Itt egy újabb fejezet.

Lorin a legutóbbi fejezetben egy szárnyas rusnya lénnyé alakul át Gorellel való párbajozás közben, ami nem túl megnyerő. Nézzük mi történik ezután




III. fejezet
A vallatók

    Lorin, mikor magához tért, egy kicsi, sötét szobában találta magát, a földön feküdve. Nagyon kevés volt benn a fény, az egyedüli forrása egyetlen apró fáklya volt a falon.
    Nagyon-nagyon kába volt még. Nem tudta, hogy mióta fekszik itt, és azt se tudta hol van.
    Az se volt nagyon tiszta neki, hogy miért történt vele az, ami ma történt vele. Már persze ha még ma van. Az még világos, volt, hogy Gorellel párbajozott, de hogy tudott ő átváltozni olyan… rémséggé. Egyáltalán, honnan tudna ő ilyet? És normális esetben nem fordulna a sajátjai ellen, de akkor még is megtette, még mi több, vágyat érzett rá.
    Lorinban kavarogtak a gondolatok, és később tűnt fel neki, hogy mások is vannak a szobában.
    Szemébe lógó haja mögül észrevette, – már amennyit látott a homályban – hogy hárman voltak.
    Az egyikük, egy kigyúrt, bajszos férfi volt, ember, akárcsak ő. Ennek a balján egy draenai nő állt, az öltözéke alapján mágus lehetett, és a fajára jellemző kihúzott testtartással állt. Az izmos ember jobbján, pedig egy másik férfi állt, kezében egy husánggal.
    Tekintettel kínos testhelyzetére, igyekezett felállni. Nem sikerült neki, mert végtagjai a padlóhoz voltak láncolva, így hát csak térdelt, hátát a kőfalnak vetve.
    - Hol vagyok? – ugrott ki belőle a kérdés, mikor teljesen magához tért. – Miért vagyok megbilincselve?
    - Stormwind egyik cellájában vagyunk, démon. – vetette oda a bajuszos durva hangon. – A bilincsek mágikusan vannak megerősítve, úgyhogy hiába próbálkozol. – tette hozzá gúnyos mosollyal, látva, hogy Lorin feszegeti a béklyóit. Ezt ő maga is sejtette, hisz azok kéken felizzottak, ahányszor megmozgatta valamelyik testrészét.
    - Nem vagyok démon! – csattant fel a jelzőt hallva a néhai katona. A karmolás az arcán lüktetett, mint mindig.
    - Joggal állíthatjuk, hogy az vagy – mondta a draenai. – Ugyanis tegnap délelőtt felfedve magad felbőszítetted a fél várost. – a hangja nem árult el érzelmeket.
    Szóval egy napja van itt. Valahogy ebben a komor falú helységben nem telik az idő.
    A bajszos férfi tett egy lépést Lorin felé.
    - Meg aztán egy csomó lopási ügy szárad a lelkeden – mondta. – Csodálkoztam is hogy mindig meglógott a tettes. Ez is bizonyítja valódi léted.
    - El tudok tűnni, ha a helyzet úgy kívánja – válaszolt Lorin. – Ez nem jelent semmit.
    Szavai látszólag nem hatott meg senkit.
    - Ki idézett meg téged, démon? – kérdezte a mágus. – És mire akart felhasználni.
    Lorinból kitört a nevetés. Még egy mágus sem gondolhatja komolyan, amit ezek ketten állítanak.
    Ez a hozzáállás nem volt túl jó ötlet, mert a bajszos hasba rúgta.
    - Válaszolj, seggfej! – dörrent rá a férfi. – Ki idézett erre a világra?
    - Na jó, erre tényleg nincs időm – szólt Lorin. – Egyáltalán, ha démon lennék, akkor miért nézek ki úgy ahogy – végig nézett saját testén.
    - Vagy ember alak, vagy megszállás – vágta rá a draenai. – Szóval? Ki idézett meg? Egy ork? Vagy a Szövetségből valaki.
    - Már mondtam, hogy nem vagyok démon!!! – üvöltötte Lorin, aztán érezte hogy egy ököl csapódik az állához, és eldőlt.
    - Ne pazarold az időnket! – figyelmeztette a mágus.
    És ez így ment egy jó ideig. Lorin óráknak érezte. A végén már a husángos is beszállt a vallatásba. Aztán a draenai mágus is. Varázsától úgy érezte, hogy izzanak a csontjai, és mikor ezek után is kapott egy hatalmas ütést, ismét eszméletét vesztette.

    Most se tudta, mennyi ideje volt kábult. Sajogtak az izmai, meg mindenütt, ahol megverték. Tarkója megizzadt, és olyan érzése volt, mintha lázas lenne.
    Az apró fáklya lángja már elaludt, a kőfalú cella teljes sötétségbe borult, csak a kinti folyosóról szűrődött be egy kevéske fény.
    Fektében körülnézett, de szerencsére csak ő volt itt. Nem akart volna még egy verést.
    Mikor megnyugodott, hogy senki sem fogja zavarni, kimerültsége legyőzte, és elnyomta őt az álom.           


Ennyi mára, viszonylag rövid volt. Kiváncsi vagyok az alvasók vélaóeményére.

Hello mindenkinek.

A röpke három hét alatt nem volt új fejezet, mert nem nagyon volt rá időm.

Na most fölveszem a történetfonalát ott, ahol abbamaradt:
Lorin ugyebár lopásból élt, amire egy törpe barátja felfigyelt, és mivel nem tudta őt változásra késztetni, párbajra hívta ki őt.

Itt az újabb fejezet



II. fejezet
A párbaj

    Lorin, és Gorel kiléptek a kocsma ajtajából, a városlakók tekintetétől kísértve.
A Nap fénye lágyan sütött az arcukba, és a nemrég kerekedett szellőtől Lorin fekete haja finoman hullámzott arca körül, csak úgy, mint Gorel szakálla. Körülöttük élénken sugdolóztak, rájuk mutogattak, vagy feszült figyelemmel figyelték, ahogy az ember, és a törpe szótlanul sétáltak az utcán.
    A város főterét választották ki potenciális helyszínnek. Nem beszélték meg hova menjenek, hanem valahogy ösztönösen mentek oda. El is jutottak oda, és a tömeg lassan egy szabályos kört kezdett kialakítani.
    Lorin lenézett barátja arcára. Azon elszántság, és szánakozás tükröződött. Azonban ő nem tudta őt megérteni. Nem hagyhatta annyiban, hogy Gorel csak úgy simán tolvajnak könyvelje el őt. Jó, persze hogy rabolt, de csak kényszerből. És emiatt egy vérpárbajt is képes volt végigcsinálni, pedig tudta, hogy ez inkább orkokra jellemző viselkedés.
    Most, hogy a tömeg is elhelyezkedett, egymással szemben találták magukat. Az akaratlanul összegyűlt nézők fejei fölött háztetők magasodtak, itt-ott még cégérek is látszottak. De Lorin nem törődött se az épületekkel, sem a „közönségre”. Csak is kizárólag legjobb barátjára (barátja még egyáltalán) összpontosított.
    Az ott állt előtte pár méterre, felfegyverkezve. Kezében kard, másikban kerek pajzs volt. Az utóbbi draenai kovács-munka, ami legnagyobb részt kristályból készült, és erősebb volt a legtöbb fémnél. Lorinnak ez nem volt túl bíztató, főleg a bőrruhákra, és fegyvereire gondolva.
    Gorel végigmérte őt és így szólt.
    - Súlyos bűnöket követtél el, amiket nem lehet jóvátenni, Lorin – ő se törődött a tömeggel. – Csak is a haláloddal tudod magad tisztára mosni. A Szent Fény nyugosztaljon majd! – szavait üdvrivalgás kísérte. Lorin kezdett egyre dühösebb lenni.
    Ő is elővette fegyvereit, aztán megigazítva a köpenyét a vállán, minden szó nélkül támadásba lendült. Nekifutva felugrott, és kardjával igyekezett csapást mérni a paplovag vállára. Az résen volt, és pajzzsal hárított, és Lorint továbbsodorta a lendület.
    Macskaügyességgel talpra vetette magát, és megfordult. Gorel már indult is felé, és odacsapott a fegyverével. Gyorsan hátraugrott, mert tudta, hogy barátja kardja erősebb fémből készült az övénél. Megfosztva ellenfelét az újabb támadás lehetőségétől, előreugrott, és szúrt a tőrével, de ismét csak a pajzsot találta el. Félig húzta csak vissza a karját, és hirtelen a markolaton levő ökölfegyverrel ütött egyet.
    A mozdulat hatott. Nem ütött elég erőset, de a törpe megtántorodott, és az orra el kezdett vérezni. Kihasználva az alkalmat rátette a lábát Gorel vállára, és egy lökéssel a földre terítette őt. Kardjával már csapott is, de ismét a pajzzsal került szembe, és a paplovag ezzel lökte el Lorint, időt nyerve a feltápászkodásra. Most ő volt támadóhelyzetben. Megindult az ember felé, aki oldalazva elfutott mellőle. De nem gyávaságból. Felugorva a levegőbe egy dobócsillagot dobott a törpe felé, amit a mandzsettájában tartott. Ez meglepte ellenfelét, és csak épphogy elsüvített a feje mellett.
    Lorin ismét ellenfele elé került. Benézett egy cselt, ezért Gorel könnyűszerrel megvágta az oldalát. A fájdalom alattomosan hatolt belé, de őt keményebb fából faragták. Elöntötte a düh.
    Tőrét döfésre készen emelte fel, de ekkor egy nagyon szokatlan dolog történt. A penge körül hirtelen zöld lángok jelentek meg, és amikor szúrt, olyan gyorsan csinálta, mintha nem is ő használta volna a saját karját. A fegyvernek sikerült átdöfnie a törpe vastag vállpáncélját, és furcsamód úgy sistergett, mintha izzó vasat nyomott volna oda.
    Gorel ugyanúgy meglepődött, mint ő, és a nézők is felmorajlottak.
    - Démonok bűzét érzem rajtad, Lorin – vicsorogta a paplovag, miután felocsúdott. – Most már tudom, mit kell tennem.
    Azzal felemelte egyik kezét az ég felé, amitől aranysárga fénycsík világított rá reflektor-szerűen Lorin testére.    A néhai katona iszonyatos fájdalmat érzett. Teste minden egyes porcikáját tűzként égette a Szent Fény ereje. Az égető érzéstől úgy érezte, hogy nem fog tudni sokáig talpon maradni, de harcolnia kellett tovább. Nem akart megalázkodni a barátja és a polgártársai előtt.
     Ekkor azonban a tömegből kivált egy férfi két őr kíséretében, de Lorin nehezen látta, hisz érezte, hogy homályosul a látása a kíntól.
     - Ott van! Az a férfi, aki a törpével viaskodik! Elrabolta a tulajdonaimat! – a hangot már felismerte. Az a férfi volt, akit reggel kirabolt.
     Az őrséghez még ketten csatlakoztak, és megindultak ő felé.
     Egyszer csak, (nem tudta miért, talán a kétségbeeséstől, és barátja iránti dühtől) erőre kapott és sikerült feltápászkodnia. Odarohant Gorelhez, - közben leöklözött egy őrt – és csapdosta ahol érte. Döfött, vágott, rúgott, amit csak el tudott képzelni. Ellenfele azonban lusta mozdulatokkal hárított, és a Fény erejével ismét megsebezte őt.
    Ezután olyan dolog történt, ami a lángoló tőrénél is meglepőbb volt mindenki számára.
    Lorin, hirtelen úgy érezte, mintha mozognának a zsigerei. Fájdalmat érzett a lapockáiból, valami elkezdett nőni belőlük. Testét zöld lángok kezdték körül venni, de nem égették meg őt. Magassága megnőtt, izmai megvastagodtak. Láb- és kézujjaiból hosszú karmok nőttek ki.
    Mindez egyszerre történt, és iszonyúan fájt. Fel is kiáltott ettől, de a torkát torz üvöltés hagyta el.
    Aztán minden elállt. Azonban féktelen gyűlöletet érzett minden iránt, és csillapíhatatlan vágyat érzet egy kis pusztításért.
    Látta, hogy mindenki hátrébb lépett ilyedtében. Ő azonban mély hangon felnevetett, aztán ránézett egy hozzá legközelebb állóhoz, egy törpére…
    Tett egy lépést és karmos kezével felemelte őt, a másikban mélyvörös lángot idézett meg.
    Olyan volt, mintha mindig is tudta volna, hogy kell varázsolni, csupán az agya egy zugában volt elrejtve.
    Azon volt, hogy felperzselje a törpét de egy kiáltás leterelte róla a figyelmét. Egy városőr volt az. Milyen bátor, és ostoba lépés ez egy embertől – gondolta.
    Eldobta a lényt, ami a keze ügyében volt, és a lángot, amit megidézett, gömb formájában kihívója felé hajította.
   Áldozata azonnal meghalt.
   Látta, hogy mindenki fejvesztve menekült. Hallotta a sikolyokat. A lapockáiból két hatalmas szárny meredt ki. Csapott velük egyet, és máris a levegőben volt, ezt is valahogy olyan könnyedén tette meg, mint egy varázslatot.
    Leszállt egy közeli ház tetejére, és onnan lőtt ki egy zöld láng csóvát a menekülők felé. Hogy eltalált-e valakit, az nem érdekelte, mert hirtelen felkapta a fejét. Megszólaltak a vészharangok.
    Ismét felrepült a levegőbe, és alacsony magasságból szórta pusztító varázslatait. Hallotta a halálhörgéseket, és egyre jobban érezte magát.
    Hirtelen kék villanások jelentek meg imitt amott. Mágusok teleportáltak ide, hogy megállítsák végtelen őrjöngését. Végre némi ellenfél! – mondta magában.
    Az egyik közülük olyan varázslatot szórt rá, amire egyáltalán nem számított. Csontjai elnehezedtek, és egyre kevésbé tudta magát a levegőben tartani.
    Harcolni próbált ellenük, de nem sikerült.
    Érezte, hogy szárnyai kezdenek visszahúzódni, akárcsak a karmai. A lángok kihunytak a testéből, magassága kezdett csökkenni. Elméjéből elszállt a pusztítás vágya.
    Mikor véget ért a visszaváltozás, ismét ugyanaz az ember volt ott, akit korábban is.

Lorin elvesztette az eszméletét.
                   


Egyelőre ennyi. Remélem, hogy továbbra is tetszik a történet (ha tetszik )  és remélem véleményezitek is.