Ez a rész a prológus, a történet bevezetése
 

A történet innentől napló / visszaemlékezés formájában fog íródni. A kérdésem az lenne, hogy E/1-ben írjam e, vagy inkább külő szemlélőként? 

Utálom a teleportkristályt.- gondolta magában Khel'Maris.
- Milyen lehangoló.- sóhajtotta Lordaeron romjaira pillantva. Emlékezett a képekre, melyeket Nerha mutatott neki, az egykor gyönyörű városról. Most mindenhol romok, bűz, és az az átkozott zöld víz. Víz egy egyátalán?- tette fel magának a kérdést Khel'Maris. Koncentrált és megidézett egy apró varázslatot. Hatására a "víz" kiemelkedett a kanálisból és gömb alakban, kb. 1 méterre a földtől lebegni kezdett. Úgy viselkedik, mintha közönséges víz volna, de... Mindegy is! Nincs nekem erre időm.- gondolta. Ahogy tovább indult a varázslata erejét vesztette és a víz placcsanva visszahullott a csatornába, ahonnan kiemelkedett. Elhaladt Terenas király trónja előtt. Épp csak egy futó pillantást vetett a trónra. Nem is volt szüksége többre. Ismerte a történetet. Hirtelen két "belezőbe" botlott. "Belező"; ahogy Ő hívta ezeket az ocsmány lényeket. Undor fogta el, ahogy a lényekből áradó bűz megcsapta az orrát. Gyorsan beugrott hát a liftbe. Onnan ki és egyenesen a Mágusok Negyedébe tartott. Kívülről ismerte az utat, sokszor megtette már. 
- Itt van.- szólt, és letette a kristályt a kitaszított elé az asztalra. Az élőhalott megidézett egy varázslatot, melynek hatására fehér villámok cikáztak át a kövön. 
- Tökéletes.- felelte a maga, mély, érdes hangján, ami olyannyira jellemző volt az élőhalottakra. - Itt a fizettséged.- és egy arannyal teli erszényt nyomott Khel'Maris kezébe. - Nyissak egy portált?- kérdezte a Kitaszított kicsit gunyorosan.
- Nem köszönöm. Sétálok. Úgyis dolgom van még a városban. Ez részben igaz volt, részben nem. Amúgy is ebédet akart vásárolni, de inkább letett erről a szándékáról, amikor megcsapta orrát a kanális bűze. Így nem volt más dolga, mint venni pár gombát és meghallgatni a legújabb pletykát az orkokat illetően. Ezután kisétált az alagúton kereszetül a szabadba. A távolban látta, ahogy egy léghajó egy magas épület mellett megáll, és mintha utasok szálltak volna ki belőle. 
Jó fél óra gyaloglás után megtalálta, amit keresett. Egy híd, ami egy aprócska repedést -talán valamikori folyómeder- két partját kötötte össze. Leugrott a mederbe. A meder széle -a híd alatt is- a víz által kimosott kavicsos föld volt. 
- "Kul hira ne modas!"- kántálta, nyitott tenyerét a híd alatt földfalra helyezve
- Kul hira ne madas!"- ismételte meg még háromszor. Miután elismételte az utolsó szótagot, a földfal egy rövid sávban, engedelmesen megnyílt. Khel'Maris körülnézett, majd amikor látta, hogy senki nem figyeli, belépett a nyíláson. Ahogy belépett a fal egyből bezárult. Teljes sötétség borult az alagútra. Egy apró tűzlabdát varázsolt elő, és annak fényében nézegette a fával megerősített földfalat. Ezt az alagutat még akkor fedezte föl, amikor egy csapat -a Lichking szolgáltában álló- élőhalotatt üldözött. Ők ebbe az alagútba futottak be, és Khel'Maris követte őket. Amikor belépett az alagútba, már akkor megszerette. Elhatározta: ha lesz rá ideje, rendbehozza az alagutat. Rajta és Nerhán kívül senki nem tudott erről az alagútról. Egyből elszégyelte magát, ahogy öreg tanítómestere, aki apja helyett apja volt, eszébe jutott. Rég nem látta már. Egészen pontosan három éve, mióta elhagyta Silvermoon-t. "Meg kell látogatnom"- gondolta magában. Ahogy tovább haladt, egyre jobban belefeledkezett a gondolataiba. 
Ekkor hirtelen valami föltépte oldalán a vékony szövetingét, és belehasított az oldalába. Épp, hogy félre tudott ugrani a lény második támadása elől, ami így csak kis híján vétette el Khel'Maris fejét. 
- Dren!- kiáltotta a mágikus szót, mire a tűzgömb fénye vakítóan felvillant. A lény falrikoltott és a falnak repült. Onnan kő- és porzápor hullott a lényre. Khel'Maris újjab varázslata nyomán a lezúduló kövek meggyulladtak. A szörny kétségbeesetten visított, ahogy maga alá temette a tüzes kőlavina. Biztos ami biztos alapon, megidézett egy szondavarázst.; majd mikor meggyőződött róla, hogy a szörny halott, letépett egy darabot ingéből, és bekötötte vele az oldalát. Gyógyításban sosem volt jó. Még az alapvarázslatokkal sem boldogult. "Ezt majd meg kell nézetnem...- gondolta. "Egyébként is mi a fene volt ez?!" Mégegyszer megidézte a szondavarázst, ám ezúttal részletesen megvizsgált mindent, ami a lényből maradt. 
- Hát persze!- kiáltott fel hangosan. "Óriásdenevér. Az élőhalottak kis kedvence."- zord mosoly futott át az arcán. 
A kérdés viszont az: honnan került ez a lény ide? Nem baj, nemsoká erre is választ kap majd. Ezzel a gondolattal indult el az alagút belseje felé...
 
A történetben nagy jelentőssége van mindennek, amit most nem találtok annak...

Nos itt a vége, remélem tetszett. Várom a kommentárokat. Az esetleges helyesírási hibákért elnézést kérek.