kovácsmester imádta a vizet, amely panasz nélkül fogadta be a műhely minden szennyét. Kis idő múlva irigységében alig tudta leplezni Ha'thiel bőrét a fényes selyem utazóköpeny.

Cenarius volt minden félig szarvas, félig elf teremtmény atyja. Sokan úgy tarják, hogy egyidős a sárkányokkal, vagy már az ő teremtésük előtt is a végtelen erdőket járta, de az bizonyos, hogy az elf-fajtánál sokkal öregebb. Amikor nem sokkal a mostani világ teremtése után a kecses, kék bőrű, hosszúfülű teremtményeket a kontinens szegleteiből magához vonzotta az Örökkévalóság Kútja, útjuk során megismerték az erdőket és az erdőkben Cenariust.
A félisten lassan megszerette az elfeket, akik mentorukká fogadták őt. A fiatal lények idővel eltanulták a természet szeretét és hogy hogyan élhetnek harmóniában mindennel, mi hozzájuk hasonlóan él. Az Ősök Háborúja alatt Cenarius, aki a természet erejével segített a harcban, messze a leghatalmasabb entitásnak bizonyult az elf harcosok között, s ezzel az ellenség, a Lángoló Légió figyelmét is felhívta magára. Végül, ahogy azt a legendák is elbeszélik, az ő segítségével a Légió elbukott, de a győzteseknek sem volt sok örömük a győzelmükben. Ahogy szeretett kontinensük egy varázslat miatt darabokra szakadt, Cenarius és az elfek egy megmaradt földdarabkán húzódtak meg, melyen máig élnek, és amelyet a régi kontinensről Kalimdornak neveztek el.
Hogy a Légió támadásait elkerüljék, mindenki, aki addig mágiát használt, lemondott tudásáról., mellyel csak magukhoz vonzanák ellenségeiket, ahogy a mágikus tó csalogatta magához őket. Ysera, a zöld sárkány a földjük közepén termett bűvös tölgyhöz, a Nordrassilhoz köttötte az elfeket, hogy ne fogjon rajtuk sem idő, sem betegség. Így a Kaldorei, vagy most már éjelfek kapcsolata a természettel és a természettel együtt Cenariussal egyre erősebbé vált. A félisten az elf férfakat megtanította a druidizmus tudományára, hogy így tudják gyógyítani a háború sebezte természetet, ráadásul az új tudomány a mágia után maradt űrt is segített betölteni.
Ahogy a századok alatt a kaldorei tudásban és bölcsességben gyarapodott, egyre hasznosabb segítőtársa lett a dryadoknak, Cenarius lányainak, és a liget őreinek, akik a dryadok hosszúszakállú testvérei voltak. De lassan szólította őket a kötelesség. Az Yserával kötött megállapodás szerint a druidáknak hamarosan be kellett lépniük a sárkány smaragd álmaiba, hogy onnan felügyeljék minden élő egyensúlyát. Az idő, amikor az éjelf nők magányosak, már majdnem tízezer éve tart, habár a félistent és ivadékait nem kötötte a megállapodás.
A természet gondozásának feladata így a hatalmas druidára és az ő nemzedékére hárult, akárcsak azelőtt, az ősi időkben. Az éjelfek istenének főpapnője, Tyrande Whisperwind, hogy segítse Cenarius munkáját, egy hadsereget szervezett a kaldorei nőkből, akiket őrszemeknek nevezett el. Ezek a harcosok, míg szeretteik bűvös álmot alusznak, megvédik otthonukat és fenntartják a békét az évezredes fák közt.
Mivel Cenarius a Hold-tisztások ura, az itteni őrszemek a legfőbb vezetőjüknek tartják a félig vad-félig elf druidát. Ha'thiel is az őrszemek közé tartozik, de ahogy maga a félisten mondta: "A kezed erejének egyelőre nagyobb hasznát vesszük, ha szerszámot szorít, nem pedig fegyvert." Valóban, most, a békés időkben nincs szükség annyi harcosra, mint amennyi a háborúban küzdött, és kovácsokból általában csak elvétve akadt egy-egy mester Cenarius erdeiben. S így, habár Ha'thiel kiváló harcosnak bizonyult az Ősök Háborújában, most ellenség híján az üllő mellett tölti mindennapjait. Kétség sem fér hozzá, hogy a kovács keze a kalapács szorításától erősebb lett, mint azelőtt, miközben társai már hosszú ideje fegyvert is szinte csak gyakorolni fogtak. Mivel Ha'thiel volt a környék egyetlen kovácsmestere, Cenarius gyakran hívatta magához bizonyos ügyekben.

Így volt ez most is. A futár párducháton érkező őrszem volt, még napnyugta előtt jelent meg az apró műhelyben. Felajánlotta, hogy elkíséri a kovácsmestert, de Ha'thiel visszautasította, gondolta van ennél fontosabb dolga is a hírhozónak. Úgy döntött, útnak indul, mielőtt felkel a nap.

Vialan a műhelyhez vezető alsó lépcsőnél várta anyját. Ezúttal a fényes, szürke utazóköpenyét vette fel, s mert Ha'thiel feddésétől egy kicsit megszeppent, válllára vette az íját, egy teli puzdra nyílvesszőt, az övébe pedig egy tőrt tűzött fekete ezüsthüvelyben. Lábán a kedvenc csizmája volt, amit maga csinált farkasbőrből még egy éve. A készítésnél a finom bunda belülre került, így egészen kényelmes viselet volt, a varrása miatt pedig egyáltalán nem ment bele víz. Ha'thiel kovácsolt hozzá egy egészen vékony patkót nem rozsdásodó acélból és ezüstből. Ez volt Vialan első igazi munkája, s ha csak tehette, ebben járt. Ahogy várakozott, leült az egyik lépcsőfokra, s a csizmája patkójával a zizegő füvet piszkálta.
Ha'thiel nem váratott sokat magára, ezúttal kis idő elteltével otthagyta a tavacskát. Vialan észre sem vette, ahogy anyja megállt fölötte, s szótlanul figyeli őt. Fölnézett. Szinte ő is meglepődött anyja magas termetén, testtartásán, ahogy fölötte áll a kékesfekete köpenyében, lábán a lábszárvédővel és a könnyű bőrcsizmával. Hátán gyönyörű másfélkezes kard volt, amit mindig viselt, ha valahova útnak indult.
- Indulhatunk?
- Természetesen. Amúgy nem tudod, milyen ügyben hívatott Cenarius?
- Épp azért megyünk hozzá, hogy ezt megtudjuk.
Néhány perc csend következett. Vialan és Ha'thiel saját gondolataikba merülve hagyták maguk mögött a műhelyt, a kis fahidat, s lassan a köves ösvényt is, amely ahhoz a néhány fához vezetett, melyek összességét az ott élők "falu"-nak hívtak, s melynek a neve egyébként Ezüstdlomb volt. Idegen szem talán észre sem venné, hogy itt éjelfek élnek, minthogy a talajon alig volt egy-két vöröses-kékes cserepű ház, jobbára azok is a gyökerek között rejtőztek, s a fák lombjában fészkelő épületek is fölfedzehetetlenk voltak. Egyedül az ösvények sűrű szövevénye és a rajta járó őrök utaltak arra, hogy itt egy település van a lombok és a gyökerek között.
Ahogy az utazók elérték az első házat, egy párducos vadász köszöntötte Ha'thielt és vele együtt Vialant is. Ha'thiel, néhány szót váltott a nehéz acélba öltözött őrrel, majd társával együtt folytatta útját. Újra köves ösvény következett, ledőlt szobrok, szentélyek romjai, patakok, fák, apró tavak. Vialan nem bírta tovább szó nélkül.
- Miről beszéltetek az őrrel?
- Hát nem figyeltél?
- Gondolkodtam... - Ha'thiel arcán egy pillanatra a mosoly és a bosszúság egy furcsa keveréke tükröződött.
- Híreket hallott a határvidékek felől. Egyébként már régóta nem láttam őt.
- Honnan ismered?
- Tudod, ifjú Vialan, az elfek élete olyan, mint egy-egy patak itt az erdőben. Néha a csermelyek találkoznak, s egy mederben folynak tovább, de az is előfordul, hogy szétválasztja őket egy zord szikla. Lehet, hogy újra egyesülnek, lehet, hogy nem. A mi sorsunk még az Ősök Háborúja idején lett közös, de azután nem sokkal két ágra bomlott életünk folyama. De a két patak azóta is találkozik néha-néha, hogy aztán egy szikla újra kettéhasítsa medrüket.
A kis elf pár percre elmerengett anyja mondatain, s gondolatai kisvártatva más irányba terelődtek.
- Miért nem mesélsz soha a háborúról?
- Jó okom van rá.
- Akkor legalább beszélj nekem a harcos férfiakról. Hogyan néztek ki? Úgy küzdöttek, mint most az őrszemek? Milyen varázslataik voltak?...
- Látom, kérlelhetetlen vagy, nem ellenkezem - Ha'thiel szemei egészen összeszűkültek, s a parányi résen keresztül lassan felsejlett számára a kísértetes múlt - Milyen rég volt... Amikor még egy kontinens volt a világunkon, amikor még létezett a mágia és az Örökkévalóság Kútja, a férfiak még nem aludták a Smaragd Álmot. Mindannyian értettünk többé-kevésbé a varázslatok használatához és mindannyian használtuk is őket. Akkor még élt Azshara hercegnő, bárcsak egyszer láthatnád az arcát! Mindannyiunk közül ő volt a legszebb, s ha nem lett volna illetlenség már a gondolat is, minden férfinak percekre rabul ejtette volna a tekintetét.
Ő és a Qel'dorei elfek voltak a legnagyobb mágusok mindannyiunk közül, és egyben a legarrogánsabbak is. És nekik kellett a legnagyobb árat fizetni azért, amit tettek... Mikor a démonok ránktámadtak, alig volt katona a fővárosban. Én akkoriban Shaur ........ alatt szolgáltam.
- Ő volt a vérszerinti anyám, ugye?
- Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy nem láthat felnőni - szempillantásnyi csend következett, mely Ha'thiel számára hosszabbnak tűnt addigi életénél.
- Jó harcos volt?
- Sok férfit megszégyenített tudásával és erejével, és nem ismert kegyelmet. Ha látnád magad előtt, ahogy párduca hátán ül, nehéz selyempalástban, súlyos páncélba öltözve, sárkányt mintázó sisakjában, fénylő mellvértjében, kezében a kétpengéjű kardjával, azt hinnéd férfi áll előtted, hatalmas harcos. Hát még ha küzdeni látnád! Olyan dühvel vetette magát az ellenség közé, hogy az gyakran megfutott, csakhogy kikerülhesse a két penge vágását. Kevés olyan harcos akadt, aki képes volt megállni vele szemben, még kevesebb aki le tudta volna győzni őt. A jelleme volt az egyetlen hibája.
- Hogyhogy?
Ha'thiel mélyen Vialan élénkszürke szemébe nézett. - A szemed pont olyan, mint anyádé volt még fiatal korában. Félek, ha sokáig nézném őket, teljesen feloldódnék bennük, akár a csillagfényes égboltban, ami a legszebb estéken világítja az erdei ösvényeket. A szemeitek közepén mintha egy-egy apró Hold fénylene, mely az égbolt közepéről figyeli a Világot.
De akármilyen hosszú is az éjjel, előbb-utóbb a Hold is lenyugszik. Anyád szemeiben a háború alatt gyilkos nap kélt, mely gyűlöletet sütött a gyönyörű égboltról. S eztán már alig vándorolt, fényét mindig csak egyvalamire szórta. Ez a Nap okozta aztán Shaur vesztét is...
Vialan akárhányszor megkérdezte, hogyan halt meg az anyja, mindig rövid választ kapott, ami mindig arról szólt, hogy egy balesetben vesztette életét. Most nem faggatta tovább Ha'thielt, inkább azon gondolkodott, hogy miért tud általában ilyen keveset a szüleiről. Ha'thiel mindig azt mondja, nem szabad a múltban élni. De a múlt ad tartást, és az mondja meg, valójában kik vagyunk. "Nem a múlt mondja meg, kik vagyunk, hanem mi magunk." Talán. De önmagunkat ismerjük a legkevésbé!
Egy tizenháromezer éves elf az évek során ráébred, ki ő valójában, arra is, hogy ki volt és ki lehet belőle. De csak akkor mondhatja meg, mi történhet, ha tudja, hogy már mi történt. Egy nyolcvanéves elfnek ami múltja van, az többé-kevésbé maradéktalanul a szüleitől származik, és így ha nem ismeri a szüleit, nem ismeri a múltját sem. Vialannak ott volt Ha'thiel, aki felnevelte őt és akit jobban szeret, mint a saját anyját, de akkor sem az ő vére.
Ha Ha'thiel szándékosan titkol valamit előtte, akkor biztosan oka van rá, és biztosan nem az, hogy neki ártson. Épp ellenkezőleg.
Továbbmentek. Vialan óvatosan fürkészte Ha'thiel tekintetét, hátha az elárul valamit. Szinte látni vélte a sokezer évet, ami ott ül valahol mélyen a mester, harcos, a nő, a szerető anya szemében, ahogy lassan, gondolataiba merülve szemléli az el-elmaradó fákat, ahogy gyors pillantásokat vet az erdei neszek felé. Látta a türelmet, azt a végtelent, amit ő sosem tudott megtanulni, és látta a bölcsességet, az évezredek sztoikus nyugalmát.

I. fejezet
Holdkelte

Tűz ég a világ végén, gyönyörű alkonyi tűz. A hanyatló nap felgyújtotta a világ peremét, aranyszínbe borítva a horizontot, megfestve a sötét eget, s a vakító fényből a végtelen peremén narancsszín, ibolya s vérvörös füst száll fel az égbe, megannyi szem parázs, hatalmas lángoszlopok! Kavarogva járják táncukat a mágja körül, mely életre hívta őket, körüllengve láng-anyjukat. Itt jön egy ibolyaszín fátyol, utána egy bíbor fuvallat, egymást kergetve, nevetve járják táncukat, s az apró parazsak, mint szentjánosbogarak repdesik körül a kora-esti bált.
De lassan mind elfáradnak. Mind alábbhagy a tűz, követik őt a forró szellők is, s táncuk egyre nyugodtabb, már nem kavarognak vadul egymás után járva, követik anyjukat, s vele együtt pihenni térnek.
Nem maradt már más, csak a jégszín felhők. Ők sem várakoznak soká a hideg égen, követik kedveseiket az éjszakába, lassan elhalványulnak, nem járják táncukat, nem játszadoznak.
Lebukott a nap, nem lángol már az égen. Nem szórja tüzét, fénye az eget nem járja. Nincsenek már gyönyörű felhők, nyugodni tért az ibolyaszín s a vérvörös szellő. Helyüket más vette át.

Egy világ szín nélkül.

Sötét űré már a hely, ahol a nap nemrég még aranyát szórta. Néma csend vette át a dal helyét, a fényét sötétség. Nem zenél a nap. Nem énekel fuvallat. Nem röpülnek szentjánosbogarak. Éj van, hideg éj. Fekete az ég, néma csendben gyászlepelbe burkolózik.
Vigasztalan a menny. Mit gyászolhat? A sötétséget? A nappal elmúltát talán? A napot várja? Vagy azt hiszi, már sosem jön el?
Hiszi. Örök éj, örök sötét. Örök gyász, végtelen siralom, vigasztalan bánat, fakó emlék, hiú ábránd! Hiú ábránd...--
Hát igaz? Elment, és soha nem jön vissza a Nap? Hát már nem szórja aranyát? Nem járja fénye az eget többé, nem ontja tüzét? Nincs már se szín, se fény, nincsenek ibolyaszín felhők, vérvörös lángoszlopok?
Nesz hallik. Testtelen szellő surran át a semmi-légen. Szél támad, karmai a végtelenbe vágnak. S a karmok nem maradnak zsákmány nélkül, az ég palástját találják felszabdalni. Felhasad a komor ruha, a sötét lepel, száz cafatra, rongyra tépi a láthatalan kis lidérc, leveti az égbolt, s ami felette van...
Csillagok miriádja tűnik elő az ál-boltozat mögül, melyet halvány emlékké űzött az éji szél. Teljes pompában hullataják ezüst fényüket, megtöltve, az ürességet, gyászt ünneppé, siralmat nevetéssé, bánatot örömmé változtatva, kifényesítve az emlékeket, az ábrándokat beteljesítve!
Ragyog már az Unikornis, egyetlen szarvát dacosan tartva mindig északra, mellette az Irbisz, ugrásra készen állva, mitóta először látta szem, zeniten már Alextrazsa, az égbolt királynője, s mellettük még annyi apró, fényes csillag!, mik számlálhatatlan borítják az eget, s az ezernyi parány fénysugár egymással versenyez, vidáman kergetőzik a foghatatlan semmiben, körüljárva az egész égboltot.
Ragyog a menny, fénylenek a csillagok, fehér szikrát szórva mindenfelé, sápadt lángba borítva a hatalmas eget. S a sok gyémánt közt, mint kristály a nyakéken, úgy fénylik a Hold, halovány fényudvart vonva maga körül, elhalványítva a csillagokat, ezer lángoló kő lángját szórva magából. Éji napként tündököl az égen.
Az éjjel lassan nappallá lesz; fénylik már a Hold, ragyognak az ében ég gyémántjai, zenél a szél, s alant... susogás sejlik.
Mi lehet, mi ezen az órán így súg, igy sziszeg, mint kígyó, ha odújából elűzik? Mit zavart fel a pajkos szél szunnyadó álmából? Tenger van lenn, kísértet-hullámok, sötét árnyak mélysége. S a vak víz nem veri vissza az égbolt halovány fényét, mely ide épphogycsak dereng, mintha lidérces sejtés volna, nem énekli vissza az ég zenéjét. Suttog.
Miféle víz ez? Vagy tán valami más? Miért nem táncol a széllel? Miért nem látja a csillagok fényét? ...
Erdő figyeli csendben az ég játékát, melynek levelei összesúgnak a szél szava hallatán. Millió parányi levél szava susog, melyet kórusba foglal a játékos szellő, messze viszi a fáktól, fel az égig, válaszul a csillagok dalára. S a csillagok fénye csupán sejtelem itt alant, karcsú kristályszilánkok, melyek áttörik itt-ott a levelek közét. S mint csillagok az égen, úgy játszik itt lenn a sok levél, mint első boltozat a föld felett, mely eltakarja, s cserfes árnyakkal-fényekkel pettyezi a puha pázsitot, mely éppúgy kergetőzik, mint a levelek a fák boltozatán.
Amott vízre lel a fénysugár, s vidáman siklik a lágy fodrokron, fel az apró patak medrén, kövön, gyepen, avaron áttörve apró tisztásra ér, melyen nevetve néz be a Hold.
A tiszta füvön sejtelmesen kering a világosság, alig látni valamit. Pillangók repülnek az égen, finom szárnyuk dallamra kavarja a levegőt, a zizegő fű közt ezüstös hátú gyík surran. Madár ül az ágon, szavára békák kuruttyoló kórusa felel, s a víz csendesen dúdolja saját dalát.
Félénk őz merészkedik a tisztásra; az éji zenét jött hallgatni, vagy hogy szomját oltsa, ki tudja? Lassan a fényre lépdel, körülnéz, s az éjszínű vízhez hajol, mintha ismerekedni akarna saját képmásával. De ekkor apró hal kavarja fel farkával a víz színét, elcsúfítva a tükröt, melybe a két nagy zöld szem nézett, s a szarvas, megijedvén a haltól, visszaszökell az árnyak közé.
Magára marad az apró tó. Csendesen csobog tovább az éjszínű víz, s talán kővé dermedne nyugalámban, ha tükrét nem fodrozná egy kis vízesés szüntelenül, vidáman hullva alá a sötét mélységbe, magában oldva a csillagok fényét, s a fénnyel feloldva kissé a tó sötétjét.
Síkos kőről hull alá az ezüstös víz, apró orom tetejéről, hol egy fiatal fa a sziklákkal osztja meg a magányt, melyet neki osztott a sors. Néma, szélfútta szobrok veszik körbe az aranybarna gyökereket. Az egyik kő hirtelen megmozdul, fészkelődni látszik, előtűnik két csillag a csillagok tengerében, egy ragyogó szempár, mely az égre emeli tekintetét. A sziklába lassan életet lehel a halvány fény, felegyenesidik az ében szobor, s hangtalanul lép az apró érhez. Ott aztán megáll szótlanul, sötét csuklyája lefelé görnyed, s egy percig megint kővé válik az éjszínű alak.
Hirtelen összegömbölyödik, keze a hideg, nedves követ fogja, egy pillanat múlva magasra szökell, röptében egy közeli párkányt céloz meg. Nesztelenül üli meg azt is; újra a magasba emelkedik teste, majd ismét aláhull, így megy ez szikláról-sziklára, mígnem az árny lába a csiklandó füvet nem éri. Ott aztán megint fölegyenesedik. Egész hosszában elfordul a magas köpeny, jobbra, majd balra. Két halványszínű kéz emelkedik föl, mely gyengén megragadja a kámzsa lágy anyagát, mi aztán lassan hátrahull, szelíden simul az alak hátára. S a csuklya alól hosszú ezüstzuhatag hull alá, szinte a vízeséssel verseng fényében, melyet ez nem a Holdtól vett, sajátja a halvány derengés. Ismét felsejlik a két csillag, körülnéz a ragyogó szempár, s a szoborszép lény immár nyugodt léptekkel veszi be magát az erdőbe, hogy az árnyak elemésszék ragyogását.