Írnék még, de nem nagyon van rá időm sajna :) Az a baj, hogy olyan bőlére eresztem néha, hogy még én is megunom a végigolvasását :D
Azért szívesen olvasnám mások írását is hátha el tudnék plagizálni tőle valami jó kis sztorit :D

Sajnálom, hogy abbahagytad, imádtam olvasni ;)

Van valakinek valami jó sztorija? :)

köszi :)

Na ennyi lenne. Hosszabbra sikeredett, mint amire számítottam, de még így is ki kellett hagynom a nagyrészét, hogy 3 "részlet"-ben ideférjen. Na jó olvasást.

Nnna. Akkor itt lenne a vége srácok. Az adminoktól meg utólag is bocsi a nagy terjedelem miatt :)

...A szövetséges szárnyon a démonoknak hasonlóképpen meg kellett küzdeniük minden centiméterért. Marcus Jonathan hatalmas kétkezes pallosával a halál zenéjét zengte. Pengéje csengve, zümmögve vágta át magát a kemény démonpáncélon és csonton. Marcus mellett ugyanúgy válogatott vitézei alkották az ember csapatok gerincét. A paladinok csodás páncélja izzani látszott a szent erőtől, amely átjárta minden porcikájukat és pusztító erőt és kitartást adott nekik. Buzogányaik úgy roppantották össze a démontesteket, mintha csak bogarak kitinpáncélját taposták volna össze. Sarut elvakította egy pillanatra az a csodás fény, amely az egyik stormwindi Paladin mester fegyverébe csapott le az égből. A szent tűz végigkúszott a fegyveren le a paladin páncéljára onnan pedig a földre ahol pusztító tűzgyűrűként teljesedett ki. A körülötte álló démonok sikoltva váltak a tűz martalékává. A hatalms kataklizma megismétődött, de már egy másik paladin jóvoltából, majd egy másik is úgyanígy tett. A tűzben vonagló démonok megzavarodtak és tántorogva kerestek menedéket, de nem volt hová menniük. A hátsó sorok előre nyomták őket és csak egyetlen választásuk maradt, a halál. A szent tűz azonban elvesztette erejét és lassan kihunyt. A földön heverő üszkös testeket eltaposták a hátulról előretörő újabb démonok, akik mintha mi sem történt volna ugyanolyan erővel és elszántsággal vetették bele magukat a harcba. Az egyik paladin épp egy gyógyító varázslatot akart ráolvasni társára, amikor egy bárd repült át a gomolygó füstön és húsos roppanással állt bele a mellkasába. A paladin felemelkedett a földről és több yardnyit repült a fegyver lendületétől. Már halott volt, amikor földet ért.
A törpöknél is keményen folyt a harc. Bár méretük kicsi volt, de harci tudásuk és erejük minden tekintetben kárpótolta őket. Az ironforge-i törpök mellett közvetlenül a Dark Iron törpök harcoltak. Bárki látta is őket csak csodálattal szólhatott róluk. Harcmodoruk minden más azerothi fajnál pontosabb és fejlettebb volt. Minden törp harmadmagával állt, kicsi háromszöget alkotva. Minden ilyen kis „egység” egy nagyobb háromszög része volt és minden nagyobb háromszög egyetlen hatalmas háromszöget alkotott. Ha kidőlt egyikük az alakzat azonnal feltöltődött egy másik törppel. Ez a formáció szinte megtörhetetlen volt. A levegőből nézve a szemlélő azt láthatta volna, hogy a démonseregek támadása úgy tört meg ezen a háromszögön, mint a tenger vize a hullámtörőkön. A háromszög csúcsán a Dark Iron testvériség feje állt. Arcát sötétre festette a kiömlő vér. Kezében egy hatalmas buzogányt tartott, ami sötét volt akár az éjszaka. A törpök páncéja és fegyverei Azeroth híres „dark iron”-jából volt kovácsolva. Az egyik legkeményebb és legellenállóbb anyag volt Azerothban. Egy-egy, ebből az anyagból készített fegyver vagy páncéldarab egész vagyonokat ért és aki ilyet viselt, az bizony nem is titkolta, hogy mennyi munka és erőfeszítés van benne.
Az egyik Dark iron törp markolatig döfte hosszú, fekete pengéjét az egyik démonba. Fegyvere azonban megakadt a dög csontjában és nem tudta időben visszarántani. A démon hörögve markolta meg a törp kardot tartó kezét és bárdjával vállból lecsapta azt. A törp felordított, épen maradt kezével kirántotta az oldalán lógó tőrét és üvöltve előreugrott egyenesen a démon karjai közé. A démon elkapta a torkát és iszonyatos erővel kezdte el szorítani. A törp üvöltése elakadt a szörnyű szorítástól, de arra még volt ereje, hogy tőrét mélyen beledöfje a démon oldalába, oda, ahol a páncélzata már nem védte. A penge egészen a dög szívéig hatolt keresztüldöfve azt. A démon úgy csuklott össze, mint egy zsák liszt. A törp nagynehezen feltápászkodott, de már nem tudott visszaállni a társai közé. Egy démon összezúzta a fekete acélsisakját a fejével együtt. A törp helyét azonnal átvette egy másik, befoltozva a törp halálával okozott lyukat.
Magni Bronzebeard úgy harcolt akár egy fúria. Őrült tempóban védett és támadott. Szó nélkül, csak néha hagyta el a száját egy-egy mordulás vagy szitok, de nem pazarolta erejét felesleges beszédre. Szakálla csomókban állt a ráömlő vértől.
Az ellenállás azonban egyre jobban lanyhult. Hiába volt minden erőfeszítés, a folyamatosan újabb és újabb démonok áradata nem apadt. Az expedíciós sereg azonban egyre hátrább és hátrább szorult a kráter falához. Saru már több sebből vérzett. Kötszerei utolsó darabjait használta fel, hogy csillapítsa a sebei által okozott fájdalmat és a gyengeséget. A papok és druidák fáradhatatlanul kántálták gyógyító varázsalataikat, de energiájuk egyre jobban fogyott. Több pap és druida már annyira ki volt merülve, hogy állni alig bírt. Az egyik démon rést talált a védők falán és üvöltve rohant be a gyógyítók közé. Az egyik pap már nem tudott védekezni. A démon szinte kettévágta őt és azonnal egy másik felé fordult. A pap abbahagyta gyógyító varázslatának kántálását és egy gyors varázsigét kiáltott a levegőbe. A bárd abban a pillanatban súlytott le….de nem okozott kárt a papban. A bárd csattanva csúszott le valamiről, ami láthatatlanul vette körül őt. A szent pajzs kivédte a második csapást is, de a pap tudta, hogy egy harmadikat már nem fog tudni elkerülni. Elmélye azonban nem bírt volna mégegy szent pajzsot megidézni, ahhoz pihenni kellene egy rövid ideig, hogy a gyengesége elmúljon, de démon nem hagyott több időt. Végül, mivel más választása nem maradt, fejével felnézett és szörnyű sikoltó hang hagyta el a torkát. A démon ereiben megfagyott a vér és rémülten kezdett el rohangálni miközben megpróbált minél messzebb kerülni a szörnyű hang forrásától. A pap fáradtan rogyott le a földre. Saru egyetlen ugrással termett mellette és megpróbálta felsegíteni, de a démon leküzdötte a sikoly által okozott félelmét és vadul rohant vissza, hogy bevégezze feladatát. Féluton azonban üvöltve roskadt féltérdre. Saru szinte a semmiből jelent meg a démon mögött és egy gyors és pontos mozdulattal metszette át a démon inszalagjait a térd mögött. A démon megpróbált lábra állni, de saru vékony pengéjű kardját mélyen a dög nyakába döfte majd egy csavaró mozdulattal visszarántotta azt. A démon már halott volt, amikor orra bukott.
A pap hálásan bólintott Saru felé és egy gyors gyógyító varázslatot olvasott rá. Bár a varázslat nem volt a legerősebb Saru mégis érezte, hogy testébe új erő költözik és a sebei által okozott fájdalom is csökkent. Ekkor egy harci kürt hangja csapott fel az embercsapatok irányából. Saru odafordult és látta, hogy Marcus szájához emeli a kürtöt és mégegyszer belefúj. Thrall is odafordult és szinte azonnal meglátta mi a démonok terve. Szét akarták választani a szövetséges és hordás csapatokat. Thrall parancsokat üvöltött és kezével jelzett tiszjeinek, hogy mit szándékozik tenni. Az ork vezető parancsára a hordás csapatok élükön az orkokkal, felvették a híres „agyar” formációt. A hordások minden erejüket megfeszítve verekedték át magukat a démonokon. Egészen addig, amíg a csapataik össze nem értek az emberek csapataival. Ork harcos ember harcossal az oldalán fordult szembe a démonokkal. Egy tauren shaman egy ember paladinnal váll váll mellett osztották halálos csapásaikat és varázslataikat. A törpök hasonlóképpen cselekedtek. A borzasztóan megfogyatkozott expedíciós csapatot szinte körbefolyták a démon seregek, de még mindég kitartottak. Saru egyik halálos csapását osztotta a másik után. Aztán egy váratlan pillanatban érezte, hogy egy rugás éri a mellét. Több yardnyi repülés után ért földet és annyira letaglózta a fájdalom, hogy meg sem bírt moccanni. Fejét oldalra fordította és látta, hogy Ork barátja több sebből vérezve, combjában egy törött dárdával, féltérdre állva küzdött két démon ellen. Állata fehér bundáját sebek és vér borította, de megállás nélkül küzdött és roppantott el gégét gége után. Aztán egy bárd olyan erővel találta el a tigrist, hogy nyűszítve repült hátra összeroncsolt medencecsonttal. A vadász látva hű állattársa sorsát szinte felsikoltott és egyetlen csapással szabadította meg a démont a fejétől. De egy másik démon kihasználva az alkalmat dárdájával felnyársalta a vadászt. Az orknak még annyi ereje volt, hogy baltájával összezúzza a démon fejét, majd tántorogva összeesett. Megmarkolta a testéből kiálló dárda nyelét és egyetlen erőteljes mozdulattal nameg jókora ordítással letörte azt. Kúszva tette meg a távolságot nyöszörgő tigriséig és fejét az ölébe vette.
-Hát barátom, ennyi volt. Nemsokára Stranglethorn Vale zöld dzsungeleiben lehetsz ismét.-mondta a vadász és arcán egy kövér könnycsepp gördült le mély zöld barázdát vájva a vastag mocsokba.
Saru is odakúszott, hangjukat szinte elnyomta a csata zaja, ami kilátástalanul és vadul kavargott körülöttük.
-Saru, azt hiszem itt a vége barátom. Nem hittem volna, hogy így végzem, de még mindég jobb, mint álmatlanul hánykolódni a halotti ágyon nem igaz?-kérdezte vigyorogva.-Ő is elpuszult-intett fejével állata felé-A legjobb társ volt, akit vadász csak kívánhatott magának. Utolsó leheletéig értem küzdött. De már nem fogunk soha együtt vadászni szövetségesekre Alterac Valley-ban vagy az Arathi völgyben.-mondta keseregve a vadász.
Saru szótlanul figyelte társát, akit jobban megviselt állata elvesztése, mint szörnyű sebei. Az expedíciós sereg az utolsókat rúgta. A hordás és szövetséges csapatok összekeveredve harcoltak még, de már eldőlt a harc végkimenetele. Marcus és Thrall váll váll mellett küzdöttek. Egyik démont a másik után küldték a halálba. Marcus sisakja elrepedt egy hatalmas ütés következtében. A parancsnok fél kezével lehajította sisakját és vérző fejjel vette fel a harcot a támadók ellen. Thrall egyik szeme véres gombóccá dagadt egy ütéstől, de az ép szemében gyilkos tűz égett. Még csak nem is gondoltak arra, hogy megadják magukat. Lábaik előtt démonok és vitéz harcosok tetemei gyűltek egyre nagyobb halomba.
A démon seregek felkészültek, hogy egy végső rohammal elsöpörjék az expedíciós sereg utolsó maradványait….ám ekkor olyasmi történt, amire senki nem számított, főként a démonok.
A levegő szinte beleremegett abba a hihetetlen mély hangba, ami a tomboló pokol fölött a kráter falának csúcsán hangzott fel.
Minden fej arra fordult és a csata egy pillanatra alábbhagyott. Saru is arra fordult Ork vadász barátjával. A csúcson két teremtmény állt. Saru még soha nem látott ilyen lényeket. Ilyesztőek voltak és hátasaikon ülve néztek le a kataklizmára. Az ork a szeméhez emelte fegyverét és a távcsövén át nézte a két idegent.
-Mit látsz? –kérdezte Saru.
-Prérifarkas legyek Tanarisban, ha tudom, hogy milyen lények ezek?.-válaszolta az ork és odanyújtotta fegyverét Sarunak, aki ép szeméhez emelte a fegyvert és kiváncsian nézte a két lényt.
Az egyik teremtmény bőre halvány kék volt. Erőteljes testfelépítéséből arra következtetett, hogy hím lehet. Álla alatt furcsa nyúlványok voltak, amiről Saru először azt hitte szakáll, de aztán látta, hogy nem szőrszálak, hanem húsos csápokra hasonlítottak. Szeme fehéren izzott, olyan fénnyel amitől Saru megborzongott. Hátasa olyan lény volt, amit Saru még soha sehol nem látott. Hatalmas állat volt, feje két oldalán roppant agyarakkal, fejéről pedig hosszú nyúlvány ereszkedett alá szinte a földig. A kékbőrű lény ruházata pompás volt, páncélja szinte szikrázott és Saru látta, hogy csodás ékkövek díszítik. Aztán figyelmét a mellette lévő másik lény felé fordította. Ez az idegen vékonyabb és finomabb testfelépítésű volt. Hasonlított a night elfekre, mert vonásaik első ránézésre egyeztek, de ennek a teremtménynek a nemcsak a füle volt hosszú, hanem szempillája is csodálatos méretekkel rendelkezett. Szemében valami vad tűz égett gonosz, vörös fénnyel. Finom vonásaiból és testtartásából Saru arra következtetett, hogy a lény nőstény lehet. Hátasa ugyanolyan megdöbbentően nézett, ki, mint a mellette lévő ormányos. Annyi különbséggel, hogy ez egy hatalmas madár volt, szikrázóan színes tollazattal. Hatalmas csőrét páncél borította, aminek alsó része borotvaéles lehetett.
A két alak egymásra nézett, majd a hússzakállú lény leemelte hátáról roppant buzogányát az ég felé emelte és felüvöltött valami soha nem hallott idegen nyelven. A kráter falának csúcsa megelevenedett egész hosszában. Sorra bukkantak fel a többiek, akik szintén ehhez a két fajhoz tartoztak. A sereg szinte elvakította az alant lévőket csodás felszerelésük csillogásával. Saru döbbenten figyelt és még a lélegzetét is visszatartotta.
-Barát vagy ellenség?-kérdezte az ork.
-Rövidesen kiderül-válaszolta Saru.
Ahogy ezt kimondta újra felhangzott a csontrepesztő hang és a sereg rohamra indult hátasain. Az egész kráter remegett a domboldalon levágtató sereg lába alatt. A démonok zavartan vártak és nem tudták mitévők legyenek. Az expedíciós sereg hátsó sorai megfordultak és várták az újabb támadást…de a vágtató sereg hirtelen kettévált a maroknyi Azerothi előtt és két oldalt elzúgtak. Gyilkos, mindent elsőprő lendülettel gázoltak át a démonokon, akik felfogták, hogy ezek is ellenségek. De ekkor már késő volt minden erőfeszítés, amit megtettek, hogy ellenálljanak a rohamnak. A sereg kétoldalról harapófogóba fogta a démonokat és keresztülvágtatott soraikon. Az expedíciós sereg egy pillanatig kábán figyelte az eseményeket, majd Thrall és Marcus üvöltése térítette magához az egész társaságot és üvöltve rohantak a menekülő démonok után. Kaszabolták, hajtották, gyilkolták őket ott ahol érték. A hátasokon vágtató idegen sereg a démonokat egészen az átjáróig üldözte és könyörtelenül levágtak minden démont, aki nem volt elég gyors ahhoz, hogy visszajusson a portálhoz.
Saru döbbenten nézte a távolodó még életben lévő csapatot, majd körülnézett és látta, hogy mindenütt halottak és sebesültek hevernek. A levegőt megtölötte a haldoklók sikolya és sebesültek nyögése. Aztán csak azt érezte, hogy a föld forogni kezd vele aztán minden elsötétedett….

Amikor magához tért még mindég a csatatéren feküdt. Kábán próbált felülni, de fájdalom hasított bele a vállába és lábaiba. Nagynehezen mégis félkönyékre támaszkodott és kutatva nézett körül. A csatatéren lézengtek páran. Legtöbbje a két új faj kéviselője volt. Sebesült démonokat kerestek és ha találtak egyet, akkor módszeresen kivégezték őket. A sebesültek mellett papok, druidák, paladinok és shamanok tevékenykedtek. Mentették a még menthetőt. Saru ork vadász barátját kereste, de csak az állata tetemét látta maga mellett. Fejét forgatva kereste hátha odébb kúszott vagy valahogy odébb mászott, de a közelben nem találta.
Sötét árnyék vetődött Sarura. Olyan gyors mozdulattal fordúlt az árnyék gazdája felé, hogy belereccsent a nyaka. Hunyorogva nézett fel és az idegen faj egyik képviselőjét látta. Egy „night elf”-hez hasonlító nő volt az. Szemöldöke hosszan nyúlt két oldalra. Haja olvadt aranyként hullott a vállára. Szépen metszett szemei baljós tűzzel izzottak. Öltözete csodás gonddal elkészített páncélzatból állt. Kesztyűjét, vállvértjét és mellvértjét soha nem látott drágakövek díszítették, melyek úgy csillogtak, hogy a szemlélője valósággal belekábult. Kezében hatalmas buzogányt tartott, amelynek fejét egy jókora, tompa lila fénnyel izzó drágakő alkotta. Foglalatot nem látott Saru, ami a nyélhez erősítette volna ezt a követ aztán döbbenten látta, hogy a kő nem is ér hozzá a nyélhez. Valami mágikus erő tartotta ott a buzogány fejét a nyél fölött.
A nő rámosolygott Sarura és mondott valamit, amit nem értett. Összevonta szemöldökét és feszülten figyelte az nő hablatyolását, aztán megrázta a fejét és visszahanyatlott a hátára.
-Na persze, gondolhattam volna, hogy nem érted amit mondok.-hallotta Saru a nő finom rezgésű hangját. Felnézett és szótlanul meredt rá.
-Nem vagy valami bőbeszédű.-mondta az
-Nem szoktam feleslegesen beszélni, nem is nagyon van miről.-válaszolta Saru fáradtan.
-Hmmm. Nem is vártam más választ egy élőholt tolvajtól.-mondta a nő mosolyogva
-Ki vagy?-kérdezte Saru mogorván
-Miért fontos ez? A lényeget már úgyis tudod.-válaszolt a nő és letérdelt Saru mellé
-Nos igen. Sok bátor Azerothi halt meg a mai nap.
-Valóban, de haláluk nem volt hiábavaló.
Saru megpróbált felülni, de a fájdalom olyan hevesen tört rá, hogy mégjobban elfehéredett és nyögve adta fel a hiábavaló küzdelmet.
-Várj, hadd segítsek. Ez használni fog. Lazulj el kérlek.-mondta a nő és előhúzott egy jókora könyvet, amelyet aranylánc tartott az oldalán. A vastag fémborítású könyvet könnyedén fél kezébe vette és belelapozott. Rövid ideig tanulmányozta a könyvbe írt varázsigéket, majd másik kezét ráhelyezte Saru testére majd a már hallott idegen nyelven elmormolt egy varázslatot. Kezéből fény kúszott át Saru testébe és a tolvaj érezte, amint teste szinte felizzott a csodálatos erőtől. Sebei a szeme láttára hegedtek be, válla pedig egyetlen húsos roppanással ugrott a helyére. Saru döbbenten nézett le a kezeire és lábára, majd gyanakodva a nőre.
-Gyógyítasz, de a páncélod alapján nem lehetsz pap. Viszont ugyanolyan szent könyvet hordasz az oldaladon, mint az ember Paladinok….Ki vagy te?-Saru keze szinte észrevétlenül csusszant bőrpáncélja egyik titkos nyílásába és jóleső érzés fogta el, amikor az egyik tőrére kulcsolódtak rothanyag ujjai.
-Gyanakodsz, de az eszed az vág élőholt tolvaj.-mondta a nő éles hangon. Felállt és hátrább lépett. Figyelmét nem kerülte el Saru mozdulata, amellyel a fegyveréért nyúlt.
-Megszoktam, hogy gyanakodjak. Nos válaszolsz a kérdésemre?.-folytatta Saru, miközben keze mégjobban ráfeszült a tőr markolatára és jobb lábát felhúzta.
-Csak nyugalom. Halott lennél, mielőtt megpróbálnád rám emelni a kezed.-Válaszolta a nő és elmosolyodott.- a nevem nem fontos. Blood elf vagyok, egy elfeledett kor elfeledett képviselője.-mondta a nő és hátat fordított Sarunak otthagyva őt a gondolataival.
Saru nem sokáig időzött a vérmocskos csatatéren. Gyalog tért vissza az expedíciós táborba és felkereste céhe sátrát, odabenn hangosan ünnepelték a győzelmet és gyászolták elesett bajtársaikat. Az egyik asztalnál vastagon bekötözött lábbal és fejjel ott ült ork barátja és üvöltve hajtotta le egyik korsó sört a másik után. Amikor meglátta Sarut bömbölve próbált feltápászkodni, de a mozdulat olyan rosszul sült el, hogy pár guildtársát is magával rántotta a padlóra. Saru odalépett és segített sörszagu barátjának feltápászkodni. Az ork olyan hevesen ölelte magához, hogy Saru nemrég összefort bordái beleroppantak a mozdulatba.
-Azeroth vörös seggű ördögeire barátom, már azt hittem elpusztultál. Épp a te egészségedre ittam, úgy látom nem alaptalanul.-vigyorgott Sarura-Amikor elhoztak mellőled az egyik gnómnak eltörtem az állkapcsát mert ott akartak téged hagyni….aztán ketten kiverték két fogamat és leütöttek, hogy el tudjanak látni.-ecsetelte tovább az elmult pár óra eseményét a vadász.
-Hé, úgy nézel ki, mint akit skatulyából húztak ki…-és roppant kezeivel jobbra és balra fordította hősünk fejét-mármint nem a ruházatod, mert arra ráfér egy alapos javítás, de még csak egy karcolás sincs azon a rusnya képeden.
-A csatatéren találkoztam egy idegen nővel.-kezdte Saru de az ork közbevágott
-Nos ami igaz az igaz, a nők sokat tudnak ám segíteni egy agyonsanyargatott testen.-mondta vigyorogva és a többiekkel együtt vad röhögésben tört ki.
-Azt mondta Blood Elf és hogy egy elfeledett kor elfeledett képviselője. A felszerelését elnézve kétségtelen, hogy Paladin volt. Ő gyógyított meg a varázslataival.-fejezte be Saru
A sátorban csend lett és zavartan néztek egymásra és a kupáikba.
-Nos nem tévedett a szemed barátom-folytatta az ork komoly hangon.-Valóban az volt, akinek mondta magát. Új szövetségeseink, nekünk hordásoknak. Régen ők és a Night Elf-ek egy törzsbe tartoztak, de aztán valami oknál fogva összerúgták a port és a „jobbak” kigolyózták őket, mondván túl mélyen belemerültek a sötét varázslatok gyakorlásába. Aztán úgy eltávolodtak, hogy az idők folyamán a feledésbe merült az elfeknek ez a törzse. Nagy szerencse, hogy most bukkantak elő. Nélkülük és azok nélkül a patás idegenek nélkül nem lett volna esélyünk arra, hogy most itt iszogassunk.
-És most mi lesz? Hogyan tovább.-kérdezte Saru.
-Hááát, ahogy elnézem a szövetségesek már szépen összepakoltak és lassan indulnak haza…mármint azok, akik életben maradtak. Viszont most, hogy az átjáró nyitva van, sokan vállalkoznak arra, hogy átmennek és ott folytatják tovább életüket-válaszolta a vadász.-Sokan közülünk ugyanígy fognak tenni.
Saru gondolataiba merült és rég nem érzett izgalom fogta el a hallottak alapján….

…Saru izgalommal vegyes félelemmel nézett fel a hatalmas átjáró szikla oszlopaira amik egy egy hatalmas csukját viselő alakot formáztak, kezeiket hatalmas kőpalloson nyugtatták. Az átjáró tetején roppant sárkányfej díszelgett ami gonoszan tátotta nagyra hatalmas száját amelyből ember nagyságú fogak meredeztek elő. Sarut alig pár lépés választotta el a rothadászöld örvényléstől. Csontlovát kantárszáron vezette fel a jókora kőlépcsőn, ami az átjáróhoz vezetett. Egész közel lépett a fénylő kavargáshoz és óvatosan előrenyújtotta kezét. A zöld fény elnyelte azt, de azonkívül, hogy nem látta végtagját csuklótól, mást nem érzett. Visszahuzta karját és visszanézett ork barátjára aki hátrébb állt.
-Nem gondoltad meg magad?-kérdezte Saru
-Nem barátom. Én még nem állok készen arra, hogy átlépjem azt a takonyzöld örvénylést-válaszolta vigyorogva.-de sok sikert kívánok neked. Remélem még találkozunk és újra együtt vadászhatunk a galád szövetségesekre.
Saru köszönésképp felemelte kezét és búcsút intett vadász barátjának. Aztán visszafordult az átjáró felé, vett egy mély lélegzetet és lovával óvatosan belelépett az émelyítően kavargó zöld fénybe…..