A bőr lassan elvesztette fakó szinét, ahoogy az ereket fetöltötte a nehéz vörös vér, az erek megdagadtak, és a rebbenő szempillák mögül egy öreg szem nézett újra az ismerős világra..............

Visszaszállingózunk lassan az öreg világba mi Karmások, nálunk nincs progress, csak kalandozunk, és mesélünk egymásnak, gyűjtjük az erőt...hja érdekel keress minket.... www.badkarma.extra.hu

Kopó ”emberek vadásza”

1.Bosszú

Tokat’ha: -Harc dúl bennem – egy szörnyű háborúskodás két farkas között.
Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, a hazugságokat, a hamisságokat,a gyengeséget A másik farkas pedig a nyugalmat, a higgadtságot, a bátorságot, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli. Ugyanez a harc folyik benned is Kopó, és minden lélekben ezen a földön
Kopó: -Melyik farkas fog győzni?
Tokat’ha: -Az, amelyiket táplálod!

A hajnal észrevétlenül lopakodott be a táborba, a ködfoszlányok, mint érzékeny mindenhová befurakodó újjak tapogatták körbe a sátrakat, és a földön alvó embereket. Az esti tábortűz hamvadó parazsából vékony füstcsíkot szállt erőtlenül az ég felé a nehéz párás levegőtől szorongatva. A kis csapat békésen aludt a hevenyészett táborhelyen, próbálván kipihenni az előző napi erős, törpe barna sör okozta mámort, semmi nem mozdult.

Meglazítottam a tölténytartó táskámat, ellenőrizte a felszerelésem, majd a tábor felé lopakodottam, itt az idő. Kunyis a lábamhoz dörgölőzött, lenézettem rá….ez nem lehet igaz , már megint, pedig Tokat’ha figyelmeztetett hogy a farkasok mindig éhesek. Előkotortam egy szárított disznóhús szeletet és a farkas felé nyújtottam. Kunyis rám nézett majd elvette a húst – Remélem most elégedett vagy- dörmögtem. Közeledtem a két őrhöz, akik a tábor keleti részén strázsáltak. Egyikük egy fatörzsnek támaszkodva múlatta az időt, a másik megtörve üldögélt egy korhadó fatörzsön. Lehajtott feje eltakarta feltépett torkát a kíváncsiskodók elől, melléjük léptem, és kihúztam, a tőröm a másik hullából, aki lassan ledőlt a fa mellet, számukra békésen telt az éjszaka. Ostobák gondoltam, ahogy a földön heverő kis fahordóra nézem, az őrség sör nélkül is éppen elég veszélyes. Közelebb lopakodva egy félig kidőlt fáról jó rálátás nyílt a táborra. Még aludtak a mágus a sátrában lehetett gyenge szervezete nem bírta már a nehéz párás dzsungel levegőjét, a kivégzőosztag többi tagja szanaszét hevert a kis táborhelyen. A „kopó” egy fához volt láncolva, fején a furcsa fémsapka, körmei berepedezve, letörve, bizonyára próbált szabadulni tőle, akárcsak én annakidején. Ahogy az emlékek feltolultak bennem, a szemeim előtt minden vörösbe borult, éreztem, ahogy az ínyem hátrahúzódik, legszívesebben a saját fogaimmal tépném szét a mágust, aki ezt tette vele…és velem. Kunyis megnyalta a kezem, és leült mellettem a fatörzsre, teste, mint egy szobor nem mozdult szeme a tábort fürkészte, majd engem figyelt a fáradhatatlan hamuszürke szempár. Lassan elmúlt a dühöm, ahogy a farkasom néztem, vajon tudja, tudja hogy miért vagyunk most itt? Nem biztosan nem, neki ez csak egy újabb vadászat, és ha küldöm menni fog és teszi a dolgát, amire tanítottam. Mikor kiválasztottam az alomból már akkor volt benne valami, ahogy nézett rám…..mindenestre olyan érzésem volt pontosan tudja, miért vagyunk itt…..

A varázsló, mint annak idején most is elsőnek ébredt, a sátorlapot félrehajtva lépett ki a szabadba, gyorsnak kell lennem, kis kék töltényt helyeztem a puskámba, csodálkozni fog amint elhagyja az ereje gondoltam. Intettem Kunyisnak aki azonnal elindult a mágus felé, majd amint a táborhely széléhez ért sprintelni kezdett, mint akit golyóból lőttek ki. BUMM hasított a csendbe a vadkanölőm öblös hangja a mágus megtántorodott és a földre zuhant, a tábor felbolydult, mint egy méhkas, kettőnek a farkas még fektében elharapta a torkát, a harmadikkal éppen farkasszemet nézett, a megtermett ember kezében egy nehéz kalapáccsal Kunyis felé sújtott. BUMM az egyik íjász aki épen felajzta az fegyverét hátrarepül, véres koponyadarabkái beterítik a mögötte közeledőket, ekképp mosva ki a szemükből az álmot. A kalapácsos harcosnak esélye sincs a nehéz fegyverével, csapkod mintha lepkét kergetne a bozótosban, bal vádlijából hiányzik egy darab, a vérével az ereje is egyre csak fogy, majd a következő elhibázott sújtásnál nem tud időben elhajolni , és a koponyája úgy pattan el Kunyis szájában mint a tojáshéj. BUMM hanyatlik vérző gyomorral a bokor tövébe egy másik katona, BUMM mellé, BUMM a méreggel bekent golyó épphogy csak súrolja az egyik sunyi kis vörös hajút, aki felém sunnyogott a bozótos takarásában, de ez is elég lesz, mire a közelembe ér már kétrét görnyed, majd összekuporodva szenved ki a fa tövében alattam. Közben társam sem tétlenkedik, de hárman közrekapják vinnyogás, tölti be a levegőt, ahogy az acél penge a hátába szánt, majd az ember is felüvölt, ahogy a csuklója elporlad a fogak között. A másik hátulról sújtana a sebesült állatra BUMM a keze a könyökénél cafatokra robban , s a kardot markolászva a földre hull gazdája nagyobb részével együtt, a harmadik megpillant engem amint célba veszem maga elé kapja a pajzsát BUMM ostoba a thóriumal edzett golyó könnyedén szalad keresztül rajta majd a pajzsot tartó kézen melkhason és a mögötte álló fán…..

A lehanyatló test, mint valami zárszó elcsendesíti a környéket, amikor szisszenés hallatszik a hátam mögül. A fa tövénél elhelyezett csapdámba belelépett valaki, közelebb érve azonnal felismerem a szőke tincseket. A csapat torokmetszője az, az egyetlen nő, kinek kegyetlensége nyomán még a férfiak is gyakran elfordították a fejüket. Most a jégcsapdától megdermedve néz rám, a szemei szikrát szórnak, ahogy összeakad a tekintetünk. Közelebb lépek és előhúzom a tőrömet, majd a jégnek támasztom ott, ahol a nyak előbújik a mesterien megmunkált fekete bőrvért alól. A nő arca megfeszül, ahogy sikoltana, ráütök a tőröm markolatára….a jég és a csigolyák reccsenése szinte egynek hangzik, a jégkristályok mohón szívják magukba, majd dermesztik meg a meleg vért. Lánc csörren, oldalra nézek, a „kopó” bámul rám a fához láncolva, tekintetében remény és félelem váltják egymást. Tudom, mire gondol, én is erre gondoltam annakidején, milyen kíméletre számíthat az, aki a saját népe nyomára vezeti az ellenséget, ki tudja hány falut égettek fel az ő képessége miatt….ki tudhatja…..én a harmadik falunál abbahagytam a számolást. Olyan mélyre zárkóztam az elmémbe ahová már nem ért el a fém csendülése, az égett hús szaga, a nők és gyerekek halálsikolya, ennyit tehetem az embermágus ellen aki, arra használta fel a képességem, hogy a sajátjaimat kutassam fel. Igyekeztem megőrizni az ép eszemet, aminek egyetlen egy célja volt, a mai nap. Kunyis két mellső lába a mágus mellén volt, aki nehezen de lélegzett, a golyó nem ölte meg csak elszívta az erejét, amivel engem rabságban tartott, és amivel falukat perszelt fel, de e nélkül az erő nélkül nem volt más csak egy szánalmas vénember. Ahogy lenéztem rá, a gyűlölet helyét átvette az undor, intettem a farkasnak, az álkapcsok összezárultak.

A „kopó” csendesen üldögélt a fa tövében miután megszabadítottam a láncaitól, nem tudta mitévő legyen a szabadsággal, az övéihez nem mehetett vissza, megölték volna, ezt ő is tudta. Valahogyan le kell vennünk a fejéről az abroncsot, visszaemlékezve a sajátomra, nem tudom nekem, hogyan sikerült megszabadulnom tőle. Egy nagyobb falu támadása közben egy kattanást hallottam, és leesett rólam. De fontosabb dolgom is volt, mint ezen töprengeni, a farkashoz léptem és óvatosan beletúrtam a hátán az alvadt vérrel borított szőrbe a sebet keresve. De nem találtam semmit, pedig láttam, ahogy a penge végigszánt a hátán, ezt meg hogy? Kunyis felkelt és a fa mellet ülő trollhoz sétált. A nőstény rémületében mozdulni sem mert, ahogy a farkas megszaglászta az abroncsot majd fejét az ég felé fordítva vonyítani kezdett. Mi ütött belé, még sosem viselkedett így, felálltam és közelebb sétáltam, amikor lágy fuvallatot éreztem az addig álló levegőben. Kattanás hallatszott majd az abroncs a földre esett nem tudom ki lepődött meg jobban én vagy a troll, akinek kiszabadult vörös konytjai a válára hulltak. Majd egy tauren alak körvonalazódott ki Kunyis mellett, testét törzsi jelek borították, és rengeteg talizmánt viselt mind a ruháján, mind a hajában, bal keze furcsán göcsörtösnek hatott, mintha nem fejlődött volna ki rendesen. Egyenesen rám nézett a szemembe, és már emlékeztem, emlékeztem rá, az utolsó faluból….de hiszen…de hiszen meghalt…..láttam…… egyenesem az orrom előtt feküdt és láttam, ahogy kihunyt az élet a szeméből…… Az árny lehajolt súgott valamit a farkasnak majd hozzám küldte. Kunyis leült mellém nekidőlve a lábamnak, lenéztem rá, majd a sámánra pillantottam, aki még mindig engem nézett, majd lassan elhalványult… eltűnt, úgy ahogy érkezett………

Szeretnénk újjáéleszteni a guildet, ezért várunk minden új és régi játékost.

Dsadar lvl68 ud mage
Szélrózsa lvl58 taurin druid
Rutavik lvl30 troll priest

Bad Karma Reborn!

amúgy csak vergődöm tovább, a helyemet keresve.... talán majd én is megtalálom... "Orkok, taurenek jönnek, s mennek/ a Magány katonái velem egyel többen lesznek....."

alkony thorn nem halt meg........ :) keress egy ork sámánt, a neve gargazz....ő thorn jó barátja :)

Azert kar, tenyleg. Mert a testveriseg kiepitese, meg ket guild kozotti rp, kereskedelem jo lett volna, sok szint vitt volna a dologba. De ami kesik nem mulik! Mindenkepp kellenek eros szovettsegesek Carpathiansnak majd. :)

Nem kimúlt csak ugymond elrejtőzött ugyanis egy sötét titokra lelt a multjában és a kutatás miatt teljesen eltüntek szem elől.

Enyit a RP-ről. Thorn sajnos kiérzem a csalódottságot a hozzászólásodból...sajnálom, láthatad nem működött a dolog, ketten rótuk a végtelen utakat Azeroth földjén. Én magam is ódzkodtam attól hogy átmenjek a Carpathiansba, napokig vivódtam hogy hogyan tovább. Aztán döntötem csatlakoztam hozájuk...és nem bántam meg !! később csak egy nagyobb guildnek van létjogosultsága, és ez egy rendes társaság.

Thornbird...kérlek tedd félre a keserű érzéseidet és csatlakozz hozánk...hidd el nagy jókat fogunk kalandozni, és sokkal évezeteseb lesz mint ha csak 2-en lennénk.

Remélem jól döntesz és hamarosan csatlakozol hozánk...mert én is szeretnék még veled együtt végigtekinteni az Arati medence zöld ölén amikor fut az alli :D........várunk hidd el!!!!!

hao

Alkonyhozó

A Klán sajnos rövid szenvedés után kimúlt.....Sajnálom a dolgot, szépnek indult, nagy gondolatokkal...Csak hát emberek nélkül nem lehet guildot csinálni....Thornbird voltam, minden tiszteletem Alkonyhozóé, egy jó embert ismertem meg a személyében :) A Carpathiansban talán megtalálja amit keres :)

Nos volt egy kis időm :D a vége még nem az igazi de ilyesmi lesz a történet jó játékot mindenkinek

Bad Karma

Mindenhol homok, bekúszik a páncél eresztékein, apró barázdákat szánt a bőrön, kavarogva körülvesz, és végül felissza a véredet. Itt még az éjszakák is sem olyanok, mint a lombok alatt, a holdat vagy nem látni a kavargó homokviharoktól, ha pedig kivételesen tiszta az idő, akkor a halványlila ég derengése elhalványítja a csillagok fényét. Ellenséges vidék ez………és az állandó zúgás, a nap minden percében monoton nem túl hangos zúgás, amely egy percre nem hagy nyugtot, mintha a dünék és a lila kövek, átkot mormolnának ellenünk a saját nyelvükön. És persze a bogarak….rajokban feketítik be a levegőt főleg a bolyok környékén, de ki tudja mennyien, rejtőzködnek még a homok alatt. Meg kell állítanunk őket, mielőtt még túl késő lesz, bár a sok testvéremnek akiknek már szemfedőül szolgál e változó táj már régen késő………….
Népem rengeteg harcost elvesztett az itt folytatott csatákban, bár számolatlanul hullottak, nem névtelenül, mind hősként vonulnak majd be a történelmünkbe. Mint ezek itt mellettem akik, fásult tartással vonultak hogy megerősítsék a vonalainkat, a szemükbe nézve azonban elszégyelltem magam a gondolatomért. A szemükben nem fásultság hanem elszántság tükröződött, láttam hogy egyikük felnéz és a holdat keresi tekintetével……...a zúgás erősödött a pikkelyfalnak nevezett hegyvonulat felől ahol talán végre eldőlhet a népünk és a világ sorsa……….a holdat és az eget is eltakarta a sűrűn kavargó homok, a katona felsóhajtott és a társai nyomába eredt……….
Mi, akik a gyógyítás erejét birtokoltuk a népemből, végig a hátsó vonalaknál maradtunk és a sebesülteket ápoltuk, természettől kapott hatalmunkat felhasználva próbáltuk megmenteni akit lehetett. Arcomat még mindig elfutotta a pír, az előbbi érzéseim miatt, hogy nem vehetem ki a részem a harcból, a tudásom, amit kaptam most béklyóként, nehezedik rám. Öreg tanítóm, aki mellettem ált érezhette, mi folyik le bennem, mert kezét a vállamra tette és rám nézett, egyenesen a szemembe. Ha akartam sem tudtam volna eltitkolni az érzéseimet, hiszen majd kétszáz éve ismert majd lassan bólintott és két csillagfénnyel megtöltött üvegcsét tett a tenyerembe. Az ég egy pillanatra kitisztult és a hold mintegy helyeslően megjelent majd ismét beleveszett az apró homokszemek tengerébe. Testem átalakult, majd karmaimat a puha homokba vájva a katonák után vetettem magam………….
Ahogy rohantam a csapáson a zúgás egyre erősebb lett, már szinte zavarta a koncentrációmat hogy megtartsam az alakomat, aztán egy kisebb düne leküzdése után megláttam a csatateret. A bogarak özönlöttek, szinte nem is lehetett látni tőluk az örökké sárga földet, de a vonalak nem roppantak össze, bár itt-ott sikerült berágniuk magukat a harcoló katonák közé. A zúgás már elviselhetetlen volt, egyesek a földre rogytak a fülüket fogva. Hirtelen a kavargó homokfelhőből repülő bogarak vágódtak a csapatok közé, és mérges fullánkjukkal nyársalták fel a figyelmetleneket. Vezényszavak száguldottak a széllel majd az eddig egy hátsó árok mögött lévő íjászok emelkedtek fel, a levegőt kis ezüstszínű üstökösök töltötték meg. A repülő bogarak, vesszőktől átütött testel hullottak a földre, de még ott is igyekeztek a fullánkjukkal beledöfni a közelükben lévőkbe. A homok hullámozni kezdett az íjászok körül, mintha életre kelt volna, vagy csak a szemem játszik velem, de nem. Hirtelen egy tucat hatalmas bogár jelent meg, és legalább egy tucatot berántottak a homok alá meglepett társaim közül.. Hatalmas rágóikkal könnyedén roppantották össze az íjászok vékony bőrpáncélját a viselőjével együtt.
Kezeimet magam elé emeltem és elmémmel a csillagok erejét hívtam segítségül, a bogarak közé éles fénysugár csapódott az égbotból többet megölve a maradékot pedig szétszórva. Igyekeztem oda sújtani a varázslattal ahol a bogarak sűrűn voltak, nem kellet nagyon keresgélnem, a katonák észrevéve, hogy druida is mellettük harcol új erőre kaptak, és mintha kezdett volna a javunkra billenni a csata. Rengeteg gyógyító varázslatot is kiosztottam a rászorulók között, a két csillagfényitalt már régen felhajtottam. A bogarak rohama megtörni látszott, sorjázó csapataik között feltűnt a sárga föld, soraik ritkultak.

Hírtelen furcsán kezdtem magam érezni, mintha elmosódna a külvilág, valami nincs rendben, a lábaim kidőlnek alólam és a földre zuhantam. A vérem mintha felforrna, és a fájdalom …….igen már érzem……a mellemre néztem, amiből egy hatalmas fullánk meredt ki……..…igyekszem magam gyógyítani, de már tudtom felesleges, nincs értelme……… a szemeim ellőt ugrálni kezdtek az éjszaka fényei, majd eltűntek, már csak a szélfújta homokot éreztem a szemgolyóimon….ennyi volt hát, gondoltam és az emlékeimben felrémlik előttem a katona tekintete……………..öntudatom utolsó morzsáit összegyűjtve még egy utolsó imát mondok a természet istennőjének…..remélem sikerül befejeznem……

A környező területen megszűnt a homokvihar helyét csillagpor vette át ami a föld felől szállt a bíbor felhőkel szegélyezett égbolt felé, vissza oda ahová tartozott, a harcosok azt vették észre hogy a sebeik beforrnak, és halkan mintha a természet istennőjének dalát hallanák, ajkaikról újra felhangzott az ősi csatakiáltás…….a harc folytatódott..............

Riadtan ébredtem, a hátamon csatakosra izzadtam az egyébként dús fekete szőrömet, de nem volt időm elmélázni az ismétlődő álmomon, mert anyám hangja szállt felém a kunyhó elöl:
-Napsugár, menj keresd meg az öcsédet, már megint reggeli nélkül ment el, és vidd el ezeket a dobokat a tanítódnak, már régen megígértem neki, de a kodóbőr csak most érkezett meg. Ne lustálkodj már annyit. Majd a kezembe nyomta az dobokat és egy szütyőt a testvérem reggelijével.
Anyám készítette a legjobb dobokat egész Thunder Bluffon, sokszor szerette volna, ha a nyomdokaiba lépek, de engem más dolgok mozgattak. Na igen az öcsém Éjfél, mindig olyan dolgokba üti az orrát amik nem rá tartoznak, Biztos megint valami kalamjkába keveredett, ha megtalálom kiporolom a nadrágját az biztos........................

A Sátorváros, ahogyan sokan nevezték most is olyan volt mint máskor, az fajtámbélieken kívül, cingár trollok, és zömök orkok feltűntek a kavargó tömegben. Orromat megcsapta a rothadás szaga, ahogy egy élőhalott pap sietett el melletem, talán pár éve még meglepődtem volna rajta, de amióta ismét fellángoltak a harcok a Horda és a szövetség között, jelenlétük mindennapossá vált. A tavaszvégi nap kellemesen, még nem perzselően simogatta a bőrömet, a hatalmas szélvitorlák egykedvűen rótták köreiket a magasban, miközben az uticélom felé lépdeltem……..

Hátamon a dobokkal beléptem a hatalmas sátorban, ahol az öregek tanácskoztak és egyengették a fiatal druidák útját. Volt valami ebben a sátorban, valami titokzatos a levegőben, aki egy kicsit is érzékeny volt az ilyesfajta dolgokra azonnal megérezte. A hatalmas sátorban, körben ültek az Öregek, akik bár nem ők vezeték népünket, mégis nagyon jelentősszerepet töltöttek be életünkben. Öreg tanítóm éppen mély meditációba süllyedve ült a szőnyegen, a sátor déli részében, óvatosan letettem a dobokat, és indultam volna, hogy az öcsém körmére nézzek mikor megszólított.
-Napsugár, várj, gyere ülj le ide szeretnék valami fontos dologról beszélni veled.
Meglepődtem, majd letelepedtem az egyik apró ülőszőnyegre, amelynek mintázata lecsapó karvalyt mintázott. Mindig rácsodálkoztam a szőttesekre, amik a sátorban voltak, nem egyet átitatott a természet ereje, míg megint mások az egyszerűségükkel hívták fel magukra a figyelmet
-A testvéred már járt itt ma reggel, - idegesen megvakartam az oldalamat, a mozdulat nem kerülte el a figyelmét- Nem kivételesen nem okozott semmi galibát. -mondta és elmosolyodott.
Az én arcomra is kiült egy félmosoly, ugyanis eszembe jutott, amikor egy éjjelen Éjfél belopódzott az Öregek sátrába és magára öltötte az aznap megtartott tavaszköszöntő rituálé egyik jelmezét pechjére épen az egyik szarvasjelmezt választotta. Miközben igyekezte utánozni a mozdulatokat amiket az ünnepségen látott, nem vette észre hogy egy szempár figyeli a sötétből. Majd hirtelen egy óriási medve ugrott elő az egyik tartóoszlop árnyékából, és kétlábra ágaskodva hatalmasat üvöltött rá. Az öcsém azonnal az ajtó felé vette az irányt, ám kifelé mentében az agancsos fejdísz beleakadt a bejáratot elzáró bőrlebernyegekbe, és felakadt. A medve pedig ráérősen elkezdett felé cammogni, mint aki fel akarja falni. Mivel menekülni nem tudott így segítségért kiáltozozott, de mindenki az alsóbb szinteken volt az ünnepség miatt, én is csak egy köpenyért szaladtam fel, és így hallhattam meg a kétségbeesett kiabálását. Azonnal indultam, mert abban az időkben a Horda és a Szövetség háborújának gonoszsága messzire elért. Rögtön felismertem a mesteremet medve alakban, hiszen én már elkezdtem elsajátítani ezeket, az erőket, míg testvérem még a nagy sátor közelébe sem jutott zsenge korának betudhatóan, és még az utat sem jelölték ki neki a szellemek, amin járnia kel. Ám mivel Éjfélben tudatosult hogy nem számíthat segítségre, és kiszabadulni nem tudott, nem kiáltozott többet. Már azt hittem valami komolyabb baja történt az ijedtségtől, és éppen indultam hogy kiszabadítsam, amikor egy éles fénysugár vágódott le az égből ő és a mesterem közé. Nem,nem a szemem káprázott egy holdsugár volt, mivel még a mesterem sem volt képes állatalakban ilyet varázsolni csak az öcsém lehetett. A medve is megtorpant és visszanyerte alakját, most már Éjfél-en vegyes érzelmek látszódtak, egyrészt nem értette a történteket, másrészt félt a büntetéstől, amit majd kap a kis csínytevéséért. Tanítóm a sátorba kísérte, és elbeszélgetett vele a történtekről, másnap az öcsém örömmel újságolta hogy már tudja milyen utat, kell járnia, emlékiből a mesterem hangja zökkentett vissza a valóságba
-Viszont beszámolt nekem egy érdekes álomról, ami az óta kísérti, mióta elvittelek titeket
Moonglade-be. Az álmában Kaldoreiként küzd bogarak ellen egy homokos helyen. –a mosoly egy pillanat alatt eltűnt az arcomról, és ez nem kerülte el a bölcs tanítóm figyelmét. -Csak nem te is álmodsz hasonókat?-szegezte nekem a kérdést
-De igen, majdnem minden éjjelen, egy helyen ahol még soha nem jártam küzdök, hogy is mondtad Kaldoreikén? Ők azok a sima bőrűek, akiknek a szeme világít és nekik az éjszaka a nappal, akár az éjelfek, -leptem meg magam a felsimerésel - de mégis annyira mások, keményebbek a vonásaik, és …a tárgyaik…..
-Igen Napsugár ők az éjelfek ősei, a hely pedig Sithilus, ma is létezik, és majdnem ugyanolyan veszélyes, mint az álmodban. Egy nagyon ősi csata folyt ott ami igazából sosem ért véget, mivel teljesen legyőzni nem tudták a bogarakat, az éjelfek a bronz sárkány segítségével egy mágikus gátat építettek, amivel elzárták a bogarakat e világtól. De mint tudod semmi nem tart örökké, a gát csak egy akadály és hogy mögötte a bogarakal mi történt nem tudjuk, viszont a napokban, a kint túlélt bogarak újra rajzani kezdtek pár hónapja, és ez semmi jót nem jelent.
Talán nem véletlen hogy ti látjátok ezeket az álmokat, te és a testvéred.
-Hogy érted ezt nem értelek….-néztem rá értetlenkedve
-Napsugár a családod nem mindig csak dobokat készített. Több generációval ezelőtt a családod is egy volt azok közül, akik egy fővel képviselhetik magukat ebben a sátorban. –szememben, felismerés villant – Igen a családneved, nos a Vadsörény, az egyik legősibb család itt Thunder Bluffon. Viszont a családod történetét beárnyékolja egy szörnyű esemény, őseid közül nem egy küzdött a tüskés disznók ellen, csakúgy mint mi is, és volt amikor az éjelfekkel vállvetve harcoltunk ellenük. Tudom ez ma már hihetetlennek tűnik, de nem mindig szennyezte be a gyűlölet ezt a világot. Az egyik csatában az egyik ősapád, aki az állatalakok viselésének mestere volt, a csata közben az ellenség varázslójának a befolyása alá került, és medvealakban őrjöngésbe kezdett, többeket megölt a sajátjai és az éjelfek közül is mire sikerült legyűrni és megtörni a bűbájt. Az ősöd nem tudta elfogadni amit tett és a rengetegbe vetette magát, már azt hitték soha nem látják többé, pedig senki nem hibáztatta, a történtekért. Az elkövetkező hetekben a csata elkeseredett viaskodása fajult, a disznók között feltűnt egy halott varázsló, aki fajukból való volt, ám ereje sokszorosa volt a miénknek. Hozzáférni nem tudtak, szinte lehetetlen volt belopózni a táborukba, már a visszavonulás gondolatával foglalkoztak, amikor egyik este különös hangokra figyeltek fel. A disznók táborában hatalmas kavarodás támadt, majd síri csend, nem tudták mire vélni a dolgot, Másnap hajnalban megindítottak egy elkeseredett ellentámadást, de nagy meglepetésükre az ellenség eltűnt, mintha soha nem is lett volna. Amint a főnöki sátorba léptek azonnal megérették mi történt, a sátorban hevert a varázsló teteme, iszonyatosan szétmarcangolva, mellette pedig az ősapád teste hevert, tele sebekkel, sajnos megmenteni már nem tudtuk, de mind tudtuk hogy ő volt az aki belopakodott és végzett a élőholt disznóval. Ezek után, bár a családod becsületén nem esett csorba, mégis nem vállaltak többé szerepet a druidák életében. Ti, a testvéred és te vagytok az elsők, akik „azóta” ismét használjátok a természet erejét. Mindez nem a véletlen műve, Mint ahogy az sem ami veletek történik, mindennek megvan a jelentése, még ha azt nem is látjuk át most azonnal. Mindenestre a veszély közeledtére egyre több jel figyelmeztet, és ha felkészülten ér majd minket még akkor is nagyon nehéz lesz elhárítani egy ilyen zavaros világban.
Fejem lehorgasztva hallgattam a történteket, kicsit szégyellve is magam a halottak miatt -Sajnálom- motyogtam
-Nincs mit, semmi okod rá, szerencsétlen véletlen volt amit a családod béklyóként cipel magával már több generáció óta. Ellenben most talán pont a ti kezetekben ennek a világnak a kulcsa. Rád és a testvéredre hárul a feladat, hogy utánajárjatok az álmodban látottaknak, egyszerűen más nem teheti meg, érzem, hogy te és a tetvéred vagytok a kulcs, természetesen tőlünk és Moonglade-től is minden segítséget megkaptok majd. De ne feled szükséged lesz segítségre, igyekezz magad köré minél többet a Horda népei közül, a végső csatában szükséged lesz rájuk. A te erőd és és harciasságod meggyőzi majd azokat akik ezt az utat járják, és felsorakoznak majd mögéd, míg a mágia világában élőket a testvéred elhivatottsága és természetadat tehetsége vonzza majd körétek, mint fáklya köré az éji pilléket. Utad nem lesz könnyű, és sokan megvetnek, majd azért ami vagy, de soha ne feled a legfontosabb hogy te higgy abban az útban amin jársz. Most menj, keresd meg a testvéred és induljatok azonnal, nem tudhatjuk menyi időnk van még hátra………

A sátorból kilépve szinte mellbevágott a hőség, a fekete szőröm szinte itta magába a perszelő sugarakat, és a copfjaimba bele-bele kapaszkodott a hegycsúcsokat ostromló szél, a szélvitorlák sem nyugodtak köröztek már, hanem idegesen forgolódtak a cölöpök tetején………………