A vérelfek kormányzójáról szóló történetet Sarah Pine írta, és ezzel a történettel nyerte meg a Blizzard 2010-es írói pályázatát. Ennek a fordítása készült most el.
A történetet még nem a vezetőkről szóló novellák között lehet megtalálni, hanem a
Blizzard honlapján.
Mivel a quel'dorei-sin'dorei kapcsolatok és események nem mindenkinek lehetnek teljesen tiszták, ezért egy gyors áttekintést hadd adjak hozzá, hogy könnyebben lehessen megérteni a történetet:
A nemes elfek, vagyis a quel’doreiek az egykori Nemesenszületettek (Highborne) leszármazottai, akik még az Ősök Háborúja során átálltak a kaldorei ellenállókhoz, azonban akiket a háború után mágia-használatuk miatt száműztek Kalimdorról. Ők Lordaeronban, Quel’Thalasban telepedtek le, Napjáró Dath’Remart (Dath’Remar Sunstrider) választották királyuknak, és az Örökkévalóság Kútjából (Well of Eternity) származó víz felhasználásával létrehozták arcane energiájuk saját forrását, a Napkutat (Sunwell).
A trollokkal való csatározásaik során szövetséget kötöttek Arathorral, így segítséget kaptak az emberektől, ők pedig megtanították az embereket a mágia-használatra. Ekkor jött létre a varázslók városa, Dalaran, ahol nemes elf és ember mágusok együtt gyakorolták tevékenységüket.
A Második Háború során Anduin Lothar felhívására az akkori királyuk, Anasterian csatlakozott a Szövetséghez a Hordával szemben és Szélfutó Alleria (Alleria Windrunner) vezetésével egy nemes elf sereget küldött az emberek megsegítésére. A háború után Alleria egy csapatnyi nemes elffel együtt részt vett a Szövetséges Expedícióban, amely átkelt a Sötét Portálon át Draenorra. Az ő hollétükről a mai napig nincs tudomásunk.
A Második Háború után Anasterian otthagyta a Szövetséget, így a Falkával egymagukban néztek szembe a nemes elfek. A város védelmét az íjász-parancsnok, Szélfutó Sylvanas látta el, míg a Napkutat helyettese, Lor’themar Theron védte. Dar’Khan Drathir árulása folytán azonban Arthasnak sikerült behatolnia a városba, megölnie Anasteriant és Sylvanast és a nemes elfek többségét, valamint beszennyeznie a Napkutat és porig rombolnia a fővárost, Ezüstholdat (Silvermoon).
A Falka távozása után a megmaradt nemes elfeket Lor’themar igyekezett összefogni. Hamarosan megérkezett Dalaranból az utolsó Napjáró, Kael’thas herceg is, aki elesett testvéreik emlékére és tiszteletére vérelfeknek, vagyis sin’doreieknek nevezte át népének Quel’Thalasban maradt tagjait. Egy maroknyi sereggel együtt csatlakozott az Új Szövetséghez, azonban Garithos árulóknak bélyegezte meg őket és sokat kivégeztetett közülük. Ekkor sokan, köztük Rommath főmágus is, nagyot csalódtak Dalaranban, mivel a város eltűrte Garithos ámokfutását.
Ezután Kael’thas Illidannal szövetkezett és vele együtt távozott a Külső Földekre (Outland), Lor’themart pedig Quel’Thalas kormányzójának nevezte ki. Lor’themar régi barátjával, az új íjász-parancsnokkal, Fényesszárnyú Halduronnal (Halduron Brightwing) együtt gerilla-akciókkal igyekezett gyengíteni a Falkát. Ekkor ismerkedtek össze Anveenával és Kalecgosszal, és miután megismerték Anveena valódi kilétét, a lányt Lor’themar vette a védelmébe.
Hamarosan hírt adott magáról Kael’thas: Rommath visszatért és egy mesés új országról beszélt nekik, és arról, hogy hercegük hamarosan megjelenik és átvezeti népét a paradicsomba. Mivel a nemes elfek, függetlenül attól, hogy mágusok voltak vagy sem, mélyen kötődtek az arcane energiához, ezért nagyon megsínylették a Napkút elpusztítását és elvonási tünetek jelentkeztek náluk. Ennek csillapítására Kael’thas Illidantól tanult el bizonyos módszereket, amelyeket Rommath a vérelfeknek is megmutatott: más élőlényektől, így démonoktól vontak el energiát saját céljaikra. Néhányan nem voltak hajlandóak ezt a technikát megtanulni, őket Lor’themar kénytelen volt száműzni népe köréből. Ők a mai Quel’Lithien és Quel’Danil területén élnek egymagukban.
Rommath és mágusai egyetlen éjszaka alatt újjávarázsolták Ezüstholdat, azonban a vérelfeknek szövetségesekre volt szükségük. Sajnos a Szövetség követei valójában kémnek bizonyultak, aki a vérelfek arcane szentélyeit akarták lerombolni. A segítség nem várt helyről érkezett: az egykori íjász-parancsnok, az Elhagyottak vezére, a Banshee királynő, Szélfutó Sylvanas személyében, amit el is fogadtak. Miután a Szellemföldeken (Ghostlands) nyertek, Lor’themar a vérelfek felvételét kérte a Hordába, amelyet Thrall el is fogadott.
Kael’thas ezután ismét megjelent, de ő egyáltalán nem a Hordát akarta segíteni, hanem a Lángoló Légió egyik parancsnokát, Kil’jaedent. Ekkor polgárháború tört ki a vérelfek között mind a Külső Földeken, mind Quel’Danas szigetén. A draeneiok és más halandók segítségével végül legyőzték Kael’thast, és vele kihalt a Napjáró-dinasztia. Így továbbra is Lor’themar Theron irányítja a vérelfeket kormányzóként, őt segítik tanácsadói, Halduron és Rommath.
A vérelfeknek meglehetősen kusza a viszonyuk a Dalaranban maradt, illetve Theramore-ba költözött nemes elfekkel, valamint az Elhagyottak vezetőjével, Sylvanasszal is. Nem is olyan régen még mindannyian egy nép voltak, akiket egy cél vezérelt, azonban a Harmadik Háború és az azt követő események szétszabdalták őket, és viszonyaikat még nem rendezték egymással.
Erről szól Lor’themar Theron története, amelyből álljon itt egy kis részlet:
Lor’themar behunyta a szemét. – Van még valami. – Ez lesz a legnehezebb.
- Van még? – Renthar hangja egyhangú volt. – Nos?
- Mivel a Haragvónap sereg visszatért hozzánk – kezdte Lor’themar – és a helyzetünk a Szellemföldeken sokkal… biztosabb… a Messzejárókra kevesebb nyomás nehezedik. Ők… én… rendszeresen küldök nektek ellátmányt.
Lor’themar már hozzászokott azok gúnyolódásához, akiknek nem tetszett a cselekedete, de nem készült fel teljesen arra szúrásra, amelyet Renthar gúnyos nevetése okozott. Még Aurora annyira visszafogott és nyugodt arca, egy papnő arca is leplezetlen ellenszenvet tükrözött.
- Hat éve rothadunk itt, a te parancsodra dobtak ki minket otthonainkból, mivel elutasítottuk, hogy élő dolgokból szívjuk el a mágiát, mint holmi vámpírok – emelkedett fel Renthar az üléséből, és szinte remegett a dühtől. – És most fel akarod ajánlani a segítségedet? Mindazok után, amin átmentünk, te most eljössz hozzánk? Azok után, amit a Horda tett velünk annak az átkozott embernek a nevében, aki íjásznak meri nevezni magát? Mit gondolsz, milyen vak vagyok, Lor’themar? Meg kellene ölnöm téged. Meg kellene, hogy öljelek és elvinnem a fejedet Sylvanasnak!
A történetet pedig az alábbi linkeken lehet elolvasni:
1. rész
2. rész
3. rész
4. rész
5. rész
A következő történet a Sylvanasról szóló novella lesz, az azt követő történetre pedig még lehet szavazni a blogon!
Jó olvasást
A tényleges halhatatlanság az, hogy a szellemi lénye nem tud elpusztulni, csak a fizikai, amit a szellemi lényével bármikor újra tud teremteni. Ilyenek az Old God-ok is. Harcolhatsz ellenük, de legyőzni nem tudod őket. Egy halhatatlannak minek sebezhetetlenség?
Tényleg, az eradarok örökké élnek? Így belegondolva, ha az Ősök háborúja 10ezer éve volt, akkor Velen és Kil'jaeden milyen idősek lehetnek?
Számomra sem világos, hogy hogyan is lehet egy legyőzött erősebb a legyőzőnél, legalábbis ilyen isteni szinteken. A WoWWiki szerint a titánok halhatatlan lényeg, akárcsak az Old God-ok. Két halhatatlan harca mindíg érdekes kérdéseket vet fel. Akármi is történik, szerintem Sargeras lesz a végső küzdelmünk a WoW-ban, ezért számomra ő a főgonosz és nem az Old God-ok. Egyébként meg, ha logikusan belegondlunk, ha tényleg egyszer megjelenne Sargeras Azeroth-on teljes valójában, akkor az Old God-ok a mi oldalunkon harcolnának. Ha Azeroth elpusztul, meghalnak az Old God-ok is és fordítva. Ebben az esetben nekik is meg kell védeniük magukat. Az Old God-oknak Azeroth a horcrux-uk