Mesélek nektek Éléslátású Ghor'hord-ról.

Ezt az orkot hosszú vándorlásaim során ismertem meg. Ő a Sötét felhő klán vezetője jelenleg, remek harcos hírében áll. Ghor'hord mesterien bánik az íjjal, ha előtte leszedi rólla azt a zavaró hajlított fadarabot, ami kikssé megnehezíti, hogy az íjjhúrt ellenfele nyakára tekerje. Nevét onnan kapta, hogy ha valaki látni szeretné, akkor az éléskamrába kell mennie, mert Ghor'hord ott trónol.

Nos ez az Ork egy nap fogta magát és úgy gondolta, szerencsét próbál Orgrimmarba, mert ugye azt minden éleselméjű egyén tudja, hogy ahol több az ork, ott több a pénz is. Hősünk nekikészült az útnak, élelmet, vizet, és megfelelő felszerelést csomagolt magának. Annyira alaposan akart felkészülni, hogy a nagy koncentráció közepette elfelejtett magával fegyvert vinni. "Meztelenségét" nem észrevéve, naívan vágott neki a hosszú útnak. Egy teljes napi vándolrás után eszébe jutott, hogy a Nap keleti-nyugati irányban mozog, így elszontyolodva fedezte fel, hogy teljesen rossz irányba indult.
-Holnap majd visszafordulok! -gondolta Ghor'hord a lemenő napot bámulva.
Másnap napkeltekor hősünk már talpig felszerelve, menetre készen várta a Nap első sugarait.
-Tegnap a Napot a bal kezem felől kaptam. -elmélkedett. -Namármost most a jobb felől kapom. Tehát ha visszafelé akarok menni, akkor balról kell kapjam.
Fegyvertelen barátunk ezzel megindult északnak, tovább távolodva szülőföldjétől. (Korán reggel ne gondolkodjon az ork, mert az csak bajt hozhat. -szól az ősi mondás) Szóval elgondolkodva járta az erdőt zöldbőrű vitézünk, mikor hirtelen hatalmas felfedezést tett:
-Hogy a ménkűbe került ide ez az erdő!?
Bizony figyelmetlen barátunk besétált az Éjelfek erdejébe, és még csak észre sem vette. Épp egy hatalmas káromkodást akart megfogalmazni, mikor különös érzés kerítette hatalmába:
-Valaki figyel engem!
Megperdült a tengelye körül és észrevett egy suhanó alakot a fák között. Ghor'hord egy hatalmas harci kiáltással a rejtőzködő után csörtetett. Egy valamit felejtett el: Az orkok nem kifejezetten azok az erdei lények. Így haladását megnehezítette a sok tüske és galagonyabokor, a csalánok, és az erdő egyéb aljas növényei. Több mély karcolást kapott, melyek elég csúnyán véreztek, mikor végre megpillantotta az erdő szélét. Kicsörtetett, és meglepődve vette észre, hogy egy szakadék előtt áll, a szakadék peremén pedig ott állt az Éjelf, akit üldözött. A söttétbőrű tanácstalanul nézett körbe, gyönyörűen faragott íjjat szorongatva, üres tegezére pillantgatva. Amint észrevette az orkot, elmosolyodott, és alávetette magát a sziklaperemről.
-Ne! -kiáltotta hősünk és utánnakapott a hosszúfülűnek. Gyors reflexeinek köszönhetően még éppen el tudta kapni az erdei lény íjját. A sötételf ott himbálózott mesteri mívű íjján, és csak vigyorgot mint a tejbetök.
Barátunkat elfutotta a méreg, és ráordított:
-Harcolj egy harcoshoz méltóan, ne menekülj a halálba, rusnya kutya!
A sötételf erre sziszegni kezdett valami értelmetlenséget, és arca hirtelen elkezdett változni. Szája először összeszűkült, "o" alakúra kerekedett, aztán elkezdett nyúlni, csőrszerű valamit alkotva. Bőre pelyhedztett, majd tollasodni kezdett, karjai megnyúltak, és hatalmas tollakat eresztettek. Mivel ujjai is átalakultak, elengedte az íjját, és zuhanni kezdett. Ghor'hord meglepődve tapasztalta, hogy a zuhanás felénél az átalakulás kiteljesedett, és egy hatalmas holló reppent fel a szakadékból. Szájtátva és kicsit zavartan állt fel a földről az ork. Hirtelen megértette. Egy druidával volt dolga, ki fel tudja venni az állatok alakját. Ekkor újra hatalmába kerítette az a furcsa érzés és a bokrok közül figyelő szempárok meredtek rá. Ez túl sok egy orknak egy napra, gondolta Ghor'hord, és futásnak eredt. Órákon keresztül szaladt, míg kiért az erdő szélére. Ott megállt hogy kifújja magát egy kicsit, majd tovább iszkolt, újabb veszélytől tartva. Pár órás galopp után beleütközött egy portyázó ork csapatba, Barátunkat az sem érdekelte ha a kannibál Fekete Karom törzsnek a harcosai, csak végre orkok vegyék körül. Legnagyobb szerencséjére a földijei, a Sötét Felhő harcosai portyáztak éppen errefelé. Közelebb érve üdvözölték egymást, és Ghor'hord észrevette hogy a többiek döbbenten figyelik.
-Mi az? Mit néztek? Tán takony lóg az orromból, vagy mi?
-Te.... az az.....íjj......honnan....?
-Ja ez? Egy Éjelfé volt.... -kezdte volna a sztorit hősünk, amikor a legfiatalabb vadász félbeszakította:
-Megölt egy Éjelfet és elvette a fegyverét! Halljátok? És igen alapos harc lehetett a sebeidet elnézve..... Ejha Ghor'hord te aztán harcos vagy a javából. És mondd mivel vetettél véget az erdőlény életének? Karddal, buzogánnyal?
-Hát a izémmel.....aaaa.....-és hősünk ekkor vette észre hogy két napja fegyver nélkül mászkál a vadonban.
-A puszta kezeddel? -tört fel kórusban a kérdés az elkerekedő szemű orkokból. -Azt a mindenit Ghor'hord te vagy a legvitézebb mindünk közül.
-Nos...hmmm...hát igen, igyekszik az ork... -motyogta Ghor'hord.
-Nos ezt meg kell ünnepelni. Ilyen hősi tettel akár vezér is lehetsz, te elfpusztító -veregette vállba az imposztort a legidősebb harcos. -Jer, regéljük el a tanácsnak tettedet. -azzal vállukra vették a bátor Ghor'hordot és visszaindultak falujukba hőst avatni.

Ghor'hord hatalmas harcos hírében áll a mai napig is, és bizony ő lett a klán vezére, ki nagy közmegbecsülésnek örvend. Sajnos idegeit picit megviselte az erdei túra, így mesélésen és falatozáson kívül nem sok egyéb hősi tettet hajtott végre. Ahogy az lenni szokott a története egyre dagályosabb és kalandosabb lett. Nemrég hallottam valahol hogy a Sötét Felhő klán vezére egyedül megfutamított egy egész Éjelf csapatot, majd vezetőjüket pusztakézzel megfojtotta, és trófeaként elvette a sötét bőrű íjját. Hát igen, a kocsmák már csak ilyenek, itt nem a valósághűség, hanem a sztori a lényeg. Ha hallassz egy jó kis történetett ne kérdezz csak bólogass, és ámuldozz.
-Csapos! Azt a jó mindenit, hányszor kérjem még azt a sört......