 |
Impresszum, jogi nyilatkozat | Kapcsolat World of Warcraft is a trademark and Blizzard Entertainment is a trademark or registered trademark of Blizzard Entertainment in the U.S. and/or other countries. wow.lap.hu | mmorpg.lap.hu | Computerworld.hu | PCWorld.hu | GameStar.hu | VideoSmart.hu |
 |
Scarlet Crusader
1. fejezet
1. rész – Kezdetek és figyelmeztetések
Zöldmező-síkság, Alterac déli része, A tavasz első napja
A kemény, szürke szemek a vadont pásztázzák, bennük tükröződik az elmúlt évek tapasztalata és bölcsessége. Emberei zárt sorokban állnak, készen a következő ütközetre, amelyről egyikük se jósolhatta meg, mikor és hol csap le rájuk. A katonák felesküdtek rá, hogy megszüntetik a fenyegetést, mielőtt túl nagyra nőne… ő is ezt szerette volna, és a parancsolója is, az állam feje, a vidék igazságos uralkodója, II. Terenas Menethil király.
Neki, Fényhozó Uthernek jutott az a feladat, hogy űzze ki az orkokat Lordaeron déli részeiből, a kontinens legnagyobb emberi királyságából, melynek csodálatos történelme több ezer évre nyúlik vissza, Arathor birodalmának korától a Szent Fény felfedezésén át a kegyetlen, állatias orkok elleni küzdelmekig. Pedig ő maga nem is Lordaeron szülötte volt, a melegebb, déli vidékekről érkezett, a Viharváradi Királyságból, a hét emberi királyság legnagyobbikából. Nagyságában csak Alterac, Gilneas, Stromgarde, Dalaran és Lordaeron közelíthette meg. Viharváradban volt a legnagyobb a népesség, itt épültek a legnagyobb városok, és ők tudhatták magukénak a legütőképesebb hadsereget. A másik hat királyságtól elszigetelten, a kontinens déli felén emelték fel Viharvárad gyönyörű városát, ahol Arathor vérvonalának tagjai uralkodtak tovább, s kezük alatt a városra gazdag és dicső jövő várt. Rengeteg azerothi történet szól az arannyal berakott hatalmas csarnokokról, a csillogó márványból épült viharváradi várról, Északgrófság szent városának csillogó tornyairól és ősi templomairól, a vagyonos falucskákról, Nyugatlejtő terméken földjeiről. Idővel a Viharváradi Királyság a legendák közé emelkedett.
Viharvárad több száz éves történelme alatt nem volt akkora fenyegetésnek kitéve, mint amikor a bűzölgő Fekete-mocsárban idegen erők jelentek meg, és elkezdték meghódítani a déli területeket. A vidék első uralkodója a Wrynn-dinasztia tagja, I. Llane király volt. Seregeinek sikerült megállítani a megszálló erőket, és visszaszorították őket a Fekete-mocsár és a Bánat-ingovány lápvidékeire. Hamarosan azt is megtudták, kik a betolakodók. Egy zöldbőrű, brutális, primitív faj tagjai, az orkok, akik egytől egyik vérszomjas harcosok voltak.
A démoni irányítás alatt álló orkok seregeinek létszáma egyre nőtt, Viharvárad katonái nem tehettek semmit. Az Első Háborúban végül Viharváradot lerombolták a támadók. A főváros ostromában a mindig igazságos és jóságos Llane király is meghalt. Lothar lord, a haderők parancsnoka - egyben Llane barátja – lett a kormányzó, s vezetésével csaknem a lakosság fele elvándorolt északra Lordaeronba, ahol a másik hat emberi nemzet székhelye is volt. Ezt nevezik a Nagy Kivonulásnak. Sok mese született a viszontagságaikról, de a menekültek végül békességre leltek északon, még ha csak egy kis időre is. Néhány évvel később az orkok újra támadásba lendültek, csapataik Khaz Modan törp királyságát vették célba. Az emberi nemzetek összefogtak, és megalapították a Lordaeroni Szövetséget, melyhez a törpök szinte azonnal csatlakoztak, mert az orkok már majdnem az összes hegyi utat ellenőrzésük alatt tartották. Még Quel’Thalas nemes elfjei is részleges támogatásukat fejezték ki, de miután az orkok felégették az erdőiket, nyíltan a szövetség mellé álltak.
Az úgynevezett Második Háborúban több százezren vesztették életüket. Dél-Lordaerontól Észak-Quel’Thalas-ig mindenhol csaták dúltak, a szövetség véres ellentámadásai végül sikerrel jártak, de irtózatos árat kellett fizetniük érte. A legnagyobb ütközeteket mindmáig emlegetik… csata Thandol Spannál, a főváros hosszú ostroma, a hillsbradi hadjárat, rettenetes vérfürdő a Feketszikla-erődben, és a végső ütközet a Sötét-portálnál…
A háborút végül megnyerte a szövetség, ügyesség, szerencse és árulás egyaránt segítette őket. Lothar kormányzó elesett emberei és az orkok maradványai sokáig emlékeztették az embereket a háborúra, de a szövetség végül megmentette az emberi civilizációkat. De az elkövetkezendő években belső konfliktusok kezdték szétszabdalni a szövetséget. Először az erős Gilneas vált ki, őt Stromgarde követte, végül a nemes elfek is kiléptek. Terenas királynak viszont sikerült egyben tartani a szövetség maradékát: Lordaeront, a kereskedelméről híres Kul Tirast és meglepő módon Vaskohó törpjei is hűek maradtak hozzá.
Kisebb összetűzések és csatározások még évekig folytak, majd a szövetség a Sötét-portálon átlépett az orkok vörös szülőföldjére, Draenorba. Itt Turalyon parancsnok seregei hősiesen helyt álltak, majd lezárták az átjárót, megmentve ezzel Azerothot a biztos pusztulástól. Ezeknek a katonáknak köszönhetően az emberek biztonságban élhettek földjeiken… eddig.
A háború után a megmaradt, széthullott ork klánok tagjait lemészárolták, vagy internáló táborokba zárták Dél-Lordaeronban és Stromgarde-ben. Idővel levertség lett úrrá rajtuk, elvesztették harci kedvüket, alig éltek, mígnem az egyik ork a sámánizmus segítségével megszabadította őket a letargiától. Az új felkelés több internáló tábort is elpusztított, hamarosan a Szövetség ismét hadban állt az orkokkal. Az orkok új vezérét Thrallnak hívták, s ellentétben a régi vezetőkkel, ő kisebb, mozgékony csapatokkal csapott le a legfontosabb területekre, mint például Strathholme olajmezőire, a Durnhold-vár katonai erőire. Ez vezetett odáig, hogy Uther, aki az Ezüst Kéz rend első paplovagja volt, ismét harcolni kényszerült az orkok ellen.
A béke napjai végleg elmúltak. Délről orkok támadták a földeket. Északon pedig egy új fertőzés kezdett terjedni a falvakban. A pestissel fertőzött városokban a lakosság nagyon gyorsan elpusztult. A Kirin Tor általános karantént akart elrendelni, de erről még meg kellett győzni a királyt is.
Uther átsietett a hatalmas fenyők árnyékában fekvő sátrak között, nehéz páncélzata nem gátolta haladásában. A sátrak tövében csinos kis kupacokban páncélok, fegyverek voltak felhalmozva. Emberei a földön fekve, vagy a fák tövében ülve éppen a hosszú menetelés fáradalmait pihenték ki, de amikor elhalad előttük, felugorva azonnal tisztelegtek. Mind ismerték már… parancsnokuk, Fényhozó Uther az első és második háború hőse, egy élő legenda. De Uther nem látta magát annak, érzelmeit mindig jól palástolta, a pimasz és szertelen fiatalokkal ellentétben ő a Fény útját követte. Ő kapta meg az Első Hadsereg irányítását, amely a szövetség legnagyobb állandó serege volt. Ez a hadsereg már régóta létezett, már az Arathori Birodalom idején is, majd tanúja volt a hét nemzet széthullásának is. A hatalmas győzelmek szimbóluma volt, és senki másnak nem tartozott hűséggel, csak a Lordaeroni Szövetségnek. Az utolsó nagy háború óta több generáció is szolgált benne, de létszáma egyre csökkent. Amikor megszüntették a hadkötelezettséget, és mindenhol béke honolt, nem sokan jelentkeztek a hivatalos hadseregbe, inkább helyi polgárőrnek, városi őrnek vagy internáló tábori őrnek jelentkeztek. Azt a néhány veteránt, aki kitartott, a helyőrségekbe irányították, hogy felügyeljék a békét, és levadásszák a maradék ork fosztogatót, akik a déli területeken zaklatták az utazókat. Uther keze alatt csaknem ötezer katona szolgált, amikor elhaladtak a Nagy Monostor mellett a Tirisfal-tisztáson, ahol sok-sok éven át maga is tanította a jövő paplovag nemzedékeit. Majd több önkéntes is csatlakozott hozzájuk, mire ideértek létszámuk újabb kétszáz fővel nőtt. Körülbelül négyezer gyalogos, hétszáz könnyűlovas, több tucat parancsnok és néhány elf pap, valamint varázsló is szolgált a seregben. Utóbbiak elhagyták szülőföldjüket, és büszkén harcoltak a szövetség tagjai mellett Quel’Thalas kiválása után is.
Uther lassan haladt át a táboron, páncélja minden lépésnél megzörrent, csizmájával beletaposta a földbe a zöld füvet és a száraz leveleket. Megszemlélte a tábor összes pontját, beleértve a katonákat is.
- Szórakoznak velem? – motyogta, mély hangja misztikusan csengett, ahogy vörös szakálla között megbúvó szájával formálta a szavakat. – Így akarunk harcolni az orkok ellen?
Majdnem elnevette magát elkeseredettségében. Ennyi emberrel a Második Háborúban azonnal vereséget szenvedett volna. Rengeteg katona túl fiatal, vagy éppen túl öreg volt, tanyasi legények és idős parasztok, akik azért jelentkeztek a hadseregbe, hogy megvédjék szerény javaikat. Az újoncokkal lovassági támogatás is érkezett, mert a nemesség ragaszkodott a „szegények védelmével”, nem mintha ez őket különösebben érdekelte volna. Sokan a dicsőség megszerzése miatt álltak be a seregbe, és a nemesség aggodalmát egy vállrándítással elintézték.
Tavasz volt, az emberek lerázták magukról a fáradtság leplét, ami akkor telepedett rájuk, amikor ősszel az orkok utána hajsza kudarcba fulladt. Uther szerint jobb is volt ez így, mert a felkészületlen hadseregre a teljes megsemmisülés várt volna. De az ellenségről nem tudott sokat. Habár, ha majd egymással szemben állnak a csatatéren, csak magában és a katonáiban bízhat. Ahogy tovább sétált, felkeltette a figyelmét egy fehér ló, amin egy meglehetősen kihívó öltözetű férfi ült. Nevetséges, csicsás páncélt viselt, nyakán vastag ékszer csüngött. Uthernek elég ideje volt a fintorgásra, amíg a lovas odaléptetett:
- Üdvözöllek, Fényhozó Uther, Georges Penwright vagyok, az Első Hadsereg tábornagya – az aranyba öltözött férfi meglehetősen arrogánsan beszélt, de nem hiányzott a hangjából a tisztelet sem, ragyogó vörös haja és páncélzata ragyogott a napfényben. - Ő a helyettesem, Anduin Praeton tábornok – mutatott rá egy elegánsan öltözött emberre, aki mellette léptetett, s ruháját Azeroth Arany Oroszlánjának címere díszítette.
- Üdvözlöm, tábornagy. Végigjártam a tábort, és nem vagyok elégedett. Olvastam, hogy Ön is harcolt a Darrowmere-tavi ütközetben, és kitűnt társai közül. Mondja, maga szerint ez egy ütőképes hadsereg? Az a hír járja, hogy az ellenség megindult az Alterac szíve, Strahnbrad felé, ahol a vidék fő kereskedelmi útjai kapcsolódnak össze.
A rikító színekben pompázó katona felháborodottan nézett felettesére:
- Ezek szinte mind önkéntesek. Nem részesültek megfelelő kiképzésben, és a fegyelem se jellemző rájuk annyira. A háború utáni években a hadseregünk, nos, kicsit el lett hanyagolva.
- Tudom, és ezért gyorsan kell intézkednünk. Mihamarabb futárokat kell küldenünk a főbb ellátó vonalakhoz. De most tudni akarom, milyen információi vannak az ellenségről. Mondjon el mindent, amit tud – váltott gyorsan témát Uther.
- Nos, uram, nem egy, hanem két ellenséggel is szembe kell néznünk. Nem értem az orkok politikáját, nagyon zavaros, jobb, ha ebbe nem is megyek bele. A lényeg, hogy tavaly nyáron az összetűzések közben felfedeztük, hogy a Feketeszikla-klán megmaradt tagjai Lordaeron déli részénél gyülekeznek, és elfoglalták a Feketeszikla-hegységet. Legalábbis a helyőrségeinkből ezt jelentették. Erősebbek, mint Thrall seregei, de elég nagy fejetlenség uralkodik köztük.
- Nem tudjuk, ki a vezetőjük, de megkezdték hadműveleteiket Alteracban és a Hillsbrad-előhegységben. Thrallt viszont hónapok óta nem láttuk. Az utolsó jelentések szerint, amik róla szólnak, a Morben tartományban lévő hadikikötőnél tűnt fel, ahol hajói összecsaptak a mi erőinkkel, s győzelmet is arattak. Stratégiát váltottak, nem a régi Horda célpontjait, a népesebb falvakat támadják, hanem azokra a területekre csapnak le, ahonnan az erősítést várjuk, és a hadseregeink készleteit raktározzuk – jelentette a tábornagy, miközben a sátrak között sétáltak.
- Most ezek a Feketeszikla orkok jelentik a legfőbb problémát, őket kell elintéznünk. Fel fogják dúlni a keleti földeket, ha nem lépünk. Majd később foglalkozunk ezzel a Thrallal – döntött végül Uther, és elnézett észak felé, ahol Strahnbrad városa terült el.
Thrall… milyen furcsa név egy orknak, gondolta magában. Azt remélte, hogy a Feketeszikla-klán elpusztítása után méltó figyelmet szentelhet a hírhedt ork vezérnek.
Keletről egy lovas vágtatott feléjük a Királyok Útján. Amint odaért hozzájuk, leszállt lováról, meghajolt Uther előtt, majd átnyújtott neki egy levelet, melyet a királyi pecséttel zártak le.
- Uram, siettem, ahogy csak tudtam. Maga Terenas király üzent Önnek – lihegte kimerülten a fiú, majd a férfiak mögé húzódott.
Fényhozó Uthernek, az Első Hadsereg tábornokának, az Ezüst Kéz lordjának
További erőket küldtem utánatok, hogy könnyebben megbirkózzatok az ork fenyegetéssel. Az ellenség elfogott felderítőitől megtudtuk, hogy sokkal többen vannak, mint gondoltuk. Arthasra, a fiamra, Lordaeron trónjának örökösére bíztam ezeknek a csapatoknak a vezetését. Nemrég ő is paplovag lett. Vigyázz a fiamra, barátom, és űzd ki a földjeinkről a hitvány betolakodókat.
II. Terenas Menethil, Lordaeron királya
Uther elmosolyodott olvasás közben. Arthas volt az egyik legjobb tanítványa, és most együtt fogják kiűzni az orkokat. Ő oktatta neki a Szent Fény tanait, ő áldotta meg a fiút tizenkét éves korában, ő vezette be a paplovagok rendjének titkaiba. Arthas bizonyította rátermettségét, amikor megsemmisített egy amani trollokból álló portyázó bandát, akik Quel’Thalas határánál fosztogattak. Igen, egyszer Arthas lesz az Ezüst Kéz Lovagjainak vezetője és Lordaeron királya. Remélte, hogy nem lesz túl sok neki egyszerre. Az ifjú türelmetlen természetű volt, sokat kapkodott. De ha választani kell valakit, akivel harcolhat az orkok ellen, akkor mindenképpen őt választaná.
- Rendben van – nézett fel, és rögtön észrevette, hogy a katonák a táborban feszülten várják a fejleményeket. Ránézett a nevetségesen festő beosztottjára, majd így szólt: - Azonnal indulunk. Az ellenséget meg kell semmisíteni, mielőtt ők lepnek meg minket. Eltöröljük az orkokat a föld színéről egyszer, s mindenkorra. Táborbontás! – kiáltotta el magát, és a katonák azonnal nekiláttak a sátrak szétszerelésének.
Scarlet Crusader
of the Shattered Sun
Scarlet Crusader
Scarlet Crusader
Caer Darrow romjai, Quel'thalas-Lordaeron határvidék, Tél, 612, Két évvel korábban
A hideg, nyirkos levegőben szinte tapintható volt a csend. Csak a vízcseppek csobbanása hallatszódott a barlang labirintusszerű járataiban, az ősi romok alatt. Egyedül volt a sötét alagutakban, hogy teljesítse feladatát, amit mestere kijelölt számára. Örömmel vállalta a küldetését, majd visszatért ezekre a földekre, hogy összegyűjtse azokat, akik válaszoltak a nagyúr hívására. Megalapították a Kárhozottak szektáját, majd lassan terjeszkedni kezdtek, úgy hálózva be a könnyelmű embereket, akár a pók a gyanútlan áldozatát.
Ő, Kel’thuzad Amar volt a szekta vezetője. Elégedett volt a munkájukkal, mert a kívülállók nem szereztek eddig tudomást sem a szektáról, sem az ő jelenlétéről. Egyszer, régen ő is a dalarani mágusok közé tartozott, a Mágia Földjén, a Varázslók Otthonában. Zseninek számított a többiek között, és gyorsan emelkedett a ranglétrán. Sikerült bejutnia az Ibolya-fellegvárban működő Levegőtanácsba is, mielőtt kiderült róla az igazság. Gazdag volt, mindent megszerezhetett, amit akart, egy átlagember boldogságához nem is kellene több, de…
Az orkok ellen vívott Második Háború alatt megismerte a dolgok igazi oldalát. Azokban az időkben ismerkedett meg a mágia egy másik, csodálatos fajtájával, melyet a dalarani mágusok ostobán elutasítottak, és megtiltották a gyakorlását. Nekromancia! Elkezdte használni a Nagy Sötétség gonosz mágiáit, felhasználta a végtelen energiát, hogy visszahozhassa a halálból az elhunytakat. Ez volt a Halál Művészete. Kel’thuzad Amart annyira lenyűgözte a mágia ezen formája, melyet a démonok által irányított ork boszorkánymesterek használtak, hogy szembeszállt a tanács akaratával. Sokáig művészetként tekintett erre a mágiaformára, nem a hatalom forrásaként… aztán meghallotta a hívást.
Erre várt évek óta, ezt kereste, valakit, akihez csatlakozhat, akivel örök dicsőséget szerezhet. Itt majd tökélyre fejlesztheti a képességeit, belenézhet a sötét művészetek legapróbb rejtelmeibe is. Kilépett az általa oly gyengének tartott Levegőtanácsból, majd elhagyta Dalarant. Utazása hosszú volt, több hónapjába került, amíg utat talált Lordaeron északi partvidékére, ahol sikerült feljutnia egy hajóra. Arra a helyre igyekezett, ahonnan az első hívás érkezett, Északszirt fagyos szigetére. Ezt a földet kietlen, hideg pusztaságok borítják, ameddig a szem ellát, az emberekben még a vér is megfagy pillanatokon belül.
De őt ez nem zavarta! A hang folyamatosan sürgette, az örök hatalom és gazdaság ígéretét suttogva. Tudta, érezte, hogy egy hihetetlen erő hívja. Északszirti utazásába sokszor majdnem belehalt, de kivételes tudását felhasználva sikerült életben maradnia ezen a sötét, ismeretlen földön. Több héten keresztül vándorolt a fagyos vidékeken, szolgái egymás után elhullottak a kimerültségtől és a kibírhatatlan hőmérséklettől. Egyik nap felfedezte Azjol’Nerub lenyűgöző városának ősi romjait, melyet egy rég elfeledett faj tagjai építettek. Itt találkozott először a Hívó dicsőséges seregeivel. Az élőholt lények hatékonyan járőröztek a romok között, ügyelve az esetleges betolakodókra. Végül eljött a nap, amikor végtelennek ható utazása végére ért, eljutott arra a helyre, ahonnan a hívás érkezett. Egy hatalmas jégtorony emelkedett a kietlen föld fölé. A torony körül ragyogó kék fény világított, mindent átitatott a varázslat.
Ahogy közeledett, a hang egyre többször szólt hozzá, folyamatosan sürgette. Minden szavába érezni lehetett a hatalmat és a mágiát. Ezek segítették át a jeges vidék bestiái között, ezek parancsolták meg az élőholtaknak, hogy hagyják békén őt.
Lidérckirály… így hívták új mesterét. Megosztotta vele terveit, a világ sötétségbe taszításának gondolatait. Kel’thuzad arra vágyott, hogy bizonyíthasson mesterének, ezért feltétlen hűséget fogadott, cserébe a Lidérckirály hatalmat ígért. Végül megkapta a feladatot, mellyel megmutathatja elkötelezettségét. Össze kellett gyűjtenie azokat az embereket, akik hűségesek a Lidérckirályhoz.
Ezután Kel’thuzad visszatért Lordaeronba, és elkezdte terjeszteni a Lidérckirály tanait, gondolatait. Kialakított egy új vallást, melyben a Lidérckirály volt a legfőbb parancsoló, majd elment Caer Darrowba, hogy előkészítse a háborút, egyben ura érkezését. A Kárhozottak szektájának a feladata lett, hogy előkészítsék a terepet, mire az élőholt főerők megérkeznek erre a földre. Kel’thuzad arca beesetté vált, nem az éhségtől, vagy az alultápláltságtól, ezt újdonsült erejének köszönhette. Viharvert ábrázatát fehér szakáll keretezte, és a szekta vezetőjének járó fekete palástot viselte.
Caer Darrow… a legfőbb mágia birodalma. A Második Háború alatt véres csaták szemtanúja volt, valamint itt éltek egy ideig Quel’thalas nemes elfjei is Ezt a helyet választotta bázisául, innen terjeszkedett a Kárhozottak szektája az északi tartományokban. Szinte minden nagyobb városban voltak tagjaik, és számuk egyre csak nőtt. A titkos labirintus felett a szigeten a nemesi származású Barov család telepedett le, majd virágzó várost alapítottak. Ők lettek Kel’thuzad rettegett élőholt járványának első áldozatai. Ügyeltek rá, hogy a hatóságok semmit se vegyenek észre, mert az a gondosan kidolgozott terv végét jelenthette volna. Ha minden a tervek szerint alakul, csendben, titokban, akkor mesterének hatalmas seregei hamarosan eltörlik az életet ezen a földön.
- Uram, a harmadik adag is elkészült, készen áll az elszállításra – szólalt meg egy mély hang. A terem jobb szélén, a jótékony félhomályban állt Erpwold Dietrich, a szekta végrehajtója, egyben kegyetlen nekromantája.
Kel’thuzad felemelte csontos kezét a pergamenről, ami az előtte álló ősi tölgyfaasztalon feküdt. Rengeteg háború dúlta már fel ezt a világot, milliónyi ember veszett oda az évezredek során, de a Lidérckirály tervéhez, a pestishez egyik sem ért fel. Ezt sem a Szövetség, sem a Horda nem fékezhette meg. Nem állhatnak ellen a sétáló élőholtaknak, a leláncolt lelkeknek, a borzalmas teremtményeknek, melyek száma egyre nő, ahogy az ellenség katonái elhullanak
- Nagyon jó. Ezzel kezdetét veheti hadjáratunk, amely pusztulásba taszítja ezt a földet. Menj, szórd el a magvakat, melyekből nem élet, hanem halál fog kicsírázni – adta parancsba szolgájának. – Ez lesz az első célpontunt – tette hozzá, és felemelte a pergament, mely a lordaeroni királyság északi területeinek vázlatos térképe volt. Rámutatott egy falura, amely az erdők között feküdt, egy kis hegyláncon túl. Alatta apró betűkkel a falu neve: Andorhal.
- Ez a város a környék gabonaelosztó központja. Innen terjed majd szét a pestis, beterítve a környező földeket, elpusztítva az élőket – szólt Kel’thuzad, sötét szeme izgatottan csillogott. Hamarosan megkezdődik a föld felperzselése, a jövő magjainak elvetése.
Scarlet Crusader
Dalaran, Kereszt-sziget, Ősz, A Fény 614. éve
A földet emberek vére öntözi. Az eget vöröslő foltok pettyezik, a halandók halálának tükreként. Hatalmas fellegvárak - melyek több ezer éve állnak mágikus falakkal körülvéve – dőlnek le ebben az órában, a legsötétebb órában. A pusztulás szimfóniája hallatszik mindenhol, ahol kezdetét vette a küzdelem. A virágzó földet ismét háborúk döntik romba. Az eget egy hatalmas árnyék takarja el. Voltak, akik felfogták, mi vár rájuk, de mire cselekedhettek volna, már késő volt. Északról a Csapás söpört keresztül a vidéken, elpusztítva minden élőt, s a holtakat a Sötét Úr szolgálatába állítva. De ez csak megtévesztő hadművelet volt, melyre a démonuraknak volt szükségük, hogy seregeik lerohanhassák ezt a világot.
Eljöttek, hogy meghódíthassák ezt a földet, és sütkérezhessenek a szentségtelen dicsőségben. Eljött az ő idejük, s ezzel véget ért mindenki más ideje. Annak ellenére, hogy Tirisfal őrzői évezredeken át védték a halandók birodalmát, a sötétség újra elborítja a földet, és megkezdődik a káosz uralma.
of the Shattered Sun