Nos, tegnapelőtt és tegnap ismét együtt kalandoztam céhtársaimmal. Ezúttal az Elfeledettek területén teljesítetünk pár feladatot.

Az egyik feladat a helyi farmer közösség megtizedelését tűzte ki célul. Ez a céltalan öldöklés ráébresztett a háború borzalmaira, jobban, mint a korábbi portya során történt események. Akárhogy is nem tetszett a dolog, rész vállaltam belőle. Nem volt sok időm a Szellemektől bocsánatért esedezni, mert egy Elfeledett harcos kért segítséget. A falu kovácsa és segédei üldözőbe vették és ennek tetejébe még egy nála tapasztaltabb druida is rávetette magát, talán a könnyű préda reményében. A támadó druidát meglepetésként érhette a villámgömböm, ami a testébe vágódott. A túlerőt látva megpróbált elmenekülni, de nem hagytuk, nehogy hozzon erősítést. Párduc alakban akart menekülni, de utána vetettem magamat és a Víz Szelleme jóvoltából egy fagyasztó shock-al megállítottam. Addigra a többiek is közel értek, és befejezték, amit elkezdtem. Nem sokkal ezután ismét megjelent a druida és újból támadott. Pár perc múlva már csak a Szellem síkról tudta az eseményeket szemlélni. Hiába volt tapasztaltabb, hiába segített neki az Erdő Szelleme, hiába fogták le egyikünket a földből kinőtt gyökerek, nem volt esélye. De nem adta fel, és emiatt tisztelem az emlékét. Még a nevét is megtudtam: Evermist. Igaz a holttestén láttam a zekéjére hímezve, pókselyemmel. A feladatunk befejezése előtt ismét felbukkant, de immár egy nála is tapasztaltabb Paladin társaságában. A Paladin azonnal rohamra indult, míg ő hátul maradt és onnan támadott varázslatokkal. Az egyik Elfeledett társam rávarázsolt szegény Evermist-re egy Félelmet, amitől gyorsan elfutott. A Paladin egyedül maradt. Hárman fordultunk ellene. Ha elfut nem mentünk volna utána, hiába volt nálunk jóval tapasztaltabb. De talán túlságosan bízott az erejében, vagy nem vette észre a menekülő tündét. Nem tudhatjuk meg soha. Ott nyugszik Hillsbradban a farmok mellett egy domboldalban.

Céljaink között szerepelt Shadowfang Keep meghódítása is. Ám ehhez nekem előbb jó pár feladatot teljesítenem kellett. Miután megcsináltam őket, összegyűltünk az erőd bejáratánál. Amint mindenki megérkezett, beléptünk. Tank hiányában nekem jutott a megtiszteltetés, hogy húzzam az ellenfeleket, illetve magamon tartsam őket. Kisebb nagyobb gondok akadtak, de a feladatokat teljesítettük. A fenti gondok egy részét én okoztam azzal, hogy a kockázás előtt nem figyeltem, hogy az adott tárgyat ki kérte. Normál esetben ez nem gond, de amit nyertem az Bind when pick up-os volt, amit ugye nem lehet átadni. Shadowfang Keep után átutaztunk Stontalon Mountain-ba. Ott pár Szövetséges harcos látta kárát megérkezésünknek. Éppen támadták kis falunkat mikor odaérkeztünk. Sok ismerős feküdt a földön a csatatérként szolgáló völgyben.

Céhtársaim tegnap ismét meglátogatták a Shadowfang Keep-et. Míg én a természet egyensúlyát visszaállítva öldöstem a murlockokat Southshore-tól nyugatra, ők addig az erődöt takarították volna ki. Az erőd ura előtt azonban segítséget kértek, hiszen csak négyen voltak, egy igen erős ellenfél ellen, gyógyító nélkül. Mire odaértem már izgatottan toporogtak azelőtt az ajtó előtt, mely mögött ott volt a vár ura három testőrével. A testőröket egyesével megöltük, majd az uruk ellen fordultunk. A csata megkezdése előtt megbeszéltük, hogy mely tárgyra ki fog kockával dobni. Egyértelmű volt, hogy a két zsivány és én nem fogok kockázni szövetruhákra, míg a boszorkánymesterek nem fognak kockával dobni bőrpáncélokra. A csata rövid volt ugyan, de nagyon heves. A figyelmetlenségemből az egyik zsivány, kinek kérésére mentünk be ismét az erődbe, elhunyt a csata során. Miután vége lett, minden erőmet összeszedtem, és feltámasztottam. Így próbálva meg helyrehozni hibámat. A kastély urának holttestén egy kék, igencsak ritka és értékes köntösre bukkantunk. Mivel a köntös szövetből volt, mi hárman szomorúan vettük tudomásul, hogy ezúttal üres kézzel távozunk, vagyis nem egészen, mert a halott fejét magunkkal viszi az egyik zsivány, bizonyítékul, hogy elvégeztük a feladatot. A két boszorkánymester közül Zhai dobott először kockával. Nagyon szerette volna azt a köpenyt, ez látszott az izgalomtól elhomályosult tekintetén. Ám a szerencse elpártolt mellőle, és sajnos a lehető legkisebbet dobta, amit a két 50 oldalú kockával lehet. Hangos nevetésben törtünk ki, hogy ő, aki a legjobban vágyott rá mégis milyen keveset dobott. Nem kárörvendés volt ez. A másik boszorkánymester fölényesen vitte a tétet. Tény, hogy akkor még jobban nevettünk volna, ha ő is 1-et dob. Eme kis végjátékkal fejeződött be a kaland. Következő úti célunk valószínűleg Thousand Needles kopás völgyei lesznek, ahol is főként a fajom ősi ellenségeivel, a kentaurokkal kell harcolnunk.

Nos a tegnapi nap sem okozott csalódást...

A céhtársakkal folytatott egyeztetés után megállapodtunk, hogy 16:00-kor támadást szervezünk a már korábbi meghódítandó település Astranaar ellen.

Mikor felébredtem Thunder Buff vendég házában és megnéztem a nap állását, már elkéstem. Körülbelül késő délutánra járt már az idő. Ezt lekéstem. Sebaj, gondoltam van még úgy is pár elintézni valóm, többek között a Tauren fődruida feladata, amit a Barrens-en a Wailing Cavern-ben kell teljesítenem. Még mielőtt útnak indultam volna a Szellemek szólítottak. Elvonultam hát a szentélyünkbe, hogy meghallgassam a Szellemek óhaját. Kifejezték jókívánságaikat, illetve megkérdezték, hogy az eddig gyűjtött tehetségem mire szándékozom fordítani. Válaszom az volt, hogy népem javára. Ez elégedettséggel töltötte el őket, így megkértek, hogy válasszak néhány képességet a meglévőim közül, amiben a segítségükre lenne szükségem. Hosszas töprengés után a következőkre jutottam:
Megkértem a Farkas Szellemet, hogy ha szükségem lesz rá, gyorsabban jöjjön a segítségemre. Ezt megígérte, amennyibe csak védelemre fogom használni a Szellem Farkas alakot, nem pusztításra.
Az Elemek Szellemeit megkértem, hogy hatékonyabb varázsigéket használhassak a népem védelme érdekében. Elfogadták kérésemet.
A Bájolás Szellemét pedig megkértem, hogy mutasson utat a Pajzs használatában, a saját védelmem érdekében. Megtette.
Ezekután felkerekedtem és a Barrensen lévő Crossroadhoz utaztam, a Szellemek támogatásával a hátam mögött, hogy teljesítsem a népem druidáinak kérését.

Crossroadban ez árusokkal való kereskedés után megkérdeztem a céhtársaimat, hogy ki jönne a Wailing Cavernbe. Egy ifjú és nálam tapasztalatlanabb ork sámán csatlakozott elsőként. Másodikként egy szintén tapasztalatlanabb troll mágus, majd egy tapasztaltabb Tauren harcos. Végül egy tapasztalt Elfeledett boszorkánymester is elkísért utamon. A kis csapat elindult, hogy megtisztítsa a barlangot az elcsábított, megromlott druidáktól és teremtményeiktől.

Már majdnem végeztünk az aktuális feladatunkkal, amikor hírül vettük, hogy az Új Hordának utánpótlásra van szüksége. A feladat elvégzése után az Elfeledett boszorkánymester és én útnak indultunk Crossroad felé, hogy mi hamarabb csatlakozzunk az Új Hordához.

Crossroadba érve nekiláttam az utánpótlás megszervezésének, és az Újabb Horda összeszedésének. Felhívásomra egyre többen csatlakoztak az Újabb Hordához, főleg amikor megtudták, hogy a második hullámot fogjuk képviselni, vagyis a felmentők leszünk. Sajnos a toborzás lassan haladt. És eközben a népem borjai hullottak a távoli csatatéren. Nem volt más választásom, indulnom kellett. Sajnos az Újabb Horda létszáma fele akkora volt, mint a jelenleg bajban lévők létszáma, de tovább nem várhattunk. Elindultunk, mindenféle formaság és felhajtás nélkül. Mentünk, mert mennünk kellett. Sámán testvéreimmel azonos gondolat ötlött fejünkbe, a gyorsabb célba jutás és életek mentése érdekében. Megkértük hát a Farkas Szellemet, hogy segítsen nekünk, hogy még idejében célhoz érjünk, és megmentsük testvéreinket. A válaszra várás közben lassan haladtak a már ismerős fák, és úgy éreztük a Farkas Szellem, ezúttal nem teljesíti kérésünket. És megjött a válasz. Szinte kivétel nélkül minden sámán Szellem Farkas alakot öltött a Farkas szellem jóvoltából, hogy gyorsabban haladhassunk. Néhány sámán kérését azonban elutasította. Sajnálattal vettük tudomásul, hogy néhányak közülünk letértek a helyes útról. De nem most volt itt az ideje, hogy ezt megvitassuk.

„Hajrá fogyjon az út, Társak siessünk.”

Astranaar-hoz közeledve visszanyertük eredeti alakunkat, majd a többiekkel vált vállnak vetve berohantunk a sűrűjébe, esetleges sérültek után kutatva. Egy törp Lovag éppen egy ork Harcost sebezett meg, épp hogy nem volt a vágása végzetes. A Víz Szelleméhez fohászkodtam és kértem, hogy egy shock-szerű támadással tántorítsa el a Lovagot a kegyelemdöfés megadásától. A Lovag fel sem ocsúdott, hogy honnan érte a támadás. Mire megfagyott végtagjai engedelmeskedtek neki, már késő volt. A felbőszült ork Harcos, kinek neve Chris, egy erőteljes támadással leterítette a Lovagot. Én nem ezt akartam. És a Szellemeknek sem ezt ígértem. A következő áldozat egy troll Pap volt, aki mellettem esett össze. Még a nevét sem tudtam. Csak ott álltam a vérfürdő kellős közepén, és azt sem tudtam hová figyeljek. A night elfek és a többi Szövetséges nem akart Astranaar-ból kimozdulni, hiszen akkor végük lett volna. Végül észbe kaptam, legyűrtem a rámtört émelygést és Visszavonulót rendeltem el az enyéimnek. De nem hallgattak rám. Sőt, amint észrevették, hogy létszámuk kibővült, megkettőzött erővel támadtak. Az egyik hullám elérte a kis fahidat és át is jutott rajta. A harc immár a falu közepén hágott a tetőfokára. Az Újabb Horda érkezése felboríthatta a Szövetségesek elképzeléseit.

Az első támadó Horda teljesen felbomlott. Azok akik kérték felevettem őket az Újabb Hordába. Az előző Hordából mind több és több elszakadt Harcos csatlakozott az immár tekintélyes létszámra felduzzadt Újabb Hordához, mely áradathoz hasonlóan hömpölygött a csata tengerébe. Miközben törtem előre, hogy az elöl harcolóknak segítsek életben maradni, egyre több elcsüggedt és elveszett harcos mellett vezetett el az utam. Nem hagytam magukra őket. Felajánlottam nekik a csatlakozást az Újabb Hordához. Készséggel elfogadták. Már tudták, hogy tartoznak valahova és folytatták a harcot. A harc sűrűjében kiemelkedő teljesítményt nyújtott egy Elfeledett Pap, ki ott bukkant fel mindig, ahol szükség volt rá. Majd miután felgyógyította a büszke harcosaimat, tovaállt, és újabb sebesülteket keresett. Bár a faluból visszaszorítottak bennünket, sokáig tartott nekik, így volt időnk a sebesülteket összeszedni, hiszen senkit sem hagyunk magára.

A harc több, mint másfél órán át tombolt a rönkökön, hídon, vízben a megérkezésünk után. A csata legkeményebb részében visszavonultunk a dombtetőre, hogy a tünde őrök ne is lássanak minket. A Szövetségesek a győzelmüket szimatolva kitámadtak és üldözni kezdték a visszavonuló társaimat. Ám csúfos meglepetés érte őket. A dombtetőn a kanyar mögött egy teljesen felgyógyított Hordával találták magukat szembe. A döbbenésen kívül sokaknak nem volt másra ideje. Néhányan szinte azonnal holtan estek össze. Azt sem tudták mi, vagy ki végzett velük. Az üldözésük közben egy nálam tapasztaltabb és idősebb Szövetséges Zsivány megtámadott engem. Lesből. Aljas módon. Mert nem figyeltem eléggé. Nem sokon múlott, hogy nem végzett ki. A már fent említett Elfeledett Pap mentett meg. Gyógyított és óvott, míg én az életemért küzdöttem. A Zsivány miután látta hogy folyamatosan gyógyítanak és védelmeznek a Papnak esett. Ám a visszavonulást végre megértő Harcosok elindultak a domb felé hogy rendezzük sorainkat. A Pap is és én is eléggé le voltunk gyengülve, sebből véreztünk. A visszavonulok ekkor érték el mindeket és az okvetlenkedő Zsiványt. Mire a Zsivány észbe kapott, hogy lassan körülfogják a nála sokkal tapasztaltabb Harcosok és Druidák, menekülni próbált. Ám egy visszafelé rohanó harcos A fejszéjével rásuhintott és a Zsivány ott helyben szörnyethalt. A harcos talán észre sem vette, hogy megmentette kettőnk életét.

Ezután még kétszer alkalmaztuk a visszavonulós taktikát, mire megértették a Szövetségesek, hogy minket onnan el nem űznek.

A csata végégi sajnos nem tudtam maradni. Zhai céhvezetőnek átadtam a Hadvezéri tisztséget, majd sajnálatomat kifejezve távoztam a csata sűrűjéből. Párom visszahívott Thunder Buff-ba. És én engedelmeskedtem, mert úgy éreztem ezzel a portyával megmutattuk a Szövetségnek, hogy Barrens, Mulgore, Durotar a miénk. Hogy hogyan fejeződött be a portya talán meg tudom majd mások elbeszéléseiből. Így már talán békében nevelhetem fel borjaimat Thunder Buff mellett, egy kis faluban.

Nos a múlt hétvége is tartogatott meglepetéseket számomra...

Elöször is az egyik új Pvp szerveren a Ragnaroson egy magyar céh bevett soraiba, így immár nem fogok egyedül elcsatangolni és biztos célponttá válni, ezúton is köszönet Zhai-nak.

Szombat este elhatározta a céh, hogy a Honor rendszer felavatása képp támadást indítunk a Szövetség ellen.

Hossza eszmecsere, és haditanács alatt sok ötlet született, hoyg merre vezessen a hadjárat.

Meghódítandó területként szerepelt hillsbrad foothills, duskwood, westfall, redridge, lakeshire, loch modan, wetlands, arathi highland.

Voltak egészen elvetemult javaslatok is: Theramore Isle bevétele után hajóval hátbatámadni Menethil Harbort, persze miután theramoreban Lady Jaina Proudmoore-t legyözte a támadó sereg.

Végül egy közelebbi, és nem túl erős célterület lett kiszemelve a zsákmányoló támadás szinhelyének. Ashenvale hatalmas fái között megbúvó kis Night Elf falu, Astranaar.

A célpont ideális volt, nim volt messze a randevúponttól (Crossroads), a falu melett volt egy temető, - gondolni kellett az eltévelyedett lelkekre, sé túlontúl lelkes Hordás bajtársakra is. A gyülekezőre, és a dobszóra kb.: 35 céhtárs jött. A horda korábbi létszámának csak nagyon apró törekéke, de a föld, -és a tűz szelleme biztosított támogatásáról, ha nem fordulok ártatlanok, és védtelenek ellen, valamint ha nem dühből cselekszem. Ezeket a feltételeket természetesen elfogadtam, és készséggel biztosítottam az elemeket, hogy csak is végszükségben kérem a segítségüket.

A nagy előkészületek és a szkatlanul magas létszámra más törzsek, és céhek szülöttei is felfigyeltek. Csatlakozni akartak hozzánk, de felhívtuk a figyelmuket, hogy az utasításokat és a tanácsokat a törzsünk nyelvén fogják megkapni. Néhányan alávetették magukat a Céhvezetőnk akaratának. De a saját törzsűnkben is akadtak szép számmal újoncok, akik a alig bírtak magukkal, hogy belemárthassák fegyverűket a Szövetség büszke népének fiaiba, lányaiba. Ők fegyelemre és önmegtartóztatásra lettek intve. Valamit felhítuk a figyelmüket, hogy a náluk gyengébb megölése retorziót von maga után. Már nem vagyunk a Lángoló Légió megszállása alatt, már nem vagyunk Vérengző Fenevadak, tisztességes harcban akartuk bizonyítani magunknak, hogy még van bennünk erő, kitartás, becsület. Az új Hordához számos elfeledett is csatkalozott, hogy őket mi vezérelte, nem tudhatom. Crossroads kunyhóinak falai és őrtornya megremegett az új Horda indulásakor.

Az új Horda elindult.

Az indulás kicsit kaotikusra sikeredett, mintha a Föld szelleme megbolygatta volna azt az utat, amin haladunk, semmi redezettség, csak fejetlenség és káosz uralkodott. Az határnál, az Északi Őrtonyoknál megálljt parancsolt a Hadvezérünk, aki a céhvezetőnk is egyben, hogy egyesítse az eltévedt, és leszakadt harcosokat. Tudtuk, hogy idegen területen, csak egységesen tudnunk fentmaradni, és eredményeket elérni...

Az egyesülés és soraink rendezése után behatoltunk Ashanvale hatalmas fái közé, egyre közeledve a célpontunk, Astranaar felé. Útküzbe belefutottunk egy Lovagba. A Lovag megtette amit a becsülete megkíván. Tisztelettel temettük el az elesett Lovagot, sírhalma az út mellett tornyosul, egy hatalmas fa árnyékában.

Útunk során, ahpgy egyre közeledtünk a völgyben megbúvó, mit sem sejtő kis Night Elf falú felé csak kevés ellenállásba ütköztünk. Egy-két okvetlenkedő zsivány, kik megpróbáltak a sorainkból kilógó ifjakra lecsapni, de az idősebbek résen voltak, és a zsiványok közül sokat megöltek, mielött bármelyik ifjú súlyosabban megsérült volna. A séerülteket a sámánok és duidák helyben ellátták, majd a sereg folytatta útját a célja felé.

A zsiványok közül egy megszökhetett, mert amit kibukkant a falu a kanyarban, láttuk, hogy a helyi fogadó és szárnyasbestiák, egyesek Hippogriffként emítík eme rút dögevő vadakat, körül lázas készűlődés folyik. Egyre több éji tünde, ember, törp, gnóm érkezetett a veszély hírére, segíteni a védőknek.

Néhány hevesebb harcosunk tüstént megrohamozták a hídat, mely a falu körül tó felett ívelt át, nem törődve a túloldalon tanyázó, igencsak veterán őrökkel, és a készűlődő szövetséges harcosokkal, mágusokkal. A rohamozó harcosokat megpróbáltuk visszarendelni, de a parancsokat figyelmen kívül hagyva rohatak a hídra, hogy annak tetején leljék halálukat. Ekkor afősereg is megmutatkozott. A védők elszánt arcára kiült a félelem. De bízva az őrök tapasztalatában ki-ki támadtak, egy-egy őr segítségével, de a legtávolabbi hely, ameddig visszaszorítottak minket, az a kanyar volt a domb tetején. váltakozó sikerrel folyt a harc, órákon keresztül. Kétkezes kard, tőr ellen, puska, íj ellen, kard pajzs, buzogány ellen. Ekkor ért mineket az első meglepetés.

A teetőt néhány varázslótanonc elfoglalta, és akik ott támadtak fel, azokat módszeresen küldték vissza a halálba. Nem nézhettem tétlenül az eseményeket. A temető felé rohatam harmadmagammal, és magamban fohászkodva kértem a fölt szellemét, hogy segítsen megmenteni a kábultságban szenvedő társaimat. A föld szelleme meghallgatott, és az egyik varázslótanoncot a shocként ért támadás azonnal a nemlétbe taszította. A többiek meglepődve ezen hátrálni kezdtek a tóba, ahol is már javában dúlt a harc, a vérengzés.

A csata tetőpontján imáink meghallgatásra találtak, és erősítés érkezett. Az új csapattal és az új, friss, pihent harcosokkal egészen a falu közepéig behatoltunk, amikor is sokunk fegyvere már anniszor találkozott az ellenség testével, páncéljával, kardjával, hogy, lassan de biztosan kicsorbultak. A támadást beszüntettük és elindultonk haza felé, hátunkat a frissen érkezettek védték. Ez nem visszavonulás volt, csupán erőgyűjtés, hogy legközelebb teljes sikert arathassunk.

Üdv!

A hétvége igen mozgalmas volt számomra. Törpe Lovagként jártam Soutshore környékét, illetve Arati Highlands vidékét. Kicsit kiruccantam Alterac Mountain felé is, de jelen történeteim szempontjából ez lényegtelen.
Szóval három komolyabb találkát sikerült lebonyolítanom a Horda harcosaival, lássuk ezek hogyan is zajlottak. (Zenedar)
Az első alkalommal egy (lvl30) élőhalott harcossal hozott össze a sors. Éppen teknőshúsra vadásztam Soutshore és Tarren Mill között, egy kedves embernek kellett belőle sokat gyüjteni, hogy levest tudjon főzni. Csatangolásom közben jöttek-mentek a Hordások körülöttem, de nem tulajdonítottam nekik nagyobb figyelmet. Általában nem volt sok agresszió a környezetemben, szerencsére. A folyó partján észrevettem egy Tauren Sámánt, aki csendesen üldögélt a füben. Fiatal volt még nagyon. Tőle nem messze öldöste a szörnyeket ez a harcos is. Az agresszió minden jele nélkül elkezdtem közelről vizslatni a Taurent, megcsodáltam szőrzetét és szarvazatát. Valahogy ezek a lények mindig lenyűgöztek engem, de közelről megtekinteni még egyet sem sikerült korábban. Elmélyült vizsgálódásom viszont ellenszenvet váltott ki a harcosból a jelek szerint, mert hirtelen megfontolásból rámrontott és kardjával csapkodni kezdte páncélomat. Nem volt sokkal fiatalabb mint én, mégis kemébny ellenfélnek bizonyult. Csak egy hajszálon múlott, hogy sikerüljön levágni rothadó fejét a helyéről.
Második alkalom kicsivel ezen első után esett meg. Úgy látszik az élőholtak a gyengéim. Még midnig teknősöket hajkurásztam, mikor egy halott lovasra lettem figyelmes. Kifejezetten öreg volt hozzám képest, egész biztosan sokkal több csatát élt meg nálam. Csak messziröl méregettük egymást, én kíváncsian, hogy mire is készülhet, ő pedig kegyetlen gyűlölettel a szemében. Már készültem végiggondolni a technikámat amit abban az esetben használok ha rámtámadna, mikor hirtelen hideg penge hatolt bele a hátizmaimba. Meglepetten kiáltottam föl, közben előkapva a fejszémet és a támadó felé fordultam. Egy másik élőhalott volt, de nálam jóval tapasztalatlanabb. Egyet ráhúztam a fejszémmel, meg is roggyant a lába egy pillanatra. Nagyon gyáva ember lehetett még életében is, mielőtt öröklétre kárhoztatott. Behúzott nyakkal futott a mágus társa mögé és onnan kezdett nyilakkal lödözni. Mire eldöntöttem, hogy rájuk rontok, már a varázsló is ellőtte az első tűzlabdáját. Meg is lett az eredménye, lelkem a szellemvilágba távozott, testem füstölögve és összevagdalva esett össze. Siettem azonban vissza, hogy mielőbb feltámadjak. Imáim meghallgattattak, még végignézhettem ahogy a mágus elindul Arati felé, a tolvaj pedig Tarren Mill biztonságát vette célul. Nem érte el! Feltámadtam, s a varázslatokkal és még mindig füstölgő és vérző sebeimmel mit sem törődve vetettem rá magam. Megbánhatta, hogy késével illetett, mert istenem ereje a fejszémmel tartott! Három lendületes csapással átjuttattam a holtak világába.

A harmadik alkalom már izgalmasabb és egyben szomorúbb véget ért. Később történt, amikor Stormgade erődjének kapujával szemeztem. Láttam, hogy sok Hordás mozgolódik odabent, így nem igazán kívánkoztam egyedül bemenni. Megálltam a befelé vezető út melletti kis dombon és onnan szemléltem a kifelé tartó taureneket és élőholtakat. Jó volt nézni, hogy Kodókon lovagló bikák azok és mégsem támad rám egyik sem. Már éppen kezdtem hinni abban, hogy tényleg sok jóravaló lélek akad az eddig vadnak tartott humanoidok között is, mikor az egyikük felém fordult. Karjaival elsőnek csapkodni kezdett és közben kotkodácsolt, majd harcos lévén egyszerűen nekem rontott. (Én ekkor lvl 35, ő meg lvl 41) Rettentő kemény harc volt, életem eddig talán legnagyobb küzdelme! Mire odáig jutottunk, hogy sebektől tarkítva és lihegve álltunk egymással szemben már mindketten elhasználtuk minden tartalékunkat. Ő is nagyokat kortyolt egy italból, de már én is túl voltam ugyanezen, mint ahogyan az isteni védelmező és gyógyító energiáimat is teljesen kimerítettem! Jómagamnak sem volt már sok életenergiám, de neki mindössze egyetlen - akár jelentéktelen - csapást kellett volna bevigyek, csak egy hajszál választott el a győzelmi mámortól! Nem tapasztalhattam meg milyen is egy Tauren halálkiáltása, mert egy nyomorult élőholt Boszorkánymester belerobbantott az arcomba valamivel. Holtan estem össze, már megtapsolni sem tudtam a nálam jóval tapasztaltabb, mégis sokkal gyengébben szereplő Taurent és becstelen társát. Bár ez az utóbbi nem lep meg, már a Boszorkánymesterekről sincs túl jó véleményem, az élőholtakat viszont kezdem egyre jobban gyűlölni...

És akkor az a izé... Gathan..., meg a Unnionbed, vagy beard, az, az, na ők előre mentek, én meg... öö... elterelő hadműveletet hajtottam végre...de nem sikerült. Így hát mindannyian meghaltunk, de a követekző egységes roh..roh..rohammal le is zúztu.... elpusztítottuk ádáz ellenségeinket (bár tegyük hozzá, a lelkesedéssel már igencsak híján voltunk), de mint mondtam, néma barátunkkal együtt, Gathan cimborám és én pontot tettünk az ügy végére, habár még voltak kisebb viták a nyereményt illetően. ugyanis sok száz arany várt minke....

Arachar lvl6 Warrior

Bezzeg én, hah! Megkerültem a sátorokat, és a fák közül vetettem le magamat a békésen ebédelő (apropó, mit ebédeltek?) ellenségre. Jobbra-balra lengetve harci fejszémet (melynek nem elhanyagolható tulajdonsága, hogy nagy és erős) kaszaboltam őket, de ez sem volt elég! Azok az átkozottak csak nem akartak a fejszém által a túlvilágra kerülni! Miután párszor kipróbáltuk törp barátommal a szellemi élet rejtelmeit, új tervet eszeltünk ki...