 |
Impresszum, jogi nyilatkozat | Kapcsolat World of Warcraft is a trademark and Blizzard Entertainment is a trademark or registered trademark of Blizzard Entertainment in the U.S. and/or other countries. wow.lap.hu | mmorpg.lap.hu | Computerworld.hu | PCWorld.hu | GameStar.hu | VideoSmart.hu |
 |
Murloc
Scarlet Crusader
A Királyok Útja, Alterac
Arthas rég nem érezte ilyen felszabadultnak magát, a lány kisugárzása, szépsége olyan érzelmeket csaltak elő lényének mélyéről, melyekre már nem is emlékezett. Jaina Proudmoore, aki egykor szeretője volt, de most már csak hű barátja. Szomorúan gondolt vissza azokra az időkre, amikor még élvezhették egymás közelségét. De kapcsolatukra fény derült, kitört a botrány és el kellett búcsúzniuk egymástól. Tudta, hogy helyesen cselekedtek, de már soha többé nem lehetnek együtt. A lány észrevette, hogy őt nézi és rávillantotta ragyogó mosolyát. Visszamosolygott, majd elfordult és az út távolba vesző vége felé nézett.
Hiába volt mellette a lány, nem tudta elnyomni a zsigereit mardosó félelmet. Naponta érkeztek jelentések újabb fertőzött falvakról. A helyzetet kihasználva ork fosztogatók és banditák bukkantak fel, mindennaposak lettek a támadások és eltűnések. Többfelé élőholtak bukkantak fel, először kisebb, majd nagyobb csoportokban, elzárták az utakat és megtámadták a kisebb településeket. Meg akarta találni a fertőzés forrását minél hamarabb. Paplovagként és leendő királyként kötelessége volt megvédeni Lordaeron népét. Míg Uther délen harcolt a megmaradt ork erőkkel, addig Arthas képviselte az Ezüst Kezet az északi területeken, neki kellett lelket öntenie a csüggedt lakosokba.
Félresöpörte szőke haját arca elől, majd nyugat felé fordult, ahol az út beletorkollott Brillbe. Kerülő úton kellett megközelíteniük a falut, mert a híd egy nappal ezelőtt rejtélyes módon megsemmisült. A híd maradványainál katonákba botlottak, akik tájékoztatták őket a település megfertőződéséről, valamint szorult helyzetükről. Elmondta, hogy az élőholtak megtámadták őket. A holttestek, csontvázak és más hátborzongató lények egy éjszaka lefolyása alatt káoszba taszították a falut. Együtt megállapították, hogy a fertőzés kiindulópontja a közeli magtár volt. A hadnagy megemlített egy elf különítményt, akik reggel hatoltak be a városba és azóta nem jelentkeztek. A környéken élő farmerek mutattak neki egy gázlót délen, ahol biztonságban átkelhettek a folyón. Végre egy biztató esemény…
Több településen áthaladtak a fertőzés eredetét kutatva, de eddig semmire sem jutottak. A Kirin Tor több csapatot kiküldött Lordaeron szerte, hogy fontos információk után kutassanak. Arthas észrevette, hogy a katonák morgolódnak amiatt, hogy egy nő parancsait kell követniük, és vele együtt kell harcolniuk a csatatéren. Nem érdekelte különösebben a dolog, tisztában volt vele, hogy Jaina törékeny testében hatalmas erő lakozik.
Amikor átkeltek a folyón és megpillantották a várost, azonnal meghallották a csatazajt. Meggyorsították lépteiket, mind vágytak rá, hogy elpusztítsák a veszély forrását. A város helyőrségének ablakából néhány életben maradt gyalogos folyamatosan tűz alatt tartotta az erdő szélét, tüzes rakétákkal és nyilakkal borítva be a fákat. Arthas döbbenten látta, hogy a fák között árnyak mozognak. Legalább száz élőhalott közelített a helyőrség felé, a katonáknak semmi esélyük sem volt. Az élőholtakat oldalba kapták az ifjú paplovag emberei, pengék villantak, végtagok zuhantak a földre. Jaina elszántan szórta a varázslatokat, egyszer tűzgolyókkal porlasztotta szét a holtakat, máskor jégcsóvákat szórt az ellenségre. Végül sikerült legyűrniük az élőholtakat.
- Szerinted mi irányítja ezeket a lényeket? – kérdezte Arthas, miközben az egyik mozdulatlan teremtményt vizsgálta.
- Nehéz lenne megmondani. Az élőholtak a megidézőjük nélkül céltalanul ténferegnek és megtámadnak mindenkit, aki az útjukba kerül. Egy erős mágus képes lenne feléleszteni ennyi holtat, de mekkora erő kellhet ahhoz, hogy nagyobb távolságból is így irányítani tudja őket? A Kirin Tor sajnos nem tud választ adni erre a kérdésre, mert nálunk be van tiltva a mágia ezen formája. A Második Háborúban sok boszorkánymester és halottidéző harcolt ellenünk, rengeteg bosszúságot okoztak nekünk kis kedvenceikkel. Ez a dolog kezd ahhoz hasonlítani. Szerintem az északi támadások, a fertőzés, a holtak feltámadása mind-mind kapcsolódnak egymáshoz és sokkal erősebb ellenség áll mögöttük, mint egy mágus vagy egy boszorkánymester. És van itt még egy furcsaság… a környéken nem érzékelek mágikus jelenlétet, mintha a holtakat nem varázslattal keltették volna életre – felelte a lány fojtott hangon és a férfire nézett.
- Lehet, hogy valamelyik halálkultusz áll az egész mögött – töprengett Arthas. Voltak társaságok, akik képesek lettek volna ilyen cselekedetre, de nem tartotta valószínűnek.
Jaina nem válaszolt, az eget nézve koncentrált valamire.
- Sietnünk kellene, ha meg akarjuk menteni azt, ami a városból maradt. Talán vannak még más túlélők – mondta a férfi és tovább indult.
- Várj! – kiáltotta Jaina és egy kis tisztás felé mutatott. – Van ott valami!
Ahogy közelebb mentek, egy hatalmas gabonatároló bukkant elő a fák közül. Az oldalára egy táblát függesztettek, melyen a falu neve volt olvasható, mellette annak a városnak a neve, ahonnan a szállítmány érkezett. A talaj és a növényzet a raktár mellett megfeketedett, a pusztulás undorító bűze lengte be a levegőt.
- A magtár körül minden elpusztult – állapította meg Jaina.
Most már minden világos volt. A pestis a gabonán keresztül fertőzte meg az embereket. A ládákra Andorhal pecsétjét nyomták, tehát a szállítmány onnan érkezett.
- Felgyújtani! – kiáltotta haragosan Arthas. – Fel kell gyújtani, mielőtt másokat is megfertőz!
Elvette a fáklyát a mellette álló katonától és behajította a siló ablakán. Hamarosan már az egész épület lángokban állt, felette fekete füst emelkedett a magasba.
- Uram – érkezett egy gyalogos hátulról és mélyen meghajolt a férfi előtt. Arthas elmosolyodott és intett neki, hogy felegyenesedhet. – Uram, a fő gabonaelosztó a falu északi részén van, azt is meg kellene néznie.
- Köszönöm, őrmester – bólintott Arthas. – Az összes gabonát el kell pusztítanunk a térségben, mielőtt tovább terjedhetne délre. Ez most a legfőbb feladatunk!
Mikor Arthas csapata benyomult a városközpontba nyilvánvalóvá vált számukra, hogy nem maradt semmi, amit megmenthetnének. Az épületek kiégtek, az utakon szénné égett holttestek hevertek a törmelékek között. Harcra utaló jelekre is bukkantak, talán a városi őrök próbálták meg feltartóztatni az élőholt áradatot. A város déli részén álló őrtornyok ledőltek, körülöttük ostromgépek maradványai feküdtek a földön. Arthas magához intette egyik katonáját.
- Őrmester! Néhány emberrel menjen az északi és keleti tornyokhoz. Derítsék fel a környéket, de ne csapjanak túl nagy zajt.
Az őrmester bólintott, majd futásnak eredt a macskaköves utcán. Arthas úgy döntött, hogy amíg a katonák felderítik a falut, addig körülnéz a polgármester egykori otthonában. Átvágott a téren, félrelökte a törmeléket az ajtó elől, majd belépett. A harcok az épületre is kiterjedtek, ezt bizonyították a védők holttestei… vagyis ami megmaradt belőlük. A helységben mindenfele leszakadt végtagok és belső szervek hevertek, egy test sem maradt épségben. A látottak émelygéssel töltötték el, de beljebb nyomult és megpillantotta a polgármester maradványait. Fejét letépték, mellkasát felszakították, lábait kicsavarták. Keze fél méterrel arrébb feküdt a földön, ujjai között egy naplóval.
Az ifjú felvette a kis könyvecskét és olvasni kezdte a kapkodva írt sorokat:
A fekete csuklyás férfi még mindig a faluban van. Körülvették az épületet. Páran megpróbáltak szembeszállni az élőholtakkal, de hiába. Hallom a sikolyokat, a vér befolyt az ajtó alatt, orromban érzem a halál bűzét. Megölnek mindenkit… nem lehet megállítani őket. Fény, bocsásd meg bűneinket…
A szövegnek hirtelen vége szakadt, a többit eltakarta a rákenődött vér. Az asztalon megtalálta a szállítókönyvet. Sejtése beigazolódott, a legutolsó gabonaszállítmány Andorhalból érkezett.
- Ezért a faluért már nem tehetsz semmit – szólalt meg egy halk hang mögötte.
Arthas megpördült, előrántotta pörölyét és védekező testtartást vett fel. A sötét ajtóban egy elf arca körvonalazódott.
- Jöjj, ifjú herceg, van miről beszélgetnünk. Cyrus Faim’las vagyok. A király és a Kirin Tor megbízásából vagyok itt, a fertőzés után kutatok.
A paplovag megkönnyebbülten sóhajtott, majd leeresztette fegyverét.
- Áh, szóval te vagy a katonák által említett elfek vezetője. Hálával tartozunk nektek. Mit keresel ebben az épületben?
- Ugyanazt, mint te, fiatalember… válaszokat. Van itt valami, amit látnod kell – mutatott kívülre Cyrus.
Elhagyták az épületet és elindultak, amikor az Arthas által elküldött őrmester futott oda hozzájuk.
- Uram! Megpillantottuk az élőholt sereget keleten. Úgy tűnik, hogy északra mennek, Andorhalba.
Az elf bólintott, majd így szólt:
- Mi is találkoztunk velük. Nem tudom, honnan jöttek, de rengetegen vannak. Nem hinném el, ha nem a saját szememmel látom őket.
- Őrmester, Ön szerint mennyien lehetnek? – kérdezte Arthas.
- Több ezren, és egyre többen lesznek – válaszolta lihegve a katona.
- És a Királyok Útján vonulnak?
A katona bólintott, majd megtámaszkodott a térdén.
- Őrmester! Szerezzen valahonnan egy lovat és menjen azonnal Lordegarde-be. A közelben állomásozó seregek legyenek holnap Andorhal határában. Ha útközben szövetséges katonákba botlik, akkor őket is tájékoztassa a helyzetről. Mondja meg nekik, hogy maga a trónörökös áll a hadsereg élén. És végül, de nem utolsó sorban figyelmeztesse apámat is! – parancsolta az ifjú a katonának.
Az őrmester tisztelgett, majd elment, hogy lovat szerezzen magának. Fény villant és megjelent mellettük Jaina.
- Megvizsgáltam a gabonát. Olyan nekromanta mágiával fertőzték meg, ami megöli áldozatát, majd pár órával később élőholtként feltámasztja.
- Halasszuk a magyarázatokat későbbre, Jaina. Most azonnal észak felé indulunk. A felfedezéseidet megoszthatod Faim’las úrral – intett az elf felé, aki megkövülten hallgatta a beszélgetést. – Az élőholtak mozgásba lendültek és csoportosultak. Le akarják rohanni az északi településeket, hogy még nagyobb erőt gyűjtsenek.
Arthas gyülekezőt fújt, majd a csapatok elindultak. Öt perc gyaloglás után megpillantották az út mentén a fő gabonaraktárt, mely körül szintén elfeketedett a talaj. A ház előtt néhány fekete köpenyes ember a gabonás rekeszeket pakolgatta. Egyikük nem dolgozott, hanem a többieket nézte. Fejére egy kecske koponyáját tűzte, ami arcának nagy részét eltakarta. Arthas meg mert volna esküdni rá, hogy egy mosolyt látott felvillanni a koponya alatt. A fekete köpenyes varázsló intett az embereinek, hogy elmehetnek, majd az érkezők felé fordult.
- Áh, forró nyomon vagytok, drága barátaim – szólalt meg, kezét párhuzamosan a talaj felett tartotta. Képfeje zölden fénylett, majd a föld felé intett. A talaj megrepedt és csontvázak emelkedtek ki belőle, majd indultak el a szövetséges katonák felé. – Sajnálom, de nincs időm a bájcsevejre, hív a kötelesség. Be kell teljesítenem a sorsotokat. Ha többet szeretnél megtudni, ifjú herceg, akkor találkozzunk Andorhalban. Azonban figyelmeztetlek, a kíváncsiság fogja okozni a veszted.
A mágus felnevetett, majd vakító fény kíséretében köddé vált. Szolgái a katonákra támadtak, akik rettegve nézték a kékesen izzó rémségeket. Az egyik csontváz ráugrott Arthasra, aki az utolsó pillanatban még látta, hogy a mellette álló katonát az élőhalottak egyike emberfeletti erővel kettészakította. Megfogatta pörölyét feje körül, majd lecsapta az élőholt fejét. A kék izzás elmúlt, ahogy a lény a földre rogyott.
Nem telt sok időbe, míg legyőzték a holtakat. Miután felgyújtották ezt a raktárt is, Arthas megkereste Jaina-t.
- Ki lehetett ez a fekete köpenyes ember? – kérdezte.
- Egy mágus. Pontosabban halottidéző, aki a halál sötét művészetével foglalkozik. Biztos vagyok benne, hogy ő áll az elmúlt hetek eseményei mögött – felelte a lány.
- Akkor folytatjuk az utunkat Andorhalba. Nem hagyhatom, hogy ez az őrült szabadon garázdálkodjon – kiáltotta az ifjú hevesen.
- Légy óvatos, fiatal herceg. Több minden vár rád, mint ez a mágus és a szolgái – szólt titokzatosan Cyrus, szemei bölcsen csillogtak.
- Megteszek bármit, hogy megmentsem a népem, elf – csattant fel Arthas, majd elnézett észak felé, Andorhal irányába, ahol a titokzatos varázsló várt rá.
Murloc
Black Temple Guard
Na nem baj, majd holnap... Vagy éjszaka
Scarlet Crusader
Hand of A'dal
"Hello, I'm the Doctor. Basically... run."
A WoW.hu 12 pontja!
Scarlet Crusader
Brill határában, 3 nap múlva
Cyrus Faim’las dühös volt. Bosszantotta, hogy nem tudja megfejteni a járvány rejtélyét, ezért folytatta a kutatást. A fertőzés megrontotta ezeket a földeket, őt küldték Quel’thalasból, hogy segítsen a megtisztításában. Amikor megérkezett Brillbe nem talált túlélőket, a falut ellepték az élőholtak. A falutól délre, a strahnbradi útkereszteződésnél lordaeroni katonákra bukkant, akik az élőholt pestist próbálták visszatartani. Az egykori épületek kiégtek, a környéket beterítette a füst, Cyrus egyre nagyobb iramot diktált, kísérői alig tudtak lépést tartani vele. Tizenöt elf utazott el vele Quel’thalasból, papok és mágusok. Útközben csatlakozott hozzájuk néhány dalarani varázstudó is, köztük a Mágusok Céhének vezetőjével, Enura Stoutword úrnővel. A Királyok útját követték nyugat felé, közben információkat gyűjtöttek a pestisről. A Kirin Tor varázslóinak segítségével megállapították, hogy a fertőzés nem az ő világukról ered, a gonosz egy új, ismeretlen fajtájával állnak szemben. Cyrus nem fordult vissza, követte eddig, azonban amit itt felfedezett, attól megrémült.
A pestis pár óra alatt megöli áldozatát, majd a holttestek felélednek, alapvető életfunkcióik visszatérnek, és csak a gyilkolás, a fertőzés terjesztése élteti őket. Ami azonban igazán megrémítette, az a járvány terjedésének gyorsasága volt. Most már biztos volt benne, hogy nem természetes eredetű. Pontosan nem tudta, hogy kapják el az emberek a pestist, de voltak már elméletei. Észak-Lordaeronban karavánok hordták szét a havi ellátmányt, kenyeret, zabot és más élelmiszereket, de közvetlenül a járvány elindulása előtt több karavánnak nyoma veszett. Eddig csak a kisebb falvakat érte a járvány, de Cyrus sejtette, hogy ez nem fog így maradni. Ennek ellenére Lordaeron katonai és civil vezetői, valamint az alterac-i kormányzat nem volt hajlandó karanténba vonni a fertőzött területeket, csak elszigetelt eseteknek tartották őket.
- Először az ork lázadások, majd ez. Sötét idők elé nézünk – suttogta halkan Cyrus, miközben gondolataiba mélyedve baktatott az úton. De meg fog változni minden. Hamarosan a királynak is el kell majd ismernie, hogy eddig homokba dugta a fejét. A gonosz le fog csapni rájuk.
A falvakban, amelyeken áthaladtak, különféle pletykákat hallott élőholtakról, fekete csuklyás alakokról és groteszk, rémisztő teremtményekről, melyek mintha több élőlényből lennének összevarrva. Mindennek a tetejébe a parasztok közében kitört a pánik, rettegnek a pestistől. Cyrus nem akarta elhinni, hogy egész Lordaeronban csak neki tűnt fel, hogy a halottidézőknek és az élőholtaknak közük van egymáshoz. Ez egy zseniális, de ördögi terv része lehet, hatalmasabb, mint amire bárki gondolni merne.
Félretette gondolatait és elindult lefelé az úton az apró katonai tábor felé, amit a város mellett állítottak fel. A katonák kimerültnek tűntek, páncélzatuk megkopott, több helyen rászáradt a vér. Az emberek csüggedten üldögéltek a földön, de hárman azonnal felugrottak, amikor Cyrus a közelükbe ért. Odamentek az elfekhez és megállították őket.
- Mi dolgotok ezen a földön? – kérdezte a rangidős tiszt.
- Cyrus Faim’las vagyok, a Naptűz-apátság papja Quel’thalasból. Számtalan éven át őriztem hazám határát a rúnakövekkel, tanúja voltam királyságotok tündöklésének és bukásának. Azért jöttünk, hogy megtisztítsuk a földet a fertőzéstől – felelte az elfek vezére, majd körülnézett a táborban. – Itt meg mi történt?
Az őr lassan levette sisakját, alóla egy fiatalember piszkos arca bukkant elő.
- Minden olyan zavaros, uram. Hallottunk a brilli eseményekről, az én egységem kapta azt a feladatot, hogy nézzen körül a faluban. Először azt hittük, hogy lázadás tört ki, mert amikor ideértünk a falusiak megtámadtak minket. A lakosok mind megőrültek, élőholtak lettek! A következő dolog, amire emlékszem, hogy több hullámban támadtak ránk. Volt még két táborunk ezen kívül a falu másik oldalán, de ma reggel az élőholt katapultok elpusztították őket.
- Szóval élőholtak rontottak rátok. Friss hullák voltak, vagy már régebbi tetemek? – tért azonnal a lényegre Cyrus.
- Sokan úgy néztek ki, mintha még élnének, ezért is tévesztettek meg minket. Csak páran jöttek a temető felől.
- Értem. Kaptak jelentést a városból, vagy volt valami jele, hogy ide is elért a fertőzés? – kérdezte az elf pap.
- Nos, uram, az utolsó dolog, amit hallottam, hogy ide is elért a járvány és sokan megbetegedtek. Karantént akartunk vonni a falu köré, de csak holtakat és élőholtakat találtunk itt – válaszolt a fiatal katona, majd kételkedve folytatta. – Ugye nem gondolja azt, hogy a pestis segítségével növelik az élőholtak számát?
- De pontosan erre gondolok. Hol van a parancsnok?
- Én vagyok, uram. Az előző parancsnokot megölték az éjjel. Elégettük a holttestét és felgyújtottuk a város épségben maradt részeit, nehogy tovább terjedjen ez a borzalom.
Cyrus letette a kezében tartott, kékes fénnyel világító lámpást, majd intett embereinek, hogy vegyék kezelésbe a sebesülteket, mielőtt tovább haladnának. Észrevette, hogy nem csak az emberek sebződtek meg, de a föld is beteg volt. A fák és a cserjék elfeketedtek és valamilyen penészes anyag borította be ágaikat. A távolban piramisszerű építményeket látott, nem emberi alkotásokat. Mintha valahol már látott volna ilyeneket, de nem jutott eszébe a válasz.
Arrébb sétált, egy kis tisztásra bukkant, ahol új, eddig sosem látott növényekre bukkant. Furcsa gombák, tüskékkel borított virágok voltak mindenütt, mintha a halott talaj táplálta volna őket. Körülöttük minden más elszáradt. Letérdelt egy fonnyadt vadtulipán mellé és elmormolt egy varázsigét. A halott növénybe visszatért az élet, levelei zöldesen csillogtak, szirmai újra sárga színben pompáztak. Cyrus elmosolyodott, majd felállt és visszatért a táborba. A Kirin Tornak igaza volt. A fertőzés északról származik és nagyon gyorsan terjed.
- Hadnagy! – intett a fiatal katonának. – Szükségem van három emberre, hogy elkísérjenek. Szerintem tudom, mitől fertőződtek meg a lakosok a faluban.
- Természetesen, uram, akármit megteszünk azért, hogy megállítsuk a fertőzést. Ez őrület!
- Mint egy háború – szólt halkan Cyrus, miközben a hadnagy odahívta három emberét.
Olyan gyorsan, ahogy érkeztek, tovább is indultak a falu északi végében fekvő magtár felé.
- Ezek megőrültek? Csak ennyien mennek? – futott oda egy katona a hadnagyhoz, aki a távolodó csoportot nézte.
- Tudják, mire vállalkoztak. Ez a Cyrus nem ostoba – felelte nyugodtan.
Hirtelen robajló hang hallatszott, ahogy a folyó felett átívelő híd összeomlott, amikor az utolsó elf pap is átkelt rajta. Már nincs visszaút, szembe kell nézniük az élőholtak seregével.
Scarlet Crusader
3. rész – A járvány nyomában
Brill, A Szövetség által megszállt terület
Halas Hamaroth leeresztette kalapácsát. Hajnal óta dolgozott megállás nélkül, de nem érzett fáradtságot. Amióta eltanulta apjától a kovácsolás művészetét, azóta napjai olvasztással és fémmegmunkálással teltek. A csendet morgó hang törte meg, gyomra ételért kiáltott. Gyorsan befejezte a lószerszámok fényesítését, letörölte az izzadtságot homlokáról és elpakolta szerszámait. Piszkos kötényét felakasztotta egy fogasra, kilépett a friss levegőre, közben magára öltötte vékony köpenyét. Egy rozsdás kulccsal bezárta az ajtót, lopva körbenézett, majd kiemelt egy követ a falból és a feltáruló lyukba tette az apró vasdarabot. Kezével végigsimította zsíros, korán őszülő haját, majd elindult a földúton a háza felé, ami pár háztömbnyire helyezkedett el. A városnak sosem volt rá pénze, hogy rendbe tegye az utakat.
Bajsza alatt morogva átkozódott, amikor meglátta az utcán járőröző gyalogosokat, akik a Szövetség jelvényét viselték vállvértjükön. Gyűlölte őket. Mindig mindenbe beleütötték az orrukat, akár rájuk tartozott, akár nem. A Szövetséget is utálta. Apja Alterac seregében szolgált az utolsó háborúban, vállvetve harcoltak a többi nemzettel, de a seregek fellázadtak és a főváros ellen vonultak. Édesapja túlélte az árulást és a fővárosi csatát, de a Szövetség kegyetlenül megtorolta Alteracon a lázadást. Mostanra a leggyengébb nemzet lett, kizsákmányolása még mindig tart. A családfő is megváltozott visszatérte után, az alkohol rabja lett.
A két őr vetett rá egy hanyag pillantást, majd folytatták útjukat a faluban. Halas változtatni akart a helyzeten, ezért csatlakozott egy titkos földalatti mozgalomhoz, amely bosszút forralt. Csak két ülésen vett részt eddig, de a mai nap különleges volt. A Vezető külön kérte, hogy minden elégedetlenkedő jelenjen meg a tanácskozáson. Ő bátran vállalta azt, amihez apjának nem volt elég ereje.
- A Fény nyugosztalja – motyogta séta közben.
Beért a főtérre és azonnal meglátta a Lordaeronból érkezett gabonaszállítmányt. Izgatottan sietett tovább, hogy minél hamarabb elmondhassa a jó hírt feleségének. Amikor hazaért melegen megölelte hitvesét, szokásához híven gyengéden megcsipkedte hamvas arcát, majd elmondta a híreket.
- Nem értem, miért ilyen ritkán küldenek gabonát. Itt szinte csak szegények élnek, mit egyenek? Szerintem a baromfiaiak több takarmányt kapnak, mint mi! – mondta hevesen. Tudta, hogy ők nem panaszkodhatnak, mindig el tudta tartani feleségét és két lányát.
Bármennyire is szeretett beszélgetni a nejével, most nem volt rá ideje. Gyorsan bekanalazta a zabkását, megette a sertésszeleteket, majd a rengeteg munkára hivatkozva sietve elhagyta otthonát. Amikor a főtérhez ért eszébe jutott, hogy még az élelmiszert is haza kell majd vinnie. Ránézett a tér mentén magasodó torony órájára, és megdobbant a szíve. Eljött a gyűlés ideje, a munkája most várhat.
Letért a szokásos útról egy nyirkos, bogarakkal és patkányokkal teli sikátorba, végül megállt egy régi borospince ajtaja előtt, ahová egy nemes dugta régebben a minőségi italait. Szétnézett, lassan lenyomta a kilincset, majd lassan kinyitotta az ajtót, ügyelve rá, hogy ne nyikorogjon. A Vezető körültekintő volt, úgy tűnik a városlakóknak küldött üzeneteket nem fülelték le az őrök. Sok embert vártak a mai találkozóra. Lement a lépcsőn, ekkor pár csuklyás figura állta el az útját, arcuk árnyékba burkolózott.
- Mutasd a jelet és lépj be! – suttogta az egyik monoton hangon.
Halas felfelé fordította karját, felhúzta köpenye ujját és megmutatta a Szekta tetoválását. Egy csontos kéz ragadta meg a kezét, majd a csuklyás végighúzta éles körmét a bélyegen. Ránézett a többiekre, bólintott, majd két oldalra húzódva tovább engedték a kovácsot. A folyosó sötét volt, csak a falon lógó fáklyák adtak némi fényt. Beért egy nagy terembe, ahol régen a bort tárolták, és ott találta a többieket. A szomszédjai és apja öreg barátai is megjelentek, de nem voltak annyian, mint várta. Rájuk mosolygott, majd leült egy padra, miközben a bíbor-fekete csuklyát viselő Vezető elővett egy poros könyvet, és ráhelyezte az oltárra.
- Alterac emberei – szólalt meg, a beszélgetések azonnal elhaltak. – Sokat szenvedtetek, megbecstelenítették hazátokat!
Az emberek közül sokan bólintottak és ökölbe szorították kezüket. A Vezető folytatta a beszédet:
- El kellett hagynotok otthonaitokat, éheztetek, megfosztottak titeket a becsületetektől és a büszkeségetektől, az őrületbe és a halálba kergették családtagjaitokat. De nem csak nektek van ilyen sorsotok.
Ez a megjegyzés felkeltette Halas érdeklődését és rögtön megfeledkezett a teremben terjengő bűzről.
- A lordaeroni parasztság is sokat szenvedett, igaz nem annyit, mint ti. Régen bajtársak voltatok, sokan a király és a nemesség mellett harcoltak, de a korrupció beleette magát szívükbe és félredobtak titeket. Nem jobbak az orkoknál és a démonoknál! Gyávák! Trónbitorlók! – egyre hangosabban beszélt, közben a tömeg is zúgolódni kezdett. Gyorsan leengedte kezét és lenyugtatta az embereket, mielőtt valaki felfedezné őket.
- Testvérem bejárták a birodalmon belüli és a határokon túli földeket, hamarosan eljön az idő, amikor visszavághatunk. Aki az utunkba áll, azt félresöpri a Lidérckirály hatalma, aki az összes föld jogos tulajdonosa. Hallgassatok tanaira, és megismeritek legnagyobb erőt, az élet hatalmát. Ha csatlakoztok hozzá, akkor örök életetekre elfeledhetitek a szenvedést és a fájdalmat. Lépjetek be közénk, és semmisítsük meg együtt közös ellenségeinket – szólt, majd felolvasott pár fejezetet a Kárhozottak Könyvéből. A könyv szerint a nemesek a Szent Fényt használva rontják meg az embereket, és teszik őket rabszolgáikká.
Halas elbizonytalanodott. Csatlakozni akart a Szektához, mert gyűlölte Lordaeront, de a Szent Fényben is hitt. Tudta, hogy a Vezető szavai hamisak, saját szemével látta, mire képesek a papok a Fény segítségével. Lassan felállt, körbenézett és látta, hogy csak az ő az egyetlen, akit nem igéztek meg a szónok szavai. Gyorsan végigment a folyosón, kilépett az utcára, majd a műhelye felé vette az irányt. Tisztában volt vele, hogy a vezető igazat szólt a korrupcióról, de a Fény követőinek szidalmazása mélységes megrökönyödést váltott ki belőle. Elborzadva gondolt bele, hogy senki mást nem zavartak a Vezető hazug szavai és gonosz tervei. Még a nevét se tudjuk, gondolta, miközben belépett a kovácsműhelybe.
Sosem fogja elutasítani a Fényt. Túl jól ismerte már ahhoz, hogy elhiggye a hazugságokat. Folytatta a munkát és felvett még pár megrendelést. Napnyugtakor indult haza, kimerült volt. Látta, hogy a gabona nagy részét elvitték a lakosok, és boldogság öntötte el a lelkét. Magához vette a saját részüket és folytatta az útját, vidám gondolatai kiűzték a délutáni találkozó emlékeit fejéből.
Amikor belépett a bérházba, ahol éltek rögtön tudta, hogy nagy baj van. Sötét volt, undorító szag terjengett a lakásban. A felesége után kiáltott, majd meglátta szerettei mozdulatlan testét a padlón. Egyre növekvő pánikkal odarohant nejéhez, gyengéden megrázta a testét, mire ő kinyitotta a szemét. Mondani próbált valamit, de csak vér bugyogott ki a száján. Erőt vett magán, újra próbálkozott és néhány szó elhagyta az ajkát:
- A gabona... mérgezett volt – suttogta.
Még egy percig nézték egymást, majd szemei lassan lecsukódtak. Halas megfogta a kézfejét és könnyek patakzottak arcán. Felüvöltött a fájdalomtól, majd lefeküdt halott felesége mellé, majd észrevette a zöldes színű kenyeret nem mesze tőlük a földön.
- Miért? Miért kellett ilyen korán meghalniuk? – suttogta, miközben a kenyeret nézte. A családját a Lordaeronból érkezett gabona mérgezte meg. Vajon hányan haltak még meg?
Felállt, megcsókolta halott gyermekeit és hitvesét, majd kiment a házból. Az udvaron térdre rogyott, a fájdalom átjárta testét. Sikolyok hallatszódtak, látta, hogy árnyak mozognak a házak között. Eltökélte, hogy leszámol azokkal, akik elpusztították az otthonát, még ha az életébe is fog kerülni. Elindult a sötét utcán, a következő sarkon egy menetoszlopba botlott. Az emberek egytől egyig a Szekta bíbor köpenyét viselték, az élen a Vezető haladt, karjait keresztbe téve mellkasa előtt. Amikor elhaladt Halas mellett megszólalt, de nem nézett rá:
- Csatlakozz a Kárhozottak Szektájához és megbosszuljuk szeretted halálát!
Halas beállt a menetbe, valakitől azonnal kapott egy köpenyt. Elindultak, elhaladtak a gabonaraktár épülete mellett. A Vezető egy pillanatra megállt, majd elmosolyodott, amikor meglátta a döglött patkányokat a gabonás hordók mellett. Intett, majd a tömeg tovább indult és beleveszett a sötétségbe.
of the Shattered Sun
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Scarlet Crusader
Thoradin-helyőrség, Észak-Lordaeron
Iaes Sundrast megállt a mellvéd mellett és körbenézett, körülötte fehér és kék zászlók lengedeztek lustán a szélben. Az Északi-tenger veszélyes hely volt, tele kalózokkal és jéghegyekkel. Tőle balra az őrök fegyverei egy kupacba halmozva, jobb oldalán társai hozzá hasonlóan végtelen unalommal bámulták az azúrkék tengert. Már régóta ebben a helyőrségben szolgál, bajtársaival többször is megfutamították a banditákat és a kalózokat, akik a háború után a városokra támadtak. Néhányan közülük katonák voltak, akik a háború után nem tért vissza a seregbe, s elveszett javaikat lopással pótolták. Sok fosztogatót a mohóság hajtott, mások csak a puszta kaland kedvéért garázdálkodtak.
Ez a tél eddig nyugodtan telt, a Thoradin-helyőrség védőinek csak a nagy hideggel kellett szembenézniük. A kastély egy apró, elszigetelt kikötővárosra nézett, a közelben másik jelentős település nem volt. Iaes az apja halála után jelentkezett katonának, édesanyja a születésekor meghalt. A földek, amiket megörökölt túl nagyok voltak, egyedül nem tudta bevetni, ezért eladta őket az apró parasztházzal együtt. Ezután már elég pénze volt, elhagyta a szülőföldjét és elindult, hogy bizonyítsa rátermettségét, de a katonaságba kezdetben nem volt mersze beállni. Az apja is részt vett a Második Háborúban, és a fél karját ott is hagyta a csatatéren.
Letelepedett Wallaceburgban és gyógynövény-kereskedelemből élt, de hamar ráunt, végül jelentkezett a hadseregbe. Harminc koronát kapott egy hónapra, ebből vissza tudta fizetni a tartozásait. A koszt nem volt rossz, főleg halat ettek rizzsel, de néha eljutott hozzájuk egy-egy kenyérszállítmány is a nyugati elosztó központok valamelyikéből. Megfogadta, hogy egyszer elzarándokol Lordegarde-be, a Nagy Monostorban található Szent Kövekhez, de ez az álom most távolinak tűnt.
Egy különösen hideg szálroham csapott le a mellvédre, a katonák reszkettek láncingükben.
- Esni fog. Idén először – szólalt meg Rorrak Nole parancsnok, miközben elsétált az őrök mellett.
- Egyetértek, uram – felelt Iaes, hangja tisztán csengett. Még csak tizenkilenc éves volt, nemrég vált férfivá. Dörzsölni kezdte lábait, megpróbált életet lehelni elgémberedett végtagjaiba.
A távolban egy fából készült kereskedőhajó közeledett a kikötő felé, az árukkal együtt friss híreket is hozva. Iaes csak annyit tudott, hogy a környéken felütötte a fejét egy újfajta járvány, de a kereskedők szerint nem kell törődni vele. Amikor nem volt szolgálatban, akkor leballagott a városba és információk után érdeklődött. Mostanában nyugtalanító dolgokat hallott, a város menti állattartók eltűntek, jószágaikat szétmarcangolva találták meg a pajtáikban. A katonák ettől kezdve éberebbé váltak.
Pár órával később egy lovas vágtatott be a kastélyba, hátasa a kifulladás szélén állt. A hírvivő leugrott fújtató lováról, majd a kapitányhoz lépett. Rorrak odasietett feletteséhez, aki kétségbeesetten járkált fel-alá, majd a Második Kard Századáért, Iaes csapatáért kiáltott. Mikor megérkeztek parancsokat kezdett osztogatni:
- Valami történt a faluban, utána kell néznünk! Közvetlenül Dreng úrtól kaptuk az utasításokat, ő a térségben lévő helyőrségek legfőbb parancsnoka. Ne kérdezzétek micsoda, mert nem tudom. Azonnal indulunk – kiáltotta a század százhuszonöt katonájának, akik alig fértek be a szűk térre.
A katonák sorai között izgatott moraj futott végig, többségük még sosem látott csatát. Miért kell odamenniük? Mi történt? Iaes nem tudta, de nem is akarta tudni. Ő azért jött ide, hogy legyen miből kifizetni adósságait, nem harcolni. Pár perc múlva a hadoszlop áthaladt a hatalmas tölgyfa kapun, és az erdőn át vezető keskeny földúton át elindult a város felé. Ahogy egyre jobban behatoltak a rengetegbe a félhomály körbevette őket. Többször is olyan érzésük támadt, mintha valaki figyelné őket, ezért Rorrak előreküldött egy felderítőt. A menet megállt, és várt. A felderítő csak három óra múlva tért vissza, pedig alig egy mérföld volt az út. Szinte kirobbant az erdőből, sisakját elvesztette, arca elzöldült, undorodó kifejezést öltött magára. Zihálva megállt, majd összegörnyedve hányni kezdett. Mikor végzett összeszedte magát, parancsnokhoz lépett, és valamit súgott neki, amitől Rorrak szemei elkerekedtek. A század továbbindult, de Iaes észrevette, hogy irányt változtattak, a sűrű erdőn át haladtak, amerről a felderítő érkezett. Ahogy haladtak előre a fák törzsei egyre feketébbek lettek, az ágak elszáradtak.
Az élen haladó katonák hirtelen megtorpantak. Előttük több tucat holttest hevert, a vérző massza beterítette a földet. A páncélokról felismerték a városi őröket. Undorodva kiáltottak fel, ahogy körbenéztek. Belső szervek és belek borították be a környező fákat és a földet, a vér vörösre festett mindent. Rorrak néhány katonával együtt átvizsgálta a mészárszéket. A csapatból csak ő harcolt a Második Háborúban, de ez a látvány még őt is megdöbbentette. Iaes és néhány társa térdre rogyva öklendezett, amikor meglátták a félig felfalt hullákat. Volt valami furcsa rajtuk, mintha hetek óta itt feküdtek volna itt, pedig pár órája halhattak meg.
- Ha ezek tényleg a Városi Gárda tagjai, akkor a város nagy veszélyben van – motyogta a parancsnok, majd visszasietett embereihez. Néhány embert hátrahagyott, a többiekkel tovább indult. Amikor kiértek az erdőből szemük elé tárult az égő város képe, felette fekete füstfelhő terült szét.
- A Fény irgalmazzon nekünk – kiáltott fel Iaes. Nem látott túlélőket, de szétszaggatott holttesteket sem. Furcsállotta a hullák hiányát, de még furcsább volt a halálos csend, ami a városra telepedett. Nem csiripeltek a madarak, nem susogtak a fák, csak a katonák döbbent kiáltásai hallatszódtak. Szinte már sajátjukként szerették a települést. A parancsnok három csoportba rendezte az embereket, majd megközelítették a várost. Már majdnem beértek a házak közé, amikor hátulról mennydörgő hang hallatszott. Egy őrmester szaladt előre hangosan ordítozva:
- Készüljetek fiúk! Nyakunkon vannak az élőholtak! A szárnyakat támadják!
Iaes egy magaslaton állva nézte, ahogy az erdőből előretörő fekete tömeg lerohanja a hátul álló katonákat. Egyetlen szó maradt meg elméjében… élőholt? Csak azokról az élőholtakról hallott, akiket az ork halottidézők keltettek életre a Második Háborúban. Mi történik itt? A Kirin Tor betiltotta az effajta mágia használatát. Miféle gazember folyamodhatott ehhez? Honnan szereztek holttesteket az erdőben? Eszébe jutottak a széttépett őrök, és megfagyott ereiben a vér. Ez a csata nem hasonlított a gyakorlati kiképzésekre.
Megragadta kardja markolatát, majd kihúzta hüvelyéből. Szembefordultak a következő hullámmal. Ahogy az ellenség közeledett, Iaes egyre több részletet ki tudott venni. A homályos, szürke alakok emberiek voltak, testükből mintha egy ormótlan bárddal nagyobb részeket hasítottak volna ki, csontjaik több helyen átszúrták vékony bőrüket.
- Tartsátok a vonalat! Vissza kell jutnunk a várba! – kiáltotta valaki a csata forgatagában.
Iaes döbbenten bámulta a rohamozó élőholtakat, fejében érezte szívének lüktetését, vérének száguldását. Felemelte pajzsát, megvetette lábát és várt. Hirtelen akkora ütés érte a pajzsot, hogy azt hitte rögtön leszakad a karja. Az élőholt emberfeletti erővel kitépte kezéből a pajzsot. Iaes szemtől szemben állt a bűzlő csontvázzal, hús alig borította testét, szemei helyén zöld láng égett. Úgy tűnt, mintha valami irányította volna a testet, aminek a célja a gyilkolás volt. A csontváz újra lecsapott, Iaes félreugrott, de a fém tüskékkel borított buzogány végigszántotta mellkasát. A világ elmosódott körülötte, elugrott az élőholt újabb csapása elől, majd látta, ahogy egyik mellette harcoló társának szétrobban a mellkasa vérrel permetezve be a tántorgó katonát. Öklendezni kezdett, közben kerülgette az ostobán hadonászó lény buzogányát. Lebukott, a fegyver elsuhant felette, és beszakította a mögötte álló fiatal férfi koponyáját. A csata alig pár perce kezdődött, de a tapasztalatlan katonák egy része már megfutamodott, a vonalak felbomlottak.
Egy újabb kitérés után Iaes összegyűjtötte bátorságát és lecsapott a csontvázra, minden erejét a támadásba sűrítve. Ellenfele is megpróbálta elkerülni a csapást, de nem volt elég gyors. A kard végighasított a mellkasán, majd egy széles lendítés után lefejezte az élőholtat. Iaes ránézett a fekete vérrel borított kardra, majd a földre rogyó rothadó csontokra. Amikor meglátta, hogy társai az erdő felé futnak kétségbeesetten felkiáltott és futásnak eredt. Kardját eldobta, csak rohant, ahogy tudott, nyomában az életre kelt lidérces álmokkal. Felpillantott az égre, amely furcsa narancssárga színben pompázott, de nem volt sok ideje a nézelődésre, mert egy kiáltás harsant mellette. Oldalra fordult, és az utolsó pillanatban hárította a csapást.
Iaes lélekszakadva futott a kastély felé. Többé nem hallotta az elesettek sikolyait, nem hallotta a lépteket mögötte, az életéért rohant. A félelem hajtotta a helyőrség felé, de lábai felmondták a szolgálatot, összecsuklottak és azonnal rátelepedett a sötétség. Mikor magához tért, azonnal körbenézett a támadókat keresve. A nap már magasan járt az égen, amely újra kék színben pompázott. Figyelmeztetnem kell a többieket, futott át a gondolat az agyán. Újra nekiiramodott, nem is figyelte az utat, a lábai szinte maguktól vitték. Hirtelen felbukkant előtte a Thoradin-kastély irdatlan tömege. Véres arcán könnyek csorogtak le, és rohant tovább, de megtorpant, amikor egy nyílvessző csapódott be nem messze tőle.
- Állj! – kiáltott le egy hang a falról. – Ki vagy és mit akarsz?
- I-i Iaes Sundrast közlegény – felelt rémülten. –Második Kard Század.
Nem kapott választ, de a kapu kinyílt, mint egy éhes vadállat szája. Iaes berohant, majd lerogyott a fal mellé. Körbenézett, és meglátta a kapitányt, aki gondterhelten állt apródjai között. Az éppen a kapuőrt kérdezte, közben a fal mellett ülő katona felé nézett.
- Még egy a Második Századból, uram – mondta az őr, miközben egy kisebb csoport felé bólintott, akik épp véres sebeiket ápolták, majd odament a katonához, felsegítette és a társaihoz vezette. Iaes megpillantotta Rorrakot, aki hátát a piszkos falnak vetve a nyakára tekert kötéssel bajlódott. Leült melléjük, lehunyta a szemét és átadta magát a jótékony álomnak.