 |
Impresszum, jogi nyilatkozat | Kapcsolat World of Warcraft is a trademark and Blizzard Entertainment is a trademark or registered trademark of Blizzard Entertainment in the U.S. and/or other countries. wow.lap.hu | mmorpg.lap.hu | Computerworld.hu | PCWorld.hu | GameStar.hu | VideoSmart.hu |
 |
Scarlet Crusader
of the Shattered Sun
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Scarlet Crusader
of the Shattered Sun
De ma még írok valamit.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Scarlet Crusader
Dalaran, Ibolya-fellegvár
Dalaran kora tavasszal gyönyörű színekben pompázott, növények milliói lepték el az utcákat, parkokat és a város környékét, köszönhetően a gyakori esőzéseknek és a hóolvadásnak. A háromezer éves fellegvár volt az emberiség szimbóluma, a találékonyság csúcsa, a mágia birodalma. A Larrin-tavon fekvő Kereszt-szigetre építették, közvetlen közelében még a kívülálló is érezte a mágikus rezdüléseket.
Reggel volt, a nap már megjelent a horizont felett, fényáradatba borítva az Alterac-hegység keleti lejtőin lévő fenyveseket és tölgyeseket. A felhők narancssárgában és rózsaszínben pompáztak, árnyékuk bizarr formákat vetített az alant fekvő tájra. A hegység lábainál folyó kanyargott, halak százai cikáztak a kristálytiszta vízben. A Lordamere-tóból eredt, de folyamatos vízutánpótlást kapott a hegyekből is.
Antonidas megint az Idegennel vitatkozott. A férfi, aki prófétának hitte magát, már napok óta követte, és minden sarkon megállította. A főmágus végül megunta a dolgot, felvitte az öreget a város egyik tornyába, hogy végleg lerendezzék ezt az ügyet.
- Ne legyél olyan ostoba, mint a király! Közeleg a vég! – suttogta a próféta kétségbeesetten.
- Mondtam már, nem érdekelnek az ostobaságaid – válaszolta ingerülten Antonidas.
Az Idegen felsóhajtott.
- Makacsságod okozza majd a veszted! Ha ennyire biztos vagy a dolgodban, akkor csak az időm pazarlom itt. – szólt, majd vakító zöld villanás kíséretében eltűnt, néhány fekete tollat hagyva maga után. A főmágus megérezte egy másik ember jelenlétét a közelben, de nem mozdult, csak kuncogott. Lehet, hogy öreg volt, de ostoba nem.
- Előjöhetsz, Jaina, már elment – mondta szárazon, miközben az öreg által jósolt szörnyűségek jártak a fejében. Mintha olvasta volna már ezt a dalarani könyvtárban, amely nagyságban felvehette a versenyt az Ezüstholdban lévő Eldre’libas Gyűjteménnyel.
- Elnézést a hallgatózásért – felelte a lány, miközben levette magáról a fényvisszaverő varázst.
- Tudom, hogy kíváncsi természeted van, gyermekem. Ez az őrült meg van győződve róla, hogy a világnak vége – felelte lágyan, majd elővett egy poros tekercset drágakövekkel és ékszerekkel díszített köpenye egyik zsebéből. Megragadta botját, fehér fény villant, és a gyakorlóteremben találták magukat, ahol a fiatal mágusok bontogatták szárnyaikat. Majdnem elmosolyodott, amikor meglátta a tanoncokat, de észbe kapott, és komolyan arccal nézett körbe. Jaina is ilyen volt egykor, határtalan kíváncsisággal kutatta a mágia rejtelmeit, működését, kapcsolatait, a világ jobbá tevésének lehetőségeit. Már három éves korában is, amikor az apja a főmágus gyámsága alá helyezte. Daelin Proudmoore volt Kul’Tiras királya és a Szövetséges Haditengerészeti Erők admirálisa. Jaina olyan nemesi családból származott, amely sokat szenvedett a Második Háború idején. Testvére odaveszett a Harmadik Flotta pusztulásánál, rokonainak nagy részét lemészárolták az orkok, amikor partra szálltak Kul’Tirasnál. Daelin teljesen megváltozott a háború alatt. A régi Daelin tréfás, barátságos ember volt, akit barátai, Thoras Trollbane, Stromgarde vezetője, valamint Antonidas akármikor el tudtak csábítani egy jó sörre. A háború után azonban csak a munkájának élt, ebben szerepet játszott felesége tragikus halála is.
Miután megérkeztek, Jaina felnézett tanítója arcára, amit sűrű, fehér szakáll keretezett.
- Hallottam a pletykákat, amik az északi járványról szólnak. Valóban úgy gondolja, hogy a járvány mágikus eredetű? – kérdezte kíváncsian.
Az öreg megvonta csontos vállát.
- Nagy a valószínűsége – szólt és elnézett észak felé, ahol Lordaeron déli vidékei terültek el. – Ezért döntöttem úgy, hogy elküldelek. Nem egyedül fogsz menni, már írtam egy levelet, hogy ne lepődjenek meg az érkezéseden. Könyveket, ételt, mindent előkészítettem, amire szükséged lehet az utazás alatt. A Királyok Útján menj – intett az Ibolya-fellegvár keleti tornyain túl tekergő kövezett út felé. Ez volt a leghosszabb út a kontinensen, még az Arathori Birodalom idején építették, amikor megkezdődött a nagyobb városok közötti kereskedelem. Hatalmas gránit táblákból áll, melyekre Arathor régi uralkodóinak neveit vésték fel.
Jaina bólintott. Tudta, hogy amilyen egyszerű a feladata, legalább annyira fontos is. Utazzon keletre, keresse meg a fertőzött falvakat, gyűjtsön mintákat, tanulmányozza őket, mindezt igen rövid idő alatt.
- Köszönöm, uram! Megteszek minden tőlem telhetőt – mondta határozottan.
- Tudom, gyermekem. Vigyázz magadra! – búcsúzott el, majd visszavonult a szállására.
A szövetség hadvezetése eddig nem vette komolyan a figyelmeztetéseiket, ezért cselekednie kellett. Ha lesz elég bizonyítékuk, akkor ő maga fog Terenassal beszélni az északi földek karanténba zárásáról. Rossz érzése volt a járvánnyal kapcsolatban. Tudta, hogy minél hamarabb meg kell állítani.
Scarlet Crusader
Strahnbrad peremén
- Arthas herceg, Lord Uther azonnali jelentést kér az ork táborról – harsant egy kiáltás a bokrok között. Hirtelen egy pompás ruhába öltözött lovag bukkant elé a sűrűből, kezében egy papírt szorongatva, melyre a vezérkar parancsai voltak írva.
Arthas herceg megmosta véres arcát, majd bólintott:
- Nincs egy nyugodt percem se – sóhajtotta. – Menjünk!
Habár nem kellett messzire menni, Arthas gyorsan elfáradt. Eljött ide, kiszabadult a főváros bürokráciájából, megtanulta a Szent Fény tanait, most már igazi katona. A szövetséges sereget vezetve visszafoglalta a várost, a katonák már most a nevét suttogják. Visszafoglaltuk, de milyen áron, gondolta, miközben agyában előretolakodtak a lángoló város képei, újra orrában érezte az égett hús bűzét, szinte maga előtt látta a felkoncolt polgárok tetemeit. Habár nem ez volt az első csatája ellenük, még mindig irtózott az orkok vérszomjától. Őket tartotta a legaljasabb lényeknek a világon, legfőbb céljának tekintette a kiirtásukat. Akaratos, arrogáns természet jellemezte, bizalmatlan volt másokkal szemben, feltétlen hűséget mutatott királya, egyben apja felé.
Fiatalként szolgált a Második Háborúban, sokszor bizonyított, majd részt vett a Zul’Aman elleni hadjáratban is, ahol sikeresen legyőzték a trollokat, és újjáépítették a lerombolt vidékeket. Zömök testének köszönhetően inkább harcosnak nézett ki, mint hercegnek, szeme smaragdzöld színű volt, ezüstszínű, arannyal szegélyezett páncélja csillogott, akárcsak szőke haja.
A tábor felé közeledve megpillantotta Uther, aki teljes páncélzatban állt a vakító napsütésben és a Megvilágosodás Pörölyéről szóló könyvet lapozgatta. A szövetséges és az ork erők közötti tisztás peremén gyalogosok és íjászok őrködtek éberen. Uther szélesen mosolygott, mikor észrevette, majd így szólt:
- Pont jókor, fiú! Elküldtem két legjobb lovagomat az ork vezérhez. Lassan vissza kell már érniük.
Nem csak Arthas időzítése volt jó, mert ebben a pillanatban két díszesen szerszámozott ló bukkant fel a tábor szélén lovasok nélkül, vérrel borítottan.
- Fenébe! Ezek az orkok sosem adják fel? – dörmögte magában Uther, majd gyorsan elmondott egy imát a hős katonákért.
Arthas lángoló dühöt érzett belül, majd eszébe jutott a lerombolt falu, és kifakadt:
- Akkor menjünk, és irtsuk ki az átkozott bestiákat! Levadásszuk őket, egyet sem hagyunk életben!
Uther lassan megrázta a fejét, majd az ifjúval az oldalán elindult a táboron át a két gazdáját vesztett paripa felé.
- Ne feledd, Arthas, paplovagok vagyunk. Nem cselekedhetünk pusztán a bosszú miatt. Ha hagyjuk, hogy elragadjon a vérszomj, a szenvedély, akkor lealacsonyodunk az orkok szintjére.
Arthas szégyellte magát kirohanásáért, és leverten válaszolt neki, mint egy kisfiú, akit éppen leszidott az édesapja:
- Bocsáss meg, Uther. Megértettem.
- Azt szeretném, ha te vezetnéd a támadást az ellenség jobb szárnya ellen. Érzel magadban elég erőt hozzá? – kérdezte hirtelen Uther.
Arthas nagyon meglepődött, majd felvillantotta legmegnyerőbb mosolyát.
- Én? Természetesen elfogadom! – hangja izgatottan csengett, szinte beleszédült a gondolatba, és úgy érezte magát, mint a zul’amani expedíciónál több évvel ezelőtt. Habár azt a hadjáratot az emberek eléggé megsínylették a trollok rajtaütései és merényletei miatt, végül sikerült visszaszorítani őket szülőföldjükre. Győzelme után egy csapásra híres lett, fürdött a dicsőségben, mindenkinek dicsekedett.
- Ennek örülök, suhanc! Én itt maradok egy kisebb egységgel, nehogy hátba támadjanak minket ezek az állatok. Majd később találkozunk a fő frontvonalnál.
Arthas gyorsan elvágtatott, és felkészült a támadásra. A szövetséges katonák mozgolódni kezdtek, a gyalogosok felvették páncéljaikat, magukhoz vették karjaikat a barakkokból, közben a törp lövészek is megérkeztek különleges „blunderbuss” puskáikkal (melyekhez hasonlót senki sem tudott készíteni, még Gilneas sem) a kovácsműhely mögül. A csapatok elhelyezkedtek, majd elindultak a frontvonal felé a sáros, poros úton. Az utat az Alterac-hegység alacsonyabb vonulatai szegélyezték, úgy emelkedtek ki a földből, mintha lélegző behemótok lennének. A közel ötszáz katona csendben lépdelt, nem akarták magukra vonni az ork őrök figyelmét. Egy óra menetelés után Arthas megvizsgálta a térképet és megállapította, hogy az ellenség vonalai mögött lehetnek. Még egyszer ellenőrizte felszerelését, amit édesapjától örökölt, majd elindultak.
Miután felkúsztak egy alacsony gerincre, Arthas még egyszer utoljára megnézte a csatateret, mielőtt odaküldi embereit. A tisztáson két tábor volt, Uther seregei mindkettővel harcoltak egyszerre. Az ifjú paplovag csapataihoz a nagyobb bázis volt közelebb, nem késlekedtek. Arthas felemelte, majd leengedte a karját, ez volt a jel a támadásra. A katonák először lassan, majd egyre nagyobb iramot felvéve megindultak az ellenség felé, majd körbezárták őket, miközben fejük felett tollas nyilak süvítettek az orkokra. A másik oldalon Uther emberei is visszanyomták az ellenséget. Most megfizettek ti zöldbőrű nyamvadékok, nevetett fel magában Arthas, és az egyik ork felé lendült. Meglendítette pörölyét és bezúzta az ork koponyáját, emberei két oldalán követték példáját, a bestiák egymás után zuhantak a földre. Perceken belül már alig volt ork, aki harcolt, nagy részük meghalt, a többiek elmenekültek az erdőbe. Arthas nem tudtam, hogy a vérszomj vagy a bátorság hajtja-e a talpon maradottakat, de meglepődött kitartásukon. Végül őket is levágták.
A tisztás másik oldalán harcoló csapatok is csatlakoztak hozzájuk, majd előrenyomultak a fő ork tábor felé. A tábor köré árkot ástak, közepén sátrak álltak, szélein legalább hat torony állt, mind tele íjászokkal. Azonnal lőni kezdték a katonákat, akik pajzsukkal védték magukat. Az egyik gyalogos, aki Arthas mellett haladt, megbotlott egy gyökérben, lejjebb eresztette pajzsát, majd a következő pillanatban a földre rogyott, nyakában egy ork nyílvesszővel. A paplovagot még jobban feldühítette a látvány, előrerohant és csapataival sátortól sátorig haladva legyilkolták az összes orkok, akár férfi volt, akár nő. Alig egy órán belül az ork tábort teljesen elfoglalták a szövetséges erők, már csak egy kisebb csoport küzdött a tisztáson.
Arthas átfésülte a környéket, talált egy helyet, ahol a földet megrontották. A fű elszáradt, a talaj éjfekete lett. Átkelt egy kisebb gerincen és rögtön megfagyott ereiben a vér attól, amit látott. Egy frissen kiásott tömegsír feküdt előtte, zölden izzó gyertyákkal körülvéve. Kétségbeesett kiáltásokat hallott maga körül, ahogy a katonák is meglátták a lakosok széttépett holttesteit. Közelebb ment, majd rádöbbent, hogy nem sírhelyet lát, hanem egy óriási áldozati gödröt. A gödör közelében iszonyatos bűz uralkodott, közepéről fekete füst szállt az ég felé, körülötte ónpáncélokat viselő orkok álltak. Arthas azonnal felismerte őket a jelvényükről, ami vörös háttér előtt egy fekete hegyet ábrázolt. A Feketeszikla-klán orkjai voltak. Egykor az ő klánjuk számított a legnagyobbnak, de majdnem teljesen megsemmisült a Második Háború idején.
A Szent Fényre, ezek a rohadékok nem kímélnek senkit és semmit? Ártatlanokat ölnek, nőket, gyerekeket, gondolta keserűen Arthas, és olyan erősen harapta az ajkait, hogy érezte a friss vér ízét a szájában. Növekvő indulatai legyőzték, és a paplovagok képzéséről megfeledkezve nekirontott a legközelebb álló orknak. Egy csapással pokolra küldte, majd a következő áldozata után nézett. Közben katonái is csatlakoztak a harchoz, és az orkok megtörtek a támadás súlya alatt, csak egyetlen egy maradt talpon.
Arthas felkészült a csapásra, amikor az ork megszólalt a közös nyelven. Az ifjú meglepetésében majdnem elejtette pörölyét, és hátrébb lépett.
- Ezekkel az áldozatokkal fogjuk csillapítani démonuraink éhségét. Hamarosan megérkeznek és megtisztítják a földet az emberektől! – mondta, és mintha a szavaira válaszolna, megdördült az ég a távolban. A pengemester előrelendült, és kardjával belehasított az ifjú vállába. Arthas félreugrott, meglendítette fegyverét, és akkor csapott vele az ork fejére, hogy azonnal leszakadt, a csonkból fekete ork vér spriccelt az átkozott földre.
Véget ért. De a legnehezebb csata még előtte áll, amit magával kell megvívnia. Szinte belebetegedett abba, amit látott, amit tett, de tudta, ez volt a legjobb döntés. A gödröt járva talált pár megégett túlélőt, a Szent Fény segítségével stabilizálta állapotukat, majd az elf papokra bízta őket, akik akkor érkeztek a helyszínre. Még akkor is érezte torkában az égető érzést, amikor visszatért a táborba és megkereste Uthert. A katonák is visszatértek mind, ki sérülten, ki sértetlenül.
- Szép munka volt, fiam, győztünk – szólalt meg Uther bariton hangján, de most nem kísérte a szokásos mosoly. Már tudott a történtekről.
- Nem hiszem Uther. Az orkok feláldozták a falusiakat. Szerintem démonokat akartak megidézni – válaszolta Arthas pillanatnyi csend után.
- Igen, hallottam ezt az elméleted már párszor. Ezek az orkok csak megpróbálták feléleszteni haldokló hagyományaikat. A démonaikat már régen legyőztük. Hosszú, véres hadjárat áll mögöttünk, ideje hazatérnünk – fogta meg Arthas ép vállát, majd pörölyét kezébe véve kivezette a sátorból.
Az ifjú elvonult sátra felé, amikor egy futár csatlakozott hozzá, és átnyújtott neki egy borítékot a Kirin Tor pecsétjével. Mit akarnak már megint? Felbontotta a levelet, közben próbálta kitörölni agyából az égő város képeit. A levélben ez állt:
Szeretném, ha jövő hétig küldene egy jelentést az Andorhaltól délre történt eseményekről. De van egy fontosabb dolog! Fogja az embereit, és tudjon meg minél többet a pestisről, ami az északi földeken söpör keresztül. A Kirin Tor egyik mágusa elkíséri Önt, és segít a kutatásban.
Antonidas főmágus
Úgy tűnik, hogy a mágusoknak nem számít, hány ork tábor bújhat meg még a vidéken, őket csak a pestis foglalkoztatta. Arthas elcsodálkozott, majd elmosolyodott. Már sejtette, hogy ki fogja elkísérni útja során...
Scarlet Crusader
2. rész – Az első lépések
Alterac, Strahnbrad, Kora tavasz
Minden ugyanúgy történt, ahogy az elmúlt években, de Zugorre Fleshrender elégedett volt. Sok év eltelt azóta, hogy a régi Horda csapatait legyőzték a Feketeszikla-toronynál, és a vérvörös nap alatt haldoklók tízezreinek jajgatása visszahangzott a völgyekben. De a megmaradt csapatokat az évek során sikerült összefogni, és a legendás Feketekéz fia lett a vezérük. Valahogyan sikerült szövetséget kötnie a Feketeszikla-toronyban élő fekete sárkányokkal, újjáépítette az erődöt, majd a déli mocsarakat is elfoglalta.
Zugorre azt a feladatot kapta, hogy csapataival foglalja el az egyik szövetséges északi helyőrséget. Magával vitte azt a pár hadihajót is, amit a totális vereséggel végződő crestfalli csatából sikerült megmenteni. Az ork sereg egyötöde, közel tízezer ork harcos szolgált alatta, köztük rengeteg háborús veteránnal. Hosszú útjuk során feldúlták az északi kikötőket Khaz’Modanban, kíméletlenül elpusztítva azt a néhány szövetséges hajót, ami az útjukba merészelt állni. Végül Stromgarde mellett kötöttek ki, majd elindultak északra Alterac felé. A partraszállás során azonban a csapatok elvesztették egymást és szétszóródtak a part mentén. A vele maradt egységekkel folytatta az utat, és lassan felőrölte a minimális szövetséges védelmet, amit a háború után hagytak a vidéken.
- Lok-tar ogar hadúr! – mordult fel a tőle balra álló katona, miközben húsos kezét tisztelgésként a melléhez ütötte. – Jubeil’thos felderítői jelentik, hogy egy nagy szövetséges sereg közeledik felénk.
- Épp jókor! Eleget pihentünk már, a harcosok elpuhultak – mondta halkan, miközben visszagondolt a tizenöt évvel ezelőtti dicsőséges és véres ütközetre, amire ugyanit került sor. Ki volt éhezve a hatalmas csatákra. Testét számtalan heg borította, de már megjelentek rajta az alattomos ráncok is.
A mögötte álló csapatok éljenezni kezdtek, már csillapítani szerették volna vérszomjukat, de az idősebb orkok, akik már számtalan harcot megéltek, hamar abbahagyták. Sokan a fiatalabb generáció tagjai voltak, akik eddig a mocsarakban, vagy az eldugott helyőrségekben állomásoztak. Ők még nem vettek részt ekkora ütközetekben, nem voltak ott a Feketeszikla-torony visszafoglalásánál, nem látták a sárkányok pusztítását. Egy részük nem sokkal azelőtt érkezett Azerothra, mielőtt lezárták a Sötét-portált.
Feketekéz nem olvasztotta egybe a klánokat, a régi rendszert alkalmazta, mindnek volt saját területe az újonnan elfoglalt vidékeken, képviseltethették magukat a Hetek Tanácsában, ami a régi Árnyék Tanács helyébe lépett. A Tanács küldte őket ilyen messzire, de Zugorre bízott a vezetésben, tudta, hogy nemsokára újra beköszönt az orkok aranykora.
- Milyen erőkkel jönnek? – érdes hangja régi csaták emlékeit idézte.
- Négyezer fő legalább. Szaftos célpont – válaszolta a felderítő, miközben arcán szadista vigyor terült szét.
A Szétzúzott Kéz klán megmaradt erőinek parancsnoka, Jagaz Gutreaper lépett melléjük:
- Rontsunk nekik, erőink simán felmorzsolják őket, csontjaik éjjel már a hold fényében fognak fürdeni.
A Szétzúzott Kéz klán orkjai Draenor pusztulása előtt pár nappal menekültek át a Fekete-mocsárba, nagy részüket elfogták a szövetségesek, majd később csatlakoztak az ostoba sámánhoz, Thrallhoz. Jagaz csapatai azonban a régi Horda újjászervezését követelték. A Szövetség könnyedén szétzúzhatná a Feketeszikla-klánt, ezért Jagaz csatlakozott Feketekéz Dal’Rendhez. Azt remélte, hogy együtt végleg megszabadulhatnak a Szövetség erőitől, akik folyamatosan vadásztak rájuk.
Jellemző, gondolta Zugorre.
- Nyugalom, Jagaz, még ma megütközünk velük, és megfürdünk a vérükben. De először el kell foglalnunk Strahnbradot. A környéken védelmi állásokat építünk ki, nem vagyunk elegen egy frontális támadáshoz. Szóval fogd vissza magad – bömbölte.
- Védelmi állások? – Jagaz meghökkent, majd vörösen izzó szemekkel válaszolt. – Ez nem a Horda stílusa, a hadfőnök nem így cselekedne!
- Fogd be a szád! Megvárjuk, amíg a boszorkánymesterek megkezdik a Vérceremóniát. Akkor már elég erősek leszünk az összecsapáshoz – üvöltötte lelkesen Zugorre. Jagazon látszott, hogy a ceremónia említésére azonnal elfelejtette a közelgő csatát. Túl sok év telt el a szertartás nélkül. Mégis, Zugorre tisztában volt vele, hogy még így is hátrányban lesznek. Több harcosra lenne szüksége ahhoz, hogy megsemmisítő vereséget mérhessen a Szövetségre. Tudta, hogy ki kell tartania addig, amíg a Hillsbrad területén szétszóródott csapatok egyesülnek és megérkeznek.
Régen Zugorre még irányítani tudta az orkok természetes vérszomját, de a démonok megjelenése után ez az erőfeszítése szertefoszlott. Oly rég volt már… de a démonok ajándéka hasznos volt. Erő, amely győzelemre vezette őket a csatában, ősi düh, ami hajtotta őket. Viszont a katasztrofális kimenetelű Második Háború után a démonok nem adtak új áldást az orkoknak és Fleshrender katonái elcsüggedtek. Végül sikerült leküzdeniük a letargiát, majd gerillaharcot folytattak a Szövetség területein belül.
Strahnbrad lakosai kevés ellenállást fejtettek ki, amikor a több száz ork harcos elözönlötte az utcákat, legyilkolva mindenkit, aki az útjukba került. Az utakat beborító vörös vér szimbolizálta győzelmüket, s vérszomjukat. A város védelme pár perc alatt összeroppant. Eddig az emberek vadásztak az orkokra… de most rajtuk a sor.
A nap lassan lenyugodott, a szövetséges hadsereg egyre közeledett északkelet felől, és már kisebb összetűzésekre is került sor, miközben a boszorkánymesterek a faluban előkészítették a szertartást. Remélték, hogy a démonok elégedettek lesznek az áldozattal. Zugorre remélte, hogy a démonok nem csalódtak teljesen népében. Ha azonban a hatalmas démonurak megharagudtak rájuk, akkor az ork fajra további életében csak fájdalom és kínzás vár. A hadúr megrémült ettől a gondolattól, ő csatában akart meghalni dicsőn, nem lassú fájdalmak közepette.
A cél szentesíti az eszközt, gondolta. Ha majd látják, hogy még mindig harcolunk az emberek ellen, és győzelmet győzelemre halmozunk, akkor be fogják látni, hogy hasznosak vagyunk.
Csapatait egy kis medencébe irányította, majd kiadta a parancsot, hogy egy nagyobb egység támadja meg a szövetséges erőket, mielőtt a teljes sereg megérkezik és felkészülhetne a csatára. Tizenegy óra tájban a kis völgy megtelt a csata hangjaival, kürtök szólaltak meg, nyilak süvítettek, sikolyok hallatszódtak. Egy katona futott oda hozzá, és jelentette, hogy Jagaz csapatai idő előtt megtámadták a szövetséges sereget, így azok bejutottak a városba egy szőke hajú, ifjú paplovag vezetésével. Zugorre dühtől elvakultan lecsapott, levágta a közkatona fejét, meg sem hallgatva a jelentés további részét.
- A pokolban fog megrohadni a szemét, azt garantálom! – szidta, majd elnézett északkelet felé.
Előtte egy széles, nyílt mező feküdt, két oldalról fák övezték, közöttük az ork csapatok masíroztak, szemben velük a szövetséges katonák meneteltek csillogó páncéljaikban. Majd elindult előre, és azonnal körbevette a harcosok morgása. A csapatok élére állt, majd megindultak a szövetségek színpompás zászlótengere felé. Zugorre arcát eltorzította a vérszomj, harcolni akart. A boszorkánymesterek készen álltak a szertartásra, de őt már nem érdekelte. Hívta a csata, vágyott rá, hogy ellenséges vérével borítsa be a földet. A Horda újra győzelmet fog aratni, és e föld lakosai azt is meg fogják bánni, hogy megszülettek.
Scarlet Crusader
Alterac, Strahnbrad, Kora tavasz
Az újonnan kinevezett lovag, Valdar Justaxe belenézett messzelátójába, és a hatalmas ork sereget nézte a távolban. Keletre feküdt Strahnbrad központja, ahol már több épület lángolt. Az orkok hirtelen rohanták le a várost, a civileket lemészárolták, aki túlélte, azt a rabszolga-kereskedők kezére adták. Valdar mindössze huszonhárom éves volt, egy nemesi család sarja, akiknek Észak-Lordaeronban voltak birtokaik. Szinte összes családtagja katona volt, az apja, Riket Justaxe a Második Háborúban harcolt, őseik pedig már akkor is csaták hősei voltak, amikor még Stromgarde és Gilneas a szövetséghez tartoztak. Miután megismerte a háború borzalmait, Riker könyörgött fiának, hogy ne kövesse a családi hagyományt. Valdar két testvérét papneveldébe küldte egy városba, Hearthglenbe. De Valdar nem teljesítette apja kérését, ő nem volt hajlandó felrúgni a több ezer éves hagyományt. Tizennégy éves volt, amikor a Második Háború véget ért, azokban az ütközetekben nem vett részt, csak a kiképzőpályákon villanthatta meg tehetségét.
- Justaxe hadnagy, vegyen maga mellé négy embert, és derítsék fel a város túloldalát, hátha megtalálják az ork tábort. A Fényhozó maga vezeti ezt a hadjáratot, úgyhogy ügyeljen arra, hogy minden zökkenőmentes legyen – mondta a parancsnok Valdarnak, majd elvágtatott a keletre fekvő apró falucskába, ahol a szövetséges erők hadműveleti központja feküdt.
Fényhozó Uther! A Második Háború nagy hőse itt van! Valdar elméje vad fantáziálásokba kezdett, de gyorsan visszanyerte önuralmát. Mint a Fény Lovashadosztály felderítője és hadnagya, nem engedheti meg magának az álmodozás luxusát. Ifjú elméje hamar visszatért a valós talajra. Eltette rozsdás távcsövét a lován lévő táskába, kiválasztotta a négy katonát, majd informálta őket a feladatukról. Iszonyodott attól, amit a faluban látott. Vér festette vörösre a macskaköves utcákat, a túlélőket a zöldbőrűek brutálisan meghurcolták, alantas munkákat végeztettek velük, vagy feláldozták őket az áldozati gödrökben démoni uraiknak. Valdar első gondolata az volt, hogy beront a faluba, és megmenti az ártatlanokat, de hamar rájött, mekkora meggondolatlanság lenne ez tőle.
A mészárlás felfoghatatlan volt. Lordaeron katonája vagyok, fel kell készítenem az elmém ezekre a dolgokra, gondolta, miközben bevezette a csoportot a fák közé, délre a falutól. Nemsokára meg is látta a tábort, alig egy mérföldnyire tőlük. Az orkok és az emberek vonalai nem messze feküdtek egymástól, Valdar jól megnézte magának a terepet, hogy megfelelő jelentést tehessen.
- Uram – kezdte, amikor visszatért a parancsnokhoz. – Az orkok árkokat ástak a város körül, és több helyen elbarikádozták az utakat. A városon belül tartózkodó erőik gyengék, de van egy táboruk teli áldozati gödrökkel. Úgy tűnt, mintha nyugtalanság lenne abban a táborban, mintha valami fontos dologra készülnének.
A parancsnok bólintott, körbenézett a nyirkos sátorban, majd további kérdéseket tett fel az ellenséges hadsereg méretéről, helyzetéről, méretéről. Valdar legjobb tudása szerint válaszolt, miközben egy térképre felvázolta az ellenséges állások elhelyezkedését. Mikor végzett, és csendben elhagyta a sátrat, belecsöppent a táborban uralkodó zűrzavar közepébe. Egy Thorek Ghent nevű katona rohant el előtte, miközben parancsokat ordítozott. Szavaiból kiderült, hogy a harc elkezdődött, és a seregeket maga Fényhozó Uther vezeti oldalán Arthassal. Az ütközet fontosságát mutatja, hogy Lordaeron két legerősebb paplovagjának kezében van a vezetés. Valdar óvatosan áthaladt a fák között, miközben a csata hangjai beterítették az erdőt, majd a várost övező tisztásra kilépve a pokolban találta magát.
Főváros, Lordaeron
Terenas király bosszús volt. A vita már több órája tartott, minden szó élesen vágott elméjébe, pedig az elmúlt évek során már megszokhatta volna a végeláthatatlan ügyek folyamát. De ez volt a kötelessége. Szerette Lordaeron népét, mindig szívesen látta a férfiakat és nőket, ha valamilyen ügyben tanácsra volt szükségük. Az ízlésesen berendezett királyi udvar a legelegánsabb épület volt a birodalomban. A padló értékes márványkövekből állt, középen egy hatalmas L betű szimbolizálta Lordaeront, körülötte gyönyörű karcolatok. Melléjük voltak vésve Andron pecsétjei és a Szent Fény tanainak szövegei is. A trónterem napfényben fürdött, a sugarak visszatükröződtek a padlóról, és sejtelmes fénnyel vonták be a falakba épített páholyokat. A város épületei is fényben úsztak, a hatalmas tornyok, a Szent Fény templomai, a színházak kupolái és az emberek otthonai mind-mind egy csodálatos csendélet részei voltak.
- A jelentések szerint az orkok újra mozgásban vannak, de biztosra kell mennünk – zendült egy hang a tavaszi tiszta levegőben.
- Megtámadták az internáló táborokat! Ez nem elég bizonyíték? – csattant fel a Déli Tartományok Polgárligájának képviselője haragosan.
- Sajnos egyet kell értenem az előttem szólóval, egyértelmű, hogy az orkok készülnek valamire – szólalt meg egy újabb hang.
- Ez nevetséges! A népem nem fogja tétlenül nézni, ahogy a Horda elpusztítja a földjeinket! – kiáltott fel a stromgarde-i nagykövet, miközben elegáns, ezüst-vörös köpenyét igazgatta. Habár Stromgarde kilépett a Szövetségből közel egy évtizeddel ezelőtt, királyának szavai még mindig nagy fontossággal bírtak a szövetséges hadvezetésben.
Ahogy ott ült némán, a trón karfájára támaszkodva, és hallgatta a perpatvart, Terenas királynak kezdett nagyon elege lenni a tanácskozásból. Elküldte Uthert és a saját fiát egy egész hadsereggel, hogy foglalkozzanak a veszéllyel, de úgy tűnik, hogy ezeknek a bolondoknak semmi sem elég. A súlyos adókból megpróbálták újraépíteni a szétzúzott Viharváradi Királyságot, a megmaradt orkokat internáló táborokba zárták, és most újrakezdődik minden. A távoli helyőrségek katonái még lehet nem is tudnak az új fejleményekről, csak a magas adók miatt bosszankodnak. És most még ezekkel az eszetlenekkel is meg kell értetnie magát.
Hirtelen egy újabb hang szakította félbe a vitát. Nyugodtan beszélt, mintha a villásreggelijét fogyasztaná el éppen:
- Nem az orkok jelentik a legfőbb problémát. Hányszor kell még megismételnem? Terenas király, kérlek, fontold meg szavaimat! Az északi földeken dúló pestis végzetes következményekkel járhat.
Terenas király felnézett az egyik páholyra, ahol a mágia fellegvárának, Dalarannak a nagykövete ült.
- Pestis? A mágusok elvesztették az eszüket? – kiáltotta valaki. A terem összes páholyából tiltakozó hangok hallatszódtak, a követek nem értettek egyet a Kirin Tor mágusával. Terenas király még egy halk nevetést is hallott a háttérben.
A terem tetején lévő nyitott ablakot elhomályosította egy pillanatra az árnyék, amint egy éjfekete holló repült be a terembe. A csodálatos madár leszállt a padlóra, majd a király szemébe nézett, de mielőtt bármi történhetett volna, a megbecsült Barov család követe, aki eddig végig hallgatott, elkiáltotta magát:
- Döntenünk kell! Még ha ez a járvány nem is jelent veszélyt számunkra, akkor is tennünk kell valamit. Mit javasolnak?
- Egyértelmű – válaszolt neki a mágus gőgösen. – Korábban is mondtam már, hogy a Kirin Tor készen áll a fertőzött falvak karanténba vonására.
A választ újabb dühös kiáltások követték. Az egyre hangosabb szóváltás végül újra éber állapotba taszította a királyt. Felállt, rámutatott a mágusra, aranyló vértje csillogott a fényben, majd így szólt:
- Nem egyezem bele ilyen drasztikus lépésekbe, nagykövet!
A teremben mély csend lett, majd folytatta:
- Lordaeron népe eleget szenvedett, legyen most rab a saját hazájában?
Mikor befejezte, a holló hirtelen magához vonzotta az összes tekintetet. Szárnyai alól és szemeiből zöld fény tört elő, majd változni kezdett. Hamarosan a fény olyan vakító lett, hogy a királynak el kellett takarnia a szemét. Mikor végül leeresztette a kezét, döbbenten látta, hogy a madár helyén egy öregember áll bíbor köpenyében, melynek vállait madártollak díszítették, kezében pedig egy göcsörtös fabotot szorongatott. Arcát ugyanolyan színű csuklya fedte, mint testét, csak szája és apró kecskeszakálla látszódott ki alóla.
- Foglyok már most is, jó királyom – szólalt meg a jövevény.
Terenas összehúzott szemekkel nézett rá, mérges volt, hogy egy idegen megszakította a tanácskozást.
- Mit jelent ez? Ki vagy te? – kérdezte.
Az öregember nem válaszolt, csak felegyenesedett, majd szenvedélyes hangon elkiáltotta magát:
- Az emberiség veszélyben van! A sötétség újra elborította a földet, az egész világ a háború szélén áll!
A dalarani mágus nem bírta tovább:
- Elég legyen! Őrök, vigyétek ki innen! – intett a katonáknak, akik az idegenhez rohantak, megragadták a vállát, majd vonszolni kezdték az ajtó felé. Mielőtt odaértek volna az öreg visszafordult.
- Hallgass szavamra! – kiáltotta, és küzdött a szorítás ellen. – Az embereknek csak akkor lesz esélye a túlélésre, ha elutaznak nyugatra, Kalimdor elfeledett földjére!
- Utazzunk nyugatra? Megőrültél? – kiáltották a követek, és a szövetséges hadvezetés összes képviselője nevetésben tört ki.
Úgy tűnt, az öreg még mondani akar valamit. Erős volt, küzdött az őrök ellen. Terenas nem tudta, mi késztette erre, de végül megszólalt:
- Nem tudom, ki vagy, és mit akarsz elérni, de ez nem a homályos jóslatok ideje. Igaz, hogy több problémánk is van, de azt fogjuk tenni, ami a legjobb az embereknek. Most távozz!
A próféta válla megroggyant, fejét lehajtotta, s kezdetben halkan, majd egyre hangosabban beszélni kezdett.
- Egyszer már cserbenhagytam az emberiséget… nem fogom elkövetni ezt a hibát újra. Ha nem hallgattok a szavamra, akkor keresek mást!
Megpördült, majd lassú léptekkel távozott a trónteremből. Amint kilépett, a termet újra betöltötte a kiabálás. A napfényben állva a próféta csendben megszólalt, nem törődve azzal, hogy a fal mellett álló őrök meghallgatják szavait:
- Figyelmeztettem őket. A sorsuk most már saját kezükben van.
Eközben északon a szövetség által elhanyagolt területeket a pestis teljesen elborította. Az emberiség napjai meg voltak számlálva.
Scarlet Crusader
A tegezésest megnéztem, az Önözést a hírvivőhöz írtam, ha jól látom, Penwright csak simán uramozik, amit még el lehet fogadni ilyen téren szerintem
of the Shattered Sun
Picit Történelemóra-ízű lett az első fele szvsz
Remélem, megtartod az előző verzió stílusát, és adsz most is majd saját karaktereket (vagy ha jól emlékszem, a régieket is meg akartad tartani
Annyi, hogy amikor Penwright (szvsz nagyon jól csengő név) Utherhez beszél, először még tegezi - afféle fantay mód - de a végére már "Ön" lesz. Szerintem az első forma jobban illene középkori(-féle) történethez.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."