Dolgozom rajta. Tényleg! :) Csak mindig közbejön valami.

Hogy őszinte legyek, nem emlékszem, hogy mi volt a gond a régivel... de azért az új jelenet tetszik. Főleg a Hold hasonlítása a Nappal, meg a kard. :D (Azt leszámítva, hogy az égitesteknek nagy betű dukál. :))

Pár dolog:
A páros szerveket - mint a szem - egyes számban kell írni. Mindig.

A lidérces álmok - csábítás páros szerintem nem a legjobb.

Kis sorrendi hiba. :)

Ezt inkább el tudom képzelni egy mai csaj szájából, mint egy érett férfi taurenéből... :D

Kérdőjel, vessző. :)

Ebből a részből szerintem egy kötőjel hiányzik. Vagy ha nem, akkor miért 'menjenek'?

Nagyjából ennyi. További jó munkát! :)

Úgy volt, hogy mindjárt írod :P :D

lol Cranky már csak az hiányzik, hogy 'Csak most, csak Önnek!' :D

Mindjárt írok kritikát is. :)

Megreparáltam a legutóbbi részt, így remélem jobb! :)
-Hibák javítva!
-Teljesen új, eddig még nem látott részek!
-Izgalmas extra jelenet a hegyeknél... :D

Vándorlás
Avagy Cranky története

II. fejezet

Bosszús suttogások hálózták be egész Lordaeront. A fák, a madarak, és az élőhalottak is valamilyen árulásról beszéltek. A fülükbe jutott egy pletyka, ami arról számolt be nekik, hogy Arthas királyt legyőzték, aki ijedtében északra menekült, vissza a fagyott földre.
Az élőhalottak kezdtek megváltozni, és mintha világosabban látták volna a történéseket. Mintha valami szörnyű agymosás nyomai kezdtek volna fakulni, és egy újabb tudat béklyózza le a szellemüket. Sylvanas, a sötét vándor, aki maga a Frostmourne pengéjétől lépett át az élőholt létbe, elérkezettnek látta az időt, hogy kezébe vegye sorsát, és saját akarata szerint alakítsa azt. Arthast valójában nem győzték le, csupán ereje kezdte elhagyni, és lidérces álmok csábították őt vissza Northrendre. Az élőhalottak változása zavarokat keltett, és három hatalom alakult ki. Egy akik a Légió, és a nathrezimek mellett maradtak. Egy akik hűek voltak a királyhoz, és a Korbácshoz. Egy pedig, akik a sötét űrnőjük, Sylvanas mellé álltak. Kezdetben az utóbbi kettő, együtt harcolt a Korbács ellen, de az űrnőt senki sem irányíthatta, így a nathrezimek ellen fordult, kik már magukra maradtak, és utolsó mesterük Kil'Jaeden sem nyújtott semmilyen segítséget számukra. A Légió tehát hamar elbukott, és Lordaeron a sötét úrnő, és egy a nathrezimek közül, Varimathras kezébe került.

Bár a gondok beszőtték az északi félteket, Andrew, vagyis a már-már Cranky névre hallgató vándor, és társai minderről tudomást se véve hagyta el a Loch Modani határokat. A Khaz Modani hegységek még soha nem látott magasságokat mutattak, csúcsait örök hó borította, gerincein pedig olvadt jég futott le, amelyek a hátuk mögött óriási tavat alkottak. A tavat nyugatról kerülve, óvatosan, lopózva surrantak el a Thelsamari törpe város mellett, és vágtak át a völgyön, amíg a talaj vörösre, szikárrá, és homokosra változott. A vidék amire rátértek, forró, és kietlen volt.
Andrew életében nem látott még ehhez hasonlót, bár nem is kívánta volna soha. Wondom láthatólag jól bírta a tájat, és mintha csak újnak sem tűnt volna neki. Pár óra gyaloglás után, ebben a szörnyű pusztában a hármas csapat megállásra kényszerült, a forróság, és kimerültség miatt.
-Ehhm.. ez a hely szörnyebb, mint amiről valaha is olvastam. - mondta Andrew, tudniillik mikor ember volt, már akkor sem volt teljesen normális, de mindig előszeretettel olvasott, utazásokról, és régi krónikákról.
-Nem vészes. -felelte a tauren - A hőség nem nagyobb mint a sivár vidékeken, Kalimdorban. Van egy hely, délre a Barrenstől. Kopár, forró, és a kentaurok lepték el. Persze akadnak arra taurenek is, de a nagy részét azok az ocsmány lények, és hárpiák lakják. Létezik rosszabb ennél, higgy nekem.
Andrew már nem bírta a járást, és egy árnyékos sziklához ballagott. Stitches követte, és éberen állt őrt mellette. Wondom szintén követte őket. Megállt fölöttük, és meghúzta kulacsát majd lassan helyére csúsztatta. Végig nézett a tájon, és gyanakvóan figyelte a csendet. Rövid ideig még gondolkodott, aztán leült Cranky mellé.
-Még három nap mire elhagyjuk ezt a helyet. Addig bírd ki! Talán mesélhetnél nekem Stitchesről, még nem mondtál róla semmit.
-Nincs mit mondanom róla. Ő a testőröm, és megvallom, jobbról meg csak nem is álmodhatnék. - felelt Andrew morcosan, és nézelődött a szikes vidéken.
-Valamit csak tudsz róla. - rebegte Wondom, aztán mintha tétovázott volna kicsit. - Nem akarom megsérteni, de nem egy szívderítő látvány. Ha jól látom hullákból van összevarrva, valami sötét mágiával kelthették életre, és szörnyen bűzlik.
A bolond most hangos nevetésbe kezdett, és a taurenre nézett. Tekintete most kissé mókás, és megvető is volt.
-Nos bizonyos, hogy ő is hasonlóan vélekedik a te szagodról, mert mindig a másik oldalamon jár, és nem is szívesen megy a közeledbe, még ha arra kérem akkor sem!
Ez a mondat még a taurent is megnevettette, Stitches pedig csak értetlenül állt mindez előtt, hiszen nem sokat fogott fel ebből az egész beszélgetésből.
Rövid pihenő után útnak indultak. Ahogyan Wondom mondta, három nap alatt átvágtak a kopár vidéken, és a sötét hegyekhez közelítettek. Megmászták a hegyeket, és egy sziklás fennsíkra kerültek. Körbenéztek, és egy szélesen elterülő vulkanikus földet láttak, ameddig csak a szem ellát. A tauren botjára támaszkodott, és fejét csóválta. Cranky ijedten nézte a helyet, és már előre rettegett, hogy mi várhat rá, ezen a vidéken.
-Nem lesz ez így jó... Egyhamar nem mászunk le erről a hegyről, és még ha sikerül is, azon a rengetegen át nem vágunk anélkül ,hogy megsülnénk. - hangzottak el a sámán baljós szavai. Andrew pedig fejét vakargatta, de érezte ,hogy Wondomnak igaza van.
-Nos akkor mit javasolsz bölcs barátom? Repülni már csak nem tudsz, bár ha farkassá képes vagy átalakulni, akkor én már bármit eltudok képzelni. De kétlem, hogy madár formában elbírnál engem, és a súlyos Stitchest is. - mondta a bolond vihogva.
-Muszáj lesz valamit kitalálni. Ha jól látom nyugatra innen van egy magas hegyvonulat. Talán arra találunk valami utat.
Cranky egy ideig még tétovázott; nem igen akart megválni a biztos úttol, de végül mégis engedett. Azzal leereszkedtek a hegyoldalba, és nyugatnak vették az irányt. A lábukat szúrós, nagydarab kövek ostorozták a talajon. A hegy bordái között sárkányfészkeket véltek felfedezni, és néha pár percre meg is álltak ,hogy lássanak egyet, de nem jártak szerencsével. A nagy séta közepette Andrew egy kis piros ládikót pillantott meg a homokban. Csodálkozva nézte mit kereshet ez itt ebben a kihalt hegyszorosban, majd mit sem sejtve odasétált. Már nyúlt volna érte amikor Wondom ráordított.
-Cranky nee! - Andrew hirtelen felkapta a fejét, és a sámánra nézett. - Vigyázz csapda! - üvöltött rá, és mutatott egy vékony kötélre a láda alatt. Cranky elugrott gyorsan, és a förtelem is szépen meghátrált. A tauren megvizsgálta a csapdát, és arra jutott, hogy olyas valaki csinálhatta, aki vadászik. A csapda kígyó, vagy valami kisebb rágcsáló megfogására alkalmas. Meghagyták a csapdát, és óvatosan indultak tovább.
-Ha van aki vadászik, akkor bizonyára lakik is itt valaki, vagy ...öö valami! - beszélt Cranky magába nyugtalanul.
Ahogyan vándoroltak, két-három óra járás után egy sátrat vettek észre. Tetejéből füst szökkent ki, a sátor falán pedig érdekes rúnák voltak felfestve. A tauren minél közelebb ért, annál inkább úgy vélte ,hogy troll rúnákat lát. Lassan odaértek a sátorhoz, és közelről megvizsgálták. Hamar kiderült ,hogy a sátor üres, de a gazdája nem lehet messze. A tűz friss volt, és a szétszórt holmikból nem úgy tűnt ,hogy véglegesen hagyta el az óvadékot.
Cranky a sátorban kutakodott, Wondom és Stitches pedig a kinti szőnyeget nézegette. A sámán hirtelen egy ládát vett észre, amin egy érdekes rajz volt. Egy fekete lándzsa, ami áthasít egy alakot. Wondom az oldalához nyúlt ,hogy kinyissa a ládát, de valami megszakította.
-Ha kinyitod akkor egy mérgezett nyíl fut át a tarkódon, a torkodig. Ha elereszted akkor pedig egy kővel ütlek le, és kötözlek meg. - szólt rá egy rekedtesen furcsa hang a taurenre, a háta mögül. Lassan elengedte a ládát, és már fordult volna meg, de az alak szavai igazak voltak, és a sámán a másik pillanatban eszméletlenül feküdt a földön. A sátor másik oldalából a förtelem hangos üvöltéssel futott az alak felé, az oldalba lőtte egy mérgezett nyíllal, mire a ocsmányság tántorogni kezdett, majd a földre hasalt. Andrew ijedten állt a sátorban, mikor az alak félre húzta a szövetajtót, és az élőhalottra nézett. Egy troll volt, kezében egy vadászíjjal.
-Kukucs! - mondta majd Cranky sorvadó combjába egy másik nyilat eresztett. Az élőhalott még lépett párat a troll felé, majd hirtelen összecsuklott, és eszméletét vesztette.
Pár óra múlva Andrew volt aki először kinyitotta szemét. Eleinte homályosan nézett körbe, és csak mocskolódó szavakat hallott, majd kezdett kirajzolódni előtte a környék. Egy faoszlophoz volt kötözve, a sátor sehol, csak három másik oszlopot látott, kettőn a barátai, egy pedig csupaszon. A troll pedig egy tönkön ült, és nyilakat faragott, majd észrevette ,hogy az élőhalott fölébredt. Közelebb lépett hozzá, és némán vizsgálgatta, majd a szemét babrálta. Az élőhalott ahogy végignézett a trollon látta, hogy teste elég izmos, bőre világoskék, haja pedig hosszan, nagy csomókban fonva ereszkedik le hosszú fülei között.
-Pffujj.. ocsmány egyed vagy mondhatom. - szólt rá a vadász, közben undorodva nézett Crankyre. Majd az övéből egy kést rántott elő és lenyesett egy csomót a hajából. - Na, ha már így magadhoz tértél, mondhatnál valamit. Mi vagy te jó barátom? - kérdezte gúnyos nevetéssel a troll.
-Unom ,hogy mindenki ezt kérdezi... Mellesleg nem vagyok mesélős kedvemben. Elég ha annyit tudsz ,hogy: A Rózsa szürke, az Ibolya szürke, Én halott vagyok, és színvak!
A vadász Andrewre nézett, mint aki nem érti miről beszél, de valójában igenis megértette. Megfogta a kést, és elvágta a kötelet az élőhalott kezén. Cranky csodálkozott, hogy miért engedte szabadon, de mindenesetre örült neki.
-Hát ezt meg, hogy-hogy...
-Nem tesz semmit. -vágott bele a troll - Én vadász vagyok nem gyilkos. Gondoltam ehetek valami mást végre, mert már elegem volt a kígyókból, és keselyűkből, de kannibál nem vagyok. Az ogre húst még meg-megeszem, és elégedett is lettem volna, de taurent.... Az az ocsmányság meg, el sem tudom mondani, de jó időre elvette az étvágyamat mindentől. Rólad sem beszélek inkább... Nem tudom mit kerestetek a sátramban, de gyanítom ,hogy hasznosat nem találtatok. - magyarázta a troll, közben pedig Wondom kezdett magához térni, és hallgatta miként folyik a párbeszéd. - Áhh te is észhez tértél! No jó, akkor szabadon engedlek téged is, de csak ha nem haragszol meg amiért leütöttelek azzal a kővel.
Wondom rázta a fejét kissé kimerülten. A vadász késével szétvágta a kötelet rajta, és a förtelmen is aki még ugyan nem tért magához. A sámán felállt, leporolta magát, és a trollt figyelte.
-Mérges vagy rám? Persze ,hogy az vagy. Én is az lennék ha leütöttek volna, de megérthetnétek engem is. Már idejét sem tudom mióta járok vadászni, és egyszer csak nem elég ,hogy megint csak több napos száraz kígyót eszem, még a sátramat is megszállta valami furcsa vándorcirkusz. - mondta a troll, majd kezét nyújtotta a sámán felé. - Még be sem mutatkoztam, a nevem Zsigi.
Wondom morcosan nézte, aztán ráhagyta, és kezet fogott vele. Zsigi egy kissé megvetően nézett ugyan rá, mégis mókásnak tűnt.
-Na és, mi járatban ezen a kietlen vidéken, barátaim? Ugye mondhatom ezt? - kérdezősködött Zsigi kíváncsian, nevetve.
-Duskwoodba tartunk, egy Abercombie nevű remetéhez, legalábbis én. - felelte Andrew.
-Hmm... Duskwood. Az még arrébb van egy kicsit. - mondta, majd motyogott még valamit, aztán hangosan, nevetve mondta. - Akkor bizony át kéne kelnetek a Lángoló Sztyeppeken, azt pedig kétlem ,hogy sikerül.
-Nincs másik út? - kérdezte a sámán türelmetlenkedve. Zsigi az állához kapott, és rekedtes hangján morogni kezdett.
-Van egy ösvény a hegyek között, de az már nem olyan biztonságos mint régen volt. Persze hosszabb idővel kikerülhető a lávás vidék, de jóval több időt vesz igénybe.
-Az nem számít! - vágta rá Cranky, majd Stitchesre nézett, aki felállt, és már a troll felé indult, Andrew pedig leintette, és lecsitította.
-Meg tudom nektek mutatni azt az utat, de valamit valamiért alapon szoktam az ilyen szívességeket teljesíteni. - nézett Zsigi a sámánra, sunyi tekintettel. - Mondjuk a pajzsod megteszi, de a fejszét is elfogadom.
-Azt már nem! Mégis mivel védjem meg magam ezen az ótvaros vidéken?! - vágta rá Wondom mérgesen.
-Adok én neked egy tőrt. Kevésbé díszes de az élével nincs gond.
Wondom most Crankyre nézett, aki remélő tekintettel várta ,hogy a sámán elfogadja az ajánlatot. A tauren megrázta a fejét, majd egyértelműen bólintott.
-Remek! Tudtam ,hogy nyélbe ütünk mi valami üzletet. Na akkor induljunk is. Nincs messze, gyertek, ne várjunk tovább.
Elindultak, követték a vadászt. Wondom kissé letörtnek tűnt, de valahogy segíteni akart Andrewen, maga sem tudta miért. Talán a szánalom miatt.
Nekivágtak a sziklás repedéseknek. Szörnyű instabil helyeken kellett átkelniük, és Stitches egy kicsit bizonytalannak is tűnt, de végül is sikerült átkelniük a sziklákon, amikor egy völgyhöz értek. Zsigi fejét vakargatta, mint aki attól fél, hogy eltévedt, és csendesen leült lábait keresztbe téve.
-Most meg mi van? Nem mehetnénk, cseppet sem tetszik ez a hely! - elégedetlenkedett Wondom dühös ábrázattal, de a troll ügyet sem vetett rá. - Mi az! Legalább válaszolj miért álltunk meg!
-Azért! - mutatott Zsigi a hegyek felé, és a hegyek mögött megpillantották a lenyugvó napot is. - Itt naplemente közben nagy a fényesség még, amint látjátok, de utána hamar besötétedik, és nem akarom megkísérelni ezt az utat sötétben.
-Igaza van, pihenjünk kicsit...ránk fér. - szólt Cranky. A sámán pedig dühösen sóhajtva ült le a homokra. Néhány órát eltöltöttek itt, majd az éjszaka homályában Zsigi hirtelen felállt, és magára kapta a csomagját, amit mindig magánál hordott.
-Indulhatunk!
-Mi? - kérdezte Wondom – De hisz vak sötét van, ezért álltunk meg. Azt mondtad őrültség sötétben elindulni.
Zsigi most a sámán elé lépett, kicsit idegesnek is tűnt. A csomagját pedig az ölébe dobta.
-Ha jobb szeretnéd megmondani te, hogy mikor menjünk és merre, hát legyen. Én viszont elindulok vissza a sátramhoz.
-Várj, mi.... - ugrott fel Cranky, de Wondom közbevágott.
-Csak egyszerűen nem értelek, csapdába viszel minket, vagy miért kellett megvárnunk az éj közepét?
A tauren habogása közben Cranky szemei nagyra nyíltak, és csodálkozva nézett a hegyek közti síkság felé. A hold ahogyan felbukkant a Khaz Modani hegyek felől, gyönyörűen simította végig a tájat. Ahogyan Wondom beszélt észrevette, hogy valami derengős világosság veszi körül. Hátra nézett, és látta, hogy a hegyek, és sziklák, és maga a föld is mind, mind ezüstösen fénylik.
-Ez meg mi? - csodálkoztak együtt Cranky és Wondom.
-Ez a föld csakugyan borzalmas, száraz, szúrós, és kietlen. De az éjszaka napja, vagyis a hold fényét a homokban rejlő szemcsék úgy verik vissza akár a nemes acélkard a nap fényét. Ez a jelenség elegendő fényt nyújtott ahhoz, hogy tovább menjenek, de a hold árnyéka elől még most is tartaniuk kellett. Szerencsére a hágóra végig ráesett a hold fénye, és így gondok nélkül vághattak át ezen a vidéken.
Hamar az ösvényhez értek, és lassacskán a holdat leváltotta a felkelő nap. Zsigi egy sziklára ült, és zsákjából egy tőrt vett elő, amit a sámánhoz nyújtott. Wondom pedig átadta neki a fejszéjét, és övébe csúsztatta a tőrt.
-Nos akkor itt volnánk! Én indulok, mert rengeteg dolgom van. Nektek pedig jó utat kívánok, de legyetek óvatosak.
-Várj! - szólt rá Wondom – Vigyázz a fejszémre egyéni darab. Egyszer még talán visszajövök érte. Zsigi bólintott, és hátra fordulva futólépésben tűnt el a sziklák mögött. Újra hárman folytatták az utat, és újra szúrós köveken, és forró homokon lépkedtek. Két napig tartott az útjuk ezek között a fekete, omladozó sziklák között. Wondom most egészen máshogy viselkedett, mintha valami régi emlék szorongatná. A második nap estéjén kiértek a sziklák közül, és egy erdő szélén találták magukat. A sámán lehajolt, és egy marok földet szagolgatott.
-A Vörös Gerinc! Ez már a hegyek alja... A Duskwood nincs messze, innen dél-nyugatnak. De innen már nem tarthatok veled. - mondta a sámán szomorúan.
-Miért? Talán más dolgod akadt?
-Innen már gond mentes lesz az utad remélem, én pedig úgy érzem...visszatérek Kalimdorba. Hiányzik Mulgore, és a hazám. Talán még találkozunk egyszer. Remélem sikerül elérned amit akarsz, és nagy boszorkánymester leszel.
-Nem értem miért ilyen hirtelen, de legyen. Jó utat neked is, és köszönök mindent amit értem tettél. Azért tartsd majd egyik szemedet a csillagokon, nehogy reád hulljanak! - mondta Andrew, és bár Wondom nem értette mit akar, ráhagyta a bolondra, és visszafordult az úton. Még egyszer visszafordult és távolról integetett Crankynek, aztán végleg eltűnt a hegyek között.
Andrew pedig átvágott az erdőn, ami hamar sötétre, és borongósra váltott. A fák lombjai szinte teljesen befedték az eget, és nyomát sem lehetett látni napfénynek.
Egy nap járás után elérte amit akart. Egy temető tele élőhalottal, ahol csontvázharcosok keringtek. A temetőoldalában egy kis viskó állt. Korhadozó fadeszkákból volt összetákolva, aminek egy részét már a szúk megették, a tető pedig csak részben fedte a kunyhót. Az élőhalott az ajtajához lépett és bekopogtatott. Egy ember nyitott ajtót, hosszú ősz hajjal. Kék szemeivel végigmérte az élőhalottat, majd mosolyogva nézett Crankyre.
Az élőhalott üdvözölte, és azt kérte engedje be a házába, hogy válthasson vele néhány szót. Stitches pedig kinn maradt, és egy fa tövének dőlt neki. A remete kicsit meglepődött, de láthatólag kedves vendégként kezelte Andrewet, készletei mértékével. Andrew elmesélt mindent, hogy ki küldte, és ,hogy hogyan került ide. Abercombie, a remete csodálkozva nézte. Miután a bolond megkérte ,hogy faragjon belőle boszorkánymestert, szinte örvendve ugrott fel a nyikorgó székéből, és egy pokrócot terített a földre.
-A mai estét itt töltöd, aztán meglátjuk hogyan lesz! - szólt a remete, majd kiment a viskója ajtaján, és egy vödör vízzel tért vissza.
Másnap Cranky már ébren találta az öreget kezében egy bottal. Ahogyan talpra állt, Aber szigorú szemekkel nézte, és a kezébe nyomta a botot.
-Ez kezdetnek jó lesz, most pedig lássuk mit tudsz!
Ezzel neki is kezdett ,hogy kitanítsa Andrewet boszorkánymesterré, Stitchest pedig a többi jószág közé terelte. És úgy gondozta.
Sokan nem tudták ,hogy Abercombie sokoldalú, és boszorkánymester is. Valójában független volt ő minden háborútól, csak bestiái érdekelték akiket a temető környékén tartott. Azt azonban sosem mondta el ,hogy bármi köze lenne a Korbácshoz, vagy a temetőben lévő élőhalott sereg felállításához.
Három évig volt Andrew ott mint tanítvány, és Abercombie reményei szerint remek boszorkánymestert faragott belőle ez idő alatt.

Naja. A másfél órás előadásokon jó sokat lehet alkotni. :D
Még az egyetemnek is van jó oldala.

Nincs mit unni ugye?

Nyári szünetben nincs elég ihlet. :)

Megjöttem látom nagy az élet :D

Nah én ma indulok utamra, ugyanis megyek dolgozni több mint egy hónapra. Addig is írjatok sokat, meg néha lessetek a honlapomra, hogy van e változás, mert haverom bizony fejlesztgeti :)
Ha visszajöttem gőzerővel írok pár részt :) Nah pápá mindenkinek!

Igen? :)
Jó majd kiírom a sorozatból! :)