|
moki1103 Gnomeregan Exile 
219 hozzászólás |
|
Blood elfet ezeknél a kasztoknál szívesen fogadok. 
A DK-kat nem veszek be, de IC módban nem nézük le őket, mert a Arthas halála után vagyunk. |
Impresszum, jogi nyilatkozat | Kapcsolat World of Warcraft is a trademark and Blizzard Entertainment is a trademark or registered trademark of Blizzard Entertainment in the U.S. and/or other countries. wow.lap.hu | mmorpg.lap.hu | Computerworld.hu | PCWorld.hu | GameStar.hu | VideoSmart.hu |
 |
of the Shattered Sun
Krysella arcán gúnyos mosoly suhant át, ahogy elvette a kést. Elővett egy selyemdarabot, hogy megtörölje a pengét, habár azon nem sok vér maradt, a rúnát viszont lilás fény járta át. Visszacsúsztatta a kést a helyére.
- Szóval sötétbarna bőrtáska? Az valószínűleg a lángok martalékává lehetett... Hacsak nem helyeztél valamiféle tűzálló voodoot rá.
- Az számít csak, hogy minél előbb el kéne hagynunk a szigetet. Építsünk tutajt!
A papnő a táskájába nyúlt, és egy átlátszó folyadékot tartalmazó üveget vett elő. Odabotorkált a legközelebbi pálma elé. Pár pillanatig csak nézte a fát, amint az ereje teljében az ég felé nyúl, majd alig hallhatóan sóhajtott, és egy kis folyadékot öntött a törzsre, igyekezvén átlósan adagolni.
A szer ahol érte a kérget, először csak buborékok keletkeztek, majd egyre beljebb jutott a folyadék, és a törzs reccsent egyet, végül kidőlt az ellenkező irányba.
- Íme, az első lépés. Már csak két nagy és erős kar kell, hogy hasznosítsa a fát.
Kihívón mosolygott Bliksemre.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Defias Thief
A késsel felhasította a halat hosszában és kibelezte.
- Jó éles kés... - mondta - de elég... nos... fura.
Körül nézett. Meglátott egy közeli bokrot, melynek vastag szerte ágazó ágai voltak, hátmat. Kettő kuszább ágat leszúrt a tűzrakás két oldalára, a harmadik egyensebbet meg hosszában keresztül döfte a cápán, majd csípőre tett kézzel büszkén elmosolyodott.
- Apám mindíg azt tanította, hogy a természet oda ad nekünk minden szükséges dolgot, csak jól körül kell néznünk.
Elégedetten leül a tűz mellé, újdonsült társa felé fordul, közben a késsel szúrkálja, piszkálja a tűz fölött piruló halat.
- Egész véletlenül nem láttál egy sötétbarna bőr táskát? Egy totem volt rá hímezve felfelé álló szarvakkal és pici szárnyakkal. Kell az a táska. Nagyon fontos.
Ekkor kiesett a kezéből a kés, gyorsan utána kapott és egyeszerre égette meg és vágta el a kezét. Ám mintha ez nem is történt volna meg sietve átnyújtotta a kést a papnőnek.
- Mondtam hogy fura kés... szökik.
of the Shattered Sun
Odavetette a kést taurennek, aki el is kapta.
- Tessék. Nem igazán evéshez szoktam használni... De azt hiszem, a körülményekhez képest talán megteszi.
- Aztán igyekezz - tette hozzá a papnő - nem hiszem, hogy túl sokáig itt kéne maradnunk. Ki tudja, hányan vannak a Szövetségesek. Tán még arra is van eszközük, hogy erősítést hívjanak...
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Defias Thief
Az ismeretlen elbiceg a tauren mellett, s közel hozzá leül a tűz mellett.
- Én meghaltam. - mormog a tauren.
- Én is. - válaszol az idegen, mintha ez a tény teljesen természetes volna.
- Én most újra élek.
- Én... azt hiszem a másik léghajón is voltak túlélők.
Az ismeretlen nő zavartan elkezdett táskájában túrkálni, majd folytatta mondandóját.
- Neked aztán különös tehetséged van önmagad kinyírásához. Ha nem vagyok épp a közelben, minden bizonnyal sikerült volna. Amúgy hogy érzed magad?
- Éhes vagyok.
- Na... már sejtettem.
- Te csak ne aggódj miattam. Szívós vagyok. - vaskos kezével nyúlt az idegen válla felé - Node te mégis ki vagy?
Ahogy a tauren megérintette a nő ruhájának szélét, riadtan elhúzódott, s fejéről leomlott a csuklya. A nap megvilágította rideg szürke arcbőrét, s elő bukkantak hegyes fülei. A tauren szintén vissza hőkölt a meglepetéstől.
- Te jó ég. Hát milyen szörnyűséget tett veled a természet, te lány?
- Nem a természet tette. Erről nem akarok beszélni. Krysella vagyok. Egykor úgymond szakmai körökben elismert tolvaj voltam. Amúgy étellel nem nagyon tudok szolgálni, csak némi édes bogyót találtam, meg láttam néhány gorillát a szigeten.
- Mint mondottam szívós fajta vagyok. - tápászkodott fel nagy lendülettel a tauren - Engem nem lehet csak úgy... - s nagyot puffant teste a homokban.
- Úgy tűnik pihenned kell még. - törte meg a kínos csendet kissé gúnyos hangon a papnő.
A tauren ismét felemelte a földről hatalmas testét,féltérdre ereszkedve, előlre hajolva támaszkodott kezeivel a földön. Bele markolt a homokba, majd ökölbe szorított kezeit felemelte, tenyeréből hagyta kicsorogni a földet. Meglehetősen halkan motyogott valamit, mintha segítségért fohászkodott volna. A papnő számára mindez valami esetlen, nevetséges, pogány, woodoo-rituálénak tűnt. Mosolyogva nézte mi sülhet ki ebből a színjátékból.
Lassan langyos fuvallat kezdte felkavarni az állott levegőt. A közeli bokrok ágai megmozdultak, mintha csak integetnének. A lágy szellő felkapta a földre hullott leveleket, a tenger felől nehéz párás levegő keveredett a szélben táncot járó levelekkel. A furcsa és csodálatos természeti jelenség teljesen elbűvölte a papnőt, akit jó ideje elkerült már a világ szépsége. A párás levegőben táncoló levelek vihartölcsérként vették körül a térdelő, görnyedt taurent. Egyre gyorsabban keringtek és táncoltak a levelek, a hatalmas szőrös testnek már csak a körvonalai voltak kivehetőek. A megtört, fájdalmasan görnyedő sámán lassan felegyensedett, karjait magasba emelte, tüdejét tele szívte friss levegővel.
A sámán amint kifújta a levegőt lehullottak körülötte a levelek, s elemi erőtől dübörgő hangon megszólalt.
- Bliksem vagyok, a földanya gyermeke! Bennem él a természet ereje!
- Hmm... Ezt nevezem. De azért egy kicsit vissza vehetnél az arcodból.
- Éhes vagyok. Halat kéne fogni. - fordult a tengerpart felé.
- Persze. Hogy én erre nem gondoltam... Máris teremtek a semmiből egy horgászbotot, meg csalit. - vágott vissza a papnő irónikusan.
Bliksem elindult a viz felé harátozott léptekkel.
- Most meg hova mész? - kiáltott utána a papnő.
- Hozok halat.
- Hogy mi? Honnan? Hogyan?
Bliksem megállt vissza nézett, majd kezét felemelve a tenger felé mutatott.
- Menj csak... Te marha... Ó mivel fog még megverni engem a sors? - motyogott az orra alatt Krysella, s nézte ahogy a tauren egyenesen a hullámok felé tart.
Bliksem besétált derékig a vízbe, karjait széttárta, az ég felé nézett.
- Most meg mire készülsz?! Megint ki akarod csinálni magad?! Figyelmeztetlek többször már nem mentem meg az életed! Figyelmeztetlek! - üvölt utána Krysella, de a tauren már el is tűnt a hullámok habjai között.
A papnő feltápászkodott, és követve a tauren patái nyomát a vízpartra sétált, miközben újabb és újabb érveket próbált magában előbányászni, melyek a spontán döntések ellen szólnak.
A sós tengervíz mossa köppenye szegélyét, tekintete a messzeségbe réved. Kémleli a tengert, hátha megpillantja új utitársát... vagy legalább buborékokat a víz felszínén.
- Ennyi ideig még egy halott sem bíthatja a víz alatt. Úgy tűnik egy bolond öngyilkossal hozott össze a sors. Azt hiszem mindíg is különösen jól tudtam megválasztani a társaimat. Most meg itt állok egy rohadt szigeten egyedül és magamban beszélek. Ennél mélyebbre már nem lehet süllyedni... Ó dehogynem. Drága új barátom, a bolond tauren, aki belesétált a tengerbe megfulladni, mert éhes volt. Szánalmas.
Krysella hátat fordított a víznek, vissza sétált a tűz mellé. Leült földre terített pokrócára és elő kotorta táskájából a korábban össze gyüjtott gyümölcsöket.
Hirtelen furcsa hangot hall a víz irányából. Mintha cápák csatáznának egymással egy darab döghúsért. Feláll és kíváncsian a hangok és fröcskölő habok felé indul. Egy kisebb cápa emelkedik ki a vízből, de egyáltalán nem természetes módon. Sokkal inkább úgy, akár egy elhajított buzogány, majd a vízbe csattan és ismét kiemelkedik belőle, majd megint eltűnik. Elcsendesül a víz. Lenyugszanak a hullámok. Minden békés, csak valami furcsa dolog emelkedik ki a vízből, egyre magasabbra. A lenyugvó nap sugarai körbe fogják a vízből kiemelkedő alakot. Bliksem sétál kifelé a tengerből, valamit maga után vonszolva.
- De hogy? Te?... Ne ne ne. Nem akarom tudni. Mégegyszer ne merj ilyet csinálni! - ripakodik rá dühösen Krysella - Csak nem találtál valamit a fenéken? Mégis mi az?
- Hal.
- Ahamm persze. Szóval hal. Halat fogtál horgászbot nélkül. Engem ne etessél ilyen képtelenségekkel.
Bliksem nyugodt léptekkel sétál ki a vízből. Sétál el a bosszankodó papnő mellett. Sétál tovább a tábortűz felé... maga után vonszolva a cápa tetemét. Menet közben kissé vissza fordulva hátra szól a válla fölött.
- Nem ártana egy kés.
of the Shattered Sun
A spontán döntések sosem végződnek jól.
Spontán döntés volt, hogy éppen egy őrnek próbált békeszirmot (peacebloom) eladni egyszer. Stockadesben töltötte az éjszakát.
Spontán döntés volt, hogy a Szövetség és a Horda közé próbált állni. Ezért most két - vagy inkább másfél - lábon járó csonthalmazként tengethette a napjait.
Erre a legújabb spontán döntéseként a nyakába vette egy tauren gondjait, akinek ráadásul lehet, hogy egyetlen hálás szava sem lesz hozzá, ha meglátja. De még ha lesz is, akkor is gondoskodnia kell róla, mert nem úgy nézett ki, mint aki hamarosan talpra ugrik, és - például - megszerzi a saját vacsoráját. Mert egy tauren sokat eszik ám.
Talán mégis jobb lett volna a tenger fenekén.
Ilyen gondolatokkal barangolt a papnő a pálmafás szigeten. A varázsbotját (staff) sétabotként kellett használnia, ugyanis a jobb lábra bicegett.
Letépett egy vörös bogyót egy bokorról. A sziget legtöbb használható vagy ártó növényét felismerte… bár néha rögtönzött. Pár gorillán kívül még nem látott más (ehetőbb) állatot.
Na, nem mintha megfordult volna a fejében, hogy akármit is levadásszon, hogy visszacipelje a tábortűzhöz.
Újabb bogyót ragadt meg, amivel egy egész ágat maga felé kezdett húzni… és a meglepett tekintete egy éppen laposüveget meghúzó férfi törpéjével találkozott.
A papnő elengedte az ágat, ami az törpe arcába csapódott, hátravágván azt. Nagyot huppant a szakadt bőrpáncélos alak. Az alkohol a sűrű barna szakállra, majd a földre fojt.
- Nyomorult áruló! - morgott a törpe, miközben lassan felült, és a puskájáért próbált nyúlni.
A papnő testét árnyak kezdték körülölelni, először mintha csak egy fa lombja hajolt volna közelebb felé, de aztán egyre sötétültek. A törpére mutatott, miközben egyetlen érthetetlen szót ejtett ki.
A férfi felüvöltött. Minden egyes idegszála egyszerre érzékelt fájdalmat. A fizikai kínok kíméletesebb sötétséget borítottak volna az agyára, de ez a varázslat eszénél tartotta.
- Hányan vagytok? - vetette oda a kérdést a papnő.
- Pusztulj! - nyögte a törpe, miközben megint a puskájáért próbált nyúlni, ám a papnő újabb varázslatba kezdett, ezúttal hosszabban mormolt. Az árnyak már teljesen elfeketítették a testét, csak a groteszk, humanoid alakot öltő sötétség maradt és a sárgán izzó szempár.
A törpe a fejét fogta, a száját sikolyra tátotta, de nem jött ki rajta hang. Vonaglott, megfeszítette a végtagjait, menekülni akart, de az agya egyszerűen nem tudta, milyen parancsot adjon ki.
- Beszélj, és vége lesz! - a papnő ekkorra ismét abbahagyta a varázslást.
A férfi levegőért kapkodott.
- Nem tudom. Lezuhantunk. Nem láttam még mást itt…
Az élőholt ismét a hosszú varázslatba fogott.
- Muradin szakállára esküszöm, nem tudom!
De a papnő nem engedte el. A törpe a sötétséget látta maga felé közeledni, és már nem is humanoid alakja volt, hanem egyetlen démoni vigyoré.
- Ne… ne…
Végül a sötétség elnyelte.
A papnő ismét a saját élőholt alakjában állt a hulla felett. Remegve támaszkodott varázsbotjára, és felsóhajtott. Nem levegőért. Csak úgy, régi megszokásból.
A hosszú repülés sok erejét kivette, nem számított rá, hogy máris varázsolnia kell. A sötét mágia használata is mindig megkövetelte a maga árát. De már rég nem volt visszaút.
Ebből a törpéből nem sokat szedett ki. De ezek szerint Szövetségesek is túlélhették a robbanást, talán többen is.
Lassan megfordult, hogy visszabotorkáljon a taurenhez.
Ahogy megpillantotta a tábortüzet, észrevette, hogy a bika már mocorog. Megállt egy másodpercre, majd a fejére hajtotta a csuklyáját, és szorosra húzta a széleit, hogy a füle nem látszott ki.
- Látom, sikerült felébredned - kezdte kimérten.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Defias Thief
Él Camp Narache-ban egy sámán Meela Dawnstrider. Jelenleg minden idejét az köti le, hogy harcoljon apró falujáért, s utat mutasson fiatal sámánoknak az elemek megértése felé vezető úton.
Egy nap szörnyű rémálomra ébredt. Látta Azeroth pusztulását. Látta ahogy a természet önmaga ellen fordult és elpusztított minden élőt él elettelent. Megfordult fejében egy gondolta, mely eddig még egy taurennek sem jutott eszébe. Gondolni kell arra az időre, mikor az utolsó tauren is elpusztul, s nem marad senki, aki gyermekeinek és unokáinak tovább adja az ősi történeteket. Látta a jövőt, hogy az utolsó taurennel elpusztul a kapocs a természet és az értelmes lények között. Úgy gondoltam a történeteket, melyek szájról szájra hagyományozódtak le kell írni egy könyvben, hogy a világ pusztulása után az új világba született lények egyszer majd rátalálhassanak az ősi tudásra.
Meela elindult Bloodhoof Village-be, hogy beszéljen álmáról és gondolatáról Narm Skychaser-el. Megvitatták az álom jelentését, s arra jutottak, hogy nem véletlenül küldték az elemek ezt a látomást. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, s mindenképp a sámánok tanácsa elé kell terjeszteni a dolgot. Elindultak hát Thunder Bluff-ba.
A sámánok tanácsa túlzottan újszerű ám értlemes ötletnek tartották, hogy hagyományaikkal ellentétben a történelmüket írásos formában megörökítsék. Cairne Bloodhoof véleményét is kikérték a döntésről, aki hozzá fűzte, hogy ezt a tudást akár visszájára is lehet fordítani, ha rossz kezekbe kerül. Cairne tanácsára úgy döntöttek a sámánok, hogy mágikus védelemmel fogják ellátni a könyvet.
Döntés született arról, hogy mi kerülhet bele a könyvbe. Leírták Azeroth teremtését, s a tauren faj születésének történetét. Írtak a földanyáról, vele való szoros kapcsolatukról. Írtak a régi időkről, mikor még kisebb tauren törzsek járták Kalimdor végtelen vidékét. Írtak a kentaurokkal folyatott véres harcokról, Thunder Bluff megalapításáról, a törzsek szövetségéről. Írtak az ünnepekről, a felnőtté válás rituáléjáról, a nagy vadászatról. Külön kitértek a tauren nép igen szoros és közvetlen kapcsolatára a természettel, s hogy ezt s természet aképp háláta meg, hogy a nyitottabb lelkű taurenek szavát meghallgatja, s beszél hozzájuk. Leírták, hogy ezeket a bölcs tuareneket hívják sámánoknak, s tisztelet övezi őket különleges kapcsolatuk miatt a természet erőivel. Hosszan írtak a sámánizmusról, a négy elem erejéről. Arról hogyan lehet velük kommunikálni, hogyan nyerhető el a bizalmuk, s milyen elképzelhetetlen erőket képes megmozgatni egy sámán, aki beszél az elemekkel. Írtak a természet legfőbb szabályáról az egyensúlyról. Arról, hogy csak akkor lehet béke a világban, ha a természet megtalálja az egyensúly állapotát, s ebben nagy szerepe van a sámánoknak. Nem létezhet fény sötét nélkül, nem létezhet élet halál nélkül, nem létezhet teremtés pusztulás nélkül. Éppen ezért az elemek segítségül hívhatók teremtés és pusztítás céljából is. A sámán feleőssége, hogy az egyensúly fenntartása érdekében mindíg a megfelelő módon kérjen segítséget az elemektől. Ha a világ túlzottan elbillen az egyik irányba, annak szörnyű következményei lennének. Ha a fény és a teremtő erők uralnák a világot, semmi sem halna meg, semmi sem pusztulna el. Elárasztanák az állatok és növények a világot, s nem maradna egy talpalattnyi szabad föld sem. Ha a sötétség és a pusztítás uralkodna a világon, minden elpusztulna, s az ismert világ véget érne. Ám tudni kell, hogy a teljes pusztulás után az élet újra megveti lábát a régi romokan, s romlatlan friss formában születik újjá. Tudni kell, hogy az elemek oly hatalmas erők, melyek a kezdetektől fogva léteznek, s a végzetig létezni fognak. Tehát ha úgy döntenek, hogy romlottá vállt a világ, gond nélkül elpusztítják írmagját is, hogy új születhessen... ezért kell a sámánoknak beszélniük az elemekkel... biztosítaniuk kell, hogy az elemek higgyenek a jelen világban, s higgyék, hogy nem romlott még el.
A könyvet védő mágikus védelem megakadályozza, hogy bárki, aki nem készült fel rá bele olvashasson. Aki kinyitja a könyvet, mindíg csak annyit olvashat el belőle, amennyit képes elméje felfogni. Minden alkalommal, mikor végig olvassa a könyvet, egyre többet láthat benne. Ez biztosítja, hogy csak ahhoz kerülhessen az ősi tudás, aki elég bölcs a használatához.
Mikor elkészült a könyv, Cairne úgy döntött, hogy Moonglade-be küldi és a druidákat bízza meg örzésével.
UI.: Vajon mi lenne, ha ez a könyv egy igazán nagy tudású és bölcs illetőhöz kerülne, akit tudása és brilliáns elméje elvakít, s önmaga célját a természet törékeny egyensúlya elé helyezi?
of the Shattered Sun
A fél gondolat megvan, de holnap fogom befejezni.
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Defias Thief
- Erős ez a fény. Nem természetes. Hol lehetek? És hogy kerülhettem ide?
Körül nézett. Egy hatalmas végtelen zöld mezőn állt, hol apró állatkák gondfeledten ugrándoztak, s maradak csicseregtek.
Magasba nyújó sátrakat látott, elindult hát felé. Ahogy egyre közelebb ért, észre vette, hogy boldog önfeledt taurenek beszélgetnek a tábortűz körül, gyógyfüves teát kortyolgatnak, s történeteket mesélnek egymásnak, nagyobbnál nagyobb hőstetteikről. Mikor közelebb ért hozzájuk, mindenki köszöntötte, s a nevén szólította.
- Hol vagyok? Mi ez a hely? Kik vagytok ti? - hadart zavartan.
- Bliksem... hát nem ismersz meg? - egyenesedett fel egy különösen erős alkatú tauren.
- Ormonn? Ormonn, drága barátom! - szorította keblére Bliksem az ismerős alakot. Majd vissza hőkölt és arca elhült. - ...dehát te meghaltál, mikor Camp Taurajo-t védtük.
- Igen. S mint megtudtam később, hiába. A szülöfalunk elveszett.
- Dehát ha te halott vagy drága barátom, s újra találkozthatunk, az csak egy dolgot jelenthet.
- Ezek itt az örökké virágzó mezők. Itt pihennek meg útjuk végén a legnagyobb vadászok.
A egyik sátorból ismerős hang szűrődött ki. Lassú, barátságos, megfontolt hang volt, melyet minden tauren ismert.
- Túl korán érkeztél. - lépett elő a sátor homályából egy meglehetősen öreg tauren, s a levegőben érezni lehetett az őt körül vevő mély tiszteletet.
- Cairne nagyfőnök... itt kell találkoznunk újra?
- Nekem itt a helyem. Az életutam végéhez értem. De neked még nem kellene itt lenned. Tévedésből kerültél ide.
- Mi történt Cairne nagyfőnök? Nem értek semmit. Senkit sem ismertem, aki legyőzhetett volna.
- Velem együtt el kellett tünnie a régi gondolatoknak is. Hittem a tisztesség útjában, mely vissza kormányozhat a
természethez. Utolsó tettemmel népem túlélését szolgáltam, hiszen olykor a túlélés kulcsa a változás. Kihívtam párbajra Garrosh-t...
- ...de Garrosh nem győzhetett le...
- ...méreg terített le, Garrosh csak befejezte a munkát. Ám ha ez nem történik meg, talán túl későn ébrednek rá a taurenek, hogy a veszély közelebb van, mint gondolnák.
- Akkor most mi lesz? A taureneknek nincs vezére? Vége mindennek?
- Az elszáradó virág ugyan örökre elveszíti tündöklését, de halálával, pusztulásával ad életet egy apró magnak. S az
apró magból még nála is csodálatosabb virág cseperedik. Fiamat Baine-t bölcsességre neveltem. Mindent tud amit tudnia kell. Hite erős akár az ökle, észjárása sebes akár mozdulatai. Ő már az új világ szülötte, felveheti a harcot az új fenyegetésekkel.
A bölcs vezető leült a tábortűz mellé. A körülötte ülő taurenek lélegzet visszafolytva hallgatták.
- Bliksem. Neked még nincs itt a helyed... érzem. - révedt Cairne tekintete a lángok mélyére.
- Most már emlékszem. Kelepcébe kerültem, de nem estem el hiába.
- Neked még dolgod van. Nem tudom mi, de érzem, hogy valami húz visszafelé téged.
- Dolgom lett volna. A Thunderbook eltünt. Tallbo-nak kellett volna elvinnie Moonglade-be, hogy a druidák biztonságba helyezzék, de nem ért célt. Útja során démonok támadták meg, s majdnem oda veszett. Mielőtt elájult volna egy emberi alakot látott, aki kivette táskájából a könyvet. Nem ért vissza Thunder Bluffba, Camp Taurajo-ban akart megpihenni, de rossz időpontot választott. Éppen akkor rohantak le az emberek. Ő ott maradt segíteni anyámnak, a sérültek kimenekítésében. Magamra vállaltam a feladatot, hogy vissza szerzem a könyvet. Ám ha én meghaltam és Tallbo is, akkor az Earthen ring meg sem fogja tudni, hogy rossz kezekbe került a könyv.
- Indulnod kell! - emelkedett fel Cairne.
- Indulni? Hova?
- Nézz hátra. Vissza vár a fény. Indulj! Most!
Bliksem megfordult és elindult a fény felé.
- Nem fogok csalódást okozni a népemnek. - fordult vissza még utoljára.
A fény elnyelte a taurent. Elvakította ismét, majd elhalványult és teljes sötétség borult rá.
Elmondhatatlan erejű fájdalom ébresztette az elgyötört taurent. Érezte, hogy a semmiben lebeg, de mégis minden tagja fáj. Csak foltokat, maszatos árnyékokat látott. Egy sötét alak lebegett mellette a mégnagyobb sötétségben. Testét kínozta a fájdalom. Felüvöltött... majd elájult a fájdalomtól.
Egy általa még soha nem látott szigeten tért magához. Messze mindentől a hatalmas óceán közepén. Ki tudja mennyi ideje feküdhetett ott eszméletlenül. Ki tudja hogy került oda. Ki tudja ki gyújtotta a tábortüzet és ki kötözte be sebeit.
Gondolatai kuszák, próbálja szétválasztani a valóságot a sebláz okozta téveszméktől. Emlékszik a halálra, a visszatérésre, dolgokra, amire fény derült... és egy lebegő sötét alakra.
of the Shattered Sun
"Chuck Norris wants to put himself in every man."
Defias Thief