Nem volt türelmem végigolvasni:

Egy szép történet. Kicsit hosszú, de megéri...

Egy ismerosömnek (Árpi) volt egy autója. Szép volt, jó volt (Opel Senator 3.0), neki mégsem volt elég jó. Egy szép napon elhatározta, hogy dögösíteni kell.
Elkezdodött a tuning.
Eloször jöttek a szokásos dolgok: szélesebb felni, tök fekete fólia, brutál erosíto, stb. Igen ám, de ilyenje sok embernek van, így nem lehet kitunni a tömegbol. Na, akkor jött az ötlet: ha Michael Knightnak van, akkor neki is kell, és ezzel elkezdodött KIT-hadmuvelet.
Úgy kezdte, hogy a muszerfal összes szabad helyére kapcsolókat és ledeket barkácsolt. Ezek nagy részének semmi funkciója nem volt, csak (szerinte) jól nézett ki. Mások szerint inkább hasonlított Pirx kapitány valamelyik járgányára, de neki tetszett. A legjobb az volt benne, hogy volt nyolc kapcsoló, ami sorba volt kötve a gyújtáskapcsolóval. Cselesen ezeket úgy építette be, hogy egy részüket megfordította, tehát az autót csak egy bizonyos kapcsolóállásnál lehetett indítani.
Ennek a lopásgátláson kívül az volt az értelme, hogy szerinte baromi imponáló volt, ahogy kapcsolgatott indulás elott. "T'od, ahogy a helikopteren, az amcsi filmekben. Mégis csak komolyabb így a gép, nem?" Persze eltelt egy-két nap, amíg ezt az állást megtanulta. Addig úgy nézett ki egy indítás, hogy beült, az összes kapcsoló lefelé mutatott. Elkezdte vadul kapcsolgatni, és minden kombinációnál megpróbalt indítani. Minden indítás elott jött a "Hopp, most megvan, most a jo"-szöveg, de általában csak negyedszerre-ötödszörre találta el. Én már rég tudtam a helyes állást, de a marhája képtelen volt megjegyezni. Persze nem segítettem neki, csak együttérzoen bólogattam az anyósülésen. Egyszer megkérdeztem tole, miért nem írja le. Azt mondta, azt elveszítheti, és akkor könnyen ellopják az autót.
Elképzeltem, hogy valaki talál a parkolóban egy cetlit, hogy "fel-fel-le-fel stb.", és felderül az arca, hogy "Aha, megvan a Senator kódja, elo a pajszert!"..... Aztán persze szépen lassan megtanulta a kódot, és egy ido után már kezdett unalmas lenni a dolog, ezért újabb furfangos eszközök kellettek.
Ekkor jött (ot idézve) "a behatolási- és eltulajdonítási kísérletet megakadályozó kompjúteres (így, k-val, hosszu ú-val ejtve) rendszer". Én itt már nem akartam beülni mellé, mert tudtam, hogy nem fogom megállni röhögés nélkül. De a hosszas unszolasra ("Nézzed má' meg, hogy mit bír a gépsárkány, mer' ilyet még nem lattá', öcsém!") beültem.
Az újabb okosság nem volt más, mint egy lepukkant 486-os laptop, amit ráapplikált a riasztóra, egy aktív hangszóró az anyósülés lábterében, plusz valahol hátul egy mágnes egy reed-relével. A hangszóró azért kellett, mert riasztáskor a laptop mindenféle okosságot mondott. Árpi úgy képzelte, hogy ha el is lopják az autót, a riasztó megszólal, és a tolvaj megijed a hangtól, ami ilyeneket mond:
"Tolvaj!", "Az autó 15 másodpercen belül leáll!", "A rendszer értesíti a rendorséget.", stb. A mágnes a reed-relével kapcsolta a laptop áramellátását.
A baj az volt, hogy úgy volt megoldva, hogy csak saccra lehetett tudni, hova kell tenni a mágnest a csomagtartóban, nem volt megjelölve a helye.
A másik gond az volt, hogy akivel íratta a programot, az csak Windowsra tudta megírni, úgyhogy innentol kezdve így nézett ki az indulás: Árpi körberohant kétszer az autó körül, ellenorizve, hogy nincs behatolási nyom, távirányítóval kinyitotta az ajtókat, nekem be kellett ülnöm, mert o elhelyezte a csomagtartóban a mágnest ("Ne haragudj, de ezt még neked sem mutatom meg."), elore jött, beállította a kapcsolókat, indított, fülelt, hogy bootol-e a laptop, káromkodott, hátrament, igazított a mágnesen, vissza elore, fülelés, laptop bootol. Iyenkor ülni kellett még egy ideig, mert a Windows még nem indult el, és ha a program nem álló autónal indult el, megszakította a gyújtást. Mivel csak saccra tudtuk, mennyi ideig tart, ücsörögtünk pár percet. Ekkor összegerjedt az autó hifije az aktív hagszóróval, ami borzalmas hangon visított.
Elkezdett gyulni a tömeg a parkolóban (én meg próbáltam úgy tenni, mint akinek semmi köze az egészhez). Látszott rajtuk, hogy rendszeres nézoi a mulatságnak, mert volt, aki rutinosan egybol a mászókára ment fel, hogy lásson a többiek feje felett.
Ekkor jött az, hogy elkezdett vonyítani a riasztó, és a hangszóró a lábamnál megszólalt olyan hangon, mint egy vízbefojtott Sokol rádio: "Tolvaj!", "A motor le fog állni!", stb.
Kezdtek röhögni az emberek (én meg kisebbre húztam össze magam). O pedig uvölt: "Gerjed, b*zmeg, összegerjed, k*rva riasztó, k*rva laptop, k*rva programozó!" Itt jött még egy félperces k*rvás felsorolás, ordítva természetesen, és a programozó meg az egész mindenség lovakkal és felmenokkel törteno közösülésére bíztatása.
Fontolgattam a menekülés lehetoségét, de már túl sokan álltak körülöttünk, és nem voltam benne biztos, hogy át tudom törni a bámészkodók gyurujét. Árpi hozzáfogott, hogy: gyújtás lekapcsolása, motorházteto felnyitása, laptop lehúzása a riasztóról, riasztó kikapcsolása kulccsal, fenyegeto "F*szt néze'?" a tömegnek, matatás a motortérben, csatlakozók pöcögtetése, "Ne nyújjá' hozza, öcsisajt!" a közelebb merészkedo kisgyereknek, motorházteto le, beülés, indítás, várakozás a bootra, szokásos visítás, szerencsére most nem riaszt, indulhatunk.
Persze padlógáz, visít a gumi, a tömeg szétrebben, és mi "kottonájdzsó"-t torzítva, muszerfal-rezegtetve üvölto hangjaira otthagyjuk a parkolóban a tömeget.
Fohosünk boldogan húzza ki magát az ülésben, és büszkeségtol sugárzó
arccal
csak ennyit kérdez: "Na?" - Elgondolkodom, mit is mondhatnék. Például
megkérdezhetném, hogy mi van, ha a tolvaj nem rakja helyére a mágnest, és
akkor
a laptop nem indul el, nem tiltja le a gyújtást, nem óbégat, mint a
haldokló
rinocérosz, és ugy általában, simán el lehet lopni az autót. Vagy
megpendíthetném,
hogy a sok szar r'edti a
rendorsárábol vehetett volna egy rendes riasztót is, de nem szólalok meg, mert az ember úgyis hiába magyarázza egy apának, hogy kockafeju a gyereke, az akkor sem érti meg, ha megáll a sör a kölyök fején...
Nyár volt, fiatalok voltunk, és ilyenkor sok marhaságot csinál az ember. Árpi persze többet, mint a normálisabbja. Ez régebben történt, még nem volt meg az Opel Senator, csak egy szakadt Ladára futotta. Abból is csak olyanra, ami annyira rozsdás volt, hogy nem lehetett tudni, mikor hullik ki az ember alól. Mindig azt vártam, hogy egyszer kiszakad az alja, és Árpi úgy fogja hajtani, mint Flintstone a járgányát. Muszaki persze évek óta nem volt rajta, így csak a szerencsén múlt, hogy mikor bukik le.
Persze, ez sem lehetett olyan, mint az átlag, ezert volt itt is optikai tuning ezerrel.
Ekkoriban Árpi még nem rendelkezett jelentos tokével (vagyona gyakorlatilag a széteso-félben levo Ladábol, két farmerbol és néhány pólóból állt), ezért nagyrészt leleménnyel kellett pótolni a hiányzó anyagiakat. Hát, leleményben nem volt hiány.
Felkerültek ugye az alap dolgok: rókafarok, muszor kormányborítás, aprópénztartó, halálfejes valtógomb, órás visszapillantó (sajnos csak egy törötthöz tudott hozzájutni, de lényeg, hogy óra volt benne), "multifunkciós muszer", ami egy homéro, iránytu és óra mahagóni-utánzat keretbe foglalt kombinációja volt, és itt ki is merültek nagyjából az anyagi lehetoségei. Ekkor jöttek a segítokész haverok, akik elso hallásra kicsit furcsállották Árpi kéréseit, de aztán a hecc kedvéért megcsinálták, amit kért. Elso lépés volt a muszerfal. Látta egy újságban, hogy egy sportkocsinak polírozott alumínium borítás volt a muszerei körül, és hát persze, hogy neki is kellett. Miután kiengedték az ügyeletrol, ahova a sorjás alumíniumlemez által szétvágott tenyerével ment kötözésre, új ötlettel állt elo: alufólia lesz a megoldás.
Finoman megemlítettem neki, hogy az nem túl strapabíró, meg gyurodik is, de nem hallgatott rám. Egyik haverja szüleinek volt egy Ápisz-szeru boltjuk, és onnan szereztek vagy harminc tubus Technokol Rapidot, és kiadta az utasítást a haverjainak, hogy mindenki csenje el otthonrol az alufóliát. Mikor elég sok összegyult, megkezdodött a ragasztás. Én csak a végére értem oda, hát, mit mondjak, nem volt egy semmi látvány.
Eloször is totál meghülyültek a ragsztó gozétol, mert zárt garázsban csinálták.
Mikor odaértem, sejtettem, hogy gáz lesz, mert méterekrol olyan szaga volt a garázsnak, mint egy festékgyárnak. Árpi csak ennyit tudott hozzáfuzni az eseményekhez: "hehehe". Meg néha azt is, hogy "atom lett, hehe". Ültek a haverjaival a garázs betonján, mint marhatök a mezon, néztek maguk elé, és vigyorogtak.
Megnéztem az autót. Ez sem volt semmi. Láthatólag jobbról kezdték a mutatványt, mert ott még ollóval voltak vágva a darabok, de gondolom, közben hatott a ragasztó, és mire a kilométeróráig jutottak, már annyira zizik voltak, hogy azt is beragasztották. Be volt ragasztva a kormány, a sebességváltó, a szellozok, a bal oldali ablak felé, a bal ajtókárpit, egy kicsit mindkét ülés, és úgy általában csöpögött minden a ragasztótól. Az elején még odafigyeltek rá, és probálták kisimítani a fóliát, de a végén persze ilyen apróságokkal nem törodtek, és ettol az autó úgy nézett ki, mintha Bádogember vezette volna, aki egy szörnyu balesetben széttrancsírozódott.
Kivonszoltam oket a levegore, és akkor vettem észre, hogy a napsütésben csillog fejük és a ruhájuk, mint Szucs Judit fénykorában, diszkókiránynoként. Csak rájuk nem üveggyöngy volt varrva, hanem sikeresen magukra ragasztották a levágott, lehullott alufóliadarabokat. Néztek rám kitágult pupillával, teljesen megzavarodva a fénytol, és szemkápráztatóan csillogtak. Olyanok voltak, mint két szerencsétlenül járt ufó, akik nem tudják, hol landoltak.
Másnap kapartunk. Harmadnap is. A negyedik napon beláttuk, hogy a Technokol az erosebb. Árpi kicsit elkeseredett, mert a muszerfal enyhén szólva furán nézett ki, az itt-ott feltépett alufóliával, ezért gyorsan újabb csinosítás után kellett nézni.
Jött a szárny. Egy igazi szárny, ugye elég komoly pénzekbe került volna, ezért maradt a szögvas, ket rúdra hegesztve, amikre menet volt vágva. Fúrtunk két lyukat a csomagtartón, átdugtuk a rudakat, csavar fent, lent, és készen volt a "szárny".
Árpinak baromira tetszett, és megsértodött, amikor a "Na, milyen?" kérdésre én azt mondtam, hogy "Legalább van egy alkatrész, ami nem rohad". Egy volt a probléma: le kellett festeni. Neolux nem jó, mert nem tartós. Mivel fessük?
Árpi azt mondta, hogy olvasta valahol, hogy az apróbb hibákat körömlakkal szokták javítani, mert az hasonló az autófestékhez. Próbáltam felhívni a figyelmét arra az apróságra, hogy ez nem apróbb hiba, hanem egy bazi nagy vasdarab, aminek befestéséhez jó sok körömlakk kell, de nem érdekelte ("Majd felhigítjuk!"), irány a "butik". Akkoriban még nem nagyon vettek a pasik (mi még inkább fiúk) körömlakkot noknek, úgyhogy furcsán néztek, amikor eloadtuk, hogy piros körömlakkot szeretnénk. Mondtam Árpinak, hogy én azt hallottam, hogy a körömlakk másképpen néz ki felkenve, mint az üvegben, ezért ki kéne próbálni, mielott megvesszük. Ezt nem kellett volna mondanom. Amikor az eladóno nem nézett oda, Árpi suttyomban kinyitotta az összes piros és bordó körömlakkot, és minden körmére festett egy-egy pöttyöt. Kijöttünk az üzletbol, és megpróbáltuk kitalálni, melyik szín illik az autóhoz. Eléggé belefeledkeztünk a dologba, mert arra eszméltünk, hogy egész szép nézoseregünk lett. Akkor jöttem rá, hogy állok egy noi butik elott, nézem ahogy a haverom a kifestett körmeit próbálgatja, hogy melyik megy a kocsijához, és közben arról vitatkozunk, hogy melyik a szebb szín.
Árpi ügyesen feltalálta magát: "Csak a szárnyamra kell." Na, ettol kitört
a
röhögés. Megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, visszamentünk, és megvettünk 1,
azaz
egy darab lakkot. Sikerült kunyerálnunk egy lánytól körömlakklemosót, és
felhigzítottuk a lakkot. Szép rózsaszín lett. Reméltem, hogy nem festünk
vele, de
festettünk. A "szárny"-at ettol kezdve egy foltos, rózsaszín szögvas képezte (á la Barbie mobil).
Ja, a lényeg, amiért az egész cécó volt: Árpi a fagyis lányt akarta elkápráztatni a csodajárgánnyal. A lánynak ugyan egy másik pasi tetszett az I-es Golfjával, de Árpi úgy gondolta, hogy egy full-extrás Lada mégiscsak imponálóbb egy fapados Golfnál.
Egy dolog volt hátra, a kipufogó. Árpi szerzett egy vascsövet, ami szerinte kituno kipufogó lett volna. Én, mikor megfogtam a csövet, és éreztem, milyen baromi nehéz, gondoltam, hogy baj lesz, de nem szóltam, mert tudtam, úgyis hiába. Elmentünk valami lakatos haverjához, aki kiröhögött minket, és elküldött a fenébe. Árpi bedühödött, és "Na, akkor majd én!" felkiáltással eloszedte a forrasztóját, hogy majd azzal. Ráhagytam. Egy fél kiló ónnal ráforrasztotta a csövet, és elindultunk becserkészni a leányzót. Az elso ötven méter után lejött a cso, és elkezdett zörögni. A második ötven méter után az osrégi kipufogó megadta magát, és leszakadt mindenestül. Sebaj, így úgyis jobb hangja van, kipufogó be a hátsó ülésre, gyerünk tovább. A fagyizó elott pár száz méterrel megálltunk, és Árpi eloállt a haditervvel. Én eloremegyek gyalog, kihívom a lányt a fagyisbódéból, és szóval tartom, amíg Árpi meg nem érkezik.
Úgy tervezte, hogy odafarol majd a lány elé az autóval, és elviszi egy körre ("Hogy lássa, mi az élet."). Kérdeztem tole, hogy ezt a farolás-dolgot próbálta-e már.
Mondta, hogy nem, de nem nem lehet nagy dolog. Én biztos, ami biztos alapon kinéztem magamnak egy villanyoszlopot fedezéknek, és elindultam. Odaértem. "Szia, gyere ki egy kicsit, légyszi." - "Most nem lehet, sokan vannak."
(Hoppá, erre nem számítottunk.) "De valami nagyon fontosat akarok mondani." - "Mondd el itt, nem mehetek ki." (Közben hallottam, hogy Árpi közeleg. Ezt egyébként mindenki hallotta, mert kipufogó nem lévén, az autónak olyan hangja volt, mint egy Zetor traktornak, amikor elakad a szántásban.) "De gyere ki, mert..."
Itt tartottam, amikor baromi nagy fékcsikorgás, egy reccsenés és csörömpölés, majd csend. Árpi megjött. Féltem hátranézni, mert azt hittem, letarolta a fél utcát, de nem. Csak éppen az autó félig az árokban volt. Árpi próbált úgy tenni, mint aki direkt így akarta az egész mutatványt, de nem volt túl meggyozo. Már csak azért sem, mert az egyik kerék elég furán állt.
Mondhatni, kitört.
Árpi gyorsan kiugrott az autóból, és jött a fagyisbódéhoz. Nem vette észre a kereket, mert a másik oldalon volt. Érezte, hogy furán áll az autó, de gondolta, majd csak kijön az arokból (ezt kesobb mesélte). Elkezdtek beszélgetni, és csodák csodája, a lány levette a kötényét, és elindultak az autóhoz. Árpi meglátta a kereket. Sápadtan beült. Ült... Még mindig ült... "Na, megyünk?"
* kérdezte a lány. "Ja, csak elobb nézd meg, milyen frankó a muszerfal.
Klassz, nem?" (Itt kezdtem el röhögni.) Lány szétnéz a foszladozó alufólian: "Ööö, aha, klassz. Nem megyünk?" - "Áh, még nem, majd késobb. De hallgasd milyen hangja van." Beindítja (harmadszorra sikerül), gázpedál pumpálása. Lány:
"Jézusom, megsüketülök. Inkább menjünk, mert mindjárt vissza kell mennem." - "Menjünk inkább késobb, most csak dumáljunk." - próbálta Árpi elkerülni az elkerülhetetlennek latszót. "De hülye vagy, ezért hívattál ki, hogy most nem is viszel egy kört?!" Árpi ettol bepöccent, és szerencsétlen lányra zúdította az elmúlt napok összes kudarcát (persze ordítva): "Nem megyunk, b*zmeg, mert kitört az a kib*szott kerék, és különben is, elegem van, hogy még mindig tiszta lakk a körmöm, meg a tököm is ragasztós lett, ez a rohadt alufólia meg nem jön le..."
Idáig hallottam, mert itt már sírtam a röhögéstol. Innentol már nem olyan érdekes a történet. Jött egy rendorautó, igazoltatás, kiderült, hogy nincs muszaki, szülok felhívása, büntetés kilátásba helyezése, amit valami ismeros egy üveg piáért elsimított, a szülok szörnyülködtek, kesobb röhögtek.
Az érdekes a dologban, hogy évekkel késobb Árpi, nem mint élete mélypontját emlegette, ahogy ült félig egy árokba borulva álmai nojével, hanem ezt mondta:
"Tudjátok, ha akkor öt centivel eltekerem a kormányt, meg lett volna a buxa." Hát, igen, sok múlik néha öt centin. Gondoljatok erre, miközben (néha) vadul tekergetitek ide-oda a kormányt.
Nyár. Nyaralás. A budapestiek tudják, milyen érzés megszabadulni a Rákóczi úton araszoló 7-es busz heringkonzerv-feelingjétol, és a metrón a lábadra lépo "fokhagymát-reggeliztem-pálinkával"-típusú emberektol. Ilyenkor az ember lazít, és néha ökörségeket csinál. Árpi persze, a szokásosnál is nagyobbakat.
Az volt a gond, nem volt autó (az ezeröcsi ugye megreccsent elozo nyáron). Sebaj, nagypapi (Árpié) szívesen odaadja az ezeréves Varnyút. Megy? Megy, csak nincs muszakija, de ha lejöttök érte Balatonra, vihetitek, a faluban, kertek alatt lehet vele menni. Ez Árpinal soha nem volt akadály, úgyhogy irány a pályaudvar.
Reggel 8-ra volt megbeszélve a találka, annak ellenére, hogy a vonat csak 1 órával késobb indult. Azért kellett ilyen korán, mert majd "Becserkészünk egy-két vadat, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Majd Árpi bácsi megtanít a fortélyokra." Megemlítettem, hogy köszönöm, boldogulok egyedül is, de persze fölöslegesen. "Nyár van, apám, érted? Ilyenkor nincs cicózás." (Késobb kiderült, hogy azért kellett korán kimenni, mert ment volna át hozzá az aktuális barátnoje reggel...) Ez az indulás elotti napon történt, és ismerve Árpit, nem sok jóra számítottam másnap, de o megígérte, hogy kivételesen normális lesz. Persze én értem oda elobb, és vártam. Az járt a fejemben, hogy lehet, hogy mégsem lesz semmi gond Árpival, tanult az elmúlt nyár hülyeségeibol, és normális lesz tényleg.
Alapvetoen azért rendes gyerek, csak hát kicsit hülye. Na, idáig jutottam Árpi tömjénezésével, amikor ezt hallom (reszelos hang):1ny s "Gyerünk Janó, meg tudod csinálni. Mondjad neki a ribogzisat." Ez meg mi lehet?
Odaballagok a lepcsohöz, ahonnan lelátni az aluljáróhoz (a fedetlenhez, a Déli elott), és mit látok? Természetesen Árpit, ahogy röhög, két torzonborz fickót, és elég szép tömeget körülöttük. (Árpi a vonaton mesélte el, hogy a nagypapának szánt pálinkába fogadott két szerencsétlen csövessel, hogy nem tudjak elmondani három egymás utáni nonek, hogy "Pici, parányi dezoxiribonukleinsav-darabka vagyok, de te hívhatsz génnek.").
Amikor odaértem, ezt láttam: Árpi röhög, az egyik torzonborz odalép egy középkorú nohöz, és elkezdi, hogy "Kicsi ribogzi vagyok, hívjá' g-nek". A non látszik, hogy egy szót sem ért az egészbol, és riadt szemekkel keresi a menekülés útját. A csöves áll elotte, és néz Árpira, hogy jól csinálta-e. De o kegyetlen, és int, hogy nem jó, gyerünk a következohöz. Közben persze röhög, az idiótája. Ezen elmulatott volna egy darabig, ha nem cibálom el onnan. A csöveseknek odaadta a pálinkát, és mentünk jegyet venni.
Jó nagy a sor, várhatunk. Azaz várhatnánk, ha Árpi nem lenne Árpi. Elovesz egy papírlapot, és átcsörtet a tömegen: "Elnézést, szabad lesz. Itt dolgozom. Köszönöm.", és odafurakszik a pénztárhoz. "Csókolom, Marika, meghoztam az új kérdoívet, tessék kitölteni, viszem fel az irodaba.", ordítja, hogy mindenki hallja, majd suttogva: "Két diákot kérek, Kiliánig." A pénztáros néz rá nagy szemmel, és kiszól jó hangosan: "Hova kéri a két diákot?". Árpi próbál úgy nézni, mint Garfield, amikor megeszi Jon kajáját, és mosolyogva magyaráz a tömegnek:
"Ez a
Marika, milyen vicces asszony!" - "Kiliánig" - suttogja. Az emberek
röhögnek,
mert mindenki hallotta a pénztárost, de úgy látszik, jó kedvük van, mert
nem verik
meg. Megúsztuk.
A vonaton nem sok minden történt, attól eltekintve, hogy Árpi szóba elegyedett egy öregasszonnyal, akirol kiderült, hogy most megy vissza a falujába, ahonnan 74 évig ki sem mozdult. "Nem tetszett soha vonatun ülni?" - "Nem, a menyem hozott fel Pestre kocsival." Árpinak majdnem sikerült rádumálnia, hogy húzza meg a vészféket, mert o rosszul van. Szerencsére az utasok nem engedték. Megérkeztünk.
Árpi elso dolga volt (az elfogyasztott jelentos sörmennyiség hatására), hogy teli torokbol elkezdett ordítani kifelé a vonatablakból: "Megjöttünk, reszkess Balaton!". Két rendor sétált a peronon, akik erre rögtön megfordultak, és méregették Árpit. Szerencsére az egyikük rádiója megszólalt, és elsiettek. Pechemre Árpi meg utánuk kiabált: "Megijedtetek, mi?" (Reméltem, hogy már nem hallják, de mint késobb megtudtuk, hallották.) Szóltam Árpinak, hogy kéne szerezni egy üveg pálinkát a nagyapjának, ha mar megígérte cserébe a kocsiért, mert a miénk ottmaradt a csöveseknél. Árpi szerint nem jó a bolti pálinka, mert az öreg csak házit iszik, de nem baj, mert egy ismerose otthon csinál pálinkát, majd tole szerzünk. Elmentünk hozzá, de kiderült, hogy nincs pálinka, ellenben kaptunk egy üveg 96%-os etilalkoholt. "Nem baj" - mondta Árpi - "majd rakunk bele fuszert, és olyan lesz, mint a vodka, nagyfater úgysem tudja, mi az." Na, ennek fényében vettünk egy zacskó sót, és beleszórtunk egy csomót az alkoholba. Árpi egy kicsit leöntött belole, és felengedte vízzel, hogy mégse legyen olyan eros. (Egy liter alkoholba két ujjnyi vizet.) Elmentünk a nagyszülokhöz. "Árpikááám!" - puszi-puszi, elokerül a "vodka". "Na, nagyfater, ilyet még nem ittál, ez szibériai vodka, az elvtársaktól hozattam külön neked." - "Há', dehogynem ittam én mán, Árpikam." Hoppá! Most mi lesz?
"Ööö, nagyfater, óvatosan, mert ez nagyon eros, ez nem sima vodka." - "Ugyan, Árpikám, egy vodka nem lehet olyan eros, mint az én házi szilvám.", és meghúzta az üveget. Én készülök rá, hogy kiugrik a szeme, és kiköpi a protkót, de o csak megrázza a fejét. "Hinnye, a keservit, ennek aztán van huzatja." - mondja, és még egyet kortyol! Kimegy pohárért, hogy igyunk mi is a megérkezésre. Én próbálok tiltakozni, de Árpi szerint innunk kell, mert különben megsértodik, és nincs autó.
Visszajön az öreg, tölt, egészségünkre. Én bedöntöm a számba, de nem nyelem le (nem vészes, csak mintha olvadt acéllal öblögetnék). Árpi lenyeli hosiesen.
Elvörösödik, könnybe lábad a szeme, de próbálja tartani magát. Amikor a nagyapja újat tölt, én kiköpöm az egészet a hervadozó szobapálma cserepébe, annak már úgyis annyi-alapon. Újabb kör után Árpi már csak párás szemekkel néz maga elé.
Tolem a szerencsétlen pálma újabb adagot kap. Próbálom felhozni az autó-témát, de a nagypapi újabb kört tölt. Árpi matt részeg, én pedig nem tudom kiköpni, mert a nagyapja engem néz. "Aztán, fiam, te hova valósi vagy?" - "Hmhhmmhhm." - mondom. Árpi megmenti a helyzetet, mert elereszt egy olyan böfögést, hogy a nagyapja osz haja megrebben, és a kutya elkezd vonyítani az udvaron. "Ez derék volt, Árpikám! Látom, szereted a jófajta italt." Sikerül rávennem oket, hogy tápászkodjanak fel. Elindultunk a garázs felé, és útközben az öreg magyaráz:
"Aztán Árpikám, ez nem valami úri autó, tudod. Öreg már, viseltes, de azért jól szolgál." Árpi ebben a pillanatban lefejeli a fuzfa alacsony ágát, és elterül, mint egy béka. Az öreg észre sem veszi, megyünk tovább a garázshoz. Kinyílik a garázsajtó, és eláll a lélegzetem...
Középen állt egy barna színu rozsdahalmaz, ami valamikor talán egy autó lehetett, amíg nem érte nehéztüzérségi támadás, és nem locsolták le valami erosen korrodáló anyaggal. Arra gondoltam, hogy még egy MEH-telepen is elhajítanának vele minket a francba, nemhogy ebbe valaha két no be fog ülni...! (Annyira senkit nem lehet leitatni.) A dolgot tetézte, hogy az autónak kellemes hasmenés színe volt.
(Ezt ma úgy mondanák, hogy "Hamvas, oszi erdo-metál".) Egyébként az egész garázs úgy nézett ki, mint egy lepusztult ócskavastelep.
Körben a polcok tele voltak zsúfolva ezeréves, olajos, pókhálós autó- és ki tudja milyen alkatrésszel. Ekkor ért oda Árpi, fején egy púppal, amibol vidáman csordogált a vér az arcára. Egyébkent tök sáros volt, mert a fuzfának köszönhetoen beesett a virágágyásba, ahonnan (a "vodka" hatására) csak nagy nehézségek árán szabadult. Láthatóan ez ot nem zavarta, mert el volt foglalva egy akkora hengerfejtömítéssel, hogy én eloször azt hittem, egy Kispolski padlólemeze.
"Nagyfater, b*szki, te tankszerelo voltál a Don-kanyarnál?" Na, itt elkezdodött egy félórás mese nagypapa ifjúkoráról.
Közben Árpival azon vitatkoztunk, ki vezessen. Ragaszkodott hozzá, hogy majd o. Én mondtam, hogy akkor én gyalog megyek. De nem, de igen. Na, mondtam neki, hogy ha ki tud állni a garázsból az utcára, akkor vezethet. Árpi beült. Az alkohol ködén át homályosan emlékezett, hogy ilyenkor mit is kell csinálni, és gondolom, megpróbálta beállítani a visszapillantót. Én csak azt láttam, hogy egy határozott mozdulattal letöri a belso visszapillantót. "Nagyfater, oszlik a verda!", bosszankodott, majd nézett elore hunyorogva. "Mit nézel?" - kérdeztem tole. - "Azt, hogy kiférünk-e a garázskapun." (Egyébként ez valahogy így hangzott:
"azotygiférüngeagarásgabunnn".) A kapu olyan három méter széles lehetett, úgyhogy elkezdtem aktívan félni. A nagypapa vadul magyarázott, hogy mire vigyázzunk, Árpi koncentrált, hogy kijussunk, én meg próbáltam magam bekötni, de az öv sehol.
Ekkor - számomra teljesen váratlanul - padlógázzal beletolattunk a mögöttünk levo polcokba. Potyogott a sok alkatrész, én ordítottam, mert azt hittem, ránk szakadt a garázs, a nagypapa ordított, hogy jajj, az autója, Árpi ordított, hogy o se maradjon ki a buliból. Így elordibáltunk egy ideig, aztán - amikor már az összes kutya üvöltött az utcában -, én átültem, nagypapa a lelkemre kötötte, hogy óvatosan vezessek, és elindultunk.
A Wartburg kicsit leamortizálódott hátul, de sokat nem rontott rajta a dolog, lévén, hogy eddig sem volt kimondottan szalonautó-állapotban. Na, haladtunk szép lassan, amikor Árpi bejelentette: "Hányni fogok!". Sajnos azt elfelejtette hozzátenni, hogy most azonnal, úgyhogy mire megálltam, már ott volt az ölében a matéria. De jo! Megálltunk, Árpi nagy nehezen levette a gatyáját (a nagy része arra ment), a tiszta részével úgy-ahogy letörölgette a pólóját és az ülést, és a gatyát bedobta az árokba, mondván, hogy nem bírja elviselni a szagát, majd holnap érte jövünk. Akkor már elég fáradt voltam, és csak az érdekelt, hogy minél elobb hazajussunk, ezért ráhagytam.
Döcögtünk az úton, Árpi egy szál pólóban, mert hogy az eldobott rövidgatya alatt nem volt semmi, én szenvedtem a kormányváltóval, és nem láttam semmit. Gyanítani kezdtem, hogy Árpi nagyapja takarékossági megfontolásokból zseblámpaizzókat szerelt a tompított helyére, mert a lámpánk kb.. húsz centire világított el. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy sötet alak mellett húzunk el, akinek világított az egyik keze. Két választás volt: vagy E.T. mégsem ért haza, és itt telefonál a nagy magyar éjszakában, vagy a közúti ellenorzrpés.
Féltem,
hogy az
utóbbi. Sikerült a rendor után kb. harminc méterrel megállni. Gondolkoztam, hogy visszatolassak-e, de mivel akkor vezettem kormányváltós autót eloször, ez nem tunt egyszerunek. Persze próbálkoztam szorgalmasan, úgyhogy az odaérkezo szervet hangos váltórecsegtetéssel fogadtam. Fiatal rendor volt, próbált laza lenni: "Nem bírunk a lóerokkel? Száguldozunk, mi? Na, lássuk a papírokat." A helyzet az volt, hogy nekem akkor még nem volt jogsim. Az autón ugye, nem volt muszaki, és mint kiderült, a forgalmit sikerült otthagyni Árpi nagyapjánál. Probáltam a helyzetet finoman, adagolva vázolni, hogy a forgalmi még van, csak otthon hagytuk, és persze az én jogsimat is, de Árpié itt van, csak o ivott egy kicsit, és mivel törvénytisztelo fiatalemberek vagyunk, ezért nem akart volán mögé ülni.
Pechemre
Árpi egy kicsit pontatlanul mérte fel a helyzetet, és megszólalt: "F*szom
má', mér'
álítottak meg ezek minket?".
A rendor rávilágított Árpira, és visszahokölt. Mondjuk nem csodalom, mert Árpi úgy nézett ki, mint aki egy különösen perverz szado-mazo orgiáról jön, ahol jól megverték, lehányták, és elvették a ruháját. De a rendor visszahajolt, és elkezdte behatóan vizsgálni Árpit. Egyszer csak feláll, és odakiabál a rendorautóhoz: "Gyere csak, Pista, megvan a vonatos gyerek!". Puff, készen vagyunk. Ezek most keresztüllonek minket, és elkaparnak az útszéli árokban. Ekkora pechünk nem lehet!
Odaért Pista. (Akkora lelógó harcsabajusza volt, hogy még ebben a helyzetben is majdnem elröhögtem magam.) Benéz, meglátja Árpit: "Hát ez az Árpi, az X.
Y.
unokája." Hoppá, itt tényállás van. A rendor ismeri a nagypapát... Lehet, hogy mégis megússzuk? Elmeséltették velem, hogy mi történt, röhögtek Árpin, de még nem engedtek el. A fiatalabb mindenképpen bosszút akart állni az állomáson elszenvedett sérelmekért. Egy ideig elvitatkoztak a rendorök, hogy mi legyen, aztán a fiatal visszament a kocsihoz, és elkezdett vadul rádiózni, aztán visszajött: "Na, mehettek. Téged meg, öcsi, meg ne lássalak még egyszer jogsi nélkül vezetni, értve vagyok?" Volt köztünk kb. egy év korkülönbség, de valami azt súgta, hogy ezt ne tegyem szóva. Rendorök elviharzottak, és mi is elindultunk. Nem akartam elhinni, hogy ennyivel megúsztuk.
Hát, nem úsztuk. Mentünk kb. két kilométert, amikor megint kék villogó tunt fel mögöttünk. Azt hittem, ugyanazok a rendorök, de nem. Ezek hárman voltak, és mindhárman odajöttek. "Kiszállni a kocsiból!" (Na, ezek sem udvariaskodnak fölöslegesen.) Árpi elkezdett nyekeregni, hogy nincs rajta gatya, de nem hatotta meg oket. Kiszálltunk. "Kezeket a kocsira, széles terpesz." Mit volt tenni, megcsináltuk. Ekkor elment mellettünk egy turistabusz. Mivel a rendorautónak égett a lámpája, és ránk világított, elég jól látszódtunk. El tudom képzelni, mit gondoltak a buszon levok, amikor látták Árpit vilagító fehér seggel egy rendorautóra hajolni. Egy darabig elröhögtek rajtunk a rendorök, aztan elengedtek.
Ekkor értettem meg, hogy a fiatal rendor szólt a többieknek, és valószínuleg Balaton összes rendore ránk vadászik, hogy Árpin röhögjenek. Négyszer állítottak meg. Egy rendor le is fényképezte, mondván lesz min röhögnie öreg napjaiban.
Nagy nehezen hazaértünk, és én megfogadtam (sokadszor), hogy Árpit kerülni fogom a jövoben, de persze nem tartottam be.

Megszolal a zoofil: ahh, ha lenne itt egy macska, addig dugnam, mig ki nem fekszem!
Mondja erre a szadista: ahh, utana addig utnem, amig ki nem nyiffan!
Bekapcsolodik a nekrofil: ahh, utana addig dugnam, mig ki nem fekszem!
A tavoli sarokbol, nagyon halkan, megszolal az extremsportos ficko: miau...

Amcsi rendőrök mondták:

14. Vegye le a kezét az autóról, mert különben olyat teszek, hogy a
születési anyakönyvi kivonata érvénytelen lesz.
13. Ha fut, akkor fáradtan megy a sittre.
12. Tud gyorsabban futni, mint 400 méter másodpercenként? Ha nem tudná,
ennyi a fegyveremb

Iszonmyúan durva, politikailag inkorrekt pálinka

Ha már skinheades viccek:
A skinhead sétál a Duna partyán, amikor látja hogy valaki a folyóból iszik. Odaszól:
- Ne igyál belőle, mérgező!
- Nem érteni, lenni arab diák.
- Lassan idd, mert hideg.

1.
Két fánk beszélget.
- Képzeld, felvételiztem az egyetemre.
- És felvettek?
- Hülye vagy? Egy fánkot?

2.
Két briós beszélget.
- Hülye vagy?
- Dehogyis. Felvettek az egyetemre.

3.
Két briós beszélget az egyetem büféjében.
- Te! Hallottad, hogy felvették a fánkot?
- Na ne már. Azt a hülyét?

4.
Két hülye beszélget.
- Felvettek az egyetemre?
- Nem, de ettem két brióst!

5.
Két egyetem beszélget.
- Valami komoly gond lehet a felvételi ponthatárokkal. Hozzám már csak hülyék járnak.
- Ne is mondd! Hozzám most iratkozott be két briós meg egy fánk!

6.
Két felvételi ponthatár beszélget.
- Mostanában valahogy nem vagyok formában.
- Ne is mondd! Engem tegnap elért két briós!

és a bónusz
-------
- Nincs nálad egy briós?
- Van, de nem tudom odaadni, mert épp a szakdolgozatomat írja.

Az alábbi történet a Koppenhágai Egyetemen egyik fizika vizsgáján történt.

A kérdés így hangzott: "írja le, hogy egy barométer segítségével miként mérhető meg egy felhőkarcoló magassága !"

Az egyik hallgató a következőt válaszolta:

"Fogsz egy hosszú zsinórt, rákötöd a barométer tetejére, majd a barométert a felhőkarcoló tetejéről lelógatod a földig. A zsinór hosszúságának és a barométer magasságának összege megegyezik a felhőkarcoló magasságával."

Ez a magyarázat azonban a vizsgáztatót meglehetősen feldühítette, így a diákot megbuktatta.
Ám a diák nem hagyta magát, mivel szerinte a válasz abszolút helyes volt. Az egyetem vezetősége így kijelölt egy független bírát, aki megállapította, hogy a válasz valóban helyes volt, de nem tükrözött semmiféle fizikai ismeretet. A probléma megoldására behívatta magához a hallgatót, és hat percet adott neki arra, hogy szóban bebizonyítsa, birtokában van a kellő fizikai alapismereteknek. A diák öt percig némán ült, ráncolta a homlokát, gondolkodott. Mikor a vizsgabiztos figyelmeztette, hogy vészesen fogy az idő, a diák azt válaszolta, annyi megoldás jutott eszébe, hogy nem is tudja, melyiket válassza.
Végül aztán belekezdett:

"Nos, az első ötletem az, hogy megfogjuk a barométert, felmegyünk a felhőkarcoló tetejére, és ledobjuk onnan. Megmérjük, mennyi idő alatt ér földet, majd a kérdéses magasságot kiszámítjuk a 'H = 0.5g x t négyzet' képlettel. Viszont ez a módszer nem túl szerencsés a barométer szempontjából.

A másik lehetőség akkor jöhet szóba, ha süt a Nap. Megmérjük a barométer magasságát, és az árnyékát is. Ezután megmérjük a felhőkarcoló árnyékának hosszát, és aránypárok segítségével kiszámíthatjuk a magasságát is.

De ha nagyon tudományosak akarunk lenni, akkor egy rövid zsinórt kötve a barométerre, ingaként használhatjuk azt. A földön és a tetőn megmérve a gravitációs erőt, a 'T = 2 pi * négyzetgyök(1 / g)' képlettel kiszámíthatjuk a kért magasság értékét.

Ha esetleg a felhőkarcolón van tűzlétra, akkor megmérhetjük, hogy a barométer hosszánál hányszor magasabb, majd a barométert megmérve egyszerű szorzással megkapjuk a kívánt eredményt.

De ha Ön az unalmas, bevett módszerre kíváncsi, akkor a barométert a légnyomás mérésére használva, a földön és a tetőn mérhető nyomás különbözetéből is megállapítható a felhőkarcoló magassága. Egy millibar légnyomás különbség egy láb magasságnak felel meg.

De mivel itt az egyetemen mindig arra buzdítanak bennünket, hogy próbáljunk eredeti módszereket kidolgozni, ezért kétségtelenül a legjobb megoldás a felhőkarcoló magasságának megállapítására az, ha a hónunk alá csapjuk a barométert, bekopogunk a portáshoz, és azt mondjuk neki: 'Ha megmondod, milyen magas ez az épület, neked adom ezt a szép új barométert'."

A történet csattanója, hogy ezt a renitens diákot Niels Bohr-nak hívták, és a mai napig ő az egyetlen fizikai Nobel-díjas dán fizikus.

Nincs WoWom, és túlsokat hallgatom a Jáksót....

:P