Halihó!

Sajnos nem volt elég időm Lorin történetére, mert Balatonon voltam,és ott nem jók az írókörülmények. De ahogy igértem itt van az első fejezet.

Ugyebár ott hagytuk abba, hogy milyen élete is van Lorinnak, és hogy lopást követett el. Jön a folytatás remélem tetszikmajd.   





I. fejezet
Egy régi barát

  Lorin futott, és futott - egészen addig, amíg el nem érte a Régi Város szélét- aztán egy jó ideig csak lihegéssel telt az idő.
  Érezte, hogy ha legközelebb megfordulna ott, akkor felismernék - ha az arcáról nem is, de a ruhájáról. Eddig nem nagyon fordult elő, hogy észrevették volna. Az őr, akivel összezörrent, most nyilván körözést ad ki ellene.
  Miután visszanyerte erejét, és nem volt rablása helyszínén, végre levehette a csuklyáját, és az alatta levő vörös kendőt, ami arca legnagyobb részét eltakarta.
  Az alól egy harmincas éveiben levő férfi arca bukkant ki. Kisebb, egyenes orr, zöld szem, állig lógó fekete haj, és egy karmolás nyom az arcán – ha Lorint keresnék, ezekkel a jegyekkel látták volna el a körözési poszterét.
  Az utóbbi ismertetője, a karmolás, egy worgen nevű kegyetlen lénytől származott. Ezek a farkas szerű humanoidok voltaképpen emberek, akik a Worgen-átok hatása alatt vannak, és éjjelente átváltoznak. Lorin egy ilyennel való küzdelemben sebesült meg és ugyan nem kapta el az átkot, de jelleme lobbanékonyabb lett emiatt.
  Hősünk, elmenekülve az incidenstől, letelepedett egy fadobozra, ami a közelben volt, és belelesett a zsákmányolt kiszsákba. Abban valóban pénz volt, amivel kihúzhatja pár napig. Ez idő alatt nem kell majd elkövetnie semmi embertelenséget. Az órát és a gyűrűt meg gyorsan elsózza valami „cimborájának” abban az ivóban ahol sokat szokott ülni.
  Így is tett. Ez a bizonyos kocsma Stormwind főterén volt és ebben ez a tér volt a legnépesebb helye a városban közvetlenül a bejárat előtt. Egy félórányi gyaloglás után be is tért oda.
  A helyiség, ahova gyakran járt, népes volt, mint mindig, de egyáltalán nem zajos. Ahogy hallani szokta itt is, ott is sötét üzletesések, és konzultációk zajlottak. Odament a pulthoz és azt kérte, amit mindig is szokott –  törpök készítette sört.
  Átvéve az italát megfordult és a pultnak támaszkodott. Rövid nézelődés után meglátta azt is akit keresett. Egy gnóm, aki a hátsó asztalok egyikén állt, intett neki, hogy jöjjön oda.
  Lorin így is tett. Odament és köszöntötte őt – az egyik leggyakoribb vevője volt. Letette a sörét az asztalra, és leült. A gnóm továbbra is az asztalon állt, így az arca nagyjából egy szintben volt az övével.
  - No lám, ilyen hamar megjöttünk a kemény melóból? – kérdezte a Bog névre hallgató apró lény, miután viszonozta a köszönést.
  - Ez nem a melóm! – csattant fel Lorin. A karmolás az arcán finoman lüktetett a hirtelen érzelemkitöréstől. Szerencsére nem volt olyan hangos, hogy bárki is felfigyelt volna.
  Bog aránytalanul nagy fején átsuhant egy nem túl szívéjes mosoly.
  - Ahhoz képest elég lelkesnek tűnsz – annak ellenére, hogy az erősebb nemhez tartozott vékony hangon nevetett fel. – Állandóan hozzám rohangálsz a becsesebbnél becsesebb holmiaiddal – ismét gúnyos mosoly jött aztán elégedetten beletúrt smaragdzöld hajába.
  - Kímélj meg a gúnyolódásaidtól, Bog – vágott vissza Lorin. – Nem fáradtam el teljesen a mai akciómban, úgyhogy előre szóltam, és ha még egyszer beszólsz, akkor gondolj csak szépen arra, hogy mit is tart az öreg Lorin Dawn a csizmájában! – azzal megpaskolta a tőrét.
  Bog látva a fegyver markolatát, nem ijedt meg, de látszólag elment a kedve a csipkelődéstől. Lorin örült is neki. Minél előbb meg akart állapodni vele.
  - Hadd lássam mit hoztál – szólt a gnóm.
  A néhai katona elővette a gyűrűt, és az órát.
  Bog kezébe vette az utóbbit, és egy lencsével megvizsgálta.
  - Nem rossz munka egyáltalán. A legnagyobb része arany – kinyitotta, és ránézett a mutatókra is.
  Megnézte a gyűrűt is.
  - Szép darabok, Lorin – mondta Bog, de a hangjából nem tükröződött őszinte dicséret. – Mit szólnál kerek ötven aranyhoz?
  - Úgy vélem hetven fellendítené az üzletet – szólt Lorin és megpaskolta a térdét, ügyelve arra, hogy ujjai a tőrére mutassanak.
  A gnóm észrevette a mozdulatot, és hezitált.
  - Jól van nem bánom! – adta be a derekát – Legyen hetven.
  - Az üzlet mindig is örömmel töltött el engem, ha veled kötöm meg – most Lorinon volt a gúnyolódás sora, miközben kinyújtotta a tenyerét, hogy a gnóm kifizesse.
  Miután végezett, és Bog is nagy nehezen lekászálódott az asztalról, egy másik, szívéjesebb ismerősre lelt. Egy törpe közeledett hozzá, és nem is akárki. Gorel volt az, az ő egyik legjobb barátja, és egyben sorstársa Northrendről.
  Gorel szokásos arannyal díszített vértezetében jelent meg. Hosszú, fekete szakálla a hasáig ért. Ugyan ilyen színű haja pedig a válláig. A kettő között egy ráncosodó, tapasztalt arc bújt ki.
  Mikor Lorinhoz ért leült Bog helyére – neki nem kellett asztalon állnia – és őszinte mosoly terült szét az arcán.
  - Áh, az én régi barátom! – üdvözölte az ember – Minek köszönhetem a szerencsét?
  - Csupán érdeklődöm, hogy vagy – felelte a törpe. – Tudom, hogy mindketten nehéz időket élünk a háború után.
  - Remekül vagyok, mint mindig, barátom. Jut eszembe, te már megkaptad a fizetséged?
  - Nem, még én sem – csüggedt el Gorel. – De kiheverem, mint ahogy mindent kiszoktam.
  Hát persze, gondolta Lorin. A legjobb barátja mindent eltűrt egy pisszenés nélkül. Egyszer Arthas Citadellájában szerzett halálos sérülést, de még akkor sem panaszkodott. Már mindenki azt hitte elviszi az halál, de akkor a Szent Fény erejével sikerült meggyógyítania magát. Ugyanis Gorel egy jól képzett paplovag.
  - De ez esetben nem rólam van szó, hanem rólad – mutatott rá a paplovag. – Ugye nem keveredtél bele semmi őrültségbe?
  Lorint elöntötte a düh.
  - Csak nem olyasvalamire célzol, hogy nekromanciát tanulnék szobám magányában?! Vagy démológiát?! – megvakarta a sebhelyét, mintha egy sebtapaszt akarna leszedni. Hirtelen lehiggadva folytatta. – Mióta megjöttünk északról ugyanazt csinálom, mint te: próbálok beilleszkedni civilként a többiek közé.
  - Kérdés hogy hogyan… - mondta Gorel – Valami azt súgja, hogy nem vagy jól. A Régi Város szegleteiben sugdolózásokat hallok egy emberről. A leírások alapján te vagy az, Lorin. Félek, hogy már te nem vagy a régi. Meg aztán… - itt habozott egy kicsit – amikor tanítottalak paplovagként… a Fény…
  - Tudom, hogy a Fény nem segít nekem – Lorin hirtelen a könnyeivel küszködött. Erőszakosan hátracsapta a haját, és a worgeneket szidta. Összeszedve magát folytatta. – Nem tudom, miért nem hallgat rám, pedig annyit imádkoztam, ahogy mondtad.
  Lehet, hogy mert tolvaj vagyok… Áh, ez marhaság, mondta magának.
  - Ugye nem keveredtél semmi őrültségbe? – ismételte a törpe, mélyen Lorin szemébe nézve. – Azelőtt sose szeretted az ilyen helyeket. – háta mögé mutatott az ivóra. – Most meg minden nap itt látlak. Úgy érzem már nem te vagy. Itt volt ez a gnóm is. Nem tetszel te nekem. – szögezte le.
  - Csak mert nem akarok éhen halni? – vágott vissza Lorin – Én mindig is tettem valamit az életemben, de az sose volt kegyes hozzám. A családom is elhagyott. Apa legyilkolta a fél családot, mikor a Lich Király elvette a lelkét. És ez rosszabb a halálnál!
  - Te loptál? – Gorel szeme most ugrott fel Lorin övéről, ahol a pénzes zsák volt.
  - Mi!? – játszotta a hülyét a néhai katona.
  - Máshonnan nem lenne pénzed! Pont ahogy gyanítottam. Ártatlan embereket kiraboltál. Ezért hagy el a Szent Fény! Egy szörnyeteg lettél, Lorin Dawn. Ez megbocsáthatatlan bűn! Ezt csak a halálod moshatja tisztára! Kihívlak egy vérpárbajra!
  - Ezt te sem mondod komolyan! – fakadt ki a sértett.
  - Áh szóval gyáva is vagy! – provokálta Gorel.
  Ezzel elérte, amit akart.
  - KIFELÉ, ÉS RENDEZZÜK LE! – bődült fel Lorin, és felállt.
  Csak most tűnt fel nekik, hogy mindenki őket nézi. És mikor kiértek az utcára, kisebb tömeg verődött össze, szélesebb kört alkotva.  


Eddig ennyi Vélemények? :D  Sajnos a jövő héten ne számítsatokúj fejezetre, mert elutazok.