 |
Impresszum, jogi nyilatkozat | Kapcsolat World of Warcraft is a trademark and Blizzard Entertainment is a trademark or registered trademark of Blizzard Entertainment in the U.S. and/or other countries. wow.lap.hu | mmorpg.lap.hu | Computerworld.hu | PCWorld.hu | GameStar.hu | VideoSmart.hu |
 |
Murloc
Scarlet Crusader
Az Andorhalba vezető hídon
Düh. Elkeseredettség. Harag. Utálat. Megszégyenülés. Arthasban megszámlálhatatlan érzelem váltotta egymást. Felfoghatatlan volt számára, mit tett egyetlen ember a népével. A napokig tartó menetelés során több százan csatlakoztak hozzájuk a környező helyőrségekből. Kezdte megérteni, hogy ez nem egy újabb támadás a király ellen, itt sokkal komolyabb dologról van szó. Háború készül…
Pörölyével egy újabb élőholttá vált földművest szabadított meg az öntudatlan szenvedéstől. Arcát verejtékcseppek pettyezték és marták a szemét. Látta, hogy az egyik füstölgő romhalmaz mögül újabb két zombi csatlakozik a küzdelemhez. Az élő hullák már körbevették őket.
- Fény, tisztítsd meg őket! Ish deti dalurah vanerg! - kiáltotta el magát. Az ősi imákon az elfek finomítottak sok-sok évvel ezelőtt. Arthas várt, majd elégedetten figyelte, ahogy egy hatalmas fénycsóva csapódik be az élőholtak közé elporlasztva a teremtményeket. Átkozott testük nem bírta elviselni a Szent Fény erejét. Előrelendült a sétáló hullák tömege felé, emberei hűségesen követték. Lecsapott az egyik förtelem lábára, fegyvere inakat szaggatott szét és csontokat zúzott porrá. Az élőholt hátrahőkölt, a paplovag ezt kihasználva rácsapott az ocsmány koponyára. Vér és agyvelő záporozott a közelben állókra.
A harc még sokáig elhúzódott, majd lassan lecsendesült. A katonák elégették az összes holttestet, átkutatták az összes épületet. A faluban élők felgyújtották az épületek nagy részét elkeseredettségükben, mielőtt mind átváltoztak volna. Ezzel sikerült megakadályozniuk a fertőzés továbbterjedését. Arthasnak nem voltak kétségei afelől, hogy ez csak ideiglenes megoldás és még rengeteg élőholt szolgálja a titokzatos halottidézőt.
Megtisztították a híd környékét, majd a déli piac területét. Ha Jaina-nak igaza volt, akkor a halottidézőnek itt kell valahol lennie a közelben. Amikor először hallott az északon dúló járványról, a Lordaeroni Nemesek Tanácsához hasonlóan nem érezte át a helyzet súlyát. Álmában sem gondolta volna, hogy idáig fajulhat a helyzet. A pestis már elérte a középső tartományokat, hamarosan pedig az egész országban jelen lesz. Az elmúlt hónapokban megugrott a halálkultisták száma is, kezdetben őket is alábecsülte. Nem sokkal azután, hogy elhagyták Brillt, összefutottak egy kultistákból álló karavánnal, melynek kísérői halálukig harcoltak. Ma reggel ugyanolyan ruhába öltözött alakokkal találkoztak egy régi aranybányánál. Valamilyen szertartást végeztek, mintha mágiával akarták volna kinyírni az ércet a föld mélyéről.
Aztán itt van ez a halottidéző az élőholt seregével együtt. Kifosztották a vidéket és megtámadták a független falvakat, városokat és az erődöket. Találkozásukkor a sötét varázsló elmenekült undorító bérenceire hagyva a harcot. Cyrus, az elf úgy gondolja, hogy a halottidézőnek köze van a pestis terjedéséhez. Arthas eltökélte, hogy végez a gonosz mágussal, hátha ezzel véget vethet a szörnyű járványnak, mielőtt még több ember belehal.
Korábban a nap folyamán találkozott a helyi erők néhány tisztjével, akik kitartottak, míg meg nem érkezett a felmentő sereg.
- Az élőholtak elözönlötték az északi tartományokat és a számuk egyre nő. Ha megenged egy észrevételt, uram, szerintem nem véletlen, hogy ahol felüti a fejét a pestis, ott idővel megjelenik egy kisebb hullasereg is – mondta akkor a kapitány, miközben a térképen mutatta a fontosabb helyeket. Arthasnak nem kellett a ránéznie a pergamenre, már rég fejébe véste szülőföldjének minden egyes apró szegletét.
A csata után összehívott egy tanácskozást, melyen részt vettek az erősítés parancsnokai is. Victor Kane tábornok és Laywright kapitány kiváló katonák voltak, több csatában bizonyítottak már. A megbeszélésen nem volt nyugodt a légkör, mert tudták, hogy ezalatt is folyamatosan nő az élőholtak száma. Minden jel arra mutatott, hogy az Andorhalból küldött gabonaszállítmányokkal terjedt szét a fertőzés. Útjuk során a kisebb falvakban megsemmisítették az összes gabonát, hogy elejét vegyék a fertőzésnek.
Miután a haditanács véget ért Arthas felhajtotta a sátor egyik lapját és sétálni indult. Sírás, sikoltozás és a menetelő katonák dobogása hallatszódott a távolból. Andorhal felett egy hatalmas füstfelhő emelkedett az ég felé. Túl késő… már nem menthetik meg a falut. Leült a híd szélére és visszagondolt a két nappal azelőtti éjszakára, a kérdésekre, melyekre megpróbálta kicsikarni a választ a foglyul ejtett kultistából. Tudta, hogy elragadtatta magát és nem cselekedett helyesen.
- Légy átkozott! – kiáltotta és újabb ütést mért a véres arcra. – Ki adta parancsba, hogy fertőzzétek meg a gabonát? Ki a mestered? Mi a célotok?
Hiába tette fel kérdéseit, néhány talányos válaszon kívül nem tudott mást kihúzni a fogolyból.
- Hamarosan az élet utolsó szikrája is kihuny azokból, akik nem követik a Kárhozottak Szektáját – mormolta a kultista.
Arthas megragadott egy izzó fémrudat és beledöfte a fogoly kezébe, majd lassan húzni kezdte végig a karján. A perzselő meleg és saját, égett húsának bűze sem törte meg a szekta tagját, továbbra is hallgatott. Az ifjú herceg belenézett a fájdalomtól üveges tekintetve és megdöbbent a felismeréstől. Az előtte ülő férfi is csak egy ember, aki rossz döntést hozott. A maga boldogulását kereste, de nem érdekelte, hogy emiatt ezreket taszíthat a halálba.
- A hamu hamuvá lesz, egyszer minden elbukik – suttogta a kultista. Arthason a düh és a tehetetlenség érzése suhant át, miközben nézte, hogy a férfi mosollyal az arcán kileheli a lelkét. Ellenállt a kínzásnak. Magával vitte a titkot a sírba. Semmit sem ért el ezzel…
Szörnyen megkínozta a kultistát, akit Brillben ejtettek foglyul Jaina-val. Elvesztette a józan ítélőképességét, nem paplovaghoz méltón cselekedett.
Egy villanás kíséretében a kimerült Jaina jelent meg mellette az elf pap, Cyrus társaságában. Úgy álltak egymás mellett, mint mester és tanítványa. A visszahúzódó elf hatalmas erőt birtokolt. A lány aggódó pillantást vetett rá, majd megszólalt:
- Arthas, sikerült kiűznünk az élőholtakat a város déli részéből. De valami szörnyűséget éreztem ott. Több helyen mágiát használtak, de nem a megszokott módon. Ez valamiféle torz, megváltoztatott, elkorcsosult varázslat lehetett. Úgy gondolom, hogy az emberünk műve. Még utolérhetjük, szerintem a gabonaraktárak közelében lehet.
Arthas lehajtotta a fejét.
- Elkapjuk a szörnyeteget, akárhová is bújt. Menjünk – szólt, mintha észre sem vette volna az elfet. Cyrus csendesen követte őket a távolból. Miközben áthaladtak a város utcáin megszemlélték a rombolást, a hullahegyeket. Több helyen még mindig égett a tűz. Szürke felhők gyülekeztek felettük, majd eleredt az eső, mintha az ég is az elesetteket siratná. Átkeltek a város főterén, majd beértek egy kis udvarra, ahol egy megsárgult koponyákból rakott halom állt. Az ellenálló parasztok holttesteit a kultisták karókra tűzték, az élőholtak így lakmároztak belőlük. A macskakövekre rászáradt a vér, a levegőben a halál szaga terjengett. Tovább haladtak a gabonatároló felé. Odaérve elszörnyedve látták, hogy a zombik elvonszoltak néhány holttestet a csatatérről, majd szétszaggatták őket. Két élőholt még mindig a testeket marcangolta. Mögöttük az árnyékban egy sötét alak állt, ruhájának sárgaréz gombjai néha megcsillantak. Megfordult és lehúzta a csuklyáját. Ugyanannak a megfáradt öregembernek az arca tekintett rájuk, mint pár napja Brillben.
Arthast elöntötte a gyűlölet és megragadta pörölyét. Jaina nyugodtan állt, miközben a férfi arcát tanulmányozta. Valamiért ismerős volt neki.
- Üdvözöllek, gyermekem. A nevem Kel’thuzad – szólalt meg a mágus- szakálla között mosolyra húzódott a szája. Jaina nem tudta leplezni megrökönyödését. Ez a mágus hagyta ott Dalarant, hogy a sötét, tiltott művészeteknek hódoljon. Miért nem gondoltak erre a lehetőségre? - Ugyanazt tudom mondani, mint múltkor. A kíváncsiságod fogja okozni a veszted.
- Te állsz a pestis mögött? A szektád felelős mindenért? – üvöltötte Arthas.
Villám csapott le nem mesze tőlük, a várost valami beteges, zöld fény lepte el.
- Igen, én rendeltem el, hogy osszák szét a fertőzött gabonát, de az érdem nem egyedül az enyém.
- Ezt hogy érted? – csattant fel Jaina.
- Mal’Ganist, a rémurat szolgálom. Ő irányítja a Falkát, amely megtisztítja a földet és elhozza az örök sötétség paradicsomát – kiáltotta lángoló tekintettel Kel’thuzad. Az eső egyre jobban esett, a szél viharossá fokozódott.
- És mitől tisztítja meg ez a Falka a földet? – tette fel az újabb kérdést a paplovag,
- Mindentől… ami él, természetesen – felelt vigyorogva a halottidéző. – Már mindent eltervezett. Stratholme-ban megtalálhatjátok, ha annyira kíváncsiak vagytok.
A két élőholt hirtelen megindult feléjük, miközben Kel’thuzad behátrált a sötétségbe.
- Azt már nem! Nem fogsz még egyszer meglógni! – kiáltotta bele Arthas az alaktalan ködbe.
- Arthas, vigyázz! – sikoltott fel Jaina. Az egyik zombi ráugrott az ifjúra és a földre döntötte. A lány egy tűzgolyót hajított a másik lényre, ami azonnal szénné égette. A földhöz szögezett paplovag megpróbálta megragadni a pörölyét, de a szörny fogai már egészen közel csattogtak az arcához. Már kezdte megadni magát, amikor vakító fény villant és a rém lerepült róla. Oldalra nézett és meglátta az elf papot, amint előlép egy ház mögül.
- Felétek ilyen egy romantikus séta? – kérdezte mosolyogva Cyrus.
- Nagyon vicces – vágott vissza Arthas. – Kel’thuzad után megyünk és végre igazságot szolgáltatunk. Ha a felderítők nem tévedtek, egy másik élőholt sereg állomásozik a várostól északra. Valószínűleg ott megtaláljuk. És amint végeztem vele, felkutatom azt a rémurat, Mal’Ganist. Nem hagyom, hogy pusztulásba taszítsák a földemet!
Odarohant a tároló ajtajához és feltépte. Odabent szörnyű látvány és bűz fogadta. Legyekkel borított szétmarcangolt hullák mindenhol, de a helyiség ettől eltekintve üres volt.
- Az összes gabonát elszállították… elkéstünk – suttogta maga elé döbbenten.
Jaina lesütötte a tekintetét és várta, hogy a férfi összeszedje magát. Majd visszatértek a táborba és felkészítették a csapatokat, hogy összecsapjanak Kel’thuzad erőivel. Eljött a visszavágás ideje.
Scarlet Crusader
A végét nem akartam komikusnak szánni, inkább győzött a kimerültség, de ezt is máshogy kellene írni, majd a végső verzióban teszek róla
Köszönöm a véleményt!
of the Shattered Sun
A csatának a hangulatát nagyon jól megragadtad szerintem. Valdar nem gyakorlott lovag, aki ráadásul épp élőholtak elleni harcba csöppent, és ez át is jött szépen.
Egy pár dolog:
Thorek Gent - egy régi barát. De ennél többet nem is tudtunk róla. Így az olvasónak nem több egy random személynél, akinek van neve. Szvsz legalább egy jelenet nem ártott volna, ahol láthattuk volna, hogy olyan nagy barátok, mielőtt kivégezted.
Ahogy írtam, a hangulatot jól megragadtad, bár az a kikívánkozó reggeli a végén szerintem kicsit elrontotta a képet. Inkább félelmet/megrökönyödést vártam volna.
Picit pontatlannak éreztem ott, hogy lezuhant a lóról egy lovag, eszméletét vesztve. A következő mondatban pedig már hulláról van szó. Ill. ott, hogy használhatatlanná vált a páncél. Megrepedt? Elszakadt? Mi történt?
A Nagy Sötétség... hát nem tudom.. szerintem ezt nem lenne annyira muszáj lefordítani.
Ezen kívül a vége kicsit furcsának tűnt... hogy levette a sisakját, majd újra elájult. Gondolom, komikusnak szántad, de valahogy nekem nem illik ide. Talán egyedül vagyok vele.
Meg talán még egy kis leírás beleférne, például a sebesülteket szállító kocsiról.
Mindenesetre szerintem ez a fejezeted eddig a legjobb.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Scarlet Crusader
Gnomeregan Exile
Scarlet Crusader
4. rész – Az ellenség arca
Másnap, Andorhal határában
- Riadó! Fegyverbe! Az élőholtak már a nyakunkon vannak! Roham! – harsantak a kiáltások, miközben megszólaltak a kürtök. A lovasezred felhúzott zászlókkal indult meg az ellenség felé. Közel száz bátor férfi nehézpáncélzatban, lovaik acéllal díszítve. Lándzsáikat leeresztették, most mind előre néztek, várván, hogy végre húsba marhassanak.
Valdar Justaxe alig látott ki a sisakja mögül, de megpróbált minden részletet szemmel tartani. Az ezred, amiben szolgált, csatlakozott Arthas herceg erőihez. Lovagok voltak, ez volt a kötelességük. Ilyenkor nem számított, hogy ki honnan jött, kinek milyen élete volt eddig. Csak a jelenre koncentráltak.
Az alakzat hátsó részében helyezkedett el, biztos kézzel irányította lovát, Constance-t. Csontjaiban érezte a föld rezdüléseit, ahogy hátasának patái hozzáverődtek a kemény kőzetekhez. Ő maga még nem találkozott sose élőholtakkal, de az idősebb katonák eleget meséltek róluk, hogy kialakíthasson egy képet magában. A katonák maguk között a fertőzést Pestisnek, az élőholt seregeket Csapásnak hívták. Úgy vélték, hogy a Nagy Sötétségből érkezett a veszedelem, hogy elnyelje a földet. Hallgatta a frontvonal elejéről érkező hangokat. Kiáltások, sikolyok, kardpengés, hörgés. Ahogy az ezred egyre közelebb ért, a talaj egyre feketébb lett a lovak lába alatt. A levegő bűzzel telt meg, a katonák öklendezni kezdtek. Az eső is eleredt, amikor a sereg előtt felbukkantak Andorhal házainak sziluettjei. A herceggel érkezők közül többektől hallotta, hogy egész éjjel meneteltek, csak egy órára álltak meg, hogy kifújják magukat. Valami fontos dolog lehet a faluban. Megszólaltak a kürtök, hogy gyorsabb haladásra ösztökéljék a lovasokat. Egyre közelebbről hallották a pajzsokhoz csapódó kardok hangját, a sebesült férfiak jajveszékelését. Valdar mellkasában szétáradt a hideg, amikor arra gondolt, hogy pár percen belül ő is a haláltusájukat vívó szerencsétlenek között feküdhet a földön.
Remegő kézzel irányította a lovát előre. Sziszegő hangokat hallott, majd nyílzápor zúdult a nyakukba. Látta, ahogy régi barátjának, Thorek Gentnek a fejéről leesik a sisak, szeméből egy tollas nyílvesző állt ki. Pánikba esett. Vajon ő lesz a következő? Úrrá lett rajta a félelem, elöntötte a rettegés, amikor a holttest üres szemébe nézett. Borzalmasan érezte magát, megszédült és majdnem lezuhant a földre. Meg akart fordulni, el akart vágtatni innen, de nem tudta megtenni.
- Futamodjak meg? Meneküljek el, mint egy gyáva féreg? – suttogta halkan, hangját elfújta a szél.
Úgy érezte magát, mint amikor először találkozott az orkokkal Strahnbradnál. A hatalmas, aranyozott kürt újra megszólalt… eljött az ő ideje. Társaival együtt előrenyomult, körülöttük záporoztak a nyilak. Hirtelen felbukkant előttük a csatatér, borzadó kiáltások hangzottak fel a sisakok alól. A hatalmas élőholt sereg a látóhatárig nyúlt, megszámlálhatatlan sokaságuk úgy hullámzott, mint a végtelen óceán felszíne. Az élőholtak nem alkottak csatarendet, fejetlenül támadtak Arthas katonáira, akik kihasználva ezt könnyen levágták őket. Valdar a feketeség között több helyen is megcsillanó foltokat látott felbukkanni, a katonák már áttörték az élőholt vonalakat.
- Ne féljetek! Sokan vannak, de semmit sem érnek! – kiáltotta az ezredparancsnok. – Előre a hídig! Utat kell nyitnunk a gyalogság számára.
A lovasság rendezett sorban megindult előre, előttük a lándzsák erdeje, felettük a szélben lengő zászlók tengere. Miért tettem? töprengett Valdar, miközben iszonyodva hallgatta, hogy lovának patája alatt az elesettek csontjai hangos reccsenéssel törnek darabokra. Miért csatlakoztam a hadsereghez? Ez borzalmas! Látta, hogy a falu felől egy új élőholt csapat közeledik feléjük. Egy gyalogos osztag kivált a főseregből és megindult, hogy feltartóztassa őket. Jobban megnézte az ellenséges erősítést, majd hátrahőkölt a nyeregben. Mind a falusiak ruháját viselték, a szakadt rongyok között előbukkantak a csontok és a húsfoszlányok.
Az élőholtak körbevették a lángoló faluba vezető hidat, egy csapatnyi lovag már harcba bocsátkozott velük. Egy kis darab a seregből… Egy aprócska szelet, ami megpróbál kitartani. A háborúban ennyi jut a katonáknak. Nem többek, mint apró pontok a térképen. Valdar megértette, hogy élete a felettesei szemében nem jelent semmit, a nemeseket és tábornokokat nem érdekli, mi történik vele. Az életben maradásáról saját magának kell gondoskodnia. Miért nem figyelt jobban? Miért nem hallgatott apjára, amikor a Második Háború borzalmairól mesélt?
Ahogy közelebb értek az élőholtakhoz, Valdar tisztán láthatta fakó bőrüket, amely lazán lógott arcukon, szemeik nem tükröztek érzelmeket. De az arcok… az arcok megörökítették az utolsó gondolatokat. Borzalom, fájdalom, félelem látszódott a hullák ábrázatán, ez még félelmetesebbé tette őket. A testüket borító rongyok kosztól feketéllettek, kezeiket és fegyvereiket a rászáradt vér festette vörösre. Nehéz volt elhinni, hogy alig egy hete még a földjeiken szántottak, esténként együtt vacsoráztak a családtagjaikkal és boldogan, békességben éltek. Az ifjú lovag alig tudta visszatartani kikívánkozó reggelijét.
A jobb karjában tartott lándzsa hirtelen visszarúgott, keze azonnal elzsibbadt. A fából készült, acélhegyű fegyver felnyársalta az elé ugró élőholtat. Még fel sem eszmélhetett, és egy újabb hulla támadt rá. Bárdjával rácsapott a lándzsára, amely azonnal kettétört. Lova felágaskodott és mellső lábával szétzúzta a vigyorgó koponyát. A lovagok egyre előrébb haladtak, eltiporták az átváltoztatott falusiakat. Egy idő után azonban megrekedtek, a hátasok nem tudtak áthatolni ekkora tömegen. Ezt kihasználva az élőholtak lerángatták őket lovaikról és különféle szerszámokkal támadtak rájuk. Az egyik újonc sikoltva zuhant le lováról, amikor egy vasvilla a nyakába szúródott. Hamarosan hátasa is követte, az egyik rettenet egy mészároskéssel vágta szét a fájdalmasan nyerítő állat hátsó lábán az izmokat.
Valdar lovát is elérte az őrület, megbokrosodott és ledobta magáról gazdáját. A fiú nyekkenve ért földet egy pocsolyában. Felüvöltött, amikor egy zombi ráugrott és megpróbálta leszúrni. A látszólag gyenge lényben természetfeletti erő munkálkodott, minden erejére szükség volt, hogy távol tartsa a kést tartó kezet a páncél illesztéseitől. Lerúgta magáról és egy suhintással kettészelte a undorító teremtményt Egy lovag zuhant le mellé a földre eszméletét vesztve. Egy rémség azonnal ráugrott és ocsmány morgás közepette kitépte a karját, majd folytatta a többi végtagjával. Valdar lelökte a hullagyalázót a testről majd egy jól irányzott döféssel kivégezte.
Sok katona az erdő felé futott, megpróbáltak távol kerülni a horrortól. Az ifjú kirántotta kardját a testből, majd hátát egy fának támasztva megállapította, hogy mellvértje szinte használhatatlanná vált. Látta, hogy a lovagok egyre távolabb kerülnek tőle, ahogy visszaszorítják az ellenséget. Morgást hallott maga mögött, majd az utolsó pillanatban sikerült lebuknia. A feje felett egy hatalmas fejsze jelent meg és hasította ketté a fa vékony törzsét. Elesett, szilánkok záporoztak rá és fúródtak a bőrébe. Felemelte fegyverét és hárította a lény csapását, majd elkaszálta a lábait. Vért köhögött fel, majd odébb botladozott. Valami lecsapott rá és a földre taszította, szeme előtt összefolyt a világ. Érezte, hogy itt a vég.
Mikor magához tért, csodálkozva konstatálta, hogy még életben van. Felült és körbenézett. Egy szekéren feküdt, ami a sebesülteket szállította vissza a táborba. Visszanézett a híd felé és látta, hogy a lovagok megtisztították az utat és a hidat biztosították a gyalogosok. Megkönnyebbülten felsóhajtott, levette a sisakját, majd újra elájult.
Scarlet Crusader
Murloc
Scarlet Crusader