|
Frosty of the Shattered Sun 
7707 hozzászólás |
|
Egyetlen kérés csupán, hogy itt most ne a válasz linket használjátok, mert szeretném javítgatni a hibáimat utólag is. Köszönöm, és remélem tetszeni fog. 
 |
Impresszum, jogi nyilatkozat | Kapcsolat World of Warcraft is a trademark and Blizzard Entertainment is a trademark or registered trademark of Blizzard Entertainment in the U.S. and/or other countries. wow.lap.hu | mmorpg.lap.hu | Computerworld.hu | PCWorld.hu | GameStar.hu | VideoSmart.hu |
 |
of the Shattered Sun
Igyekszem gyorsabban dolgozni majd a folytatáson.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Southsea Pirate
Remélem, hogy lesz folytatás, mert nagyon kíváncsi vagyok erre a tanoncra
Tetszik, ahogy ábrázolod a háború utáni időket, hogy hogyan bántak a Highborne-okkal.
Szóval csak így tovább
of the Shattered Sun
[=18]2. Örökség[/]
Fiatal hold tekintett még le a tető és aljzat nélküli terem kútjára, amit a három alak körbeült. A szél se rezzent Gweria és az ifjú tanoncok körül, akiket a papnő igyekezett bevezetni a divine mágia világába. Shelanae két karját kitárva mormolt, csukott szemmel, fejét felfelé fordítva. Mellette az alig egy évtizeddel idősebb Jaheera ült. Eleinte ő egyedül tanult a papnőtől, de most, hogy Niriel távol volt Gweria külön kérése volt, hogy ő foglalkozhasson Shelanae-vel is.
Jaheera sötétkék rajzolatot viselő szemén némi gúny látszott átsuhanni minden egyes alkalommal, amikor Shelanae abbahagyta a kántálást.
A levegőben ugyanis nem jelent meg semmi.
- Koncentrálj! - fegyelmezte meg a gyakorló elfet Gweria - Ez az egyik legegyszerűbb varázslat! Kezdd előről!
Shelanae rezzenéstelen arccal újból nekifogott. Érezte, ahogy a papnő a vonásait és testtartását fürkészi, miközben minden egyes szavát is megvizsgálja. Ha hibát ejt az igében, az biztosan nem marad észrevétlen. De hát hogy is ejthetne, tucatszor elismételte már az idézést, ami valóban a rövidebb varázslatok közé tartozott.
- Elég lesz! - förmedt rá Gweria, mikor Shelanae ismét a végére ért. - A gyógyítás sem megy. Hát semmire nem vagy jó?
A lány összehúzta magát.
Gweria mély lélegzetet vett, és valamivel higgadtabban folytatta, miközben még mindig Shelanae-re meresztette a szemét.
- A szavakat jól mondod. Tán Elune-t nem fogadod el istennődként?
- Elfogadom! Elune ereje előtt térdre borulok, és kegyelméért esedezem! - vágta rá a gyakran ismételt fohászt a lány kötelességtudóan, miközben valóban féltérdre ereszkedett.
- ...vagy éppen ő nem fogad el téged - tette hozzá hidegen Gweria.
Erre Shelanae nem válaszolt. Mozdulatlanul várta, hogy mi fog történni, megbüntetik-e, vagy nem.
Ám Gweria a másik tanonc felé fordult.
- Jaheera, mutasd meg, hogy kell ezt csinálni!
A kék hajú, ovális arcú lány azonnal engedelmeskedett.
Ahogy az ige kibontakozott, a hold sugarai a kút felett kezdtek összpontosulni, és lassan alakot öltöttek. Egy zöld bagoly alakját.
Amint az utolsó varázsszó is elhangzott, Jaheera szólalt meg:
- Elkezdem fölfelé röptetni.
- Már beszélni is képes vagy az idézés közben! Bámulatos! - válaszolt Gweria büszke mosollyal az arcán, csupán egyetlen megsemmisítő pillantást vetve Shelanae-re.
Az elf, aki már visszaült a földre, féltékenyen grimaszolt társára.
Majd gondolt egyet, és a fejébe húzta a köpönyege csuklyáját. Abban a pillanatban gyönyörű színek vetültek elé.
Jaheera egész testét világoskék ragyogás vette körül. A bagoly testében azonban a maga zöldje mellett ezüstös fehér jelent meg, Jaheera két kezéhez pedig szintén ezüstös fehér fénycsík kötötte a madarat, pórázként. A szemük között pedig egy valamivel halványabb mágikus fonál futott végig.
A bagoly ugyanis felderítőként szolgált, idézője a lény szemével láthatta a világot a varázslat tartamáig. Az ifjonc elfek feladata pedig az volt, hogy a madarat kireptessék a teremből egy közeli fa lombjáig, ahol egy őrszem várakozott, tollal a kezében. Aki a toll színét meg tudta mondani, az sikeresen teljesítette a próbatételt.
Shelanae nem tudta, mi célja lehet ennek a különös látásnak, és azt sem, hogy a különböző színek jelentenek-e valamit. De a tökéletességük és a ragyogás mindig elbűvölte, már-már hívogatta őt.
Mormolni kezdett ismét. Olyan egyszerűnek tűnt a feladat most hirtelenjében. Hacsak megérinthetné azt az összekötő fonalat…
Jaheera elakadt lélegzete térítette észhez, de akkor már megérintette a fénycsíkot. A fonál elszakadt, a bagoly elemeire hullott szét.
- Shelanae! Mit művelsz?! - rivallt rá a papnő. Jaheera meglepetéssel vegyes haraggal meredt rá.
- Én csak… - hebegte - tudni akartam, milyen érzés! - vágta rá végül, bár esetlennek tűnt a válasz, még saját maga előtt is.
- A köpönyeggel csináltad, ugye? Itt az ideje, hogy megszabaduljunk tőle!
Azzal Gweria megindult Shelanae felé, ám a lány hátrált.
Mióta eszét tudta, viselte azt a köpönyeget. A ruhadarab már sok vita tárgyát képezte. Gweria figyelmeztette Nirielt, hogy a Highborne származású öltözéket célszerű volna minél hamarabb eldobni. Niriel azzal csillapítgatta Gweria aggodalmát, hogy a kis elfek úgy nőnek, mint a gomba, és Shelanae-nek nem sokára úgyis meg kell válnia a köpönyegtől.
Ám az idő telt és telt. Shelanae megtanult járni, majd írni és olvasni, és immáron elérte azt a kort is, hogy elindulhatott a papnői pályán. A köpönyeget pedig minden egyes nap ugyanúgy felvette.
No, nem mintha Shelanae megállt volna a fejlődésben, épp ellenkezőleg. A különös ruhadarab egész egyszerűen vele nőtt. Így történhetett, hogy még mindig viselte azt az egykor még egészen piciny selyemdarabot, amiben a templomban akarták hagyni azon a bizonyos éjszakán. És nem is kívánkozott neki lemondani róla.
Lassan hátrált, ahogy a papnő közeledett feléje, ám egyszer csak a terem tartóoszlopának ütközött. A váratlan akadálytól földbegyökerezett a lába, és tudtán kívül mozdulatlanná merevedett.
Gweria hirtelen megtorpant.
- Hogyan? - hebegte, miközben jobbra-balra forgatta a fejét. Jaheera szintúgy.
Shelanae maga sem értette a helyzetet, de nem mozdult.
Gweria végül hunyorogva fürkészte a teret, és újból elindult. Vállon ragadta a lányt, mintha attól tartott volna, hogy az bármikor kicsúszhat a keze közül, és lehúzta a fejéről a csuklyát. Jaheera ismét egyenesen Shelanae-re meredt.
- Szóval ez a köpönyeg is láthatatlanná tesz? - mérgelődött Gweria, majd csöppet sem kíméletesen lerángatta a ruhadarabot Shelanae válláról.
- Egy ifjú papnövendéknek semmi szüksége nincs ilyen varázsló kacatokra! Az engedelmetlenségedért pedig fenyítés jár!
„Azt már nem!” futott át Shelanae agyán, és abban a pillanatban minden erejét összeszedve nekiiramodott a falu irányába.
- Azonnal gyere vissza! - kiáltott utána Gweria, de már későn kapott észbe.
Shelanae futott, ahogy csak bírt. Nem tudta merre, mint ahogy abba sem gondolt bele, hogy van-e értelme vesszőzés elől menekülni. Csak egyetlencél hajtotta akkor: a templomtól minél távolabb.
Jócskán a főúton járt már. Felnőttek között rohant el, akik furcsállva nézték. Egy férfi az útjába is állt a kérdéssel:
- Nem kellene neked a nevelőddel lenned ilyenkor?
A többiek is felfigyeltek, és már-már készen álltak leckét adni a tanulás fontosságáról. Ám Shelanae rámosolygott a kérdezőre:
- Miane nővérhez kell mennem.
Illemtudóan fejet hajtott. A válasz határozottsága elbizonytalanította a férfit, és így újból megnyílt az út a lány előtt, aki - kis irányváltoztatással ugyan, de - elindult Miane felé.
Szerda volt aznap. Ilyenkor Miane a falu északi felén lakókat látta el almával, így Shelanae a vadászlak felé haladt.
Az őrszemlakot már elhagyta a szakácsnő, ott állt egy közeli faház előtt, azt várván, hogy ajtót nyissanak végre. Lomha párduca nagy zsák gyümölcsöt cipelt a hátán.
Mellette egy csontsovány férfi állt, kezében seprűvel. A haja olyan fakó és gyér volt, amilyet Shelanae még nem is látott. De ennyiből már tudta, hogy a férfi nem más, mint egy nemesenszületett.
- Testvér. Régen így nevezte egymást minden éj elf, nem igaz? - így a férfi.
Miane nagyot sóhajtott, és hátat is fordított a szikár alaknak nem titkolván, hogy őt a zárt ajtó sorsa jobban foglalkoztatja.
- Tudom, hogy jóban vagy a papnőkkel, húgom. Nővérem! - folytatta a nemesenszületett - Egyetlen szavadba kerülne, és bizonyára kaphatnál holdkút vizet.
- Ha így volna, sem adnám egy magadfajta varázslónak - vetette oda félvállról Miane.
- Tudod te milyen érzés az állandó szomjúság? Mintha életed végéig arra lennél kárhoztatva, hogy valami démon sivatagi homokot nyomjon le a torkodon! Égető! Fullasztó! Hagynád, hogy fivéred ilyen kínok közt senyvedjen?! Csak egyetlenegy korty a vízből…
- Egyetlen korty? A világ összes óceánjában nincs annyi víz, ami a te „szomjúságodat” csillapítaná! És most hordd el magad, mielőtt vissza találok menni a vadászlakhoz!
A nemesenszületett morgolódva ugyan, de elsomfordált.
Miane csak ekkor vette észre a jelenetet végigácsorgó Shelanae-t, és kissé zavart mosolyra görbült a szája.
- Shelanae! Hát te mit keresel errefelé? Kérsz almát? - A választ meg sem várva a zsákba nyúlt és rögtön három piros gyümölcsöt nyomott a lány markába.
- Köszönöm, Miane nővér! - Shelanae hálásan fejet hajtott.
- Miane nővér, nem tudod, hogy Niriel nővér mikor tér vissza?
A szakácsnő nevetett.
- Ó, honnan tudhatnám én azt, kicsim? Hiszen Nirielnek körbe kell utaznia egész Kalimdort, hogy bemutatkozhasson a főpapnőknek mindenhol, beleértve magát Tyrande Whisperwindet is! Úgy hallottam, ez egyedül is évekig eltarthat!
- Értem - válaszolta a lány szomorúan.
Erre Miane megcirógatta a bal fülét.
- No, mi baj? Gweria nővér addig egész biztosan derék papnőt nevel belőled! Apropó… nem kéne neked…
- De igen, mennem is kell! - fojtotta bele a kínossá váló témát a szakácsnőbe a lány, azzal el is köszönt, és már újból úton is volt.
A nemesenszületett mellett haladt el, kezében a gyümölcsökkel. A férfi csak az utat bámulta mereven, szinte mechanikus mozdulatokkal mozgatta a seprűt. A levelek sokszor ellenálltak, de ezzel sem törődött. Csak állt, és sepert.
Olyan nyomorúságosnak tetszett az egész kép Shelanae-nek, hogy odalépett hozzá.
- Kérsz egy almát? - egy gyümölcsöt nyújtott neki.
A férfi lassan emelte tekintetét a lányra.
- Almát akarsz adni? Nekem? - kérdezte meglepetten, de nem az öröm meglepetése volt ez. Shelanae elbizonytalanodva nézett a férfire. Észrevette, hogy a jóval mögöttük álló Miane sincs kevésbé megbotránkozva az ajánlaton.
- Azt… azt mondtad, szomjas vagy! - tette hozzá félszegen ismét a Highborne-ra figyelve.
- Hogy merészeled?! - a csontos ujjak hirtelen Shelanae ingébe markoltak - A világot tudhattam a kezemben! A VILÁGOT! Mihez kezdjek egy nyomorult almával?! Itt és most felgyújthatnálak! - vigyorodott el.
- Elég legyen, varázsló! - dörögte ekkor egy férfihang a Highborne mögül, mire az elengedte a lányt, és hátrafordult.
Sűrű zöld szakállat és bajuszt viselő alak állt mögötte fenyegetően. A kezében jókora husáng, amire valamilyen tövises növény volt feltekerve.
- Térj vissza a kötelességedhez, ha még jelent neked valamit az életed!
A nemesenszületett dühösen fújt egyet, de aztán seprűjét emelvén végleg otthagyta őket.
Shelanae még remegett, mikor a férfi újból megszólalt, immáron békésebb hangnemben.
- Nefamur vagyok, te pedig elővigyázatlan, hogy varázslók társaságát keresed! És ha jól sejtem… - tette hozzá kisvártatva - nem is kéne itt lenned.
Shelanae még mindig megilletődve, nem felelt, de mostmár a vesszőzés sem tűnt olyan rémesnek. Elhatározta, hogy bármit is mond Nefamur, nem fog ellenkezni.
A férfi elmosolyodott.
- No ha már te némasági fogadalmat tettél, hadd beszéljek én neked a gyógynövényekről!
- A traipah* elsősegély, ha megsebesülsz, csillapítja a vérzést - mondta Nefamur, és egy cserjéhez lépett. - Könnyed csavarintással kell letépni, és egy ág elég is.
Immáron az erdőt járták, és a férfi sorra mutatta be Ashenvale fajait a lánynak, aki izgatottan figyelt.
- A levelek hosszúkásak és ezüstös színűek, ez különbözteti meg a többi bokortól. A szóhlát* szárát óvatosan kell megfogni, mert tele van tüskével. Ezek a tüskék könnyen letörnek, ám a belsejükben lévő nedv gyógyír a háborgó gyomornak! Nem úgy, mint az ergom* tüskéi - ezek olyan kemények, hogy még egy démon bőrén is komoly károkat tudnak okozni - Nefamur büszkén emelte eddig a hátán hordozott husángot, amelyen a szúrós növény kacskaringózott.
- Ez pedig a szamón* - mutatott egy kis sárga porzójú, fehér szirmú virágra. - A levele a fejfájást csillapítja. A szirom viszont… talán erről még nem kéne tudnod.
Shelanae kíváncsian nézett Nefamurra.
- Mondd el, kérlek!
- Nos - körbenézett, rejtett hallgatózót keresvén - láttál már papnőt, aki a kelleténél kissé tovább volt transzban?
Shelanae bólintott.
- Nos, ez akkor fordul elő, ha túl sok szamónt rágnak! - nevetett fel a férfi, de a lány kérdőn nézett rá.
- Áh, majd megérted. De azt tudd, hogy ilyenkor kell sharnath* szárat rágni, de csak a szárát! A virágja és a levele méreg! Ám a gyökér főzetéből jó szert lehet keverni… - tette hozzá kissé elgondolkodva.
- Keverni?
- Őőő... itt pihenjünk le, van még valami nagyon fontos, amit mutatni akarok! - felelte Nefamur kissé zavartan, és rögtön le is ült, két lábát keresztbe fonva.
Shelanae kissé habozott, de aztán követte a példáját.
- Éj elfek vagyunk, Shelanae.
A lány szemébe nézett, majd lehunyta a szemét, és így folytatta:
- Hosszú életre születtünk, jóval hosszabbra, mint a legtöbb faj Azerothon. És Nozdormu áldása még inkább ki fog hatni életünkre. Így az időről alkotott képünk is egész más. A mi számunkra egy röpke pillanat valamely népnek talán egy egész élet. Ha saját tempókban próbálnánk leélni életünket, ellenségeink ezt kihasználhatnák, és könnyedén végezhetnének velünk! Képesnek kell lennünk hát felvenni az ő tempójukat. Akár a trollokét, akár a démonokét! - figyelmeztette Shelanae-t fenyegetően, majd nyugodtabban folytatta:
- Ugyanakkor nem tagadhatjuk meg származásunkat. Az az elf, aki nem képes néha visszatérni saját népének ritmusába, ugyanúgy halálra van ítélve, mint aki nem képes elhagyni azt. Ezért kell megtanulnod… meditálni, Shelanae.
A lány a férfi szavait egyre vontatottabbnak és halkabbnak vélte hallani.
- Talán… te még nem tartod ezt… fontosnak… hiszen alig múltál száz… éves… de egy elf ereje… ebben…
A beszéd végleg elhalt, és szuszogás váltotta fel. Shelanae ott ült meglepetten pár pillanatig. Várván, hátha felébred. Majd ébresztgetni kezdte.
- Nefamur. Nefamur! - még a karját is meghuzigálta, de ettől csak a férfi feje bukott előre.
Hiába, az éj elf férfiak köztudottan mély alvók voltak.
Végül Shelanae elhatározta, hogy megpróbál maga növényt gyűjteni.
Maroknyi zöld lehetett nála, mikor nevetgélésre lett figyelmes. Elindult a hang irányába és hamarosan meglátta Jaheerát, amint az egy fehér szálat fűz egy másik elf, Nalyah hajába. A harmadik, Falanis vette észre Shelanae-t.
Jaheera hátraperdült.
- Shelanae? - szólt kissé kelletlenül, mint akit holdbogyó habzsoláson kapnak - Egyedül vagy? - nézett körbe.
- I-igen.
Jaheera ettől megnyugodott, és a fehér szálat mutatta Shelanae-nek.
- Tudod, mi ez, Shelanae?
A lány csóválta a fejét.
- Ez egy szőrszál, méghozzá egy szarvas farkából!
A többiek erre kuncogni kezdtek.
- Fogadok, te nem tudsz ilyet szerezni! - tette hozzá Jaheera kihívóan.
- Szabad ezt? - kérdezte Shelanae bizonytalanul.
Jaheera felnevetett.
- Hát persze, hogy nem! De épp ettől lesz az egész érdekes!
Shelanae végül merészen bólintott.
Nem kellett sokáig keresgélni, míg találtak egy bokorból csemegéző szarvast.
Három társa megállt megtartva a biztonságos távolságot, míg Shelanae lopakodni kezdett az állat felé. Olyan halkan igyekezett mozogni, hogy még saját kifinomult elf fülei sem érzékelték lépteit. A szarvas mit sem sejtve legelészett.
Mikor odaért, Shelanae lassan előre nyújtotta karját, és a következő pillanatban már az ujjai között tartotta zsákmányát.
Az állat felhőkölt, és hátraperdült.
Nem ijedt meg a szügyét alig elérő elftől. Dühösen fújtatott, és fel is öklelte volna Shelanae-ét, ha nem ugrik félre. Az elf menekülőre fogta a dolgot, az állat pedig utánaeredt, egyre közelebb érvén. Shelanae összeszedte minden erejét, olyan gyorsan rohant, ahogy tudott, és a távolság köztük nőni kezdett. Közben a szőrszálat már-már fehéres ujjakkal szorította, mintha azon múlna az élete.
Tudta, hogy a pillanatnyi előnye ellenére a szarvas úgyis tovább bírná az iramot, így jobb hely híján ráharapott zsákmányára, és felkapaszkodott egy fa legalsó ágára.
Az állat nekirontott a törzsnek egyszer, majdnem kizökkentve az elfet egyensúlyából. Shelanae erre még zöldellő diózáporral válaszolt. A szarvas hátrálni kezdett, majd egyet nyerítve odébb állt.
Shelanae levegő után kapkodva mászott le a fáról.
Visszament a többiekhez büszkén felmutatva szerzeményét.
- Nem rossz - jegyezte meg Jaheera, igyekezvén elfedni elismerését.
Shelanae furcsállóan nézett végig a többiek szálán. Rövidebbek voltak, és a színük sem egészen egyezett az övével.
- A tiétek kicsit más… Nem is szarvasbundából van, ugye?
Jaheera vállat vont.
- Egy elhullajtott madártoll pikkelyei.
Shelanae arcára először felháborodás, majd elégedett vigyor ült ki.
- Szarvas szőrt szereztem, míg nektek csak hulladékra tellett!
- Igen, jól csináltad, Shelanae - mondta Jaheera immáron bíztatóan - Biztosan mást is tudnál szerezni - vagy visszaszerezni.
- Nekem vissza kell mennem a faluba! - vágott közbe Nalyah.
- Nekem is! - bólogatott hevesen Falanis.
- De ne felejtsétek el, hogy ígéretet tettetek! - válaszolta Jaheera, mire a két lánya szívére tette a kezét, majd sarkon fordultak, és otthagyták őket.
- Gyávák - jegyezte meg Jaheera, mikor már a másik kettő hallótávolságon kívül ért - Te nem vagy az, tudom - fordult ismét Shelanae-hez.
- És azt is tudom, hogy kaphatod vissza a köpönyegedet!
- A köpönyegemet? - hitetlenkedett Shelanae - de hiszen Gweria nővér elkobozta.
- Mint ahogy elkobozott sok más mágikus tárgyat is - bólintott Jaheera - Ma fogják elégetni mindet, itt az erdőben, és én meg tudom mutatni, hogy hol.
- Hol? - kérdezte Shelanae kétségbeesetten, de Jaheera csendre intette.
- Egyezséget kötünk. Én elviszlek a helyre, te pedig visszaveszed a köpönyeged… és elhozol egy varázskönyvet is!
Shelanae megtorpant.
- Azt… azt nem lehet! Varázskönyveket tilos olvasni! Gweria nővér iszonyatosan dühös lesz, ha megtudja!
- De te elég gyors vagy ahhoz, hogy ne tudja meg!
Shelanae habozott. Niriel nővérre gondolt, aki biztosan ellenezné a dolgot. De Niriel távol járt akkor, és mire visszatérhetett volna, már rég késő.
- Ha nincs egyezség, nincs köpönyeg sem! - fonta keresztbe két karját Jaheera konokul.
Shelanae nagyot sóhajtott.
- Legyen.
Kacskaringós ösvényeken haladt végig a két elf. Néha köveken kellett átmászni, egyszer pedig egy csermelyen is átugrottak. Olyan út volt ez, amin szinte csak őrszemek fordultak meg, és ők is a fák ágain jártak.
A két lány végül egy tisztáshoz ért, ott hevert a halom holmi.
- Honnan tudtad, hogy ide kell jönni? - kérdezte Shelanae.
- A bagolyidézés sok minden re jó… meg kéne tanulnod - válaszolta Jaheera - De most igyekezz, mielőtt túl késő!
Shelanae bólintott tettrekészen, és elindult, míg társa egy fa mögül figyelte az eseményeket.
Mikor közelebb ért, Shelanae elcsodálkozott, mi minden hevert előtte, a pusztulást várva. Köpönyegek, talárok, varázspálcák, rúnázott kövek, könyvek… egy nemesenszületett bizonyára igazi kincstárat látott volna a halomban.
Shelanae belenyúlt a gyűjteménybe. Némelyik tárgyon meg-megcsillant az energia vörös, kék vagy lila gömb, esetleg fénycsík formájában, de a lány mindegyiken érzett némi bizsergést, hol határozottabbat, hol halványabbat.
Ismerős érzés simogatta ujjait, Shelanae markolt és kirántotta a köpönyegét.
Magához ölelte a ruhadarabot, mint egy kisdedet, aztán alaposan megvizsgálta, ám ugyanolyan állapotban találta, mint mikor először magára öltötte aznap este.
A vállára csatolta, majd nekiállt könyvet keresni.
Felemelt egy lila vászonborítójút, de ahogy kinyitotta, egyetlen ibolya fénycsíkot látott, aztán mintha milliónyi kavicsot dobtak volna az arcába. Ijedtében rögtön vissza is ejtette az őrzővarázslattal lezárt írást.
A második könyvét már fel sem vette, hanem egy varázspálca segítségével nyitotta fel, óvatosan. Ezt nem védte mágia, de rögtön az elején egy végtag és fül nélküli elfet ábrázoló képet talált, hasán vörös színnel rajzol rúna.
„Testek előkészítése felguardot erősítő rituáléhoz”
Shelanae rémülten összezárta a könyvet, és be is dugta a halom mélyére, mintha még a borító puszta látványa is árthatna neki.
Jaheerára pillantott, aki sürgetően nézett vissza rá, aztán visszabújt a fa mögé.
Tovább keresgélt, ám minden könyvben talált valami kivetnivalót; hol a művet átjáró túl erős bizsergés, hol megidézett félelmetes elementálok, hol az elmét pusztító varázslatok leírásának részletessége riasztotta el.
Végül egy barna borítójú írást emelt ki. Ez volt az első olyan tárgy, amin egyáltalán nem érzett bizsergést, így felnyitotta.
„Gyógynövényekből készített főzeteknek és keverékeknek a haszna; az Alkímiáról”
A szerző helyén pedig nem más, mint Nefamur neve állt.
Shelanae kíváncsian lapozott bele a könyvbe. Különféle elixírek és bájitalok receptjét találta benne, hol gyógyító vagy erőt adó szerekét, de akadtak benne olyan furcsa keverék is, ami magasabbá tette felhasználóját, vagy épp bölcsebbé.
Shelanae csodálattal lapozgatta az írást, mígnem szárnycsapásokra lett figyelmes. Felnézett, és rögtön meg is látta a felette repkedő zöld baglyot.
Mögötte Carime és Gweria még távol jártak, de futottak felé. Jaheerát nem látta sehol.
A lány megragadta a könyvet, és rohanni kezdett az ellenkező irányba.
- Shelanae! - hallotta Gweria dühödt kiáltását, de nem állt meg
A távolság még elég nagy volt köztük, és a papnőknél biztosan gyorsabban futott.
- Azonnal gyere vissza! - kiáltott az egyre messzebb jutó lány után Gweria még egyszer, de aztán lihegve megtorpant a varázstárgyakhoz érve - Láttad, mit vitt el?
- Csak a köpönyeget tudom biztosan - vallotta be Carime, szintén pihegve.
- Áh, számíthattam volna erre!
- Hagyd el, Gweria - nyugtatta Carime, miközben leguggolt rendezgetni kezdte a holmikat, hogy minél kisebb körben elférjenek - Elvégre Niriel már többször vizsgálta a mágiát, amivel meg van bájolva, ártalmatlan.
Gweria némán figyelte a főpapnőt, majd követte a példáját.
- Hát nem tudom, Carime - szólalt meg végül - nem vagyok meggyőződve arról, hogy biztonságos-e bármiféle mágiát hagyni… egy nemesenszületett kezében…
- Nemesenszületett? - nézett Carime. Gweria a szemébe nézett egy pillanatig, majd zavart színlelve kérdezte:
- Niriel nem mondta?
- Nem, nem említette - válaszolta Carime éllel a hangjában, miközben felegyenesedett - ahogy te sem.
- Carime nővér - mentegetőzött Gweria, fel sem nézett a főpapnőre - mivel Niriel a lány nevelője, úgy éreztem, nem kellene beleavatkoznom…
- Miféle válasz ez, Gweria? Mindannyian felelősek vagyunk húgainkért és öccseinkért. Elune templomán belül pedig azt hiszem a teljes őszinteség a legkevesebb, amit elvárhatok.
- Igen, Carime nővér.
- De ez a helyzet még előnyünkre is válhat…
- Hogyan, Carime nővér?
- Gondolj csak bele, Gweria. Ki tudná jobban szemmel tartani a Highborne-t, mint egy Elune elvei szerint nevelt Highborne?
Kis gondolkozás után így folytatta a főpapnő:
- Elai őrszem foglalkozzon vele ezek után. Ami pedig a köpönyeget illeti… amíg nem jelent veszélyt, tartsa csak meg. Így rendelkezem.
- Igen, Carime nővér.
Shelanae ekkorra már félúton járt a falu felé, a köpönyeg és a könyv nem volt nála.
Egy odúban rejtette el szerzeményeit, ami épp csak annyira volt magasan, hogy egy felnőtt elf ne láthasson bele, de az őrszemek használta ágaktól lóval alacsonyabban helyezkedett el.
Természetesen ahogy visszaért Valo’naarba, megkapta a vesszőzését Gweriától, méghozzá háromszorosan: egyszer az idézés megszakításáért, másodszor az elkobzott ruhadarab visszalopásáért, harmadszor pedig azért, mert hátha mást is elhozott… de a köpönyeget már nem követelték rajta.
(Ennyi a második rész.
*Traipah = ezüslevél (silverleaf)
Szóhlát = királymágus (mageroyal)
Ergom = tüskés hanga (briarthorne)
Szamón = békeszirom (peacebloom)
Sharnath = királyvér (kingsblood)
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
of the Shattered Sun
Valo’naar Ashenvale délnyugati részén feküdt. A területtől, amit az ősök háborúja óta Barrensnek neveznek, csupán a hegyek választották el, amik nyugatról és délről ölelték. Eldugott kis település volt, a legközelebbi elf-lakta falvat egy-két nap alatt lehetett elérni macskaháton.
Éppen ezért kevésbé viselte meg a pusztító csapás, ami a Lángoló Légió mért Azerothra. Nem bírt sem nagyobb fegyverraktárral, sem mágikus kincsekkel, de még elegendő lakos vérével sem ahhoz, hogy a megérje a kitérőt a démoni seregeknek. Így Valo’naar viszonylag szerencsésen megúszta a háborút, de a világméretű robbanásnak köszönhetően jó pár épületet kellett újra emelni.
A lélekszám is csökkent, mivel ez a település is férfiakkal és nőkkel adózott a védők seregének.
Mégis népes városnak tűnt aznap este, mivel szinte az összes lakosa a főúton sietett végig, díszes öltözetben.
A jobb kezében hármas pengét tartó őrszem egy fáról figyelte a tömeget. Az ezüstös díszítő motívumok vígan kacskaringóztak végig sötétbarna bőrpáncélján, amit a vállán lila tollakkal tűzdeltek meg. Hosszú kék hajától fejpánt védte lila arcát. Pupillátlan szeme hol a lakosokra, hol az alatta ácsorgó alakra vándorolt.
- Ünnep… - jegyezte meg némileg becsmérlően - és mégis ki fog vigyázni Ashenvale biztonságára, míg ti táncikáltok, Niriel?
Az egyszerű, égszínkék köpönyeget viselő elf nő a földön csak mosolygott. A haja hosszú, ezüstös fehér volt, a bőrszínében megvetette magát egy halvány rózsaszín árnyalat. A nyakában vékony lánc lógott. Előtte egy kosár hevert tele almával, amiből dobott egyet az őrszemnek.
- Sok borzalmon kellett átmennünk mostanában, a háború, a robbanás nem is beszélve Azshara királynő és a nemesen születettek ellenünk fordulásáról… A halottakat már elsirattuk. Itt az ideje, hogy az életet megünnepeljük. Persze, arról szó sincs, hogy Valo’naar ezek után a mulatságairól lenne híres…
- Nehéz lehetett meggyőzni Carime nővért - csipkelődött tovább az őrszem.
- Vele nem volt gond – sóhajtott a fiatal papnő, aztán elhallgatott. Próbálta kerülni az őrszem fürkésző tekintetét.
- No - törte meg a kialakulni készülő csendet az őrszem végül, feladván - azért pár pókfasírtot hozhatnál. Miane finomat süt.
- Meglátom, mit tehetek - kacsintott rá a papnő, és azzal fogta a kosarát és el is köszönt, a főtér felé véve az utat.
Valo’naar központjában sem élt kevesebb fa, mint akár az erdőben, csak az aljnövényzetet ritkította meg, hogy sokan jártak arra. A lidércek és a druidák által gondozott fák üde illata a frissen készült ételek aromájával sajátos egyveleget alkotott. Nem volt szükség ácsokra; a lidércek maguk formáltak a fákba asztallapot, vagy épp ülőhelyet az ünnepre. Később majd persze visszaadják az erdő természetes alakját, megkímélvén így a növények életét.
Niriel letette az almáskosarat a földre. Mellette egy asztal állt tele világos húsgombócokkal, amelyek csak arra vártak, hogy az üstöt kavargató alak végre nyársra tűzze és megsüsse őket.
Miane látta el a szakács feladatot, és bár akadt segítsége arra az estére bőven, mégsem szívesen engedte át a főbb feladatokat. És meg is látszott rajta, hogy ő bizony se démonra, se trollra nem vadászik, viszont minden főztjét megkóstolja.
Éppen kiadta egy férfinek, hogy merre vigyen ki egy tál sült szarvascombot, aztán megfordult türkiz lófarkát jobbra billentve, akkor látta meg a papnőt.
- Minden rendben? - kérdezte Niriel.
- Á, semmi sincs rendben! - kiáltotta kétségbeesetten Miane. – Biztos vagy benne, hogy a papnőknek ízleni fog a fasírt?
Niriel biztatóan mosolygott.
- Biztos. És abban is, hogy nem ettek még elfet.
A szakácsnő mérgesen nézett rá-
- De hisz épp ezért kértem a segítségedet, Niriel! Hogy megfeleljenek az ízek! Erdőt járó vadászokat, őrszemeket könnyedén ellátok, de...
A papnő a vállára tette a kezét, belefojtván a szót.
- Ne aggódj Miane, szerintem senki sem fogja megkérdőjelezni a szakértelmedet pókhúst illetően.
Ezzel sikerült bizakodó mosolyt kicsalnia a szakácsnő arcára.
Az asztalokhoz érvén Niriel végignézett a vendégeken. Az ülésrend jól tükrözte az akkori rangsort. Legelöl, szemben mindenki mással foglaltak helyet a papnők, középen Carime nővérrel, aki Valo’naar vezetője volt. Közvetlenül előttük ültek az őrszemek, azok mögött a vadászok, és a legvégén a nemesenszületettekből képződött, kénytelen-kelletlen druida-/papnő tanoncok.
Cenarius megmutatkozása óta is akadtak olyanok, akik kétkedtek a druidizmus sikerében. Nemcsak hogy egészen új irányzat volt ez, de leginkább a megtért varázslók vállalkoztak rá. Komoly feladat előtt álltak, az óriási hatalommal kecsegtető arkán helyett sokkal türelemigényesebb létformát kellett elsajátítaniuk. Sokan vonakodtak még e döntés meghozatalától. Az ő sorsuk még rejtély volt mindenki előtt. Niriel ezért vélte úgy, hogy bíztatással kell fogadni azokat, akik megtették az első lépést.
Társai felé menet mindenkihez volt egy-két szava - valakinek csak visszaköszönt, mások papi áldást kértek tőle. Végül elért a hosszú asztalhoz, ami egy óriási, csak több elf által körülölelhető fa kialakított nyúlványa volt.
Épp elindult volna a jobb széle felé, mikor ismét a nevét hallotta.
- Niriel! - Carime nővér hívta.
Azt a díszes, lila és kék színben játszó bőrpáncélt viselte, amit a háború utolsó csatájában is. Türkíz haja gondosan hátra volt fésülve, ám egy tincs mégis kikandikált a füle elé.
- Niriel, azt hiszem, ideje hogy köztünk foglalj helyet, ugye Gweria?
A Carime mellett ülő papnő csak most pillantott Nirielre. A méregzöld arcrajzolata mélyen a szeme alá nyúlt. Azonos színű haja katonás fonatba volt kötve, amit mindig jobb oldalt vezetett előre. Ében és fekete köpönyeget viselt.
- Hát persze! - mondta kurta mosollyal, ám a tekintete megakadt valamin - Bár mintha kissé hiányos lenne az öltözete.
Niriel furcsállóan nézett végig magán, és akkor vette észre, hogy a nyakláncából hiányzott a holdkő.
- Nahát, biztosan meglazult, és kiesett.
- Vagy kilopták - jegyezte meg Gweria.
Az ifjú papnő értetlenül nézett a gúnyos mosolyt tükröző szembe, de mielőtt bármit is válaszolhatott volna, Carime válaszolt nyugtatólag.
- Ne aggódj, majd a templomban kapsz másikat.
Niriel kissé vonakodva, de elfoglalta a helyét Carime balján. Előtte holdbogyó borral töltött fapohár, és egyelőre üres tál. Az ételek egy közös asztalon illatoztak, míg a főpapnő elmondja nyitóbeszédét.
Niriel tekintete ismét a vendégek felé tévedt. Beszédük halk morajlássá egyesült, talán mintha kicsit feszengtek volna. Talán csak azért, mert nem voltak hozzászokva az ünnepélyekhez, vagy ez még a háború utóhatása. A hátsó sor érezhette magát a legkényelmetlenebbül. Sokan már fel is hörpintették italukat. Egy férfi Mianével alkudozott, hogy „véletlenül nem kapott” bort, és még a beszéd előtt szüksége lenne „egy” italra, mert így nem fog tudni koccintani.
Az ifjú papnő sóhajtott. Mágiafüggőség. Ha már nem varázsolhatnak, hát alkohollal próbálkoznak...
Gondolatai a múltra terelődtek.
„Ő vajon ott ülne? Felvállalta volna?”
Azon kapta magát, hogy legbelül nem is bánja, hogy ez a választás sosem adatott meg... szörnyülködve elhessegette a gondolatot. Sok minden másképp alakult volna akkor. Talán el se jött volna azon a hajnalon...
A hold már visszavonulóban volt, ismét megvonva jótékony erejét a Kaldoreitől. Éjszakai lények lévén, az éj elfek ekkor tértek nyugovóra, csupán az éppen soros őrszemek maradtak a helyükön.
Gweria éppen a templom holdtermének holdkútjánál beszélt, előtte húsz-huszonöt elf, mind kupával a kezében. Niriel, aki még csak tanonc volt, akkor osont be, kezében kendővel, és igyekezett a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni az egyik tartóoszlop mögött, mintha végig ott állt volna. A holdteremnek nem építettek sem tetőt, sem alapot, a négy oszlopa csupán egy körívet tartott, aminek fényesre csiszolt köve befelé lejtett, épp a kút felett. Így a holdsugarak, amiket az éj elf vallás Elune áldásának tartott, az éjszaka nagy részében érték a kút tartalmát. A folyadékot a papnők egy szertartás keretein belül megköszönték, aztán rendszeresen, vagy ha harci sebet szenvedett valaki, megosztották a többi lakossal. A vizet pedig az összegyűjtött eső adta. Kitartóbb viharok után nem is mehetett be senki a terembe, ezért ilyenkor mindig megerősödött a fű. Úgy tartották, Elune ekkor gondoskodik magáról a lelki táplálékról, amit majd az első felhőmentes éjszakán megáld.
„És ne feledjétek, Elune nem tagadja meg szeretete egyetlen teremtményétől sem!” – fejezte be Gweria. Hallgatósága mind köszönetet mondott, majd lassacskán távoztak.
Niriel a holdkúthoz ment, és nekiállt a falát törölgetni, Gweria pedig leült a másik oldalára. A kezében lévő vaskos könyvet lapozgatta, amelyben Elune felé intézett különböző kérelmek szerepeltek; gyógyítások.
- Szépen vezetted le az áldást - mondta Niriel, aki akkor még csak tanonc volt.
- Hát még ha az elejét is hallottad volna - csipkelődött Gweria, fel sem nézve a könyvből. – Tényleg, merre ténferegtél?
- Hát... volt egy kis dolgom - válaszolta Niriel, kissé félszegen.
Érezte, hogy Gweria már őt kémleli. A papnő tekintete lassan mindent tudó vigyorrá vált.
- Megint a vadász után leskelődtél, igaz?
Niriel némán folytatta munkát, ám az arca hamar elvörösödött.
Gweria ismét a könyvét lapozgatta, közben fejcsóválva mondta:
- Nem elég jó Elune híve, hanem inkább a palota felé kacsingat! Ki hallott már ilyet! – egy pár pillanat múlva folytatatta – Tudod, mit? Ha majd én leszek a főpapnő, téged nevezlek ki utódommá! Az már csak jelenteni fog neki valamit!
Niriel kétkedve nézett fel, de látta, hogy Gweria komolyan gondolta.
- Ó, hát csak ezért – hebegte zavartan.
- Nem csak ezért. Tehetséges vagy, Niriel. Itt lesz a helyed. És meg is... – hirtelen elhallgatott, feszülten fürkészve a termet.
Niriel nem nézett fel, csak válaszolt.
- Igazán köszönöm a...
- Csitt! – intett neki a papnő. A tanonc furcsállóan nézte, mi üthetett belé.
Gweria lassan felállt, hunyorogva futtatta végig a tekintetét az előtte lévő térfélen, majd óvatosan megfordult. Niriel utánozta őt, és mindketten megláttak egy csomagot a holdkút mögött a fűben. A tanonc elindult volna felé, de a papnő visszafogta, tovább fürkészvén a termet, majd lassan, de biztosan elindult jobbra, a kút mögé. Egyre közelebb ért, és egyre nyilvánvalóbbá vált számára, hogy jó úton halad...
Már majdnem elérte a terem végét jelző oszlopokat, mikor a célba vett alak végül megmozdult, és ezzel láthatóvá vált. Nirielnek, aki akkor értette meg, hogy ott van valaki, elakadt a lélegzete.
- Niriel! – az ifjú papnőt Carime hangja térítette észhez ábrándozásából. Ismét az ünnepélyt, a bort és a fatálat látta maga előtt, illetve azt, hogy valamiért mindenki őt nézni, Carime pedig immáron áll mellette.
- Szeretném, ha szólnál te is néhány szót! – mondta.
- Hogy én? Á.... az... igazán nem fontos – hebegte Niriel.
- Dehogynem! Hiszen a te ötleted volt ez az egész ünnepély, rajta! – biztatta a főpapnő, miközben feltessékelte a széke biztonságából.
- Üdvözlet – kezdte bizonytalan hangon, közben idegesen igazgatta az öltözékét, hogy biztosan minden jól álljon – Én ő... azért szerettem volna megszervezni ezt az ünnepélyt, mert... népünk sok borzalmon ment keresztül, és... de itt vagyunk - végignézett a fürkésző tekinteteken, majd ismét a mosolygó Carime-ra. Valami megmozdult benne, elhatározta magát – Mi itt vagyunk, és ez számít most. Elune végigkísért minket a háborún, az ő áldásának hála, hogy itt lehetünk. Ugyanakkor ezt az áldást kiérdemeltük, mi, a csillagok gyermekei. Méltóak vagyunk Elune oltalmazására, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az Anyahold végig mellettünk állt, és mellettünk is fog állni az idők végezetéig, ha nem térünk le az útról, amit számunkra kijelölt. Ezért adjunk hálát Elune-nak a szeretetéért. Adjunk hálát azoknak a kitűnő őrszemeknek, vadászoknak – itt a vendégek felé intett - és nem utolsó sorban papnőknek – itt pedig Carime és Gweria felé, az utóbbi ki is húzta magát – akik nélkül nem lehetnénk most itt. Köszönjük meg azoknak a bajtársainknak is, akiket sajnos a szellemek elszólítottak közülünk – pár másodpercig elhallgatott, majd folytatta – Ugyanakkor ne felejtsük el azokat a testvéreinket se, akik elméjét a Légió a saját tanaival megmérgezte – ez a gondolat zúgolódást váltott ki a tömegből.
- A hitvesemet vesztettem el ezek miatt a „drága testvérek” miatt!
- Én pedig a legjobb barátomat!
- Nem érdemlik meg, hogy második esélyt kapjanak! Az én mesterem miért nem kaphatott?!
Kiabálták be páran, amitől a hátsó sorokban ülőknek igencsak mehetnékük támadt. Niriel szava elakadt, nem tudta, hogyan menthetné meg a helyzetet. Ám Carime felállt ekkor, és csendet parancsolt.
- Nyugalom! Nyilvánvalóan Niriel nővér azokra a testvéreinkre gondolt, akiket a Légió szolgáinak elmét károsító varázslatait kellett elszenvednie. Ez volt talán a legkegyetlenebb módszerük, ezért találta Niriel nővér fontosnak, hogy megemlékezzünk az áldozatokról. De most már kérlek benneteket, eleget beszéltünk, egyetek igyatok Elune-ra és a Kaldorei népre! – Carime megemelte kupáját, mire már csak a koccintások hangját lehetett hallani.
Az ifjú papnő kínosan mosolyogva bólogatott, majd leült. Carime követte.
- Ezt meg hogy gondoltad, Niriel? – nevetett Gweria – Még egy mondat, és magát Sargerast dicsérted volna?
- Nem, én csak azt hittem, hogy... hiszen ők is éj elfek voltak! – sóhajtott Niriel.
Carime megveregette a vállát.
- Ez olyan hiba, amibe a legtöbb ifjonc beleesik. Semmi baj. Én is szólhattam volna korábban, hogy készülj beszéddel.
Niriel bátortalanul mosolygott, majd a saját kupájába rejtette arcát.
„Ők is éj elfek voltak...” ismételgette magában a gondolatot.
Erőtlenek, megtépázottak, mint aki nem aludt és nem is evett heteken át. Minden erejüket kiszívta a mágia, és az a borzasztó erőfeszítés, ami ahhoz kellett, hogy egy egész más világból nyissanak kaput a pusztítóknak. Akárcsak neki.
Niriel előtt fejsejlett a szinte csont és bőr kar, ami azonnal megmutatta magát, ahogy visszacsúszott a köpönyeg túlméretezett ujja. A nő persze menekült volna, de Gweria már elég közel volt, hogy csuklón ragadja őt. A papnőnek akkor még egyáltalán nem voltak mindennaposak a közelharci gyakorlatok, a cingár alak mégsem tudott kiszabadulni a szorításából.
- Elég a bujkálásból! Ki vagy? Nem ismerlek! – faggatta Gweria a nőt.
- És nem is fogsz! – válaszolta az, ám a papnő rántott egyet a karján.
- Azt majd meglátjuk! Mi van a csomagban, Niriel?
A tanonc lassan felvette a barna ruhába bugyolált valamit, és kinyitotta.
- Egy... egy csecsemő! – válaszolta elképedve.
- Egy mi?! – nézett vissza rá Gweria értetlenkedve.
- Mágia altatja. És nem sokára elillan, úgyhogy eressz! – a nő ismét megkísérelte kitépni magát a szorításból, de ismét sikertelenül.
- Miféle mágia? – kérdezte Gweria, és mivel nem kapott választ, újra kérdezett – A palotából jöttél, igaz?! Tán a nemesenszületettek képtelenek gondoskodni a fajtájukról?!
- Csak félig nemes!
- Aerondil! – kiáltotta Niriel meglepetéssel vegyes dühvel, mire a másik két alak rámeredt.
- Hallottad – fordult vissza Gweria a nőhöz – a válasz nem.
- Tudtam, hogy szükségem lesz erre – nemesenszületett az egy szabad kezét használva a zsebébe nyúlt, és egy kis zsákot vett elő. A másikhoz emelve sikerült kibontania azt. Az alkonyati fényben elég volt, hogy mindenféle színben pompázó ékkövek csillantak meg.
- Vidd az átkozott kavicsaidat el a szent templomunkból! – mordult most már rá Niriel, mire egész halk nyöszörgésnek lett fültanúja.
Dühében észre sem vette, hogy megszorította a „csomagot” olyannyira, hogy már fájdalmat okozott a kisdednek. Azonnal engedett a szorításán, mire a gyermek elhallgatott. Az ujjaival megcirógatta a pici fület, arra már egész más választ kapott; a gyermek próbálta a jól eső érzés irányába fordítani a fejét. Niriel elmosolyodott.
- Értsd meg – figyelt fel a kettő vitájára ismét – el kellett hoznom!A Királynő... a Fények fénye elajándékozná az érkező nagyúrnak... én ezt nem akarom.
- Miféle nagyúrnak?
- Túl sokat beszéltem már így is! – hördült fel a fogoly – Hiszen nem épp Elune papnői hirdetik, hogy az istennő minden teremtményét szereti?!
- Ez elég furán hangzik a te szádból!
- De igaz! – kiáltotta el magát a tanonc, mire a másik ismét rámeredt. Kissé már megszeppenve, de folytatta – Nem fordíthatunk hátat egy gyermeknek, Gweria nővér.
- Hiszen Quel'dorei!
- De hát ha a mi elveink szerint neveljük, miért ne lehetne a testvérünkké?
A papnő szótlanul fürkészte a tanoncot. Egészen meglepte, hogy az a varázslók mellé állt, és nem tudott mit kezdeni azzal sem, hogy a saját beszédének záró mondatát használták fel ellene. Habozásának köszönhetően foglyának végre sikerült kiszabadulnia, és rögtön kifelé vette az irányt.
- Várj! – kiáltott utána Niriel, mire az megállt, és vonakodva megfordult.
- Zin’Azshari több napi út. Vigyél magaddal egy kis holdkút vizet!
- Niriel?! – hallotta Gweria értetlenkedő dorgálását, de nem reagált rá.
- Szentelt víz? – nevetett a nemesenszületett – inkább a saját képességeimre hagyakozom.
Azzal sarkon fordult, és távozott.
- Mit szólnál a Shelanae névhez? – kérdezte Niriel, inkább a csecsemőtől magától, mint a papnőtől – „a Hold ajándéka”.
- Neked elment az eszed?! – dühöngött Gweria – Szentelt vizet adnál egy varázslónak?!
- Te nem szeretnéd tudni?
- Micsodát?
- Hogy miért hozza el egy nemes a saját vérét a palotából?
- Nyilvánvalóan ezzel is csupán a felsőbbség érzetét akarta az orrunk alá dörgölni! – morogta a papnő, azzal otthagyta a tanoncot.
„És vajon miért hozta el ilyen messzire?”
„Talán ez volt az utolsó tette, mielőtt végleg elborította az elméjét az őrület” – nyugtázta magában az ünnepélyen szőlőt majszolva.
- Egy kis csendet kérek még! – kiáltotta Carime a papi asztal előtt állva – Azt hiszem, a mai nap ragyogó alkalom arra, hogy kijelöljem az utódomat!
Erre mindenki felfigyelt.
- Mindnyájan ismeritek – folytatta Carime – temérdek papi áldást adott már. De elsősorban a háborúban bizonyított hősiessége is kitartása vitt rá a választásra.
Gweria kihúzta magát, épp készült, hogy tömeg elé járuljon.
- Fogadjátok szeretettel és tisztelettel az utódomat: Niriel Stargazert!
Az ifjú papnőnek csaknem a torkán akadt a falat, mikor a saját nevét hallotta meg, és minden tekintet felé irányult. De Gweria meglepetése sem volt kisebb. Már tapsolt és hajbókolt a tömeg, mire odaérkezett az ételes asztalhoz, ahol Carime is gratulált az elképedt Nirielnek.
- Carime! Biztos, hogy jól döntöttél?
- Egész biztos.
- De hát több száz éve kutatom a divine mágiát.
- Tudom, és a hozzáértésed nagy segítséget nyújtott a démonok elleni harcban. De a vezető posztra most az kell, aki lelki támaszt tud nyújtani a lakosoknak, és úgy érzem, Niriel erre a megfelelő. Elune is így sugallta nekem.
Ettől Gweria megtorpant. Az istennővel nem lehetett vitatkozni.
Mikor végre az összes gratulációt fogadta, Niriel a papnő társához fordult.
- Gweria?
- Hagyj! - mordult az rá, és a boros hordó felé vette az irányt.
Niriel sóhajtott. Tudta, hogy nehéz út előtt áll, amiért komoly áldozatot kell majd hoznia, és egyáltalán nem érezte magát késznek. De nem volt visszaút.
- Megállj! – hallotta az ismerős kiáltást, és nyugtázta magában, hogy már itt is van az „áldozat”.
Egy hosszú, lila hajú elf gyerek menekült az asztalokat és székeket kerülgetvén, a marka zárva volt.
A nyomában, de jóval mögötte Miane.
- Állj már meg, átkozott kölyök!
A vendégek mind próbálták elkapni, de a legfürgébbekben is volt már elég alkohol, hogy mind már csak levegő után kapdostak. Végül egy férfinek egész elől sikerült megragadnia a barna palástot. A gyerek hátrabillent, de sikerült megőriznie az egyensúlyát, hogy talpon maradjon.
- Az összes pókfasírtom! – lihegte Miane, mikor végre utolérte őt. – Te fogod újragyúrni!
- Mit művelt már megint?! – kérdezte Gweria, aki elsőnek érkezett oda.
- Széttépte az összes fasírtomat! Mit ártott neked az a szerencsétlen hús, mondd!
A kis elf nem válaszolt semmit, csak megszeppenve nézett körbe a sok dühös és rosszalló tekinteten.
- Akkor méltó büntetést fog kapni! – morogta Gweria, és már meg is ragadta a gyerek vállát.
- Majd én elintézem – szólt Niriel, és a gyerek és Gweria közé állt.
- Te? A legutóbb is „remekül” elintézted, látjuk.
Az ifjú papnő ügyet sem vetett a megjegyzésre, csak elvezette a lányt a főtérről, és a tömegtől, hogy csak ketten maradtak.
- Nos? – kérdezte elszámoló hangon.
- Jó okom volt rá!
- Tényleg? Mi van a kezedben, Shelanae?
A gyerek lassan kinyitotta a markát. Egy pici, ovális alakra vágott holdkő volt benne.
- De hiszen ez az enyém! – ragadta meg ösztönösen üres nyakláncát Niriel.
- Láttam, amikor beleesett húsba. Aztán belegyúrtátok az egyik fasírtba, de azt már nem láttam melyikbe, és...
A papnő sóhajtott.
- ...és szétszedted mind. Nézd, köszönöm, hogy visszaszerezted, de ilyen áron... Több órányi munkát tettél tönkre. Egy hétig Mianének fogsz segíteni. Világos?
Shelanae nem szólt semmit, csak bólogatott.
- Jól van – válaszolta Niriel elégedetten – Nem sokára el kell mennem – vallotta be aztán?
- Nem mehetek veled?
- Nem, ez még túl veszélyes lenne neked. Egyébként is van még mit tanulnod.
- De azért nem maradsz sokáig, ugye?
- Hamarabb itt leszek, minthogy ismét galibát csinálj! - mosolygott a papnő, és megcirógatta a lány fülét.
Shelanae átnyújtotta a holdkövet neki.
- Tudod, mit? Tarsd csak meg - válaszolta Niriel bezárva a lány markát - Talán jól fog jönni az elkövetkező időkben.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."